Alig kaptam levegőt a hasamba mélyedő csizma erejétől. Pedig milyen szép napnak indult…


Najó, hazugság. Hideg volt, esett az eső és a felhők miatt borzasztóan sötét volt a lakásomban. Megjegyezném, hogy a lakást az FBI biztosította, így biztos voltam benne, hogy van benne egy rakat kamera, így sosem mertem semmi izgalmasat csinálni idebent, mert féltem, hogy ez a munkahelyembe kerülne. Kerestem már lakásokat, de sajnos ugyanilyen színvonalon csak olyan magas összegekért találtam valamit, amit igazán nem engedhettem meg magamnak.
Így arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a fene fenét eszik, én akkor is elmegyek innen és sétálok egyet a Battery Parkban. Relatíve közel laktam hozzá, és most semmi kedvem nem volt a Central Parkban nyáladzó tiniket nézegetnem.
Fogtam egy esernyőt és elindultam lefelé. Gyorsan odaértem a parkba, ahol kisétáltam a partra, majd leültem egy kicsit. A szellő simogatta az arcomat, én pedig úgy éreztem, hogy azt szeretném, ha soha nem érne véget a szabadnapom. Nem szeretem a munkámat, bár kénytelen vagyok csinálni és itt nem lehet hibázni. Nem fogom a szüleimet olyan helyzetbe hozni, hogy kopogtatok az ajtajukon egy olyan szöveggel, hogy Hali! Kirúgtak, de azért örültök nekem? Nem, ez nem a megfelelőbb módja a hazatérésnek.
Órákig üldögéltem ott, mire úgy döntöttem, hogy elindulok visszafelé. Már besötétedett, de ez nem azvart különösképp. Sokszor mentem már haza éjnek évadján és pontosan tudtam, hogy meg tudom magam védeni, ha kell.
Nem is tudom, melyik történt előbb. Hogy meghallottam volna a hangot, vagy megláttam volna a kés pengéjének csillanását a holdfényben. De mire kettőt pislogtam, már egy dagadt meg egy vékonyabb testalkatú, feketébe öltözött, béna zsebtolvajnak kinéző fickó állt előttem. Fura surranó hanggal próbáltam közelíteni felém, de túl jó volt a fülem, hogy betudjam azt a szélnek. Körbenéztem, de senki sem volt az utcán, ahol épp jártam. Ez várható volt, hiszen próbálom elkerülni a forgalmasabb utcákat, ha tehetem.
- Mit tehetek Önökért, uraim? – kérdeztem tőlük teljes magabiztossággal. Ők erre azt felelték, hogy a tárcámat akarják, minden más egyéb értékemmel együtt. A dagadt fenyegetően felemelte a kését. Nyomatékosítja, hogy ő van előnyben. Oké, ott a pont.
Már nyúltam a zsebembe a pénztárcámért, hogy felmutatom a jelvényemet, hátha az elijeszti őket, de a kezem csak a levegőt taperolta. Mi a fene? Idegesen fordítottam ki a zsebemet, de a tárca nem volt ott. Ebből baj lesz, éreztem. A vékonyabb fickó már sürgetett is, hogy a tárcámat, de én csak értetlenül meredtem rá, hogy nincs nálam, otthon hagytam. Vigyor terült el a képemen, hogy ezek ma rossz zsákmányt szemeltek ki maguknak.
Erre a vékony bólintott, mire a dagadt nekem jött a késével. Ekkor ütött be valami. Kisöpörtem a dagadt alól a lábait, és hallottam, ahogy a kés kiesik a kezéből. Mire felnéztem, már a vékony is csak pár centire volt tőlem. Nem vettem észre, olyan gyors volt. Sikerült neki bevinnie egy ütést a bal oldalamba, amit én egy jobb oldali rúgással viszonoztam. A vékony az oldalát fogta, mikor éreztem, hogy valaki a hajamat tépi hátulról. Aztán hirtelen a vékony is előttem termett. Meglendítette a lábát, én pedig alig kaptam levegőt a hasamba mélyedő csizma erejétől. A dagadt hülye volt, és nem vette észre, ahogy én hátrafelé kezdem el húzni a kezem és rákulcsolok a tarkójára. Felhúztam mindkét lábam, és jól pofán rúgtam a vékonyabbikat. Az végre véres képpel elterült, majd egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Valószínűleg kereket oldott. Gyorsan megfordultam, és most a dagadttal néztem szembe, aki idegesen nézegetett oldalra. A helyzetet kihasználva meglendítettem a jobb öklömet és jól pofán vágtam.

Unottan ülök az irodában. Már az újdonsült kollégáimnak is feltűnik, hogy minden egyes nap ugyanazzal az unott arccal lépek be és ki az ajtón. Nem egyszer hallottam már, amint a hátam mögött pusmognak rólam. Azt hiszik, ha halkan beszélnek az azt jelenti, hogy más nem is hallja. Kicsit szánalmas. És ezek nevezik magukat rendőrnek. Inkább tudomást sem veszek róluk…
- Ward! - szólal meg mögülem egy mély, dörmögő, ám határozott hang. - Az irodámba! - adja ki az utasítást. Mély levegőt veszek, a székemet eltolom az asztaltol, hogy kiszabadítsam magam innen, majd az aktákkal teli asztalt hátra hagyva elindulok a rendőrfőnök irodája felé. A kollégáim árgus szemekkel figyelik minden egyes léptemet. Én vagyok az új gyerek, a jövevény, nyilván kíváncsiak. Őszintén szólva én is kíváncsi vagyok, mit akar tőlem a főnök. Amióta itt vagyok nem csinálok mást, csak papírmunkát, mint aki büntetésben van. Azt állítják, az én érdekem, mert nem akarják, hogy “a terepmunka stresszeljen”, meg “jót fog tenni egy kis pihenő”. Három napja vagyok itt, három napja az asztalnál ülök. Ez pont három nappal több, mint amire szükségem lett volna pihenő gyanánt. Az akták lapozgatása napról napra egyre nyomasztóbb, már el is vágtam a kezem egy papírlap szélével.
Az ajtó résnyire nyitva áll. A szobában álló férfi szúrós szemekkel figyel. Halkan behajtom magam mögött az ajtót és beljebb lépek.
- Jöjjön - int az asztal felé már valamennyivel barátságosabb arccal az ember, aki csupán három napja a főnököm. Megvárom, amíg leül, majd megállok vele szemben. Csak akkor foglalok helyet, amikor a székre mutat. Egy darabig szótlanul ülünk egymással szemben. A csöndet a férfi mély sóhaja töri meg. Csóválni kezdi a fejét. - Amikor áthelyezték, azt mondták, eleinte sok gondom lesz magával - kezdi a szent beszédet. - A felettese említette, hogy rendkívül makacs, felelőtlen, parancsmegtagadásra hajlamos, nem jó csapatjátékos, a társaival nem jön ki könnyen. Emellett azt is említette, hogy hülye lennék, ha nem állítanám minél hamarabb szolgálatba - lassan a fiókja felé nyúl, majd kivesz belőle valamit. Valamiket. Az asztalra teszi és felém csúsztatja: a pisztolyom és a jelvényem az. A korábbi unottságom hirtelen elillan. Mintha egy pillanat alatt cseréltek volna ki. - Holnaptól ismét számítunk magára terepen… nyomozó.
-Köszönöm, uram - bólintok és izgatottságomat leplezni igyekezve veszem el a két tárgyat. Egy darabig olyan csodálattal nézek rájuk, mintha csak most fognám őket először a kezemben, majd elrakom őket.
- Most viszont menjen haza és pihenjen, amíg még megteheti.
- Igen, uram! Köszönöm! - bólintok és elhagyom az irodát. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök és hátrahajtom a fejem. A plafont bámulva vigyorgok, mint egy kisgyerek, aki megkapta a kedvenc játékát. Ellököm magam és határozott léptekkel indulok az asztalom felé. Felkapom a táskámat, egy utolsó pillantást vetek a kollégáimra, majd az irányt a lift felé veszem. Ahogy kilépek az épületből mielőtt hazamennék a nem olyn messze lévő Battery Park felé veszem az irányt. Teszek egy hatalmas sétát, majd leülök egy padra. Csak figyelem az embereket és az öböl hullámzó vizét. Már sötét van, amikor az órámra nézek. Ideje valóban pihenni egy kicsit, amíg még megtehetem. Menet közben furcsa neszre leszek figyelmes. A munkámból adódó kíváncsiságomnak köszönhetően elindulok a hang irányába. Kis idő múlva egy férfit látok botorkálva futni. Szinte alig áll a lábán. Ösztönösen a fegyveremhez nyúlok. Tovább megyek abba az irányba, amerről a fickó jött. Előhúzom  pisztolyomat, felhúzom és magam elé emelem. Két férfit látok meg. Az egyik éppen behúz egyet a másiknak. Egy kis esti rendbontás, mi?
- Rendőrség, fel a kezekkel! - szólalok meg határozottan, majd pár lépésre megállok a két idegentől. Remélhetőleg nem tesznek semmi meggondolatlan dolgot…

Igazán fel tud idegesíteni, mikor az emberek azt hiszik, joguk van kirabolni valakit csak azért, mert ők ketten vannak, a potenciális szerencsétlen pedig csak egyedül. Este. A sikátorokban. Bár azért van benne logika.
Mindenesetre nem gondolnám, hogy arra felkészültek, ami ma este várt rájuk. Az egyik menni alig tud, a másik meg épp most kapta be az egyik jól irányzott ütésemet. Már épp azon gondolkoztam, hogy remélem, nem a másiknál volt az eddig este összegyűjtött szajré, mivel vissza akartam őket szolgáltatni a jogos tulajdonosaiknak, mikor meghallottam a már ismert mondatot: „Rendőrség, fel a kezekkel!
Elengedtem a fickó gallérját, mire ő elterült a földön. Amíg én végigmértem a szőke rendőrnőt, addig ő fogta magát, és gyorsan feltápászkodott. Megpróbáltam a pólója hátánál fogva elkapni, de csak annyit értem el, hogy a pólója súrolta a kezemet, ő meg eliszkolt az ellentétes irányba.
-Hé, mire vár? Kapja már el! – üvöltöttem, mikor megláttam, hogy rám szegezi a fegyverét. – Hé, nyugi! Csak úgy szólok, hogy egy FBI-osra fogja a fegyverét, és épp most engedett futni egy tolvajt.
Remélem, ennyi elég lesz neki, mert hogy a jelvényemet nem tudom megmutatni neki és még csak igazolni se tudom magam, az holtfix, mivel a pénztárcám mindennel együtt a konyhaasztalon hever. Hogy a fenébe jutott eszembe oda tenni? Azoknak mindig nálam kéne lenniük, még akkor is, ha az a jelvény csak egy gyakornoki laminált papír a pénztárcám egy jól eldugott szegletében. De jelvénynek jelvény, ezt senki sem tagadhatja meg tőlem. Mondjuk itt lakom pár saroknyira, talán rá tudom venni, hogy jöjjön el velem és… Nem, ez kizárt. Nem ennyire hülye. Nos, most elég nagy szarban vagyok.

Fegyveremet hatorozottan a fiatal férfire tartva állok a két alaktól nem messze. A fiatal férfi, aki feltehetőleg ellátta mindkét fickó baját, elengedi a pasast, aki a földre zuhan. Szememmel követem az esést, de a fegyveremet továbbra is a másikra szegezem. Figyelem, amint feláll a sebesült fickó. Ahhoz képest, elég gyorsan összekapta magát… Az esetleges elkövető hirtelen a menekülő férfi után nyúl.
- Hé! - kiáltok felé és közelebb lépek pár lépést, miközben felhúzom a fegyveremet. - Ne mozduljon! - utasítom a fickót. Nem is sikeról elkapnia a másikat. Az gyorsan elmenekült a másik irányba, feltehetőleg arra, amerre az, akit korábban láttam.
Összevont szemöldökkel hallgatom, ahogy a gyanúsított felém üvölt. Ismét közelítek felé pár lépést, ujjamat a ravaszra helyezem.
- Tegye a kezét a tarkójára és forduljon meg! - utasítom határozottan. Hivatalosan holnap állok ismét szolgálatba, de ha még ma be kell vinnem valakit, nem fogok nagyon ellenkezni.
Egy pillanatra megtorpanok, mikor azt állítja, hogy FBI-os. Veszek egy mély levegőt. A fegyveremet lejjebb eresztem.
- Ez esetben remélem, tudja igazolni magát - mondom neki. - Mutassa a jelvényét!
Ha valóban az FBI-nak dolgozik, amit az előbbi jelenet után kétlek, akkor van igazolványa. Ha van igazolványa, akkor azt fel tudja mutatni. Ha valóban FBI-os, akkor egy csapatban játszunk és el kell kapni a két fickót. A sérüléseiket nézve nem juthattak olyan messzire, ha pedig igen, akkor a vércseppek perceken belül elvezethetnek hozzájuk. Persze, ehhez az kell először, hogy a férfi igazolja magát. Ha nem tud jelvényt felmutatni, kap egy szép ezüst karperecet. Az is lehet, hogy megpróbál egy fegyvert előrántani. Ennek tudatában ismét felemelem a pisztolyomat a fejére célozva. Mélyen beszippantom a levegőt és várom, hogy lassan elővegye azt a bizonyos jelvényt a zsebéből.