Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Mikor visszajött nagybátyám Kolumbiából, egy kicsit kifaggattam az eltűnése miatt, csakis azért, mert Amara megtengette, hogy seggbe rúgjam, de jó erősen. Persze, hirtelen hívást kapott, ezt ismerjük jól és ha úgy adódik, még el is hiszem neki, mégis csak elég megbízható egy ember és túlságosan régóta van itt ahhoz, hogy csak úgy cserbenhagyja a szervezetet, de Zach is Amara jobbkeze volt, mégis információkat szivárogtatott ki a zsaruknak és végül el is veszítettük őt, bármennyire is fontos ember volt ő nekünk. Nehéz pótolni az űrt, amit maga után hagyott, szóval állati jó lenne, ha Qadír sem ugrálgatna csak úgy egyedül Kolumbiába, főleg nem Caliba, ami marhára nem veszélytelen egy város, legalábbis neki. Láttam rajta, hogy legszívesebben le akart volna koptatni, de aztán belátta, hogy gyorsabban szabadul, ha kinyögi, szóval megtudtam, hogy ő bizniszel a bizniszben és tököm se emlékszik már a számra, hogy mekkora földterületet vásárolt meg közvetve az kolumbiai megyében, amin kokaint termesztenek, de nagynak tűnt. Ez a tény azért más alapokra helyezi a létünket, nem vágom, miért nem szólt róla eddig. De ez nem az én dolgom, hála az égnek.
Brooklynból hazafelé tartva két telefonhívást is lebonyolítok, egyet én kezdeményezek, Domit hívom, hogy be tudok érte ugorni az étterembe, mert tudom, hogy most végez és úgy jött ki a lépés, hogy én is most megyek hazafelé. Aztán nagyjából t perccel később fogadtam egy másik hívást Sainztól, aki meg közölte velem, hogy nem ám hazamegyek, hanem az nyugat-manhattani egyik szállásra, ahol jelenésem van. A részleteket majd személyesen közli. Állati jó.
A helyzet ellenére mégis úgy döntök, hogy felszedem Domit, bízva abban, hogy csak pár szóváltás miatt kell elmennem Sainz egyik lakására, szóval megállok az étterem parkolójában és az istenért sincs most kedvem találkozni apámmal, úgyhogy írok neki, hogy itt várom kint. Természetesen apámnak ki kell kísérnie Domit az ajtón - mégis melyik másik pincércsajszit kísérgeti így? -, úgyhogy megint kapom majd az aggódó üzeneteket apámtól, hogy mostanság annyira elzárkózom előle és hogy ennek ugyan mi lehet az oka, én pedig nem akarom ilyen marhaságokkal foglalkozni mostanság. Míg Domi beül az anyósülésre, intem apámnak, ezzel is letudva a mai kommunikációt és szerintem szememből ki is olvassa, hogy ma ennyivel be kell érnie, úgyhogy visszafordul és bemegy az általa nyitott arab étterem kapuján.
- Helló, Húsi! - És most annyira örülök, hogy Grace-szel ledumálta, hogy bébiszitterkedjen délutánonként és este, így a gyerek otthon van nálam biztonságban és még csak időre sem kell a bölcsihez sietni, vagyis minden gond nélkül van ideje Dominak beiktatni egy kis kerülőt.
- Kocsikázunk még egy kicsit, ha nem gond. Közbejött egy apróság... - Már amennyire tudok, de mégis mit tehetnék? Nem mondhatom Sainznak, hogy nem megyek, nem hagyhatom szarban. Közben már újra az utakon vagyok, egyenesen nyugat felé.
- Kibírható volt ma apám? - Lehet csak nekem kibírhatatlan időnként. Kicsit fura, hogy mostanság többet találkozik ő vele, mint én. - Na és Ashley? - teszem hozzá kissé pimaszul, merthogy tudom, hogy nem szívlelik egymást. Életcélommá vált, hogy valamennyire kibékítsem őket és mindkettőt egyszerre az ágyamba vigyem.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

Lassan kezdek hozzászokni ehhez az új élethez, amit a magánnyomozó hirtelen felbukkanása okozott. Mostanra már szinte egyáltalán nem gyötörnek rémálmok és képes vagyok belenézni a tükörbe. Az új munkahelyem is lassan megszoktam, igaz, Kamal hatalmas segítség ebben. Tiger apja szinte repdesett az örömtől amikor első nap megjelentem nála. Szinte mindenben a segítségemre van, lesi minden mozdulatomat. Ahhoz képest, hogy eddig az éttermekben csak vendégként voltam jelen viszonylag gyorsan hozzászoktam a munka menetéhez. Nem ment minden zökkenőmentesen, mai napig eléggé gyakran előfordul, hogy ezt-azt eltörök vagy elszámolok, de igyekszem. Az is hatalmas segítség, hogy magammal hozhatom a lányomat amikor szükséges, az öreg szinte már rajongásig szereti Assiát és olyankor rendszerint le sem lehet vakarni őket egymásról. Összességében hosszú idő óta most először érzem magam nyugodtnak. Tudom, hogy mindenki akinek valamilyen köze van ehhez a helyiséghez megvédene, ha arra van szükség ez bár hatalmas önzőség részemről mégis megnyugtat. Nem tudom pontosan, hogy Mathias mikor fog felbukkanni, de afelől semmi kétségem nincs, hogy az a pillanat is elérkezik egyszer.
Alaposan letörlöm az utolsó üres asztalt is mielőtt rápillantok a telefonom képernyőjére amin Tiger neve villog.
- Ha nincs több munka nekem akkor mennék, Tiger kint vár. nézek rá az idős férfira mikor visszaérek a pulthoz, hogy a tisztítószert és a rongyot a helyére pakoljam. Látszik rajta, hogy talán abban bízott, hogy ő is találkozhat a fiával. Nem akarok túlságosan belefolyni azokba a dolgokba, amik nem tartoznak rám, úgyhogy eljátszom, hogy nem látom mennyire megváltozott az arckifejezése. Leveszem a köténykémet és felakasztom a fogasra, csak azután indulok meg kifelé.
- Elkísérlek. hallom megszólalni, mosolyogva állok meg egy pillanatra, hogy utolérjen majd együtt sétálunk a kijárat felé.
- Holnap behozhatnád a kislányt is egy kicsit. Csinálok neki palacsintát.
- Úgy lesz. Bólintok, majd mielőtt az autóhoz sétálnék még hálásan átölelem. Az elmúlt napokban sokat segített nekem, ő az egyik oka annak, hogy kevésbé érzem magam elveszve. Ezért pedig kimondhatatlanul hálás vagyok. Intek még egyet neki majd széles mosollyal az arcomon ülök be az anyósülésre.
- Sziaaa köszöntöm őt jókedvűen miközben becsatolom a biztonsági övemet. Együtt élni nem könnyű, viszont minden nehézség ellenére imádom azokat a pillanatokat, amikor egyszerűen csak minden tökéletes.
- Rendben. megtanultam, hogy nem szabad kérdeznem feleslegesen és siettetnem sem kell, mert Grace tökéletesen elvan Assiával. - Messze megyünk? érdeklődök irányába pillantva.
Kérdését hallva magasba szalad a szemöldököm és megrázom a fejem.
- Nem értem a kérdésed. Miért ne lenne kibírható? Én kedvelem az öreget. ez az igazság úgyhogy nem fogok hazudni. Semmit nem tudok a kettejük kapcsolatáról, nem is akarok belemászni, pedig érdekelne, hogy Tig miért távolságtartó az apjával. A folytatást hallva akaratlanul is eltorzulnak arcvonásaim ahogy eszembe juttatja a szöszit. Na igen, az egyetlen hátránya az étteremnek az ő.
- Na ő, teljességgel kibírhatatlan. Hisztis, arrogáns és idegesítő. kipillantok az autó ablakán és a járókelőket figyelem a tekintetemmel. - Nem leszünk barátok, de meg kell tanulnom elviselni amiben nagy segítségemre lenne, ha a lány nem rohangálna folyamatosan Tiger után amikor véletlenül betéved. Ezt viszont nem fogom hangoztatni.
- Lesz egy koncert amire szeretnék elmenni, szerinted kockázatos lenne? már nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ilyen eseményen, nem is igazán az én műfajom, de egy kis kikapcsolódás nagyon jól esne és Grace olyan nagyon lelkes volt mikor meglobogtatta előttem a jegyeket. - Grace szeretné ha vele mennék.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Ha nem is feltétlenül látom, de azért nagyon is érzem, hogy apám és Dominique elég jól összebarátkoztak, ami vegyes érzésekkel tölt el. Örülök neki, mert miért ne tenném, legalább ők nem nyírják ki egymást és nincs ezzel sem gondom, azonban nem igazán rajongok azért, mert apám ennyire közel akarja tudni Domit, amiért ennyire be akarja őt fogadni a családba és a végén tényleg az lesz ebből, hogy elkönyveli mindenki a lányt a barátnőmnek, s aztán még nem sem fogom tudni kimesélni, hogy nem az. Miért nem az? Egyszerű, erre ugyanaz a válasz, mint arra a kérdésre, hogy: Miért nem volt az elmúlt négy-öt évben barátnőm? Nem akartam kötelezettségeket és nem akartam elkötelezni magam. Nekem nem kellenek ilyen hülye megnevezések és akár hiszi Domi, akár nem, ezzel őt is védem. Elég sok csempész, kartell és díler barátnője meghalt már, vagy került életveszélybe azért, hogy halálukkal fenyegessék a férfiakat és késztessék őt olyan tettekre, amiket akkor sem tenne meg, ha őt fejbe lőnék. De egy barátnő és egy család mindig érzékenyebb pont...
Mutatóujjammal kissé nyugtalanul dobolok a kormány bőrborítását és figyelem a járókelőket, köztük Domit is, miként megjelenik az ajtóban, sajnos apámmal együtt. Kavarog a gyomrom látva őket megölelni egymást, szerintem még sosem láttam apámat megölelni egy lányt - a szerelmein kívül - úgyhogy igencsak szokatlan a látvány. Meg fura is, de sejtem, hogy mire megy ki a játék és szó mi szó, hamarosan tényleg beszélni fogom apámmal, szóval ha ez is vele a terve, akkor ügyes.
Annyira széles mosolyt nem tudok vágni, mint ő, sőt, mosolyogni is nehéz, de nem akarok baromnak tűnni, mert jó őt végre viszonylag boldognak látni.
- Annyira nem. Tíz perc talán oda - felelem, miközben megtalálom a kényelmes tartást az ülésben. Egy kicsit talán feszült vagyok, ahogy egyre jobban közeledünk Sainzhoz és már Domi is velem van, e inkább feldobok egyből két kérdést, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Nem nyomul rád nagyon? Nyilván nem úgy... csak nem érzed, hogy meglepően gyorsan befogadott az életébe? - Nem akarom elrontani a kedvét, hiszen apám tényleg nem rossz szándékú ember és nem kellene kivetítenem rá az én bajomat, de nem tudom megállni, hogy ne osszam meg a lánnyal a véleményemet. - Úgy látszik, nagyon be akar húzni téged a családunkba. - Próbálom nem negatívként beállítani ezt, de tény, hogy nem örülök neki, hiszen pont az a célom, hogy ne tűnjön úgy, mintha sok közöm lenne hozzá. Ashleyre adott válaszára azonban jókedvűen felnevetek. Nem tudok vele vitatkozni.
- Igen, az. - Hisztis, arrogáns és valóban tud idegesítő lenni számomra is. De mindenkiben van idegesítő tulajdonság és az élet megtanított arra, hogy fogadjam el ezeket és valahogy éljek együtt ezekkel. Elég csak Todra gondolni, ő jó példa minderre.
Nagyon nézek Domi felvetésére, fogalmam sincs, hogy jön nála olyan, hogy koncertre szeretne menni, de ezt (is) szeretem a csajsziban, olyan gondolatokkal és ötletekkel tud előállni, amik nekem sosem jutnának eszembe. Nem is gondoltam volna, hogy szeret koncertekre járni.
- Hát... jah. De tömegben leszel, ami esetedben biztonságot jelent, másrészt meg nem élhetsz bezárva, néha be kell vállalni a nagyobb veszélyt. Én elmennék a helyedben. - Na meg ha tényleg Grace hívta el, amit totál el tudok képzelni, akkor talán tartozik neki ennyivel a bébiszitterkedésért, már ami nem pénzben megfizethető.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

Látom és érzem a különbséget aközött ahogyan Kamal velem bánik vagy ahogyan a többiekkel. Jól eső érzés, hogy ilyen gyorsan elfogadott, ami lehet, hogy abból adódik, hogy talán úgy érzi segítségre szorulok. Lehet, hogy pusztán szánalomból engedett ennyire közel magához, bármi is az oka, én örülök annak, hogy így történt. Az ő személyében megismertem egy olyan apafigurát, aki az én életemből teljesen hiányzott és örülök, hogy Assia életében is egyre több az olyan ember, akik szeretik őt. Mindkettőnk jövője képlékeny, fogalmam sincs, hogy mi fog történni a következő időszakban, de szeretném kiélvezni azt a szeretetet amit kapok, addig amíg lehet.
Azokon az estéken, amikor hiába vártam haza Tigert a szobája magányában és ágya kényelmében bőven volt időm gondolkodni. Milliószor átrágtam magam a helyzetünkön, mindarról amiben jelen helyzetben benne vagyunk. Kicsit nehéz kiigazodnom rajta, néha érzem, hogy mennyire fontos vagyok neki ezt kimondatlanul is bebizonyította már – ha nem csak az én fejemben létezik – a következő pillanatokban pedig már azt érzem, hogy teljes mértékben el akar taszítani magától, hogy csak azért tűr meg még maga mellett, mert megígérte, hogy meg fog védeni. Néha mintha azt látnám rajta, hogy ezt az ígéretét ezerszer megbánta meg. Elhatároztam, hogy megpróbálok nem gondolkodni azon, hogy mi van vagy mi nincs, egyszerűen csak megpróbálok teljes mértékben a jelenre koncentrálni, de akaratom ellenére néha-néha visszatérnek a gondolatok és fel nem tett kérdések a fejembe. Grace sem segít túlságosan a helyzeten, minden olyan alkalmat kihasznál faggatózásra és „csajos csevegésre” amikor csak ketten vagyunk és tudja, hogy nyugodtan megoszthatja velem a gondolatait.
Kérdő tekintettel fordulok Tiger felé. Mosolyom eltűnik, mintha nem is lett volna. Összeráncolom a szemöldököm. Nem értem, hogy most mire akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel. Ennyire zavarja, hogy közel kerültünk egymáshoz az édesapjával?
- Nem, nem érzem úgy. Én azt érzem, hogy ő is ugyanolyan magányos, mint én és neki is jól esik, ha valakivel megoszthatja a gondolatatait. Ha téged annyira zavar miért nem beszélsz vele? még mindig úgy gondolom, hogy nem tartozik rám a kettejük kapcsolata, de látom amit látok és érzem, hogy Kamal szeretne több időt a fiával tölteni, ami teljesen normális, mégiscsak ő volt az aki felnevelte. - Ughhh, az borzalmas lenne, igen.... fintorodom el gúnyosan a megjegyzésén. Én most tényleg nem értem, hogy mi problémája van már megint. Jobb lenne, ha én is levegőnek nézném az öreget, mint ahogyan ő is teszi? Jobb lenne mindenkitől tíz lépés távolságot tartani, hogy nehogy véletlenül valaki „be akarjon rángatni a családba?”
Tekintetemmel az előttünk guruló autókat figyelem, az előbbi jókedvem már csak foszlányokban fedezhetőek fel bennem. Régóta nem éreztem már a felszabadultságnak mennyei érzését, reméltem, hogy egy kicsit tovább élvezhetem.
- Grace ki fog ugrani a bőréből örömében. és bár én nem vagyok annyira izgatott a témával kapcsolatban, mint ő, azért egy kicsit én is várom. Kíváncsi vagyok, hogy milyen életérzést fogok tapasztalni abban a néhány órában.
- Ha lesz időd esetleg gyere velünk te is. Grace biztosan nem bánná. én pedig kifejezetten örülnék neki, de ezzel a megjegyzéssel nem egészítem ki hangosan is a gondolataimat. - Azt hiszem, hogy Chris is ott lesz, szóval a megfelelő férfi társaságot is megkapod. Mármint, nyilván nem akar rábeszélni vagy valami, csak tudd, hogy ha szeretnél jönni én nem bánnám. Tudom, hogy ő hozzá van szokva ahhoz az élethez, amibe én is hirtelen belecsöppentem és amiben még nem találom a helyem, de mindig olyan keményen dolgozik, olyan kevés ideje van a pihenésre, hogy talán néhány óra kikapcsolódás neki is jót tenne. Fejem az ablaküvegnek támasztom és szótlanul figyelem az előttünk elhaladó járműveket, kezemben a táskámat szorongatva.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

- Miért gondolod, hogy engem zavar? – kérdezek vissza egyből, mivel egy szóval sem említettem neki, hogy engem zavarna az, hogy ennyire jóban van Domi azt apámmal. Nekem amúgy tökmindegy, hogy milyen viszonyt ápolnak, meg nem árt, ha valaki kijön a főnökével, én csak azt nem akarom, hogy apám túlgondolja a viszonyomat Domival és olyan szavakkal kecsegtesse a lányt, amik szerinte valósak, szerintem azonban nem. – Beszélek majd vele, ha szükség lesz erre. Most nincs rá időm. – Elég csak ennyit tudnia, nem akarom részletezni, miért nem töltök több időm apámmal, mint amennyit kell.
Kérdőn nézek a Domira, nem értem, min kapta fel a vizet, vagy miért fintorodik el ennyire, nem érzem, hogy bármi rosszat mondtam volna, de lehet ő nem így gondolja. Mindenesetre nekem most nincs időm ilyen apróságokon agyalni és elsimítani az apró gyűrődéseket, inkább kikanyarodok az útra és megyek tovább Sáinzhoz, a sráchoz, aki elég kétértelmű hanggal hívott fel. Bár elvileg nincs gáz, mégis örülök, hogy van pár fickósabb fegyver a csomagtartóban a kesztyűtartóban lévő revolveren kívül is.
Nem akarok zárdába kergetni Domit, felőlem aztán nyugodtan elmehet koncertre, ha ahhoz lesz kedve, Grace-nek is jól jönnek most az új arcok, az új ismeretségek és élmények, mert kicsit magába van roskadva mostanság a csajszi, legalábbis Chris ezt mondta. Ahogy látom, nem csak Grace örül, mondjuk nem érzem úgy, hogy az én szavam lenne a fő, mintha valami főnök lennék a lányoknak. Oda mennek, ahová akarnak, én csak annyit mondtam, hogy jah, rizikós, de hát nem vonhatnak meg mindent maguktól.
Majdnem sikerül egyből rávágnom, hogy én nem fogok menni, de az évek meg a rutin egyre inkább emberségesnek tett, így szép lassan megtanultam, hogy lehet jó viszonyt ápolni másokkal és ehhez egy lépés az, ha nem utasítok el csípőből mindent, amire később amúgy is nem lenne a válaszom. Egy kis reményt még adok neki.
- Meglátjuk még, hogy jönnek ki a lépéseim. - Az mondjuk meglep, hogy Chris is ott lesz, de igazából miért is ne lehetne ott, semmi különleges nincs abban, ha valaki az unokatestvérével akar lógni. Nem kellene hárman is egy közös rendezvényen lennünk a bandából, mert ha egyikünket letartóztatják – amihez én állok a legközelebb -, akkor a többieket is rántanám magammal. De mint mondtam, majd még meglátom. Nem vagyok egy koncertes típus.
Kicsit rátaposok a gázra, nem feltűnően gyorsan, de azért rendesen adom az iramot, mert meguntam a tökölést, amit a forgalom diktál, ennek köszönhetően pedig gyorsan elérünk Sainzhoz. Behajtok egy ház mélygarázsába, nem állok be parkolóba, nem úgy, ahogy eredetileg terveztem, mivel időközben kirajzolódik előttünk trikóban lévő, enyhén szörfös beütésű harmincas feka és az ő megunhatatlan hajkoronája. Sainz nem szereti, ha négernek hívják, vagy csak úgy annak tartják őt, mivel ő a tökéletes terméke egy mulatt anyának és egy mesztic apának. Én erre csak nyögtem egy okét anno, de azzal mindketten ránézésre is egyetértünk, hogy ízig-vérig egy kibaszott nagy latino csávó, aki néha azt hiszi, hogy New Yorkban is a spanyol a hivatalos nyelv.
Megállok mellette az autóval, de mielőtt kiszállnék, Domi felé fordulok.
- Szerintem maradj az autóban, de ahogy gondolod… - hallani úgyis mindent hall innen is, de ha illetéktelenek néznének minket, akkor a kocsiban maradó nő azt sugallja, hogy nincs benne a csapatban, nem oszt vagy szoroz. Ami néha elég jó menedék a nőknek. Kurvákat senki sem szeret megölni. Kiszállok és megállok közvetlenül az autó mellett, részben előtte is, Sainz meg látszólag jobban el van foglalva Domival, mint velem. De azért hajlandó rám is nézni.
- Csá! - pacsizunk le. Mi ketten aztán tényleg napi kapcsolatban vagyunk, vele és Tod-dal sokszor megmentettük már egymás életét. Mondhatni a bandán belül mi vagyunk egy csapat és tény, hogy Sáinzot még nem akartam megölni, remélhetőleg ő sem engem.
- Mi a helyzet? - kérdem a halállaza csávótól, aki viszont magasról téve rám, odabattyog a vezetőülés ablakához és benéz, kicsit sem palástolva, hogy jól megnézni magának a lányt. Ha nem tudnám, mire megy ki ez az egész, még megsértődnék rajta, vagy behúznék neki egyet.
- Hello Dominique! - köszön a csajszinak, s bár nem fordul felém, érzem, hogy a továbbiakban nekem intézi a szavakat. - Hát nem azt mondom, de ez azért tényleg jó fogás volt, én a helyedben tökre vigyáznék rá, nehogy…
- Kérdeztem valamit! Mi a fasznak hívtál? - teszem ölbe karjaimat és elég szikrázó szemekkel nézek rá. Értem én, hogy mindenki tud már a lányról és alig várják, hogy láthassák a seggét, de ennél most egy kicsit feszültebb vagyok most. Nem sokkal ezelőtt váltunk el, annyi telt csak el, hogy én is hazafelé mentem, meg ő is ezt tette, aztán most itt vagyok nála, vagyis az ő lakása környékén és nem tudom, hogy miért kellett ilyen sürgősen irányt változtatnom.
- Mutatok valamit - komolyodik el a csávó és ellöki magát az autótól. - Ne csupaszon gyertek… - teszi még hozzá, ami annyit tesz, hogy szerelkezzünk fel, biztos ami biztos. Domit meg nem fogom az autónál hagyni. Beülök a kocsiba és bár tudom, hogy mindent hallott a lány, azért remélem Sainz szavainak nem tenne eleget csak úgy vakon, ismeretlenül.
- Talán jobb ha mégis velünk jössz. - Fogalmam sincs, mit akar a csávó, így ennél többet nem tudok mondani, ellenben Domi elé nyúlok és kinyitom a kesztyűtartót, amiben egy szép revolver foglal helyet. Kiveszem és elrakom, majd újra kiszállok az autóból, ezúttal Domival, hogy kövessem a fekát. Igen, nekem még mindig az.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

Kérdésére felrántom a vállam. Nem tudom, nehéz bármit is gondolni arról, hogy mit érezhet, amikor sosem beszél ilyen dolgokról. Nehéz kiismerni, mert minden alkalom után, amikor kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, amikor megmutat magából valamit újra falat épít maga köré és nekem kétszer olyan erősen kell próbálkoznom, hogy tégláról téglára lebontsam a válaszfalat és közelebb kerüljek hozzá. Kicsit könyebb megértenem azt, hogy miért ilyen távolságtartó, hiszen mostmár belátásom van az életére, amire mindent lehet mondani csak azt nem, hogy veszélytelen. Azt hiszem napról napra jobban sikerül elfogadni őt, sokmindenre megtanított azóta, hogy ennyire szerves része lett az életmnek. Többek között például arra, hogy kevésbé görcsöljek a jövőn és jobban élvezzem a jelent. Ez eléggé nehéz feladat számomra.
- Nem tudom Tiger, a mindennapok nagy részében fogalmam sincs arról, hogy mit kellene gondolnom, mert nem igazán fejted ki a véleményed. Csak meg kellene mondanod, hogyha zavar, nem kell mindentől megóvni engem. Tudom, hogy az utóbbi időszak történései miatt mindenki a közvetlen környezetemben azt érzi, hogy védelemre van szükségem, de azért nem kellene üvegbúra alatt tartani. - Bevallom őszintén, hogy szeretek az édesapáddal lenni. Lehet vele beszélgetni, humoros és általa egy kicsit jobban megismerlek téged is. Sok mindenben hasonlítotok egymásra, tudod? pillantok rá Tiger-re mosolyogva. - De ha téged zavar csak mondanod kell.
Azt hiszem, hogy kicsit össze vagyok zavarodva, ami a kapcsolatunkat illeti. Nem tudom, hogy az életében hova soroljam be magam. Vannak napok, amikor egyértelműen érzem rajta, hogy szüksége van rám, amikor nem zárkózik el előlem és közel enged magához, a következő napon viszont ismét megtartja a tisztes távolságot kettőnk között, nagyon tárgyilagos, aztán napokra eltűnik, nem hív, nem üzen, fogalmam sincs, hogy hol lehet, él-e még vagy jól van-e egyáltalán? Nem tudok semmit és kétségbeesetten várom, hogy mikor láthatom újra. Grace jelenléte és barátsága szokott megnyugtatni, az a kevés információ amit átad nekem, fogalmam sincs, hogy honnan van abban a törékeny lányban ilyen sok erő. Rendszerint aggodalommal telnek a napok, aztán amikor Tig végre ismét előkerül nem kérdezhetek semmit, nem engedhetem, hogy lássa rajtam mennyire aggódtam és milyen megkönnyebbülés, hogy előkerült.
Izgalom uralkodik el rajtam a koncert gondolatára. Ha nem számítom a rengeteg operett előadást illetve szinfónikus koncerteket, akkor valójában még soha nem volt ilyenben részem és örülök, hogy Grace elhívott. Azt még ki kell találnom, hogy a lányommal a koncert ideje alatt mit csinálok, kire bízzam rá, de ezen még ráérek gondolkodni, egyelőre széles mosollyal az arcomon pötyögök egy üzenetet a lánynak, informálva arról, hogy Tig rábólintott a koncertre, és arról is, hogy lehet késni fogunk egy kicsit, mert valami közbejött. Sejtelmesen csak annyit válaszolt, hogy: "Nyugi, itthon minden rendben! Kapd el egy körre! Jó szórakozást!" csak tudnám pontosan, hogy ezzel mit is akart mondani. Megcsóválom a fejem és inkább visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe, nem akarom tudni, hogy Grace mire gondolhat éppen.
Tiger szavaira csak bólintok. Azt már tudom, hogy ő csak olyan dolgokat ígérem meg, amiben teljesen biztos, hogy meg is tudja tartani, úgyhogy elkönyvelem a válaszát egy talánnak és feltehetőleg nem fogom mostanában ismét szóba hozni a dolgot. Szeretném, ha ejönne, de Gracet ismerve mindenképp tökéletes koncertélményben lesz részem.
Tudom, hogy Tig önszántából soha nem keverne bele a dolgaiba, úgyhogy minden bizonnyal azért kell vele tartanom most, mert tényleg fontos dolga akadt ami nem várhat, éppen ezért csendben ücsörgök mellette, teljességgel megbízva benne, nem kérdezek, megpróbálok nem idegesítő lenni és inkább azzal kötöm le gondolataimat az út hátralévő részében, hogy élvezem a közelségét. Olyan ő nekem, mint a legédesebb bor, amit az ember ha egyszer megkóstol nem tudja abbahagyni, nem bírja ki, hogy ne fogyasszon el belőle többet és többet amíg el nem bódul az elméje. Az én elmém pedig azóta nem tiszta, hogy megkóstolhattam ezt az elsőre kissé kesernyés, de a felszín alatt igazán édes nedűt, aminek a függője lettem.
Gondolataimból az autó fékezése és az előttünk megjelenő fekete férfi jelenléte térít vissza a valóságból. Kissé előre hajolok, hogy szemügyre vehessem a teljesen kigombolt ingű, fekete pasit, akivel eddig még nem volt szerencsém találkozni. Tekintetünk találkozik, néhány rövid másodperc elejéig, amíg én zavaromban el nem kapom róla a pillantásom.
- Oké. bólintok Tignek és figyelem ahogyan kiszáll az autóból. Azt hiszem kérnie sem kellett volna, nem szívesen tenném ki a lábam az autóból, nem túlságosan bizalomgerjesztő ez a hely.
- ÖÖ...HELLÓ?! köszönök vissza féleszegen, mosolyt erőltetve az arcomra a hatalmas hajkoronával rendelkező férfinek, aki úgy végigjáratja tekintetét rajtam, hogy az már zavarba ejtő. Mintha egy darab hús lennék a piacon, vagy egy kalitkába zárt kismadár akihez az ember néha odamegy, és csodálkozva bámulja. Vagy, mint egy majom az állatkertben. Bárhogyan is, egyáltalán nem tetszik, hogy mindenféle gátlás nélkül járatja rajtam a tekintetét, innen már csak egy lépés, hogy megkérjen vetkőzzek le, mert úgy jobban meg tud figyelni. Azon már egyáltalán nem lepődök meg, hogy a nevemen szólít, szerintem nincs olyan ember Tig közvetlen közelében aki ne hallott volna rólam valamit. Egyáltalán nem tetszik nekem ez a helyzet, fogalmam sincs  miről lehet szó, és egyáltalán nem is akarom tudni. Nem akarom kitenni az autóból a lábam, én nem tudom mire készülnek, de még egy múltkorihoz hasonló jelenetet nem bírnék elvielni. Kétségbeesett tekinttel nézek rá Tiger-re amikor visszaül mellém az autóba. Kinyitja a kesztyűtartót és halál nyugalommal vesz elő belőle egy fegyvert. Kiráz a hideg. Nem tudok hozzászokni ezekhez a tárgyakhoz, hiába találkoztam már velük a lakásában is.
- Nem lenne jobb, ha mégis inkább itt várnálak meg? nem fűzök hozzá nagy reményeket, de azért próbálkozom, hátha elkerülhetem azt, hogy eltűnjek velük valami ismeretlen helyen. Én nem tudok fegyvert használni, nem tudom megvédeni magam, szóvak Tignek kell megtennie és tényleg jó ötlet hátráltani őt? Felsóhajtok. Nem tetszik az ötlet, hogy velük tartsak, de egyedül maradni is felelőtlenség lenne. Mindenféle különösebb erőlküdés nélkül képes lenne bárki arra, hogy leterítsen, én pedig nem tudnám megvédeni magam.
- Menjünk... talán ez a legészerűbb és legjobb megoldás. Kikapcsolom a biztonsági övet és kiszállok az autóból, ahol ismét a fekete férfi vizslató tekintetével találom szembe magam. Nem tudom mi fog történni, vagy mire számítsak, de ennél a vesébe látó tekintetnél és ferde, féloldalas vigyornál azt hiszem bármit szívesebben néznék.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Megszoktam, hogy az embereket nem érdeklik a véleményem, nem abban a világban vagyok, amiben ez bármit is számítana, a feladataimat el kell végezni, mindegy mit gondolok, panaszkodásoknak nem sok helye van. Mint ahogy ide tartozik az is, hogy nem szeretem magamat kiismerhetővé tenni, mert akkor könnyebb rajtam fogást találni, könnyebben bele tudnak ejteni a saját csapdámba és az egy dolog, hogy elvileg bandán belül ölni egyet jelent azzal is, hogy mi magunk halálát is megpecsételtük, de sokat vannak annyira szakképzett bérgyilkosok, hogy eltusoljuk a magunk között is az ilyen gyilkosságokat. Mondhatom, hogy mi egy család vagyunk családon belül, de... nem ismeretlen fogalom senkinek sem a családon belüli gyilkosság, vagy erőszak. Mit jelent mindez? Amiért most Dominique kiakad, az valójában dicséret nekem, elismerés, hogy jól csinálom, amit elhatároztam.
- Mivel nem is akarom kifejteni a véleményemet. Semmit sem változtat az, ha hallják mások is és nem csak én tudom, mit gondolok.- Aztán kicsit visszakanyarodok arra, ami most tulajdonképpen a téma. - Ami engem zavar az nem hozzád köthető és nem is tudnám pár szóval összefoglalni. Elég hozzá annyi, hogy apám és Qadir testvérek, ugyebár és én már rég nem hiszek abban, hogy ezt a tényt figyelmen kívül lehet hagyni. - Ha érti, mire akarok kilyukadni, akkor érti, ha nem, hát nem. Qadir egy vezető egy akkora nemzetközi illegális szervezetben, amely kontinenseket ölel fel, találkozott már mindkettőjükkel és bár személyiségük teljesen ellentétesnek látszik, elengedhetetlen, hogy ne keressünk közös tulajdonságokat bennük. Márpedig aki keres, az talál. Nem tudom elképzelni, hogy csak és csakis azért ennyire önmagát is meghazudtolóan kedves Domival, mert remélni, hogy a fia végre szerelmes lesz és majd biztos ez a lány fog engem kivezetni onnan, ahonnét nem lehet kijönni. Szerintem még apám sem annyira hülye, hogy ezt ne lássa, ellenben meglátja mindig a réseket, elsősorban azokat, amik pénzhez vezetnek. Apámnak nincs sok, nagybátyámnak viszont... nagyon sok nulla díszíti a keresetét, nem lenne ördögtől való, hogy ha már beraktam Domit hozzá dolgozni, akkor ő ne kapna a lehetőségen és ne szolgáltasson bármilyen adatot, véleményt, akár még Domi napi rutinját is közölheti a nagybátyámnak. Nem hiszem, hogy baj lenne ebből, normális, hogy mindenkit lekövetnek és a lehető összes információt meg akarják róla szerezni, de attól még ez engem felzaklat. Azt viszont nem akarom, hogy Domit is felzaklassa, úgyhogy jobb baromnak és hülyének tettetnem magamat, na meg nem szétbaszni a munkakörnyezetét és az apámmal való jó viszonyát csak azért, mert nem látom rózsaszínen az életet.  
- Miben hasonlítunk? - csapok le a magas labdára, de ezúttal nem úgy, mint akait zavarna ez a kijelentés. Jó menekülőút és egyben tény, hogy ha már apámat nagybátyámhoz hasonlítom, akkor magamat sem szabad kivennem a génekkel tarkított képletből. Nem állítom egy percig sem, hogy én nem vagyok pont olyan, mint ők, remélhetőleg inkább nagybátyámra ütöttem, ám sajnos tisztában vagyok, melyek azok a tulajdonságaim, amit egyenesen apámtól kaptam meg. Például a lustaság. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Domi válasza.
Hogy őszinte legyek, engem aztán nem zavar, ha Domi koncertezni megy, főleg nem jó társaságban, csak nem lesz baja, de az már egy kicsit nagyobb dió, hogy belem mi legyen, elég csak azt mondanom, hogy bármelyik pillanatban a sitten köthetek ki.
Az út közben időnként Domira pillantok, nagyon csöndben van, de ezt betudom annak, hogy kezd rutinos lenni és nem kérdez, amiről nem lehet. Ezért hálás is vagyok neki. Mondjuk másról még beszélhetnénk, csak úgy tűnik, se neki, sem pedig nekem nincs különösebb mondandónk egymásnak egy-két közúti apróságokon kívül, amíg meg nem érkezünk a fedett, eléggé eldugott parkolóba.
Sainz kap az alkalmon, hogy szemügyre vegye a lányt, amit megértek, de otthon akarok már lenni, szóval örülnék ha sietne és a lényegre térne. Nem akkora barom ő, meg is teszi, csak erősebben kellett hozzászólnom.
Visszaülök az autóba, nem zárom le, nem lenne értelme, nincs itt rajtunk kívül más jelenleg, plusz ha valaki nagyon el akarná lopni, hát vigye. Nincs benne jelenleg drog. Látom Domi kétségbeesett arcát a szemem sarkából, míg kiveszem az előtte lévő kesztyűtartóból a fegyvert. Kihallom hangjából, hogy nem akar jönni, igazság szerint én sem tudom, hogy mi lenne a megfelelő megoldás most. Ha baj történik és velünk jön, akkor könnyebben válik ő is célponttá, ellenben akkor mellettem van, tudom fedezni őt valamennyire. Ha távol van, nincs annyira a figyelem központjában, de magára is van utalva. Mondjuk akkor elhajthatna, legrosszabb esetben, hisz benne hagyom a kulcsot. Igazából ha mi meg is halnánk, neki ez lenne az egyetlen esélye menekülni.
- Ha itt szeretnél maradni, az is lehet - meggyőzött, de rá bízom a döntést. - Ez esetben viszont nem tudom, mennyire leszek távol, vagy hogy mit akar Sainz mutatni. - Csak tisztázom a helyzetet. Sainz kettőnkre utalt, talán nem látszik rajta, de állati tapasztalt és ügyes fickó, néha nem árt hinni neki abban, hogy amit mond az úgy a jó.
Ahogy látom, Domi döntött, azt nem tudom, hogy jól, ebben a helyzetben nem igazán van jó döntés, de legalább neki van választási lehetősége. Nekem nincs. Benyúlok az ülés háttámlájához és onnan is előhúzok egy másik fegyvert, nem túl erős, de azért pisztoly és lehet vele ölni, na meg fenyegetni is. Miután mindketten kiszállunk, átadom ezt a jószágot lövésre kész állapotban Dominak.
- Csak legyen nálad. - Tegye zsebre, mint én, vagy csináljon vele amit akar, már azon kívül hogy kéretlenül meghúzza a ravaszt.
- Jó azért ennyire nem gáz amúgy a szitu - nevet Sainz, ki amúgy vár minket és úgy tűnik, eddig tartott amíg végigmérte újra Domit. Nem veszek tudomást a csipkelődéséről, mondjuk azért megnyugtat, hogy nem vészes semmi, csak biztos ami biztos, legyen nálam védelem.
- Na mi történt? - indulok el mellette amerre akarja, hogy menjünk. Ez egy sima garázs, felettünk lakóépület és egyelőre nem látom, hogy konkrét célpont felé vezetne minket Sainz.
- Ez egy nagyon fasza parkolóház, tudod? Minden szintnek megvan a maga sora, ahol leparkoltathatja az autóját, szóval én is mindig a B2-es cellánál teszem le a járgányt. - Hallgatom, hallgatom menet közben, de még mindig nem vágom, minek kell ezt nekem tudnom. Várom, hogy valamit kinyögjön, de barátunk elég jól fenntartja az izgalmakat.
- Jó. És? - kérdezek rá szárazon, mikor úgy látom, hogy nem akarja folytatni egyhamar. Keresem közben, hogy melyik a B2-es oszlop, fel is tűnik a hárommal kettővel odébb lévő összegraffitizett tartóelem.
- Látod rajta a szöveget? - Áll meg tőle nagyjából négy méterre, mire én is megtorpanok és próbálom kiolvasni a betűket. Spanyolul van, bár ettől még nem érzem, hogy direkt Sainznak címezték volna. - Azt írja, "meg lesztek baszódva" - Nem tudok nem elvigyorodni ezen, de mielőtt kifejteném neki, hogy miért nem tulajdonítanék ennek nagy jelentőséget, inkább kérdezek.
- Miért gondolod, hogy neked címezték? - erre Sainz csak felemeli kezét és ujjával az I2-es oszlopra mutat, amely csodák csodájára szintúgy közel van ahhoz a ponthoz, ahol mi állok, mindössze csak fordulni kell. Ezúttal viszont egy kicsit meghűl bennem a vér.
- Hányadik emeleten is laksz, tigris? - látszólag élvezi, hogy húzhat még ebben a komoly helyzetben is, miközben megteszek pár lépést az oszlop felé. Mindhárman - és ezek szerint nem csak mi - tudjuk, hogy a kilencedik emeleten lakok, az I betű pedig az angol abc kilencedik betűje, vagyis ez a parkolószakasz az azon lakók helye. Nem tudom, hogy mi kavar fel jobban, az, hogy kéretlenek is tudják, hogy hol lakom, vagy az arab betűs graffiti, ami az I2-es oszlopon van. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Körbenézek, keresem a D2-es oszlopot, mivel van egy sejtésem, hogy azon is lesz valami. Sainz pedig faszán érzi, hogy mit keresek, úgyhogy már mutat is a harmadik oszlopra. És igen, azon is ott díszeleg egy szép nagy felirat, cirill betűkkel. Sainz megvakarja az állát.
- Gondoltam, ha titeket is idehívlak, akkor lefordítjuk és összeilleszthetnénk ezeket a szövegrészeket, aztán hátha okosabbak leszünk. A gond mondjuk az, hogy háromszor hívtam Todot, két üzenetet is hagytam neki, de bassza meg, hogy nem tudtam elérni.
- Nincs szükség Todra - szakítom meg, mire kérdőn néz rám a feka. Tudja, hogy tudom, mit írtak nekem, nem felejtettem el az anyanyelvemen. - Mindhárom oszlopra ugyanaz van ráírva. - Ha kettőre ugyanazt írták különböző nyelven, oroszul sem fognak mást írni. Sóhajtok egyet gondterhelten. Azért nagy a gáz, egyrészt mindhármunk lakhelyét tudják, másrészt pedig az is világos számukra, hogy mi hárman egy egységet alkotunk, Sainz, Tod és én. Fejemet törve fordítok nekik hátat és tanakodok, hogy mi legyen. Nem futhatunk mindennel a főnökökhöz, ezt nekünk kell megoldanunk.
- Oh, hogy bassza meg a kurva élet - fogalmazom meg az érzéseimet az egészről, s visszafordulok feléjük, még éppen elkapom, ahogy Sainz bólogatva helyesel. Ő is ezen a véleményen van.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

Tigerrel beszélgetni néha olyan, mintha az ember önszántából sétálna be a labirintusba, ahol eleinte még tisztában van azzal, hogy mi is történik, aztán pillanatok alatt eltéved az útvesztőben és bármennyire is próbálkozik, nem találja a kiutat. Minden egyes alkalom után, amikor egy kicsit többet mutat meg magából, begubózik és egyszerűen képtelen vagyok már kiigazodni rajta. Mint egy kis hernyó, maga köré fonja a bábot és én nem tehetek mást, csak várok, hogy mikor repül ki a pillangó, megmutatva gyönyörű szárnyait. Türelmes ember vagyok, semmiképp nem szeretném, ha azt érezné, hogy bármiről is kényszerből kell velem beszéljen, igen, néha nagyon nehéz csendben maradnom, de azt hiszem mellette igazán megtanultam értékeli minden pillanatot, így a csendet is. Mostmár tudom, hogy a munkája miatt ennyire zárkózott, megértem, hogy vannak dolgok amikről nem beszélhet, mégis...vágyom arra, hogy behúzzon maga mellé a burokba, ahol együtt kiteljesedhetünk. Nem kellene elvárásaim legyenek felé, hiszen nem tartozik nekem semmivel, sőt, én maradtam örökre az adósa, de olyan sok mindent adtam neki magamból, annyira közel engedtem őt a szívemhez, hogy akaratlanul is szeretnék többet és többet kapni belőle. A legutolsó alkalom, amikor az érzéseimről beszéltem neki megtanított arra, hogy van amit jobb magamban tartani, így ezek a lányos álmok megmaradnak nekem és megelégszem annyival amit kapni tudok tőle. Legalábbis megpróbálom.
Teljes testemmel – már amennyire az ülés az a biztonsági öv engedi- felé fordulok. Már megint annyi kérdés kavarog a fejemben, felsóhajtok és visszanyelem őket, fölösleges feltennem, ha sosem kapok rájuk választ.
- Én sem Qadirt sem az apádat nem ismerem annyira, mint te, úgyhogy nem látom át teljesen azt amiről most beszélsz, de Tiger ismét felsóhajtok - Ha valami zavar velem vagy apáddal kapcsolatban azt neki is elmondhatod. Addig is, ha megnyugtat téged megpróbálok nagyobb távolságot tartani tőle... bár igazából továbbra sem értem, hogy erre miért lenne szükség, de megteszem, de ha ő ezt ítéli jó döntésnek. Én nem látok bele a banda ügyeibe, nem tudok szinte semmit sem arról amivel foglalkoznak, sem...az égvilágon semmiről. Én csak menedéket kaptam Tigertől, mert arra volt szükségem, de ennél több nincs köztünk. Az én ügyemet már valószínűleg mindenki ismeri, akinek köze van Tighez, végül is emiatt halt meg egy ember. Ez elég ijesztő. Úgy jöttem ide, hogy az égvilágon senkit nem ismertem, senki nem tudta az igazi kilétem, hogy miért repültem át a fél világon...most meg...túl sokan is tudnak róla. Ez elég indok ahhoz, hogy soha ne érezzem magam biztonságban.
- Háát, például abban, hogy mindketten eléggé karizmatikus személyiségek vagytok. Aztán abban is, hogy mindketten viszonylag keveset beszéltek magatokról és csak nagyon ritkán mosolyogtok, de amikor megteszitek, az őszinte. Egyformán szép a mosolyotok. pillantok rá ismét széles vigyorral a szám sarkában. - Azt tudtad, hogy például mindketten ugyanúgy fogjátok a kezetekben az evőeszközt? Na meg, ami még egy közös pont, mindketten kibírhatatlanul, már-már idegesítően sokáig képes vagytok csendben ücsörögni és bámulni ki a fejetekből. az utolsó mondat végén jóízűen felnevetek. Sok szempontból olyanok, mint két tojás, viszont legtöbbször egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Azt már nem említem, hogy az arcvonásait és szemének színét is az öregétől örökölte, azt biztosan tudja.
Izgatott vagyok már annak a gondolatától is, hogy koncertre mehetek, pedig nem igazán az én stílusom, de valami azt súgja, hogy Grace nem fogja hagyni, hogy unatkozzak és igazán jó esténk lesz. Bár személy szerint én jobban élvezném, ha mellettem ülő férfi is jelen lenne, de természetesen eszemben sincs rá erőltetni a dolgot.
Telejes csendben ücsörgök mellette, egyrészt azért, mert lefoglal a Grace-el való SMS-ezés, másrészt pedig azért, mert nem igazán tudom, hogy mint mondhatnék neki. Arról nem kérdezhetem hova megyünk, a napjáról is minden bizonnyal csak fél szavakban kapnék beszámolót, az én munkámban pedig nincs semmi izgalmas amit szívesen elmesélnék neki. Kivéve talán azt, hogy Ashleyvel összeszólalkoztunk, de hát...ez lassan mindennapos cselekmény, mert az a nő kibírhatatlan. Nem is értem, hogy Tiger egyáltalán mit látott meg benne...na jó, a seggén és a mellein kívül. Megrázom a fejem, ezt a gondolatot gyorsan ki kell vernem az elmémből, mert egyáltalán nem segít, utálok féltékeny lenni. Szerencsémre hamar megérkezünk a helyszínre és gondolataimat teljesen lefoglalják a történések és az ismeretlen férfi jelenléte, aki cseppet sem palástolja, hogy úgy mér végig, mint ahogyan az emberek a húst a piacon. Nem akarok hallgatózni, de mindent tisztán értek amiről beszélnek és bár fogalmam sincs, hogy mi történik, egyáltalán nem tetszik sem Tiger hangszíne sem az, hogy fegyvert vesz magához. Ez mindig megrémít. Persze, megértem, hogy veszélyes világban él és szükséges, de megrémít.
- Inkább jövök! a két rossz variáció közül azt hiszem mégiscsak az tetszik jobban, ahol magam mellett tudom Tigert, biztonságosabb. Kiszállok az autóból, és bár nem utaztunk sokat a lábaim mégis hálásak azért, hogy végre kinyújthatom őket. Megpróbálom figyelmen hagyni a fekete férfi vizslató tekintetét. Kikerekedett szemekkel nézek rá Tigerre majd a felém nyújtott gyilkológépre.
- Ez most komoly? Én nem is tudom használni. Sosem fogtam még a kezemben sem. hátrálok néhány lépést, de végül legyőzve minden félelmemet elveszem a pisztolyt és csak remélni tudom, hogy nem kell használnom, mert azt hiszem hamarabb lőném le magam, mint az esetleges támadót, ha arra kerülne a sor. Óvatosan, szinte csak három ujjal veszem magamhoz az említett eszközt és jobb ötlet hiányában egyszerűen csak lógatom magam mellett. Remélem nem eresztek golyót a saját lábamba. Néhány lépéssel lemaradva a fiúktól követem őket a parkolóházban. Megtartom a tisztes távolságot, nem akarom, hogy azt érezzék megpróbálom beleütni az orromat abba, ami nem az én dolgom. Megállok amikor ők is és csendben hallgatva őket a cellák irányába nézek. Nem teljesen értem, hogy miről van szó, de annyit sikerül leszűrnöm, hogy a kedves üzenetet hagyó valaki pontosan tudja, hogy hol laknak. Látom, hogy Tiger testtartása megváltozik, mintha sokkal feszültebb lenne, mint eddig és ez engem is megrémiszt. Ezek szerint Assia és én sem vagyunk biztonságba. Nem igazán tudom, hogy mivel tudnék segíteni nekik, hiszen én olyan távol vagyok ettől a világtól, mint Jeruzsálemtől, de megpróbálok nem is pánikolni, mert az egyáltalán nem segít.
Minden szó és magyarázat nélkül, a tőlem telhető legnagyobb csendben indulok meg a D2-es oszlop irányába, magam sem tudom, hogy milyen megfontolásból, csak szeretnék nézni. Megállok az oszlop előtt és szemügyre veszem a ciril betűket. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a festék még nincs teljesen megszáradva, vagyis valaki nem olyan régen festhette fel. Talán még itt van az illető. Szólásra nyitnám a szám, hogy figyelmeztessem a fiúkat, de a következő másodpercben egy erős kéz ragadja meg a karomat. A fegyver, amit eddig a kezemben szorongattam hangos puffanással ér földet. Sikítanék, de a számra tapasztott, erősen dohány és alkoholszagú kéz megakadályoz benne.
- SSHH...cicám...csendben.... suttogja alig hallhatóan a fülembe a fehér férfi. Ijedten, kapkodok levegő után, úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok. Teljes erőmből próbálom püfölni a férfi mellkasát szabad kezemmel, de látszólag semmit nem használ a vergődésem.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Tényleg nem értem, hogy miért feltételezi azt, hogy valamit nem merek elmondani apámnak, vagy éppen neki, azt értem, hogy biztatni akar, csak... mit gondolt? Hogy ha nem mondja, hogy nyugodtan mondjam el apámnak vagy neki, azt ha valami zavar, akkor nem is merném megtenni, vagy azt hiszi, hogy bármi is visszatartana? Tudja, hogy őszinte vagyok, nem fojtom vissza, ha valami nem tetszik. Ha mégis valamit nem mondok el, annak más oka van és azokhoz teljesen feleslegesen engedi meg, hogy közöljek velük dolgokat. Nem igazán van erőm kihátrálni ebből a témából úgy, hogy megértessem vele a valói gondolataimat.
- Tégy úgy, ahogy jónak érzed és ne úgy, hogy másoknak jót tegyél. Ha valami gáz lenne, szerintem ismersz már annyira, hogy tudd, nem fogom homokba dugni a fejemet. Ha meg nem szólok... ne görcsölj faszságokon - Azt hiszi, hogy rosszat tesz, de Dominique az égvilágon nem csinál semmi rosszat, én pedig nem korlátozom be, hogy kivel hogyan viselkedjen. Ha valakit kikérdezek, akkor az az apám lesz, viszont az Domitól abszolút független.
Általában - és ezúttal is - utálok beszélni az apámról, viszont felkelti az érdeklődésemet azzal, hogy szerinte hasonlítunk és mivel sosem volt más, akinek szavára úgy igazán adtam volna, ezért most rákapok a lehetőségre, hogy megtudjak a közös vonásainkat.
Nem tudok vitatkozni a megállapításaival, elfogadom őket, azokat is amik tetszenek és azokat is, amik annyira nem. Az speciel nem tudtam, hogy szép a mosolyom, saját érzésem szerint keveset mosolygok, inkább vigyorgok, mint egy faszfej. Felvonom szemöldökeimet az evési szokásaink hasonlóságaira, ez a csaj... lenyűgöz, hogy milyen baromságokat is képes észrevenni. Az utolsó megállapítására felnevetek, ezzel teljes mértékben egyet is értek.
- Akkor nem lepődsz meg azon, ha bevallom, hogy csöndes gyerekkorom volt. - Mert az volt. Hazamentem a suliból és kicsit azt éreztem, hogy a kutyát sem érdeklem. Nem volt testvérem, aki velünk élt volna, apám is legfeljebb telefonált, de nem sokszor tette azt sem.

- Csak legyen nálad. - Nyugtázom az aggodalommal teli lányt, ki minden szempontból most fog először fegyvert a kezében. Ha másért nem is, arra jó lesz, hogy átadja nekem valamelyikünknek, ha erre szükség lenne. Megvárom míg remegő kezével elveszi, már otthon is meg akartam tanítani őt valamelyest bánni vele, vagy legalábbis, hogy szokja a fogását, mert ki tudja, mikor jön majd jól.
Követjük Sainzot, bár én kezdetben eléggé úgy érzem, mintha össze-vissza bolyonganánk, de azt azért feltételezem, hogy nem vág át. Na meg, van egy olyan különleges képessége, hogy a nagy dolgokat is képes lazán venni, elszórakozza látszólag az életét, de egyáltalán nem erről van szó, csupán nem stresszel és ezt nagyon irigylem tőle. Én csak elfeledem az idegességemet, viszont amint megállunk és kibogozom, hogy mit is akar átadni nekem, már leplezni sem vagyok képes a nyugtalanságomat.
Ha eddig nem értette volna, hogy mit jelent az, hogy nem tudok Dominak és a gyerekének biztonságos helyet nyújtani, akkor talán most bőrén, fülén, mindenén keresztül is érzékeli a veszély jelentőségét. Szemügyre veszem az arab betűket, látszik, hogy csak google fordító által kinyomott betűket próbálták rávésni, de ez mit szem von le az üzenet súlyosságából. Sainz eközben látja szeme sarkából Domit megindulni, de mivel nem hozzá tartozik a lány, ezért nem szól egy szót sem.
- Tegnap is itt voltak ezek? - kérdem a négert, aki éppen rágyújt.
- Nem hiszem. - Ez aztán fasza válasz, mit ne mondjak. A srácon tartom a szemeimet, míg nem folytatja. - Nem tudom, Tig, most vettem őket észre, de éppen azért, mert elsőre kiszurtam őket, mindhármat, ezért feltételezem nem olyan rég kerülhettek fel. Meg lehetne nézni a biztonsági felvételeket, de talán azzal csak nagyobb bajt okoznánk magunknak - kifújja a füstöt, én pedig már rég nem az ő pofáját bámulom, feltűnik, hogy csak ketten vagyunk.
- Hol van Domi? - kérdésemre Sainz arra fordítja a fejét, amerre elindult a lány, azonban az ő szemei is összeszűkülnek. Meg van győződve afelől, hogy vagy mesterkedik valamiben, vagy visszament az autóhoz, ám ebben a pillanatban egy számunkra elég ismerős koppanás hangja zavarja meg a feszt csendet. Mindketten azonnal fegyvert ragadunk és a közeli oszlophoz simulunk, majd onnan a számunkra legközelebbi autó kerekéhez guggolunk. Összenézünk, Sainz kiles az autók alatt, hátha lát lábakat, s ami azt illeti, lát is. Bökök fejemmel, hogy menjen balra, én megyek jobbra, bár nem tudjuk, hogy hányan lehetnek. Feltételezzük, többen, mint mi. Telefonomat előveszem és egy megszokott jelet küldök egy kevésbé ismert program segítségével, amelyet az informatikusunk fejlesztett ki és a lényege, hogy a banda azon része kapja meg, akikkel azért sokat érintkezünk. Megkapják egyből a koordinátákat, s biztos vagyok benne, hogy amint tudnak, jönnek. Márpedig senkinek sem érdeke tagokat veszíteni, hiába... sajnos általános dolog ez nálunk.
Mire felnézek, Sainzt már nem látom, úgyhogy én is lopakodó üzemmódban lesek ki az autók geometriái mögül és mérem fel a terepet. Ha nem látok mást, megyek, legfőképpen úgy lavírozva az autók között, hogy minél több irányból védve legyek.
Közelebb élve a fegyver puffanásának hangjához, már Domi nyöszörgése is hallhatóvá válik. Meghűl bennem a vér, nyelek egyet, de próbálom magamra erőltetni a higgadtságot. Jó lenne mögéjük kerülni, de ahhoz hatalmas utat kellene bejárnom, szinte biztos, hogy nem élném túl. A legfontosabb most az időhúzás. Minél több időt kell nyernünk magunknak, úgyhogy bízom benne, hogy Sainz is pont úgy gondolkodik, mint én és ő is riasztotta már a többieket. Mint kiderül, így is van, csak a feka jobban beleolvadt a fekete autók takarásába, vagy tököm tudja, mindenesetre látom, ahogy fegyvert szegezve előugrik a faszfejek mögül és arra az emberre szegezi a fegyvert, aki Domit tarja. Meg is fordul felé a csóka, Domit pedig oldalának szorítva tarja.
- Szép jó napot! Nem azt mondom, én szeretem a graffitiket, de jobb szeretem a nézeteltérések szóban folytatni - áll elő a maga laza stílusával, nem épp támadó hangnemben. - Segíthetek? - kérdezi meg, mintha csak egy ruhabolt egyik alkalmazotta lenne.
- Oh, igen, lenne itt valami... és nem a ribike - szorítja meg a kezében a Domit, csak, hogy érzékeltesse, szerintem helyzeti előnyben vannak. A szar csak az ebben, hogy szerintünk is.
Valahogy fel kellene vonnom magamra a figyelmet úgy, hogy csak Domi vegye észre, ez amúgy annyira nem is nehéz, ha azt nézzük, hogy mindenki az előbukkanó Sainzre összpontosít, vagyis majdnem mindenki. Viszont azt pontosan tudják, hogy én is itt vagyok, úgyhogy egy másik barom elindul belesni minden autó mögé, fegyverrel természetesen. Vészesen fogy az időm, muszáj cselekednem, bárhogy is döntsek. Végül magamban kurvaanyázok egyet, s végül a fegyvert farzsebembe nyomva felállok és mellkasom magasságáig felemelt kezekkel jelenlépek oda a baromarcú mögé. Két srác, aki engem indult megkeresni, most felém szegezik a fegyvert.
- Akkor hát halljuk, ha már ilyen szépen összegyűltünk, hogy mi a gond. - Hangomra megfordul részben a főmuki is, vagyis hát, gondolom, hogy ő az itteniek közül a főmuki. Arca rockos kendővel van eltakarva, keze hozzám hasonlóan az ujjakig tetovált, bár termetileg majdnem másfélszer akkora, mint én és nem magasságra. Míg felnevet, Domi tekintetét keresem, hogy aztán erőteljesen lepillantsak a lábánál lévő fegyverre, ami a kezéből hullott ki. Még nem kell, de azt akarom, hogyha elvadulnának a dolgok, tudja a dolgát és rúgja felém. Egyelőre azonban a csend jobban uralja a helyet, mint a vércseppek. A béna, műanyagból, vagy talán alumíniumból készült kapit egy másik ember a távolban becsukja és egy farudat tesz a kilincsekre, hogy kéretlen ne tudjon és ne is akarjon bejönni most. Lényegében lezárták a fő menekülőutat, amerre autóval lehetne távozni.
- Tegnap - kezd bele egyre inkább verejtékezve a dühtől. - és még j pár alkalommal a hónapban ti marhára olyan helyen jártatok, ahol semmi keresnivalótok nem volt. A láthatatlan határokat illik ám betartani, különben vérengzés lesz! - Lefordítva a dolgot, a főnökeik küldték, ami baj, mert jobb lenne, ha nem balhézna össze két külön kartell alá tartozó csoport. Ha valaki tudja, mik történnek Mexikóban és sok más ország veszélyesebb városaiban, akkor az tudja, hogy mi az, amikor össze kell tenni a két kezünket.
- Azt tettük, amire utasítottak. Tudod, hogy megy ez... de tudunk szólni az érdeketekben.
- Ahha - nevet.
- Nem a mi dolgunk ilyen dolgokban dönteni, ezt te is tudod. Ellenben, ha nagyon pattogsz, olyasvalamit indíthatsz el, ami háborúba is torkollhat.
- Már réges rég háború van! - Ez amúgy igaz. De még mindig húznunk kell az időt.
- Miért jötteket? Mit akartok?
- A fejedet, baszd meg! - Akkor miért nem lőttök már szitává, kérdezem magamban, de feltételezem azért, mert elhiszik, hogy akkora helyzeti előnyben vannak, hogy simán kiélvezhetik ezeket a pillanatokat. Néma csendben minden megfeszült, minden fegyver ránk szegeződik, s csak azt tudjuk tenni, hogy nem pánikolunk be. Domira pillantok, amolyan "nyugi bébi, lehet nem látszik, de nem biztos, hogy mindannyian meghalunk" tekintettel. Ha a túlélési esélyeinket nézzünk, nagyjából tíz százalékot mondanék.
Pont amiért ennyire feszült a helyzet, jól hallható, hogy a belső lépcsőház emberek érkeznek a parkoló területére. Az egyik barom látótávolságra áll tőlük felemeli a gépfegyverét és figyelmeztető lövéseket küld a betonba, mire a civilek felsikítanak és szaladni kezdenek vissza a lépcsőház felé. Mindezek a morajok szerencsére elfedték az egyre hangosodó motorzajt.
- Hát nem sietitek el a dolgokat - gúnyolódok velük, utalva arra, hogy még mindig életben vagyunk és nem értem, hogy ugyan miért. Ha a helyükben lettem volna, tuti első pillanatban szétlőttem volna mindenki agyát, aztán elmenekültem volna a helyszínről, hogy aztán a zsaruk újból megállapítsák, hogy New Yorkban bandaháborúk zajlanak, amik ellen semmit sem tudnak ők tenni.
Amint kimondom a szavakat, bökök fejemmel Dominak, hogy rúghatja a fegyvert, remélem meg is teszi, mert én rohamosan guggolok le érte, akár megteszi akár nem, azt feltételezve, hogy vette az adást, ezzel együtt pedig kiveszem farzsebemből a másikat és a kocsi takarásába húzódva két kézzel kezdem lőni a kéretleneket, Sainzal együtt. Domi felé - ezzel együtt az őt fogvatartóra nem lövünk A ropogásokat egy tompa robbanás szakítja meg, az imént bezárt alumíniumajtót úgy szakítja ki egy golyóálló anyagból készült terepjáró autó, mintha ott se lett volna, a motorzaj ezek szerint valóban az volt, amire számítottam, ha nem így lett volna, az biztos halál.
A fekete terepjárót kezdi két csóka lőni, akik felé száguld az autó, s telibe elgázolja őket, ordításokat hagyva maga után, az autó anyósülésének ablakát részben lehúzzák és Tod egy méretes jószággal kezdi szétlőni az embereket. A terepjáró után négy másik kisebb járgány is érkezik, mindből lövik a többieket, szóval nekem már csak egy dolgom van. A közben parkoló kocsik közé húzódó barom után megyek, hogy Domit kivegyem a markából. Ezt észlelve persze menekülőre fogja, de lassabb nálam. Megfordul és Domi ahelyett, hogy rám lőne,
Domi fejéhez szegezi a pisztolyt.
- Egy mozdulat és a lánynak a... - és a lánynak arcára vér kerül, de nem nem a sajátja, hanem a mellette szétloccsantott koponyából a lövés pillanatában kifröccsent vér.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

El tudom képzelni, hogy mennyire idegesítő lehet Tiger számára az, hogy ott élünk vele. Folyton zaj van, vagy gyereksírás, esetleg én vagyok az, aki mindenképp beszélgetni szeretne vele. Próbálom persze kevésbé elviselhetetlenné tenni számára a dolgokat, de valljuk be, ez egy kisgyerekkel nem mindig egyszerű. Már önmagában nagy áldozat az, hogy a védelmébe vett és tudom, hogy bármennyire is szeretném megköszönni neki sosem leszek rá képes. Néha azt érzem mellette, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen az igazi élet, hogy mindaz amit én eddig tapasztaltam inkább mesébe illő mintsem a valóságba. Hatalmas különbség van kettőnk között, míg én a saját álomvilágomban élek addig ő két lábbal, stabilan áll a földön és minden nap meg kell küzdenie az élettel. Míg én folyton beszélnék és be sem áll a szám ő addig inkább csendben figyel és minden egyes információt elraktároz magának. Én olyan vagyok, mint a háborgó tenger, ő pedig a stabil szikla amit a hullámok körbeölelnek. Azt is mondhatnám, hogy a ő tűz én pedig a víz, más körülmények között soha nem lenne egymáshoz közünk, a gyökeres ellentéte az én személyiségemnek én pedig mégis váratlanul szerettem meg őt. Mint, amikor a semmiből csap le egy villám, könyörtelenül eltalálva az áldozatát, annyi különbséggel, hogy én újra és újra több csapást szeretnék. Egy olyan élet tárult elém, amit eddig csak gagyi, megrendezett filmekben láttam, csak rám nem jellemző a hőnők legtöbb tulajdonsága. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e arra, hogy teljes mértékben megértsem ezt a világot vagy arra, hogy a része legyek, de nagyon igyekszem és minden erőmmel próbálom nem csak megérteni, hanem el is fogadni. Az a számtalan szép pillanat és a Tig által nyújtott segítő kar megér minden fáradtságot, hogy legalább megpróbáljam.
- Ehhez képest most nem sok nyugodt pillanatod van miattunk. jegyzem meg mindenféle hátsószándék vagy élcelődés nélkül. Ez az igazság, az elmúlt időszakban fenekestől felfordult az élete és ez leginkább nekem meg Assiának köszönhető.

Úgy veszem át tőle a fegyvert, mintha minimum méreggel átitatott almát nyomott volna a kezemben. Nincs semmi értelme annak, hogy nálam van, mert fogalmam sincs hogyan kell használni, valószínűleg hamarabb lőném le vele magam, mint azt akire célzok, de nem ellenkezek, ha szerinte nálam a helye akkor átveszem és csak remélni tudom, hogy nem kerül sor arra, hogy használnom keljen. Azon kívül, hogy tudom melyik a csöve és hol a ravasz fogalmam sincs arról, hogy hogyan kellene használni. Halkan azért megjegyezném, hogy nem hallott arról mennyire veszélyes nők kezébe fegyvert adni, de nem tartom helyénvalónak a viccelődést most. Minden bizonnyal egyikük sem értékelné, amikor valami komoly dologról van szó. Próbálom tartani tőlük a tisztes távolságot és csak árnyékként követni minden lépésüket, nem akarok az esetleges zavaró tényező lenni a képletben, de azért figyelek és a saját magam tempójában meg logikájával próbálom összerakni a hallottakat. Már az”összeköltözésünk” napján elég világosan kifejtette, hogy veszélyes ennyire belefolyni az életébe, ahogyan az is teljesen világossá vált, most mégis olyan erővel hasít belém a felismerés, mint egy éles kés. Legszívesebben elmenekülnék innen, fognám a lányomat és ismét magam mögött hagynék mindent, nem akarom azt érezni, hogy soha nem leszek már biztonságban, nem akarok mindig azon aggódni, hogy veszély fenyeget bárhová is lépek. Most lenne időm elmenni innen, hiszen látszólag a fiúk egyáltalán nem foglalkoznak velem, de ahelyett, hogy elmenekülnék érthetetlen okból kifolyólag körbejárom a helyiséget, hogy nyomokat keressek. Bármit amivel segíthetek Tigernek és a többieknek. Úgy érzem magam, mint egy szűz lány bevetés előtt, fogalmam sincs, hogy mit kell keresni, hogy merre nézzek, csak azt tudom, hogy ezt akarom csinálni, mert erre van szükségem. Ha a legapróbb esélyem is megvan arra, hogy kiszúrjak valamit, amit ők nem, máris előrébb jutunk a megoldásban. Ilyen mesébe illő elképzelésekkel, gondolataimba merülve próbálok bármiféle jelt, nyomot találni.
Arra viszont már esélyem sincs, hogy a felfedezésem megosszam Tigerrel, mert a következő pillanatban erősen dohányszagú kéz szorul ajkaim köré és szó szerint felprésel az egyik oszlop oldalára. Olyan erővel hat rám a meglepetése ereje, hogy a fegyver a földön landol, én pedig csak kapálózni tudok, ami látszólag semmit nem használ a hatalmas méretű férfi ellen. Nem hiszem el, hogy ez velem történik, hogy én ismét a történések kellős közepén találom magam, feltételezve még nagyobb bajt hozva Tig fejére. A félelem eluralkodik rajtam, tudom, hogy most kellene erősnek lennem, de bármennyire is erőlködöm átveszi a hatalmat fölöttem a pánik. A könnyektől és félelemtől elhomályosodott tekintetemmel látom ahogy ezek összenéznek, szinte csak a tekintetükkel kommunikálnak egymással. A fogva tartóm sorosabban von magához, olyan erő lakozik benne, amivel az én gyönge testem képtelen harcolni, többen -nem látom pontosan hányan- szétszóródnak, és kivont fegyverrel maguk előtt indulnak a férfiak keresésére.
Az események hirtelen fordulatot vesznek, miközben a pasi úgy rángat magával mint egy rongybabát ismerős hang üti meg a fülem és alig néhány másodperc múlva meg is pillanthatom Sáinz halál ismerős vonásait. Összerezzenek a szorítás hatására, szinte már hisztérikusan próbálok kitörni a karjai közül, de minden erőfeszítésem hiábavaló, olyan kemény szorít magához, hogy szinte már lélegezni is fáj.
Tiger hangja olyan hatással van rám, mint vihar után a felhők mögül kibukkanó nap sugarai. Tudom, hogy ki fog találni valamit, tudom, hogy nem hagyja, hogy egy üres parkolóban, ilyen körülmények között érjen a vég, mégsem sikerül teljesen megnyugodnom. Ők csak ketten vannak, míg a fogva tartóim legalább kétszer vagy háromszor ennyien, ha le is sikerül lőnie valakit, biztosan, hogy mindhárman itt halunk meg. Könnyeim fátylán keresztül Tiger tekintetét keresem, kell valami ami kapaszkodhatok, mert különben fegyver sem kell, a félelem fog a halálba vinni. Egész testemben remegek, ha a benga állat nem szorítana magához talán már régen összeroskadtam volna. Hallom, hogy miről beszélgetnek, de az egész olyan, mintha távolról érzékelném csak őket, mintha testen kívüli állapotban lennék, pedig nagyon fontos lenne most a koncentráció. A gépfegyver ropogásának zajára ijedten összerezzenek és mint egy csapdába szorult őzike ficánkolni kezdek, magamban üvöltve és ordítva, de én minél jobban mozgolódok, ő annál jobban szorít magához. Meg kell küzdenem saját elmémmel, hogy ne ájuljak el, hogy ne nehezítsem meg még ennél is jobban Tig helyzetét, szinte meg kell erőszakolnom önmagam, hogy a jelenre és erre a szituációra tudjak összpontosítani. Pillantásommal folyamatosan az övét keresem, kell valami ami kapaszkodhatok, hogy elhiggyem minden rendben van, hogy tudja mit csinál és nem kell meghalnom. Nem kell meghalnia. Az életem a kezébe helyezném, és talán hiba bízni egy bűnözőben én mégis teljes mértékben megbízom benne, csak valahogy le kell nyugtatnom magam.
Hosszúnak tűnő másodpercek kellenek amíg megértem a jelzését, veszek egy mély levegőt, szemem sarkából becélzom a fegyvert és kihasználva a pillanatnyi zavart jobb lábamat kinyújtom és teljese erőmből -legalábbis ami még maradt- Tig irányába rúgom a pisztolyt. Másodpercek tört része alatt válik véres csatatérré a máskor nyugodt parkolóhely. Nem látom be a egész teret miközben a pasi töretlenül hurcol magával akárcsak egy pajzsot, viszont tisztán kivehető a fegyverek hangja, mintha valamilyen autó is a helyszínen lenne, hallom ahogyan néhány felüvöltenek míg mások hangosan szitkozódva menekülni kezdenek. Eszeveszetten próbálok kapálózni, szabad kezemmel kapaszkodni amibe csak tudok, nem akarom megkönnyíteni a nagydarab férfi dolgát miközben minden erőm ellenére magával hurcol. A tiltakozásom azonban abbamarad amikor megérzem a pisztoly hideg csövét a halántékomon. Ebben a pillanatban tudom, hogy végem van. Talán a félelemtől, talán attól, hogy ennyire közel érzem magamhoz a halált leblokkolok és bármi ésszerű lépést is képtelen vagyok megtenni. Csak arra tudok gondolni, hogy nem most kellene meghalnom, hogy még nem éltem eleget, hogy a kislányom anya nélkül marad. Nekem még látnom kell felnőni őt, még olyan sok mindent nem tapasztaltam meg. És Tiger... nem élhet örökké bűntudatban miattam.
Hangos, fülsiketítő robbanás szerű hang süvít el a fülem mellett. Olyannyira hangos, hogy szó szerint megsüketülök tőle, minden külső hang megszűnik és csak a fülemben visszhangzó iszonyatos hangot vagyok képes érzékelni. Olyannyira hangos, hogy már fizikai fájdalmat okoz. Érzem ahogy arcomra spriccel valami meleg és ragadós, ezzel egy időben a körém szoruló kéz enyhül, a halántékomhoz szorított fegyver a földre hull engem pedig maga alá szorít a földre zuhanó élettelen férfi teste.
Felsikoltok, teljes erőmből kétségbeesetten miközben megpróbálok kimászni a súlya alól. Hallószervemmel még mindig nem tudom érzékelni a külvilágot, de minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy kimásszak a hulla alól. Mindkét kezem a fülemre szorítom és fogalmam sincs arról, hogy mennyi ideig sikítok, ha egyáltalán elhagyta torkomat a kétségbeeséses „ éneke ” de úgy érzem, mintha egy örökkévalóság telt volna már el. Könnyektől áztatott tekintetemmel Tigert keresem, tudnom kell, hogy ő is jól van, hogy életben van. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, csak egyetlen dologban vagyok biztos, éreznem kell a közelségét és erőt vennem magamon, mert most annyira szükségem van az életerőre, mint talán még soha életemben. Felé nyújtom remegő kezem, kell valami ami kapaszkodhatok különben sosem leszek képes felállni a padlóról. Szükségem van rá, talán jobban, mint valaha.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Percek alatt teljesen megváltozik a parkoló hangulata, míg eddig csupán mi voltunk a nagy térben millió kocsival, addig a semmiből megjelenő (előbújó?) alakok veszik kezelése Domit. Hamar megbizonyosodom afelől, hogy nincs értelme bujkálni, mivel a legjobb, amit jelenleg tehetünk az az, hogy húzzuk az időt. Már értesítettük a többieket, biztosra vehetjük, hogy rohamos tempóbon jönnek kisegíteni minket, míg ekkora fölényben nekünk egy feladatunk van: túlélni.
Nem vagyok biztos benne, hogy Sainz beszélőkéje a legjobb választás most, nagy dumás, de a laza stílusa sokszor kiüti a biztosítékot még bennem is, úgyhogy én is felfedem magam. Mintha örökkévalóság lenne az elkövetkező, teljesen felesleges beszélgetés, miközben azon gondolkodom, hogy miért nem lőnek vajon már szitává. Vagy bénák, vagy túl nagynak hiszik magukat, de ebben az esetben is elég amatőr húzás ez tőlük. A főnökök dolga pofázni, nem a miénk.
Nem igazán van lehetőségem megnyugtatni Domit, de pár tekintettel azért próbálom ezt tenni, remélve, hogy nem fog baromságot csinálni, mivel az a jó, ha ő most meghúzza magát ott a muki karjában, még akkor is, mikor emberek jönnek le az autójukhoz és az egyik tag figyelmeztetőlövésekkel próbálja őket távol tartani. Ritka esetek egyike, amikor azért durrannak el a lövések, hogy ne keljen több, civil életet kioltani, ettől függetlenül egy erős fegyver hangja mindenkiben megfagyasztja a vért, pláne egy olyan alvilág-szűr lányban, mint Dominique.
Az én szívem is veszettel dobog, pláne akkor, amikor a megszokottnál erősebb motor zaja kezd kivehető lenni a távolból, s attól tartok, hogyha rájönnek, hogy erősítés jön, előbb eluralkodik rajtuk a pánik, mintsem, hogy valóban ideérnének a srácot, a pánik pedig egyet jelentene a mi halálunkkal. Fontos lenne, ha mi diktálnánk a tempót és döntenénk el, hogy mikor durran az ez első emberre irányuló lövés, úgyhogy míg szavaimmal elterelem – Sainzal együtt – a figyelmét, addig intek Dominak, hogy rúghatja a fegyvert. Csak remélhetem, hogy megérti és meg is teszi, a bizalom minden cseppjét megkapja ezúttal tőlem – nincs más választásom -, s mihelyst megérzem a tenyeremben a felém rúgott fegyvert, rövid elégedett érzés jár át.
A két fegyverrel kezemben elsőként az autó mögé húzódom, majd az engem őrző embereket kezdem lőni, részben sikerrel, részben pedig félsikerrel, hiszen akit nem találok el, az rohamosan fedezékbe fut, miközben szinte kötelezően kapom én is a válaszgolyókat, melyek teljesen szétroncsolják az audi vázát. Mindeközben Sainz is akcióba lendül, de a Domit tartó pasast ő is elkerüli, ezt kihasználva pedig pár sikertelen lövés közben ő is menekülőre fogja, hogy valamennyire fedezékbe kerülhessen.
Mély levegőt vége az autó mögött hirtelen elszánom magam és egy mozdulattal előbújva levadászom az távolban lévő, eddig engem célzó utolsó életben maradt személyt is, majd azzal egyidőben, hogy berobbantják az ajtót és előkerülnek Todék is, én Domi irányába veszem az irányt.
Az egyetlen esélyünk az volt, hogy megjöjjenek a többiek, így viszont már nyugodtabb tudok lenni olyan szempontból, hogy Sainzot is hátrahagyva megközelítsem az egyik oszlop takarásába húzódó férfit. Felállok, kiegyenesedek és a fegyvert két kézzel támasztva – nehogy elmérjem a lövést -, megcélzom a fejét még mielőtt befejezhetné a mondandóját.
Nagyon gyorsan peregnek az események lövések hangja tölti be a teret, mely még akkor is folytatódik, mikor a főmuki elterül, maga alá gyűrve Domit. Odafutok felé, guggolva tolom le róla a barmot és segítek Dominak valamennyire lábra állni, vagy legalábbis guggoló helyzetbe kerülni, mivel ki tudja, mikor van szükség arra, hogy arrébb ugorjunk.
A történtek fejében pezseg a vérem, nem tudok jelenleg erős érzéseket érezni, ugyanis ilyenkor mindig csak azon jár a fejem, hogy mi kell ahhoz, hogy életben maradjunk. Nekidöntöm óvatosan Domi ülő/guggoló testét a mellettünk lévő autónak, végignézek arcán és testén, hogy nincs-e rajta sérülés és csak az ijedtség és a sokk az, ami ennyire megbénítja őt, teljesen érthetően. Amint megbizonyosodom róla, felpattanok és mennék a többieknek segíteni, ám ekkor tudatosul bennem, hogy amit hallok, azokat a ropogásokat már csak beképzelem, ha nem épp szívemet hallom. Tod jön felém.
- Húzzunk el! – int a maga oroszos kemény akcentusával, aminek én most kifejezetten hálás vagyok, mivel a pillanatnyi kábultságból visszaránt az éles valóságba, s figyelmeztet, hogy még nagyon nincs vége. Visszalépek Domihoz.
- Vége, de most futás - közlöm vele a helyzetet túlságosan is tömören, miközben felé nyújtom kezemet, hogy felhúzzam. Próbáltam megnyugtatni a szavaimmal, hogy minden barom meghalt, de aggodalmamból leszűrheti, hogy nincs időnk. Ha pedig tud gondolkodni - mint ahogy már nekem is eléggé nehezemre esik, hát még neki, ilyen sokk után -, akkor rájöhet, hogy a zsaruk elől is meg kell tudnunk lépni, hiába éltük túl a találkozást. Ezért szar világ a miénk.
Nem volt szar ötlet, hogy nem állítottam le a kocsim motorját, ahogy az sem, hogy kissé messzebb parkoltam le és nem annyira nagyon lőtték szitává, így szimplán beugrunk a kocsiba és nyomhatom is a gázt. Még mielőtt kiérnénk az épületből, hirtelen fékezek, mert meglátom Sainzot leinteni engem. Gyorsan beugrik a kocsiba és már megyünk is. Valahová… gyorsan, nagyon gyorsan.
Egy lakásban vagyunk. Még nem volt itt se Domi, se Sainz, de szerintem mindketten el tuják képzelni, hogy milyen lakásba hozhattam fel őket. Míg Sainz a fedett garázsban gyorsan kicseréli a rendszámot, addig én Domival a szobában fújom meg magam. A kanapén ülve temetem arcomat kezembe, majd végigtúrok hajtincsemen. Még mindig ver a szívem.
- Ügyes voltál! - nem tudom, mit mondhatnék Dominak most. Még nehezen jönnek a szavak, nem is erős túlságosan a hangom, legalábbis nem annyira, amennyire ő azt megszokta. Kezdem felfogni én is, hogy mi történt, s hiába nem újdonság ez nekem, azért barátkoznom kell, hogy mennyire megváltozott ez a nap a semmiből. Mérlegelni kell, hogy milyen következmények lehetnek.
Tudom, mindenre figyelmeztettem Domit még az elejét, megmondtam neki, hogy ilyen az életem, most mégis kisé szarul érzem magam, hogy ilyen veszélybe sodortam. Végig simítok arcán, hosszan kifújva a levegőt.
- Már vége!

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

A történések teljesen összemosódnak a fejemben, olyan érzés, mintha tejesen önkívületi állapotban lennék. Egy darabig még képes vagyok követi a cselekményeket, de annyira eluralkodik rajtam a pánik, hogy fogalmam sincs mit cselekszem. Mintha valaki más irányítaná helyettem a testem. Homályosan látom csak, hogy mi történik körülöttem, a rám nehezedő súly összeprésel, érzem ahogy arcomon végigfolyik a vörös és ragadós vér. Talán az esés következtében kicsit megrándult a vállam, de jelenleg úgy érzem, hogy semmilyen komolyabb sérülést nem szenvedtem el.
Felismerem Tiger hangját, érzem bőrének érintését az enyémen, az összefolyt képkockákból a szemem előtt halványan még arcvonásait is felismerem, de önként cselekedni vagy megszólalni képtelen vagyok. Még mindig hallom fülemben csengeni a fegyverek ropogását, a szívem mellkasomban fájdalmasan lüktet. Nincs erőm, mégis belekapaszkodom a felém nyújtott segítő kézbe és mintha a lábaim vinnének előre csak rohanok utána, a biztonság felé. Ha egyáltalán létezik még a biztonság számomra.

Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottunk el az autóig vagy egyáltalán eddig a lakásig. Mintha az egész út kiesett volna a fejemből, mintha nem is éltem volna át. Arra történetesen emlékszem, hogy ott ültem Tiger mellett, szorosan kapaszkodva a saját karomba, mintha az biztonságot adhatna nekem.
Még mindig sokkos állapotban ülök a kanapén, bár a vérnyomásom már kezd normalizálódni, a szívem sem akar mindenáron kirontani már a mellkasomból. Képes vagyok ismét reagálni a történésekre bár még mindig iszonyatosan rettegek. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy folytonos veszélyben éljek, nekem gondolnom kell a lányomra. Ma nagyon vékony jégen táncoltam, egy hajszálnyi választott el attól, hogy betörjön alattam a felülete és a feledésbe merüljek. Ha Tiger nincs, most én is ott feküdnek kivérezve a garázsban és névtelen hulla lenne belőlem.
A férfi szavait hallva rá pillantok. Én, akinek soha be nem áll a szája, aki mindig kíváncsi, aki folyton beszélne most nem tudom mit mondhatnék neki.
- Megmentetted az életem, ismét. hangom még erőtlen én magam is megriadok saját magamtól. Ujjainak érintése nyomán lehunyom a szemem. Engedem, hogy végigsöpörjön rajtam a megnyugvás.
- Mi lesz ezután? még mindig csukott szemmel dőlök neki oldalának, ajkaim halkan formálják meg a szavakat. Tényleg tanácstalan vagyok. Mostmár a rendőrök elől is menekülnöm kell majd? Lesznek még nyugodt perceim ezután?

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Nagyon sok minden történt nagyon kevés idő alatt, amiben esély sincs, hogy az agyunkkal gondolkodjunk. Aki azt mondja, képes egy ennyire kiélezett helyzetben épp ésszel döntéseket hozni, az baromira hazudik, mindannyian az ösztöneinkre és tapasztalatainkra vagyunk utalva. Ekkor derül csak ki igazán, hogy ki milyen ember, milyen fából faragták.
Nem gondoltam volna, hogy túléljük. Marhára nem, de megpróbáltam és végül sikerült. Nem állítom, hogy az én vagy a társaim érdeme ez, egyszerűen szerencsénk volt, hogy így alakult, ennyi, nem szállhatunk el. Nem értünk el sikert, hanem elkerültünk egy katasztrófát, a kettő pedig kibaszottul nem ugyanaz.
Miután viszonylagosan fedezékbe kerültünk, van valamennyi időnk utolérni önmagunkat. Ez az egyik lakás a sok közül, egész jó helyen van ahhoz, hogy sok lehetőségünk legyen elhúzni innen, azonban hamarosan el kell hagynunk ezt a helyet is. Sehol sem vagyunk biztonságban, különösen most, hogy a zsaruk is és a barmok is ki akarják kapni a gerincünket.
De most minden csendesnek tűnik, a nagy vihar elmúlt és kisütött a nap, a madarak is csicseregnek, csak épp mi vagyunk mentálisan halálra verve. Nehezen tudok mit mondani Dominak a történtek után. Egyrészt én megmondtam előre neki, hogy az életem nem veszélytelen, de azért én sem gondoltam volna, hogy néhány rohamos költözésen kívül mást is meg kell tapasztalnia ebből. Kicsit mérges vagyok magamra, hogy elvittem Sainzhoz, csak hogy időt takarítsak meg, meg Sainra is mérges vagyok, hogy nem nyögte be előre hogy szar szagot szimatol és még csak az se jó kifogás, hogy nem tudhattuk előre.
- Nem nagy érdem, ha azt vesszük, hogy én is öltelek meg majdnem. - Nincs értelme szépíteni, ő is tudja, hogy ez az igazság, az pedig, hogy én mentettem meg... nem feltétlenül jogos, ez is inkább szerencse, de nem ellenkezem a szavaival. Nincs most erőm rá. Kérdésére elengedem őt, megnyalom ajkaimat és hosszan kifújom a levegőt. Tény, hogy már idefele jövet megfogalmazódott bennem és feltételezem a többiekben is, hogy most mi lenne a megfelelő döntés. A tények pedig lehet nem lesznek Dominak annyira kecsegtetőek, de hát ilyen helyzetben... már nem lehet rosszabb, mint ami most van, legalábbis neki. Nekem igen. Én lehetnék egy kínzó-vallatókamrában is.
- Én és Sainzék elhagyjuk a várost kis időre. Lehet Amerikát is, megbeszéljük még a főnökökkel. Keresni fognak minket az elkövetkező napokban, hetekben az biztos és nem csak a zsaruk, az a legcélszerűbb, ha felszívódunk. - Végigsimítok combján, én is szomorú vagyunk emiatt, de az érzések már rég nem számítanak sajnos. Ezt kell tennünk.
- Míg elintézzük a részleteket, adok neked időt, hogy eldöntsd, te mit szeretnél. Eljöhetsz velünk, ha így érzed magad nagyobb biztonságban, de maradhatsz is Grace-ékkel. - Nyilván ő és a gyereke, sose lennék képes elválasztani őket egymástól. Néhány másodpercig várok, hogy tudatosuljon benne amit mondtam, majd felállok és a felém közeledő, néhány másodperce megérkező Sainzra nézek. Ő is jó szarul néz ki, nincs már rajta az az örök lazaság, amivel fogadott minket.
- Kész az a retkes rendszámtábla. Hívtad már Qadirt?
- Még nem. Beszélsz vele, hogy mi legyen? - kérdem tőle, de ebben a pillanatban csörren is a telefonja. Ha már itt tartunk, fingom nincs, hogy hol az enyém. Talán a kocsiban maradt. Míg felveszi és beszél vele, én visszasétálok Domihoz, viszont nem szólítom meg, mert hallom, hogy a hívást kihangosította Sainz. Szerintem már egy perce káromkodik.
- Jó, és hova? - szakítom félbe, mert amúgy azt akarja kinyögni, hogy készíti a magángépet meg a pénzt, hogy lefizessen mindenkit annak érdekében, hogy minket kijuttasson normálisan ebből a kibaszott városból.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

Soha, egyetlen percig sem mondta, hogy mellette könnyebb lesz az életem, sőt az elejétől fogva nyílt lapokkal játszik. Elmondta, hogy mire számíthatok, nem kényszerít, nem hitegetett, nem próbált befolyásolni. Egyszerűen csak reményt és hitet adott nekem, én pedig két kézzel kapaszkodtam belé, mert hinni akartam abban, hogy működhet és szükségem volt rá. Nem az anyagi támogatásra, nem a lakásra, hanem arra, hogy a közelében lehessek mert bármennyire is abszurd ez az egész helyzet olyan ő nekem, mint egy csepp víz a sivatagban.
Ezután a földi pokol után most mégis azt érzem, hogy talán távolságot kellene tartanom tőle, legalábbis érzelmileg mindenképp. Már egyszer önző döntést hoztam az életemben, nem tehetem meg még egyszer, túl veszélyes lenne a lányomra nézne. Mégis, hogyan élhetne az ember a szíve nélkül? Hogyan élhetnék egy hatalmas tátongó lyukkal a mellkasom közepén?
Felsóhajtok. Nekem nem kellene itt lennem, nem kellene belekeverednem ebbe az egészbe.
Én nem ilyen világban nőttem fel, az erőszakot csak a híradóból ismertem – leszámítva apám lelki bántalmazását persze- most pedig, rövid idő leforgása alatt több hullát láttam, mint az összes filmben együttvéve amit valaha láttam.
Tekintetemmel Tigerét keresem. Lehet, hogy elég pocsék emberismerő vagyok, de rajtam tisztán látom, a bűntudatot és félelmet. Ismeretségünk alatt még soha de soha nem láttam őt ennyire meggyötörtnek és ez engem is megrémít. Óvatosan végigsimítok arcvonásain, szeretném ha tudná, hogy bár iszonyat rémült vagyok és tanácstalan, őt nem hibáztatom azért ami történt. Ha nem hagyom őket magukra és kezdek felfedező utat bejárni senkinek nem lett volna lehetősége fogva tartani.
- Ne hibáztasd magad, te nem tehetsz róla! nem csak kimondom a szavakat, hanem komolyan is gondolom őket. Nem tudhatta, hogy mi fog várni ránk odabent, ha előre tudja soha nem vitt volna magával, ebben olyan biztos vagyok, mint hogy most itt ülök.
Egyáltalán, egy másodpercig sem fordult meg a fejemben, hogy innen kisétálunk és folytatjuk tovább az életünket, mintha mi sem történt volna, pontosan tudom, hogy hatalmas következményei lesznek a random mészárlásnak, aminek főszereplői voltunk. A levegő mégis bennragad mellkasomban, kikerekedett szemekkel bámulok rá és próbálok értelmet adni szavainak a fejemben. Úgy nézhetek ki, mint egy partra vetett hal.
- Elmenni? Meddig? Hova? szorítom meg a combomon végigsikló kézfejét. A gondolat, hogy talán el kell engednem őt jelen helyzetben még a gyilkosságok tudatánál is rémisztőbb. Tudom, ameddig nem ismertem őt is éltem, és elboldogultam, így viszont olyan érzés, mintha a szívemet reszelőn húznák le, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva nekem.
Felállok és apró léptekkel sétálok fel-alá a kanapé előtt. Próbálom végiggondolni, hogy mi lenne a legjobb megoldás nekünk, hogy mivel okozom a legkevesebb nehézséget a lányomnak. Egy röpke másodpercre pillantok fel csupán, Sainz érkezésekor. Már rég nem tudom, hogy miről is beszélnek, mert teljes létemmel az előttem álló döntésre koncentrálok.
Nem éreztem ilyen mély és őszinte érzéseket senki iránt, nem éreztem azt még soha amit Tiger felbukkanása óta minden nap. Nem repdesek senki miatt pillangók a gyomromban egyetlen pillantástól, mégis...elsősorban felelősséggel tartozom a lányom iránt, csak másodsorban vagyok bármi más.
Kifújom a percek óta bent tartott levegőt és visszaülök a kanapéra. Ujjaim idegesen markolnak bele a nadrágom anyagába. Figyelem a fiúkat, hallgatom a telefon másik végén káromkodó férfit.
- Tiger én nem mehetek veletek. azt akarom, hogy mindenki hallja amit mondok, mégis elsősorban neki intézem a szavaimat. Rémült tekintettel az övét keresem és mielőtt folytatnám lehalkítom a hangomat.
- Sajnálom, de nem lehet. Assiára is gondolnom kell, nem rángathatom őt át a világon mindig amikor ahhoz van kedvem. bízom abban, hogy megérti az indokomat. Nem lehetek még egyszer önző és nem tehetem ki a gyerekem egy ekkora tehernek. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdek most, de abban biztos vagyok, hogy a menekülés az én életemre rossz hatással lehet.
Nem tudom mit mondhatnék még neki, igazából fel sem sikerült fognom teljesen az eseményeket.
Fejem a tenyerembe temetem, nem akarok Sainz előtt kiborulni, nem akarom, hogy bárki is lássa rajtam mit érzek.
- Jobb ha mielőbb indultok...én megleszek. biztató mosolyt próbálok küldeni neki, de nem ebben a vicsorban semmi más nincs a hatalmas szomorúságon kívül. Nem akarom kimutatni, hogy mennyire rettegek, ki tudja mikor látom legközelebb, ki tudja mi fog történni az elkövetkező időszakban. Zavar, hogy nem vagyunk kettesben és még arra sincs lehetőségem, hogy elbúcsúzzak tőle.  

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Az a szopás ebben, hogy mi lettünk hátba támadva és megfenyegetve, de mégis a helyzetből mi kerültünk ki gyilkosokként. Annyi könnyítés van azért, hogy egy ilyen mészárláskor egyértelműen látni lehet, hogy bandaháború történt és nehéz lenne egyértelműen jobban hibáztatni az egyik felet, akár él, akár már halott. A zsaruk ebben már nagyon ügyesek.
Nem terveztem én sem titkolni előle, hogy mi a következő lépés, bár kérdéseire mindössze megsimítom hüvelykujjammal a kezemet szorító kézfejét és keserű képet vágva adom tudtára, hogy ha ennél többet tudnék, akkor megosztanám vele, de egyelőre egyeztetnem kell nekem is, ugyanis kicsit sem az én döntésem, hogy mi lesz. Mint ahogy általában, úgy most is csak azt fogom tenni, amire kérnek a főnökeim, jóformán a nagybátyám, de nem így fogom fel, mert tudom, hogy az a helyes, ha most elhúzzuk a csíkot.
Jókor hív minket Qadir, aki nem folytja vissza érzéseit a telefonban, ritka őt ilyennek hallani, mivel még nálam is céltudatosabb és érzéketlenebb, de én megértem őt, ki kell adni a feszkót és tudom jól, hogy míg káromkodik, valamelyik keze akkor is intézi a dolgokat. Ha valaki, akkor ő aztán nagyon jól tuja, hogyan kell szélsebesen elhagyni az országot.
Miközben az instrukciókat adja, hogy mikor hová menjünk, Domi közbeszól, amit hall Qarir is, s ennek hatására elnémul. Azt nem tudom, hogy ő milyen oknál fogta teszi ezt, de én speciel teljesen meglepődöm Dominique döntésén és ezt a tekintetem jól tükrözi. Mikor megkérdőjelezném őt döntésében, ő folytatja és ezzel teljesen lefegyverez a témát illetően. Nem tudok érvelni az ellen, hogy itt marad, így az arcomon látszódó érthetetlenséget felváltja az aggodalom és szomorúság.
- Oké - suttogom egy bólintás kíséretében. Nagyon sok érzelmet kivált a döntése, ám a hívás túlvégén Qadir folytatja az eligazítást és nekem muszáj figyelnem rá.
Miután mindent lezsíroztunk, Sainzal egyszerre sóhajtunk egy hosszút.
- Bassza meg - dől hátra a kanapén Sainz. Ő sem örül, hogy cuccolhatunk, de nincs más választásunk. Én Domi felé fordulok, hogy visszatérjek a döntésére.
- Biztos? - Tudom, biztos. És lehet így a jobb, csak... nem tudom. Mindenhogy szar, el kell fogadnom. - Grace-éket azért keresd bármikor nyugodtan. Szerintem nem lenne ellenére, ha ti összeköltöznétek. - Ki vagyok én, hogy ezt eldöntsem helyettük... persze, de csak egy tanács, ha már Grace úgyis el akar költözni otthonról a szülei faszságai miatt.  
- Még van két óránk az indulásig, addig jobb ha nem mozdulunk innen. - Két óra, vagyis pont az esti csúcsforgalom. Hülyeségnek tűnik, de elvegyülni a tömegben néha jobb álca, mint hajnali kettőkor kevés autóval az utcán áthasítani.
- Ami pedig az úti célt illeti... hallottad a nagybátyám szavait? - Tehát figyelt ő arra egyáltalán, vagy elveszett a gondolataiban? - Mert ha nem hallottad, akkor nem is mondom el. Nem azért, mert titkolnánk előled, csak neked is jobb, ha nem tudod. - Nem akarom a történtek után ezt részletezni, tudom, hogy nem kielégítő az indok, de nem akarom, hogyha esetleg rátalálnak a barmok - és nem ölnék meg őt -, vagy a zsaruk, s netán kifaggatnák, akkor Dominak nem kellene megjátszania magát, hogy nem tud a jelenlegi pozíciónkról, nem lesz lelki teher őszintének maradnia, nem mellesleg, nem tudja magát még félelmében sem elszólni. Ha meg hallotta az úti célt, akkor úgyis minden mindegy, meghallotta.

Action | ⚶

Tiger & Domi

*

A félelem amit érzek csak fokozódik bennem abban a másodpercben, hogy tudatosul bennem a különválásunknak a ténye. Tudom, hogy az a legjobb megoldás, ha itt maradok, amennyire csak képes vagyok rá egyenesbe kell hoznom az életem, elsősorban a lányomra kell gondolnom minden körülmények között és meg vagyok győződve arról, hogy az a legjobb megoldás, ha nem rángatom őt át a világ másik végére. Van egy kialakult napirendünk, ami nagyon fontos az ő korabeli gyerekeknek és nem akarom az eddiginél is jobban megnehezíteni az életét.
Látom Tigernek, hogy meglepte a döntésem, lesütöm tekintetem és szomorúan, már-már gyötrődve bámulom a padlón a porcicákat. Elveszek a gondolataimban, nem tudom, hogy mit kellene most tennem, hogyan folytassam az életem úgy ahogyan eddig, hogyan zárjam ki mindazt a szörnyűséget, aminek ma akaratom ellenére is részese voltam. Mindenféle gondolatok és kérdések kavarognak a fejemben, tanácstalan vagyok és rettegek attól, hogy el kell engednem őt. Mint amikor a nap lenyugszik este és minden reggel ismét a sugaraira kelsz, azonban számomra, az elkövetkező időszak sötétség lesz. Nem igazán figyelek arra, hogy miről beszélnek, bármennyire is próbálok egyszerűen nem tudok a jelenben maradni. Gondolataim teljesen magukkal ragadnak, egy kicsit mintha nem is ezen a világon léteznék ezekben a percekben. Másrészről pedig...én nem tartozom közéjük, én csak egy nő vagyok, akit Tiger valamilyen oknál kifolyólag a pártfogásába vett és aki különleges képességgel képes magára vonzani a bajt és ezáltal a figyelmet, szóval inkább kivonom magam a társalgás alól amennyire lehetséges. Egyiküknek sem hiányzik, hogy egy gyenge nővel és egy gyerekkel kelljen bujkálniuk istentudja, hogy merre.
Felém intézett kérdését hallva csak bólintok.
- Biztos. Így lesz a legjobb mindenkinek. Amúgy is csak nyűg lennénk a nyakadon, elég nehéz egy kisgyerekkel láthatatlanná válni. tudom jól, hogy mennyire nehéz feladat, hiszen amióta csak létezik folyamatosan bujkálok és reménykedek. Elkomorodik arcvonásom, fájdalmasan hasít belém a tudat, hogy a lassan már otthonommá vált lakást is el kell hagynom. De tudom, igaza van, az a legjobb, ha magam mögött hagyom, mert talán nélküle már nem is annyira biztonságot nyújtó otthon. - Majd kitalálunk valamit. Megoldjuk nem tudom, hogy kit szeretnék jobban meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz, őt vagy inkább saját magamat, de próbálom úgy megfogalmazni na gondolataimat, hogy mindketten elhiggyük: minden rendben lesz.
- Akkor még van két óránk? paskolom meg a kanapét, hogy helyet foglaljon mellettem, majd ha megteszi, nem törődve Sainz jelenlétével egyszerűen csak az ölébe fészekelem magam. Csak öt percre, csak még annyi időre, hogy belélegezzem illatát, hogy elraktározzam elmémbe ezt a pillanatot, hogy legyen amibe kapaszkodnom, ha majd úgy érzem nem bírom tovább.
- Nem figyeltem rá. ismerem be őszintén, attól a perctől fogva, hogy meghoztam a döntésem minden más megszűnt létezni körülöttem.
- Engem keresni fognak? gondolok itt elsősorban a megtorlást szervező bandára. - Lehet, hogy megtalálnak, és akkor... nem tudom, hogy hogyan működnek a dolgok az alvilágban, de annyira nem vagyok hülye, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogyha megtalálnak nekem annyi. Nyilván, első körben nem engem fognak keresni, azt sem tudják létezem, ha mégis...akkor már nem lesz mellettem senki, aki megvédhetne. Felsóhajtok. Inkább most nem akarok erről beszélni.
- Segítsek valamiben? Csomagolni esetleg? bármennyire is szeretnék a karjaiban maradni a következő két órában, nem tehetem, nem húzhatom az időt, tudom, hogy ez most az én kislányos érzéseimnél sokkal fontosabb két óra.

Domi & Tiger

A vihar előtti csend néha nem is túl gyanús.

Valóban el kell ismernem, hogy semmi értelme Dominak is velünk jönnie, hiába volt ott a helyszínen, semmi olyat nem tett, amivel vádolható lenne. Van egy nagy előnye, mégpedig az, hogy nő és ezt okosan is ki tudja használni, hiába egy anyáról van szó. Az, hogy nyűg lenne a nyakunkon nem garantált, de tényleg nem hiányozna nekünk, hogy egy nő gyerekével együtt bujkáljon velünk, főleg úgy, hogy nem tudom, hova megyünk. Országot tudok, de hogy milyen helyen fogunk kikötni azt nem, Qadir kapcsolataira vagyunk bízva. Némán bólintok, hogy tudtára adjam, megértettem, de nem akarok a szavakba bonyolódni, ahhoz most túlságosan fáradt vagyok.
- Apámat úgyis sűrűn fogod látni, viszont ne mondj neki semmit, oké? Nem kell neki sem tudnia, hogy nem vagyok a városban. - Nem csak azért, mert nem igazán tudnék ennek tudatában a szemébe nézni, lehet ez nem okozna gondot, de azt semmiképpen sem akarom, hogy kifaggassák őt, mint ahogy Domit se. Leülök a kanapéra, aztán egy pillanatra megdermedek, mikor Domi az ölembe fekszik. Rápillantok a fekára, aki egy szemöldökmozdulattal kommentálja a látottakat.
- Nagyjából. – Ritka furán érzem magam, nem soktam meg, hogy ennyi érzés kavarog bennem, kezdve az elmúlt órák helyes pillanataival, aztán a menekülés kellemetlen ízével. Meg aztán itt van Domi is, aki iránt még mindig bűntudatot és aggodalmat érzek. Beletúrok hajába. Talán jobb is így, így, hogy elválnak útjaink valameddig, nem tudom meddig, lehet örökre. Nem hiányzik neki, hogy minden szarba belevigyem, márpedig nekem ez az életem, ez sosem fog változni.
Titkon örülök, hogy nem figyelte Qadir szavait, így elég is lesz annyi, hogy elmegyek valahová, nincs információja arról, hová, nem tudják őt ezért kifaggatni és elszólni sem képes magát, márpedig a faggatók, akár a rendőrök is hamar feladják, ha azt érzik, tényleg fogalma sincs rólam.
-  Nem hiszem - várok szavába, mielőtt még bepánikolna. - Örülj neki, hogy téged nem vesznek számba sem, mivel látták rajtad, hogy azt se tudod, hol vagy. - Nem mintha akik látták Domit, azok ne lennének már halottak, de ha valaki el is menekült, ő is vélhetőleg magasról fog tenni rá. Legalábbis remélem, merthogy sosem lehettek semmiben sem teljesen biztos, de mi értelme lenne megrémítenem.
A hajtincse kihullik éppen tenyeremből, mikor a csomagokra tér. Lepillantok rá, ám a gondolataim teljesen máshol járnak. Ha nem lenne gyereke, biztosan makacsul megragadnám és magammal vinném, hogy aztán az egész utat partiként fogjuk fel, de hát… az életben nincs olyan, hogy „ha”.
- Nem viszünk semmit. Elvégre el sem megyünk - pimaszul elvigyorodom, bár inkább a fáradtság és fájdalom mosolyogtat meg, mintsem a jókedv. Tény, hogy hivatalos nem is megyünk el innen, úgyhogy jobb, ha Domi is minél előbb így kezd el gondolkodni. Ötmillió választ tud adni arra, hogy miért nem találkozunk többet a mai nap után, talán még hihetőbb is, mint a valóság.

A két óra gyorsabban telt el, mint az gondoltuk volna, pedig nagyon lassan indult. Mikor üzenetet kapunk, Sainzal megindulunk és a lehető legfeltűnésmentesebben átszeljük a repülőtérig a távot. Tudom, hogy le fogják kapni a közúti kamerák az arcunkat, de nem is az a titok, hogy elmegyünk, sokkal inkább az, hová. A reptéren viszont már le vannak fizetve a szükséges emberek ehhez. Csakúgy, mint hajón, úgy repülővel is rengeteg cucc érkezik, több éve ápolt drága kapcsolatot senki sem szeret tönkre vágni még a zsaruk miatt sem. Mindegy, hogy a repülőkön illegális termék, vagy illegális ember közlekedik, szerencsére minden gyorsan megy, bár szedtük is a lábunkat rendesen, Sainzal, Toddal és még két személlyel. Azt mondták, hogy a többiek majd ott fognak várni minket. Qadir biztos ismeri őket, én speciel semmit sem tudok, hiába jártam már Kolumbiában.
Egy kicsit melankolikusan nézek ki a magángép ablakén, amin keresztül látszik a lenyugvó nap fényeibe burkolódzó város. Többiek sem vágnak ám jobb képet nálam, nem igazán tudjuk felfogni pozitívan ezt a szökést, de talán később majd ez változik. Legalább így télhez közeledve mi ott nem fogok fázni, igaz, az orosz vérű Todnak lehet ez sem a vígaszt.
- Ezt jól elbasztátok, seggfejek! - szór ki a közöttünk lévő asztalra egy kevés kokaint.
- Vágod, ugyanannyira benne voltál te is ugye? Csak basztál előbb jönni! – mordul rá Sainz a melle ülőre. Örülök, hogy velük szemben foglaltam helyet, így van köztünk egy méter és nem ér el könnyedén odáig a kezem.
- Mert akkor mi lett volna? Pont jókor voltam jó helyen – nyögi oda, azzal felnyal egy adagot Tod. Nekem meg ehhez nincs kedvem, szóval megnyalom az ujjamat, belevezetem a porba, majd számhoz emelve reménykedem abban, hogy legalább így kibírom az utat velük.
- Hiányzik mi? – hajol közelebb pimasz mosollyal Sainz. Baromira kezd most idegesíteni, hogy ennyire nehezére esik befognia a száját. Hármunk közül mindig ő az, akinek lételeme a beszéd és mi ezért rendszerint eret vágunk.
- Mondtam már… - nem akarom ismételni, hogy nem a csajom. – Amúgy sem hiszem, hogy az életemben találkozok még vele.
– Minddkettőnknek jobb, ha már a sors így határozott.

Action | ⚶