Hiába igyekeztem megbarátkozni annak a gondolatával, hogy a nagybátyáim szerves részévé váltak az életemnek itt New Yorkban, Dan nem igazán segített ebben. Nem elég, hogy kezdtem úgy érezni, hogy lassan kettő lesz apámból - tíz év különbséggel, de túlságosan is hasonlítva egymásra -, még a szabadidejének egy részét is velem akarta tölteni. Nem volt szükségem a tippjeire azzal kapcsolatban, hogyan kellene élnem az életemet, arra meg végképp nem, hogy még az én szórakozásomat is elrontsa. Azt még csak-csak hajlandó voltam elengedni, hogy én segítettem neki kocsit választani, ha már ebben a nyamvadt családban mindenki analfabéta a kocsikhoz és engem kérdez. Na de azt, hogy még akkor is velem akar jönni, amikor épp egyedül akarok lenni... Na ezt a részét kifejezetten utáltam. Nincs azzal semmi baj, ha egy városban akarunk élni, meg ha karácsonykor összefutunk, esetleg akkor, amikor valamilyen oknál fogva épp betévedek a céghez, jobb híján pénzt kérni apámtól. Az viszont, hogy még rá is kell várnom, amikor időre vissza kell érnem Staten Islandről, hogy ne késsem le a táncórám, kifejezetten az idegeimen való táncolás kategóriájába sorolódott.
Megfogadtam, hogy legközelebb inkább otthagyom és nem csak arra az időre, amíg nekem dolgom van a lovardában, hanem ott otthagyni... Habár jobban belegondolva nem feltétlenül lenne ez neki probléma, most is alig tudtam leszedni a lovasoktatóról. Az ő viselkedése azonban talán még mindig nem volt olyan felháborítónak minősíthető, mint a saját apámé, aki nem hogy undorítóan viselkedett, de szabály szerűen rosszul értelmezte a házi nyúlra nem lövünk mondást. Akkor Dan inkább fűzze a lovász csajt, mint valamelyik titkárnőt a cégnél, mert a kettő közül az egyikkel legalább nem találkozom rendszeresen.
Ha nagyon ki akarnék tolni Dannal, legközelebb talán inkább valahol az út felénél kellene kitennem, de telefon vagy egyéb segédeszköz nélkül. Habár ahhoz elég durván le kellene szedálnom, hogy ezeket elvegyem tőle, mert a magassága ellenére azért van erő benne és ezt ránézésre is bárki meg tudja állapítani. Kár.
Meg az is elég nagy kár, hogy neki köszönhetően végül mégis elkések a táncóráról és bár írtam Finnek azzal kapcsolatban, hogy szóljon a tanárnak is - mert ha egy dolog van az életemben, amit konstans képes vagyok fenntartani és élvezni, akkor azok ezek az órák -, mégsem érzem túl jól magamat az egész késés miatt. Máskor, más helyzetben nyilván megtenném puszta pofátlanságból, de ez a mostani igazából csak felidegesített. Ezért is trappoltam végig az épületen az öltöző felé egészen indulatosan, s úgy löktem be az ajtót, mintha épp újra megélném, ahogyan rajtakapom az apámat, amihez kell a drámai belépő.... Viszont amikor tettem néhány lépést a szekrények felé, hegyeznem kellett a fülemet, mert a teremből behallatszó ütemes zene dübörgése mellett valami egészen más is megütötte a fülemet.
- Hé! - A hang ugyan egy másodperccel ezelőtt elhallgatott, de reméltem, hogy ha megszólalok, újrakezdi. Ezer meg egy dolog megfordult a fejemben, de mindet elvetetettem - mert mégis ki a halál hozná magával a kutyáját és hagyná a szekrényben? Ledobtam a táskámat a szekrénysorok között elhelyezkedő padok egyikére és csendes léptekkel próbáltam a helyiség egy olyan pontjára jutni, ahol újra meghallom a mozgást, ami... Nos, az egyik szekrényből érkezett volna? Befordultam a sarkon, hogy egy újabb szekrénysorral találjam szembe magamat - egyáltalán mikor lett ennyi szekrényünk, pff -, majd az egyre inkább hallható szipogást követve megálltam az egyik szekrény előtt, s kinyitottam... Üres. A következőhöz léptem, ami mellette volt és bár először úgy tűnt, hogy be van szorulva, kisebb nagyobb lendülettel, mégis feltárult előttem. Benne az új gyerekkel.
- Pff, hallod... - Nem bírtam ki nevetés nélkül, a váratlan helyzet miatt még a hasamra is kellett csúsztatnom a kezemet, annyira nem bírtam szusszal. - Hogy... - Lassacskán a könnyeimet kellet törölgetnem, még szóhoz sem jutottam rendesen. Ráadásul az sem segített túlzottan, hogy amikor újra odanéztem, csak még nevetségesebb volt ez az egész. - Hogy kerültél te oda? Narniát keresed? - teszem fel pimaszkodva a kérdést, miközben megtámaszkodom a szekrény ajtajában. - Nem akarsz kijönni? Elkésünk... - Tulajdonképpen már rég elkéstünk, szóval ebből a szempontból egész mindegy volt, hogy mennyit tölt még a szekrényben. Ellenben ahogyan lassacskán kitisztult a látásom, mert képes voltam abbahagyni a vigyorgást, nos... Sikerült észrevennem, hogy bár tényleg befért a szekrénybe, de épp elég szűkösen volt ahhoz, hogy ne nagyon tudjon mozdulni.
- Ki rakott be oda? - Kérdezem egy fokkal komolyabban, miközben azt próbálom előre kilogisztikázni, hogy hogyan kellene onnan kioperálni őt. - Na jó, figyelj, most ki kéne onnan valahogy jönnöd, szóval... Mid van beragadva? - A kérdésem mellett már oda is nyúlok a vállához, hogy megvizsgáljam mennyire van odapréselődve a szekrény oldalához és mekkora a mozgástér arra, hogy vállal előre ki tudjon mászni onnan. Egy pontig biztosan vicces ez az egész és tény, hogy ezáltal az egyik fantáziám lett bizonyítva, mert már az első találkozásuk alkalmával is úgy nézett ki, mint aki befér egy szekrénybe, ahogyan kuporog... De másfél óráig itt hagyni őt segítség nélkül már állatvédelmi szempontból sem bölcs dolog.

- Te vagy Lay, ugye? – egészen megdermedtem, amikor JT kezét megéreztem a vállamon. Sosem volt jó ómen, ha egy hozzá hasonló srác megjegyezte a nevem. Nem tudom eldönteni hirtelenjében, hogy tökéletes, nőket megszégyenítő hatodik érzékkel rendelkezem, vagy pedig csak szimplán az eddigi kőkemény 18 évnyi élettapasztalatom miatt akarok óvatos lenni. Mindenesetre ez a kérdés semmiféle kedves hanglejtést nem tartalmazott, ami eléggé megalapozta a gyanúmat. Ma valami történni fog velem, amire nem vagyok felkészülve.
- Igen, én – adtam meg a választ. Ahogy rápillantottam JT-re, meg a mellette levő srácra – akinek egyáltalán nem ugrott be a neve – egyáltalán nem volt jó érzésem. A mosolyból ítélve pontosan tudták, hogy én vagyok az a bizonyos Lay. És az egészben az volt a legijesztőbb, hogy  túlságosan is korán jöttem – mivel még lyukasórám is volt! – tehát senki pártatlan nem volt a körökben. Unknown boy és JT határozottan egy oldalon álltak... Azaz túlerőben voltak. Az részletkérdés, hogy lényegében ugyanez egyesével is így lett volna, de ha olyan oldalról közelítjük meg, hogy ők ketten akartak tőlem valamit... Én pedig egyedül szerettem volna megmenekülni a szituációtól, az mindenhogyan brutális bukásnak volt betudható.
- Szeretnénk kipróbálni valamit – szólalt meg Névtelenke, amire én igyekeztem a lehető legkevésbé értetlen fejet vágni. Miért akarna két ilyen srác velem lógni? Az már más kérdés, hogy Braylen hajlandó volt váltani velem pár szót három órával ezelőtt, de azóta ő egy óráról fixen hiányzott én pedig egy másiktól kényszerültem távol maradni. Mindenesetre most bárkinek örülni tudtam volna... Akár neki is, bár sokkal inkább  tűnt gyanúsnak az, hogy ő a bully-t támogatná, nem pedig engem.
- Mégis mit? – semmi provokáció nem volt a hangsúlyban, amikor kiejtettem a szavakat. Csupán halk és bizonytalan volt ahogyan beszéltem, emiatt pedig még inkább elesettnek éreztem magam mellettük. Picinek, vékonynak és túl könnyű célpontnak, amire a pofazacskóimmal még egy lapáttal rátettem... Szerettem volna úgy kinézni, mint a tesóm. Ha közöttünk valóban vérkötelék lett volna, akkor talán én is nagyobb darab és magas srác lennék, akárcsak azok, akik vészesen közelítettek felém.
Nem igazán volt időm sem felfogni a történteket, sem elgondolkozni azon, hogy pontosan mit tervez velem a két srác, ugyanis ők nemes egyszerűséggel a karjaim alá nyúltak, aztán beemeltek az egyik szekrénybe.
- Hé! – mindössze ennyit tudtam kinyögni, amikor túl durván ejtették le a seggem és készültem volna kiszállni a meglehetősen kicsi helyről, ahol épphogy elfértem ülve. Ha a robotok egyszer átvennék a világunk felett az irányítást, akkor minden bizonnyal tervezetként szolgált volna az első emberkonzerv... Mert én pontosan tudtam, hogy leginkább egy pislogó szardíniára emlékeztethettem a srácokat, akiknek határozottan tetszett ez, mivel lényegében nevetve vágták az arcomba a szekrény ajtaját.
- Ez nem vicces! – kiabáltam, miközben próbáltam az egyik öklömet kiszabadítani a testem mellől. Dörömbölni szerettem volna, de egyelőre képtelen voltam egy kicsit is megmozdulni. Nem éreztem magam túl jól odabent, és az is eszembe jutott, ami a baleset során történt. Akkor is ki kellett vágni minket a kocsiból, mert beszorultunk, ezért minél hamarabb ki akartam törni onnan. Mindenesetre néhány pillanatig hagytam csak abba a dörömbölést, utána pedig rögtön rákezdtem megint. Lassan már sírhatnékom támadt a bezártságtól és minden bizonnyal nem voltam annyi ideig a szekrényben, mint amennyit valójában képzeltem. Nekem minden pillanat olyan volt, mintha órák teltek volna el a percek helyett, ami miatt egyre jobban kezdtek fájni a végtagjaim... Vagy ezt is csak beképzeltem volna? Amint lépteket hallottam, erőteljesebben kezdtem el dörömbölni, aztán a felszólításra már úgy ütöttem az ajtót akár egy őrült. Ha még egy órán keresztül itt maradok, akkor tutira ebben a szekrényben fogok megfulladni. És ha JT-éken múlik...
Végül sok idő elteltével csak kinyílt az a bizonyos ajtó, én pedig kitágult szemekkel néztem rá. Ha nem lettem volna ennyire szűkösen, akkor minden bizonnyal össze is rezzentem volna. És hát Braylen egyik fénypontját a mai napban is ezzel okozhattam, hiszen amint meglátott, valósággal képen röhögött, aztán megkérdezte az első hülyeséget, ami az eszébe jutott. Mégis mit csinálnék egy szekrényben?
- Hát.... Betettek... – egészen halkan mondtam csak ki a szavakat, amitől égni kezdett az arcom – Nem én másztam be magamtól, és amúgy sem hiszek Narniában.
Ezzel pedig csak még jobban elrontottam a dolgokat, ami az ő fő szórakozásává válhat. Az, hogy még egy teljesen nyilvánvaló kérdést feltett, pedig csak elkeserített. Most ő csak húzni akarja az időt, hogy rajtam szórakozzon? Mert nem gondolom annyira butának, hogy ne legyen számára egyértelmű, hogy nem magamtól jöttem be és kimászni sem tudok.
- Én nem hiszem, hogy innen bárhova tudnék menni... Csak hagyd nyitva az ajtót, mert meg fogok fulladni – az utolsó mondatot már egészen halkan tettem csak hozzá. Lényegében én már azzal is beértem volna, ha egy takarító guberál ki innen, csak ne csapják az arcomra még egyszer az ajtót.
- Lehet, hogy ki tudok jönni, ha segítesz – ahogy a vállamhoz ért, óvatosan megfogtam az enyémnél nagyobb kezét és igyekeztem eléggé előredőlni ahhoz, hogy legalább a testem egy része ki tudjon jönni a szekrényből. Braylen kezét csak akkor engedtem el, amikor már félig szabadon voltam, és a szekrényben is meg tudtam kapaszkodni. Ezután vettem lendületet – már amennyire ment – és nemes egyszerűséggel kiugrottam a helyről. Nem igazán bíztam Braylen segítségében, ami a saját hibám volt, hiszen sikerült megfejelnem a fémből készült ajtót, amitől meg is tántorodtam és igen egyedi módon kellett kapálóznom, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom. Amikor végre biztonságosnak tűnt a talaj, jól leszorítottam a lábfejeimet a földre – és ez látszott is, mivel csak egy pár fehér zokni volt rajtam – aztán a fiúra emeltem a pillantásom.
- Menj csak be nyugodtan, én szerintem most inkább haza indulok – egy halk sóhaj után inkább elmosolyodtam és hozzátettem a következőt – Nem emlékszem annak a nevére, aki ezt csinálta.
Magabiztosan hazudtam Braylen arcába, mert véletlenül sem akartam újként bajt kavarni. Ha megmondom neki, akkor minden bizonnyal még jobban kinézhetnek és talán a következő hely egy kicsit nedvesebb vagy büdösebb helyre próbálnak betuszkolni. Inkább kivettem a telefonomból a zsebemet és gyanútlanul, mit sem törődve a háttérképpel, nyitottam meg az egyik osztálytársammal a chatbeszélgetést.

978 szó || ruha || ◤ kr ◥

Nem állítanám magamról, hogy kifejezetten jó ember lennék, mert sok szempontból ez nincs is így, ezt pedig készségesen vállalom. Nagy a pofám, tiszteletlen vagyok az idősekkel, emellett még lusta és arrogáns is, hogy néhányat említsek a sok egyértelmű tulajdonságom közül. Ennek köszönhetően a családom háromnegyede - ha nem a komplett pereputty - valószínűleg úgy gondolja, hogy nem lesz belőlem semmi és hogy azon kívül, hogy a női szívek összetörését tekintem a hobbimnak, semmi másra nem vagyok jó. Tény, hogy az egyetemen állítólagosan jól teljesítek, de aki tudja az igazat, az bizony azzal is tisztában van, hogy a jó jegyeim nem nekem köszönhetőek, de még csak nem is annak, hogy a legjobb haverom lassan már csak fegyvert nem fog a fejemhez annak érdekében, hogy hajlandó legyek elvégezni bármiféle munkát. Azoknak a srácoknak valószínűleg két diplomával kellene gazdagodniuk a képzés végén, akik az én rajzaimat is megcsinálják, némi kompenzáció ellenében. Abból a tényből viszont, hogy kifejezetten gyorsan sikerült ilyen embereket találnom magamnak, arra következtetek, hogy a valódi kereslet sokkal nagyobb, mint bárki gondolná és hogy ez az egész tulajdonképpen bevett hagyomány.
Mint ahogyan egyes közösségekben a beavatás aktusa is olyan hagyomány, ami kihagyhatatlan és elkerülhetetlen, még abban az esetben is, ha a csoport új tagja adott esetben számítanak rá, mert tisztában vannak vele, hogy pontosan hova kerültek. A beavatás jellegű dolgokkal jellemzően addig nincs is semmi bajom, amíg egyike vagyok a fő ötletadóknak - ha nem az egyetlen -, és részese a kivitelezésnek, hiszen az ilyen helyzetekben csak egymás visszahúzó ereje tudunk lenni, még mielőtt vállalhatatlan mértékeket öltene az ötletelés.
Kétségtelenül szórakoztatott a helyzet, ahogyan végül felfedeztem a srácot a szekrényben, ugyanakkor volt valami szomorú is abban, hogy  bekerült oda, mert a tény, hogy a többiek egyszerűen itt hagyták nem különbözik attól, mint amire bármelyik középiskolában megtalálható agyatlan faszkalap képes, csak hogy az erejét fitogtassa. Van a szórakoztatás és szemétség között egy olyan határvonal, amit ezúttal sikerült átlépni és sok esetben az ilyesmi lavinaként vonja maga után, hogy ne legyen megállás egészen addig, amíg valami komolyabb nem történik. Az olyan kisfiúk, mint Lay nem rendelkeznek elég kemény jellemvonásokkal ahhoz, hogy lerázzák magukról a hasonló helyzeteket és menjenek tovább az életben - ő még a szekrényből sem tud kimászni, nem hogy továbblépni.
- Pedig néha kifejezetten jól esne ha egy szőke nő etetne mindenfélével, csak ne lenne olyan banya, mint az a színésznő - magyarázok teljesen komolyan, miközben valamivel részletesebben is felmérem a helyzetet, amibe most már én is belekeveredtem. Kettő választási lehetőségem van, az egyiket pedig nyilvánvalóan ki is használtam már azáltal, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Itt is hagyhatnám őt, aztán másszon ki ahogyan akar, mindenki tudja, hogy csak azok maradnak életben, akik elég erősek hozzá. Viszont akármennyire nem vagyok jó ember, attól még nem leszek automatikusan kegyetlen is. - Ha nincs meg az átjáró, akkor inkább ki kellene jönnöd onnan - magyarázom neki újra, mert hát nyilvánvalóan mindkettőnk idejét húzzuk most azzal, hogy azon tanakodunk, menjünk vagy maradjunk. Vagyis a srácnak nem is feltétlenül van "menjünk" opciója.
- Tudod, mindig érdekelt, hogy valaki befér-e ide, de akkor elég szar a kialakítás, ha ki már nem tudsz jönni - magyarázom elgondolkodva, de az agyam már azon jár, hogy hogyan lehetne onnan kirángatni. - Arról hallottál, hogy elvileg egy villanykörtét be lehet kapni, de ki már nem fog jönni? Nem akarod azt is kipróbálni egyszer? - Kicsi hiányzik hogy ne kezdjek vihogni, ezáltal pedig képtelenné válni arra, hogy értelmesen tegyem fel a kérdést. Viszont az a sírás közeli állapot, ami Lay fején megjelent, egészen eltántorított most a nevetéstől.
- Jó, akkor most húzd valahogy be a fejed - magyarázom határozottan, mert a buborék feje elég nagy problémát jelenthet a kiszabadulásban. Valószínűleg nincs megáldva egy macska képességeivel, szóval nem úgy működik a gyerek, hogy ahová a feje befér oda minden befér, meg ekkora fejjel nem is tudom valójában hova férne be. A korábbi bennem ragadt nevetés most újult erővel próbál kitörni belőlem, ahogy végignézem, amint Lay félig a segítségemnek köszönhetően, félig saját erőből valahogyan kijut a szekrényből. Mikor viszont már két lábon és zokniban álldogál teljes valójában előttem, igyekszem visszafogni magam.
- Ahogy érzed - megrántom a vállamat, arra pedig csak hümmögök egyet, amikor nem mondja meg ki tette ezt vele. Nyilvánvalóan ismerem a csapatunkat és kapásból tudok három nevet mondani, aki benne volt. A táskámban kezdek turkálni, közben pedig vetek néhány futó pillantást Layre, aki tényleg nem úgy néz ki, mint aki be akar jönni a próbára. Egészen halkan hajoltam oda mellé, majd mit sem törődve a szívroham-potenciállal, ami beüthet nála, megszólalok: - Az a barátnőd volt? - vigyorogva vonogatom a szemöldökömet, majd kiegyenesedek és úgy várom a válaszát. Aztán újult erővel fordulok a táskám felé, hogy megkeressem benne a megfelelő dolgokat, amiket át kellene vennem a próbára. Lay viszont még mindig nem mozdul, így egy mély sóhaj kíséretében oda állok elé, a mellkasom előtt összefont karokkal.
- Vegyél cipőt. - Jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Aztán menjünk. - Azt már nem teszem hozzá, hogy pontosan hova, viszont amíg nem hajlandó eleget tenni a kérésemnek, nem is mozdulok előle. Csak aztán nyomok vissza mindent a táskámba, aztán rántom be rajta a cipzárat és lököm fel a hátamra, majd kérdő pillantással nézek Layre. Egy cipőfelvétel csak nem telik annyi időbe, mint egy nőnek szemöldököt rajzolni, nem?

Soha nem voltam képes felfogni azt, hogy miért születtem olyannak, amilyen voltam. Persze egy idő után az ember már képes egyszerűen elfogadni már magát, de azt hiszem én vígan kijelenthetem azt, hogy a világ legbalszerencsésebb embereként tengetem a mindennapjaimat. Az alkatom és a magasságom egy dolog volt… Apa sem volt túl magas soha, bár így is nagyobb volt nálam. Kiskoromban sosem értettem azt, hogy Archie hogyan nőhetett meg ekkorára, ez a kérdés pedig időközben választ nyert. Én a magam részéről nem éreztem azt, hogy bármi megváltozott volna, hiszen az a srác mindig is a bátyám volt… Anyáék sem gondolták ezt másképp, teljesen biztos vagyok benne.
Ha az életem nem arról szólt volna, hogy mindenki kellemetlen megjegyzéseket tesz rám a vékonyságom miatt, akkor minden bizonnyal tudtam volna értékelni, hogy ennyire képtelen vagyok a hízásra. Ugyanez volt a helyzet példának okáért azzal is, hogy hiába büntettek meg a Wi-Fi feltörése miatt, nyertem ezzel egy gyakornoki munkát. Azt hiszem New Yorkban talán a magamfajták is szerencsésebbek lehetnek, ez pedig egészen furcsa, hiszen már az ideköltözésem napján tartottam attól, hogy engem ez a város valósággal meg fog zabálni reggelire.
Mindenesetre a mai nap más volt. Nem igazán tudtam, hogy mi jó származhat abból, ahogyan be lettem nyomorítva a szekrénybe. Igazából az idő alatt, amíg valaki megtalált, bőven volt időm átgondolni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel… És itt most semmi mély dologról nincs szó, szimplán csak annyiról, hogy akarok-e a továbbiakban erre a táncórára járni. Leginkább azért volt kérdéses számomra, mert elég nagy a város ahhoz, hogy találjak olyan stúdiókat is, ahol talán mások is kedvesebbek velem.
Az, hogy Braylen érkezett a segítségemre, sok jót nem sejtetett számomra. Az, hogy kinevetett igazából… Nem volt meglepő, számítottam rá, így nem is bántott meg vele. Ha nem én lennék itt bent, akkor minden bizonnyal az elképzelt kép számomra is vicces lett volna. Gondolom nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy szardínia a dobozában. Nem tudom miért használok ilyen hasonlatokat magamra.
- Miért pont szőke? – egyáltalán nem volt létszükséglet a társalgás amíg bent voltam a szekrényben, a kérdés pedig teljes mértékben feleslegesnek hatott – A barna már nem is szép?
Én ezzel tudtam volna ellenkezni. Ugyanis soha nem láttam még olyan lányt, aki képes lett volna elvonni a figyelmemet Alice-ről, aki már-már feketének tűnő tincsekkel rendelkezett. Sötétebb volt a haja az enyémnél, de én szerettem, mert különlegesnek hatott. Nem volt más, mint a legtöbb ázsiai lány haja, de én mindig szerettem volna megérinteni a tincseit, viszont elég bátorságom nem volt hozzá soha.
- Próbálok – határozottan küzdöttem, de nem mertem túlságosan ficánkolni. Ezek a szekrények nem voltak rögzítve és tartottam tőle, hogy ha túl sokat mozgolódok akkor eldől velem együtt… Én kiesek, a szekrény rám esik, és akkor mindenkinek csak baja lesz ebből az incidensből. Braylen ezzel az opcióval szerintem nem számol, meg puszta kézzel megállítani egy dőlő fém szekrényt veszélyes is lehet. Senkinek nem hiányzik az, hogy én a kórházban kössek ki, a másik két srác pedig a rendőrségen.
- Túl keskeny a hely ahhoz, hogy elrugaszkodjak – magam sem értem miért magyaráztam el neki a helyzetet, hiszen minden bizonnyal ő is tisztában volt ezzel – Nem szeretném! Ki csinál ilyet?
A gondolata annak, hogy milyen károkat tudna bennem tenni a villanykörte, egészen ijesztő volt. Én a magam részéről biztosan nem akartam belegondolni abba, hogy Braylen miért mond nekem ilyeneket. Attól a ténytől már kicsit szomorú lettem, hogy ezek szerint a nyilvánvalónál is könnyebb préda vagyok. Tartottam tőle, hogy csak otthon volt mindenki annyira kedves velem és valójában nem is kedveltek, hanem csak megtűrtek… Ennek hatására meg a későbbiekben talán a gimiben is szekálni fognak.
Nem számítottam arra, hogy végül mégis segíteni fog nekem és még instrukciókat is ad. Az viszont határozottan örömteli volt a számomra, hogy a bravúros kijutásom után talpon tudtam maradni… Már csak az hiányzott volna, hogy esetlegesen az egyik padba beverjem a fejem és egy púp nőjön a homlokomra. Akkor nem tudom hogyan mennék vissza gyanútlanul Jonah házába.
Tudomásul vettem azt, hogy én a mai órán egyáltalán nem fogok részt venni, szóval úgy kezdtem el valamelyik fiúval dumálgatni az irodalom leckéről, hogy egészen megfeledkeztem mindenről, ami eddig történt velem. Kijutni a szekrényből lényegében olyan volt, mintha a víz alól kerültem volna a felszínre. Amint rendesen levegőhöz jutottam, már meg is feledkeztem a rossz dolgokról. Braylen megszólalása viszont hamar magamhoz térített, amitől én magam is ugrottam egyet, és a kezem is a magasba lendült a telefonommal együtt, amit végül sikeresen megóvtam attól, hogy a földön kössön ki. A srácra hatalmas szemekkel pislogtam, miközben imádkoztam azért, hogy a dübörgő szívverésemet egyáltalán ne hallja meg.
- Nem… Vagyis igen… - egészen kivörösödött a fejem, amikor szóba került az a bizonyos kép, amit korábban senki nem látott. Nem véletlenül – Barát-barátnő. Nem olyan barátnő, akire te gondolsz.
Elég béna magyarázat volt, de ennyire tellett tőlem. Nem tudom miként fogom kikerülni a továbbiakban felmerülő kérdéseit, de nem szeretnék még mélyebbre süllyedni a szemében, amikor valószínűleg így is nagyon utálhat engem, amiért ennyire szerencsétlen vagyok.
- Hova? – nem volt egyértelmű ez, szóval automatikusan a táncon viselt cipőmért nyúltam, amibe pillanatok alatt bújtam bele. Egyáltalán nem volt merszem jelenleg ellenkezni, csak tettem amit kért tőlem. Egészen meglepődtem, amikor végül viszont összecsomagolt, viszont nem szerettem volna a kérdéseimmel zaklatni. Nem lenne jó dolog visszakerülni a szekrénybe.
- Nem akarsz bemenni az órára? - nagyon halkan szólaltam csak meg, a tekintetemet pedig bűntudatosan a földre szegeztem. Úgy éreztem, hogy csak miattam változtatta meg a terveit, ez pedig kellemetlen volt nekem.

903 szó || ruha || ◤ kr ◥

- Mert a szőkék szépek - megrántom a vállaimat. Nem sűrűn kell magyaráznom másoknak, hogy pontosan melyik nőben mi tetszik nekem, vagy hogy ha már választanom kell a hajszínek között, akkor határozottan inkább a szőkék jönnek be, mintsem a barnák. Talán abból adódik, hogy túl sok barna hajú nő vesz körül, vagy valami hasonló. A feketékről pedig ne is beszéljünk, elég volt hogy egy összetörte a szívem. Vagy én az övét. Ne menjünk bele.  - De, biztosan. De a Narniában a barna csajok gyerekek voltak, én meg nem vagyok pedofil. - És azt sem értem pontosan miért beszélgetünk erről. Félreértés ne essék, felőlem a srác akár az egész délutánt eltöltheti ott bent a szekrényben, de ha már épp én vettem észre, akkor legyen meg a következő másfél évre a jó cselekedetem.
Csak azért mert nem állok meg mindenkinek segíteni, még nem feltétlenül tartom magamat rossz embernek. Mondhatni, hogy kifejezetten csak azoknak segítek, akiknek én akarok és akkor is csak és kizárólag valamiért cserébe. De amíg van ember a Földön, aki akár azért is hajlandó lenne élve eltemetni, hogy éppen honnan vásárolom a ruháimat, kifejezetten feleslegesnek tartom izgulni a reputációmon. Az csak a megfelelő körökben számít, ezt épp eléggé megtanította nekem apám. Még ha a körök, amelyekre gondolunk, nem is feltétlenül egyeznek meg. Nem tulajdonítottam különösebb figyelmet annak, hogy most éppen olyasvalakinek segítek, akitől előtte nem kértem semmit, mert az eddigi ismeretségünk alapján Blayze pont olyan embernek tűnt, akitől gimiben mindig ellopták az ebédpénzét. Tehát ha akarnám, utólag bármikor bevasalhatnám rajta az adósságát. Viszont túlságosan szánalmasan nézett ki betuszkolva a szekrénybe, szóval nem csak szavakkal, de a segítségemmel is próbáltam arra sarkallni, hogy ne úgy nézzen ki, mint a szardíniák a dobozban és szálljon ki onnan.
- Arra is nemet kellett volna mondanod, hogy betegyenek a szekrénybe. - Ez a srác egyáltalán nem volt abba a kategóriába sorolható, akit fejlődőképesnek gondoltam vonna az alapján, hogy ha következő alkalommal is meg akarják tenni vele ugyanezt, akkor minimum betörje valakinek az orrát tiltakozásképpen. Nem is feltétlenül van ezzel baj, amíg nem kerül olyan környezetbe, ahol észreveszik a gyengeségét. Neki azonban már észrevették és ezért kell okosabbnak lennie következő alkalommal. - Meg kellene tudnod védeni magadat a többiektől. Miért nem tanított meg erre valaki? - A legideálisabb esetben legyen valaki dörzsölt és erős fizikailag. Ha nem megy mindkettő, akkor legalább az egyik működjön. Szerettem úgy gondolni magamra, mint akiben megvan mindkettő, de tisztában vagyok azzal is, hogy minden szinten van hová fejlődnöm.
- Ááá! Szóval csak szeretnéd, hogy a barátnőd legyen. - Vigyorogva bólintottam néhányat, mert magyarázhatja nekem akármeddig, hogy az a lány csak "barát-barátnő", mindenki tudja hogy ha már ennyire körbe kell járni a témát akkor más is áll a háttérben. Mivel Lay nem tűnt túl bánatosnak, így mertem feltételezni, hogy ebben a helyzetben nem arról van szó, hogy elveszítette a lányt, sokkal inkább arról, hogy közelebb akar kerülni hozzá. Az ebben való segítség pedig jelenleg pont olyan ötletnek tűnt, amivel épp eléggé tudtam volna jótékonykodni és egyszerre jól szórakozni, miközben spártai neveléssel ugyan, de megtaníthatom arra a srácot, hogy hogyan is kell a talpára állnia.
- Majd meglátod. - Már csak azért sem akartam megosztani, mert szórakoztat, ha nem tudják mire készülök. - Nem, nem akarok. - Kijelentésem egyszerű volt, a hangom pedig semleges. Engem senki nem kötelezett soha arra, hogy ezekre a táncórákra járjak és ha úgy láttam jobbnak, egyszerűen nem vettem tehát részt. Nem volt abból hasznom, hogy itt töltöm az időmet, a hirtelen kiötlött tervem pedig sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezett. Ezért is kaptam fel a cuccom és intettem a fejemmel Blayze-nek, hogy kövessen.
- Nyugi, nem adlak el az aluljáróban - elnevetem magamat, miközben a zsebeimbe nyomom a kezeimet, majd vetettem rá egy pillantást. - Ne maradj le. Akkor furán néz ki, ha mondok valamit, de öt méterrel mögöttem vagy. - Ha már beszélgetünk, tényleg tegyük azt és ne a semmibe szóljon a monológom. Hogy a kérésem meg is valósuljon, amikor kiérünk az épületből, visszafogom magam és nem lépek olyan hosszúakat, hogy rohanásnak tűnjön az egész. Amúgy sem hajt bennünket a tatár.
- És most elmegyünk enni. - Megtorpantam és megvártam, amíg Lay is megáll, csak aztán tettem fel a kérdést: - Mihez van kedved? Én fizetek. - Ha kezdettől fogva lett volna öcsém, tuti nem ilyen lett volna. - Aztán mesélhetsz arról, hogy akarod felszedni a csajt. - Ezt már csak akkor tettem hozzá, amikor kitalálta mit szeretne enni és el is indultunk újra. Nincs is szebb dolog az életben, mint összehozni a párokat, nem?

- Értem – hatalmasat bólintottam, és igyekeztem nem ellenkezni még véletlenül sem. Mivel egy szekrényben kuporogtam, a legfőbb célom ebben a pillanatban a kijutás volt, nem pedig az, hogy majd megint vissza legyek kényszerítve oda. Éppen ezért csak annyit tehetettem ebben a helyzetben, hogy nagy szemekkel pislogtam rá – már amennyire lehetséges volt ilyen pozícióban ez – és reménykedtem benne, hogy látja is a dolgot, aztán pedig majd megsajnál és segít kikászálódni innen.
- Persze, hogy nem vagy pedofil! Mégis, hogy lehetnél az? – részletkérdés, hogy a Narnia kapcsán lett felhozva a dolog, ahol a barna kislányokról volt szó, de ettől függetlenül engem már csak a menekülésem érdekelt. Egyébként eszembe sem jutott volna az, hogy Braylen az lenne. Ettől függetlenül elég vicces az a tény, hogy ha egy kiskorú lánnyal próbálna kikezdeni, az a később akár fel is jelenthetné zaklatásért. Jobban el lehetne választani ezeket a dolgokat amúgy, mert teljesen más, ha egy egyetemista korú alak randizik egy végzős gimissel annál, hogy esetlegesen bizonyos emberek tényleg fiatal gyerekekre vadásznak. De én miért is ezen gondolkozom, amikor be vagyok szorulva egy szekrénybe?
Meglepődtem azon, hogy Braylen végül mégis segített nekem. Néha olyannak tűnt, mint amilyen a többi fiú volt, ez pedig egy kicsit elkeserítő volt nekem. Emiatt nem tudtam teljesen kiismerni, de még ő volt a legkedvesebb mindenki közül. Csak reménykedni tudtam benne, hogy innentől kezdve nem fognak kipécézni. Hiába kísért a balszerencsém annyira nagyon, otthon sosem bántottak, mert magamtól is szívesen segítettem másoknak, illetve sokat nyomott a latban az, hogy Archie öccse voltam… Vagyok? Már én magam sem tudtam, hogy pontosan mi a helyzet velünk.
- Valójában, nem kérdeztek meg arról, hogy szeretnék-e a szekrényben kikötni – a hangom egyáltalán nem volt ingerült, komolyan magyaráztam a másik srácnak – Ráadásul ketten voltak, és mindketten nagyobbak nálam. Esélyem sem lett volna, de szerintem, ha nemet mondok, még akkor is betesznek ide.
Abszolút csak a spekulációimra tudtam támaszkodni ebben a szituációban. Lényegében közölték velem, hogy valamit ki akarnak próbálni, és szerintem pont nem az tántorította volna el őket, hogy esetlegesen nekiállok visítani. Ha pedig valaki esetleg megállítja őket a folyamatban, akkor megtették volna máskor. Tehát talán egy szerencsés fordulat, hogy ez így történt. Már tudják, hogy tényleg beférek a szekrénybe, ezért legközelebb nem akarnak majd berakni oda. Abban már csak reménykedni tudok, hogy ez nem fogja beindítani a fantáziájukat és legközelebb nem ültetnek bele a kukába, vagy valami hasonló.
- Sosem bántottak korábban a bátyám miatt – úgy csúsztak ki a szavak a számon, mintha ez magyarázat lenne – Megpróbálni sem merték. Én meg nem szeretek másokkal konfliktusba keveredni.
Sosem esett nehezemre az, ha nekem kellett valakitől bocsánatot kérnem, vagy esetlegesen engednem kellett a saját igazamból más érdekében. Nem éreztem kényszert arra, hogy mindig az én akaratom érvényesüljön, mert hittem abban, hogy a kompromisszum mindennél fontosabb bizonyos helyzetekben. Erről persze mélyen hallgattam az idősebb srác elől, mert szerintem nem értékelné azt, hogy mennyire erőteljesen próbálok jó emberként élni.
- Nem! – talán túl hangosan és gyorsan vágtam rá a válaszomat arra, amit mondott nekem. A fejem ráadásul nagyon vörös lehetett, mert én is éreztem azt, ahogyan ég a bőröm – Nem! Vagyis… Nem. Nincs esélyem.
Ezer meg egy alkalommal történt már meg az velem, hogy be akartam ismerni az érzéseimet, de végül háttérbe kellett vonulnom, mert valami összejött a lánynak. Ettől persze kicsit szomorú voltam, de ugyanakkor örültem is az ő boldogságának. Viszont most már nem leszek képes felérni hozzá, és elfogadtam azt a tényt, hogy csak egy jó barát lehetek számára, semmi több. Egyszer majd talán elfelejtem őt.
- Még szerencse, hogy már a rabszolgákat felszabadították… - olyan halkan motyogtam az orrom alatt a szavakat, hogy talán meg sem hallotta őket. Ez nem is feltétlenül volt gond, mert egyáltalán nem szerettem volna ennek ellenére sem kísérteni a sorsot. A darkweben ettől függetlenül még eladhat, szóval viselkednem kell, amíg tényleg nem tudom meg, hogy hova visz. Talán, ha elég jó vagyok, akkor megkíméli az életem. Őszintén, sok jóra nem számítottam már azok után, hogy ma már a harmadik ügyeletes menő srác talál meg.
- Ez megnyugtató – a felszólítására igyekeztem tényleg tartani vele a lépést, de mivel valamivel magasabb volt nálam, nekem gyorsabban kellett lépkednem – Igyekszem… De akkor lassíts egy kicsit, jó?
Nem akartam belegondolni, hogy pont úgy nézhetek ki jelen helyzetben, mint valami kiskutya, aki lohol a gazdája után. Bár nem voltam annyira gyenge, mint amilyennek első pillantásra tűntem, ennek ellenére is kifulladtam volna, ha így rángat át a fél városon. Nem véletlenül akartak folyton kórházakba rángatni sajnos.
- Enni? – nem értettem, hogy miért akar most enni, de gondolom éhes volt – Nem tudom, őőő… Mondjuk oda?
Egyszerűen csak ráböktem a velünk szemben álló McDonaldsra, és nagyjából ez volt a pillanat, amikor eljutott a tudatomig az, amit mondott.
- Majd én fizetek. Te már kiszedtél engem a szekrényből – tehát az lenne a normális, ha én hálálnám meg neki a gesztust, nem pedig még ő akarna megetetni, ugye? Abba bele sem akartam gondolni, hogy mennyire szerencsétlenül nézhettem ki, ha tényleg fizetni akart. Pedig esküszöm, hogy most nem akartam elsírni magam.
- Mi én… Én nem mondtam, hogy fel akarom szedni! – igyekeztem nem túl hangosan megjegyezni a dolgot, mert ciki lett volna, ha ebben a helyzetben tényleg mindenki minket nézne a végén – Friendzone-ban vagyok, sosem törnék ki belőle. Meg minden bizonnyal én lennék a legrosszabb tanítványod.
Ezt csak szimplán tényként kezeltem, és azzal próbáltam elterelni a figyelmem, hogy belöktem magam előtt az ajtót és inkább az étterem menüjét vettem szemügyre.
- Te mit fogsz enni? – szimpla tématerelésként dobtam be a dolgot. Reménykedtem benne, hogy ha már most ennyire kedves hangulatában van, akkor egyszerűen majd hagyja a témát Lizzie-vel kapcsolatban és mondjuk meg tudjuk vitatni azt, hogy a Bigmac vagy a Big King a finomabb.

939 szó || ruha || ◤ kr ◥

Ha választhattam volna, hogy milyen testvérrel rendelkezem, kétség kívül fiút kértem volna a szüleimtől. Pech volt, hogy nem én születtem elsőként és hogy lehetőségem sem volt kifejteni a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekem egy kisebb lánytestvér vagy sem. Mivel utólag lehetetlen lenne azt kérni, hogy a Yang család egyszerűen szabaduljon meg a két lányától, szimplán úgy döntöttem, hogy az önzőségem okát tulajdonítom a születési sorrendünknek. Monára nem volt jellemző, hogy bántott volna bennünket gyerekkorunkban, csak mert ő az idősebb, viszont határozottan azt gondolom, hogy ha ő és Jesie fiúnak születnek, nem csak szimplán a szokásos testvéri konfliktusok lettek volna meg közöttünk, hanem rendesen össze is verekedtünk volna olykor. Én azonban kivételes helyzetben nőttem fel egyetlen fiúként, azaz egyetlen olyan emberként, aki a szüleim által az Államokba importált hímsovinizmuson átcsusszanva megfelelt az elvárásoknak, ami a cégünk irányítását illette. Élveztem, hogy külön figyelmet kapok és nagy valószínűséggel ezért is volt akkora arcom.
Ötletem sincs mennyivel lettem volna másabb, ha normális fiú testvérekkel növök fel és ugyanazokra a dolgokra vagyunk velük képesek. Nem hiszem, hogy a jelen helyzetben tanúsított viselkedésem csak annak lehetne köszönhető, hogy régen mindig fiú testvérre akartam cserélni Jes-t. Szimplán csak voltak olyan esetek, amikor én sem voltam emeletes faszfej és képes voltam segíteni másokon. Mondhatni ez volt az éves jótettem.
- Sok olyan dolog van a világon, amit sosem fogunk megérteni, Blayze. - Kicsi hiányzott csak, hogy ne röhögjem el magamat, valahogyan mégis sikerült végigmondanom az egészet teljesen komoly képpel és kifejezetten olyan hangnemben, mintha érdekelnének az univerzum rejtélyei. Valójában csak az ingerelte a kíváncsiságomat, hogy ki is rakhatta be ezt a fiút a szekrénybe, ugyanis az ilyen és ehhez hasonló tettekért valakinek fizetnie kell. - De ha már feljött a szekrény... - Ezen a ponton vigyor kúszott az arcomra, mert nem csak a Narnia miatt volt ez így, sokkal inkább azért, mert akár előre, akár hátra néztem, gyakorlatilag az emlegetett bútort láttam csak. - Segítsek majd neked megbosszulni a dolgot? - Egészen félvállról szúrtam oda a kérdést, mert Lay gyakorlatilag már biztosítva is érezhette volna magát azt illetően, hogy akár az engedélye nélkül is úgy fogok tenni, ahogyan mondtam.
- Nem arra értem, hogy magyarázd ki magad, ha még egyszer ugyanebbe a szituba kerülsz, mert szavakkal semmire nem mész. Tettek kellenek. - Meglóbáltam előtte az ökölbe szorított kezemet, arra utalva, hogy egy jobb horog sokkal beszédesebb, mint ezer szó - és nem csak azért, mert annak, aki kapja, hetekig ott marad a nyoma az arcán.
- Érthető... - Egészen más szemmel mérem végig a srácot, amikor megemlíti, hogy korábban a bátyja miatt nem tettek vele hasonlót. - Az a te bajod, tanuld meg. Nem lesz mindig ott valaki melletted, hogy segítsen. - Talán túl kemény szavak voltak ezek egy hasonló fiúnak, mint Blayze is, de nem éreztem szükségét a köntörfalazásnak. A világ kegyetlen és mi kénytelenek vagyunk benne élni, tehát alkalmazkodnunk kell mindahhoz, amink van és amit megkaphatunk.
- Olyan nincs... - sokat mondó mosoly ült a szám sarkaiban, miközben megingattam a fejemet. - Téged a szekrénybe is azért lehet berakni, mert ilyen a hozzáállásod. - Nem mondtam ki nyíltan, hogy tulajdonképpen a veszteseket megszégyenítő viselkedés ez. - Ha mindig mindenki feladná az első próbálkozás után, akkor az emberiség soha nem haladt volna sehová. Hogy akarod így elérni, hogy fennmaradjunk? - Ezúttal már vigyorrá szélesedett a korábbi mosolyom, közben pedig finoman oldalra fordítottam a fejemet és néhány másodpercig a próbateremből beszűrődő basszust hallgatom. Nem feltétlenül biztattam volna arra ezt a kisfiút, hogy már az emberiség fennmaradásán és azon gondolkozzon, hogy mit tenne, ha ő lenne az utolsó férfi, a lány pedig, aki a képernyőjén feszít az utolsó nő a Földön.
- Nem feltétlenül. A harmadik világ országainak gyerekmunkásai a kapitalizmus rabszolgái, nem? - Néha volt, hogy én magam is meglepődtem azon, hogy milyen témákat hoztam egymással összefüggésbe, vagy hogy épp az eddigi életem során elfogyasztott alkohol és egyéb tudatmódosító szerek mellett hogyan lehetek tisztában ilyen dolgokkal... Aztán emlékeztettem magamat, hogy a Columbián tanulok és nem csak azért, mert apám befizetett rá, mint egy hullámvasútra szokás. Arra, hogy lassítanom kellene, gyakorlatilag nem szóltam semmit, csak megvártam, amíg Lay beér engem a lépteivel, aztán egy kényelmesebb tempóra váltottam - végül is nem rohanunk sehová, ha már a próbát kihagyjuk.
- Miért, mi bajod az evéssel? - Vetettem oda a vállam fölött, amikor úgy fordítottam a fejemet, hogy lássam is őt. Egészen furcsának találtam, hogy egy olyan mókusokat megszégyenítő arcberendezéssel rendelkező fiú hogyan éli túl a napot olyan kevés ételen, hogy a combja az én felkarommal vetekszik. - Ha nagyon akarod... - Elhúztam a számat, amikor arra gondoltam, hogy egy kifejezetten jó szokásomat kell megtörnöm, de nem volt szívem azzal tönkretenni Blayze napját, hogy valószínűleg az én számlámon nem is látszana meg a pénzmozgás, ha McDonald's-ba megyünk. Hiába nem voltam tisztában a fiú anyagi helyzetével és láttam nála néhány kifejezetten márkás cuccot - ami még az én ízlésemnek is megfelelt  -, bátran mertem volna azt állítani, hogy mi gazdagabbak vagyunk.
- Akkor hagyni fogod, hogy más tegye a magáévá? - Ezzel pedig nem is konkrétan arra gondoltam, amire jóformán emberek az ágyban képesek, hanem arra a cukormázas marhaságra, amit valószínűleg ez a fiú is szeretett volna megtapasztalni - még pedig hogy hivatalosan is járjon valakivel. - Megint a feltételezések... Nem hiszed, hogy tudnék neked segíteni? - Szép dolog, mondhatom - ráadásul azután, hogy kiszedtem a szekrényből. Most már tudom, hogy pontosan miért nem keresem állandóan a lehetőséget arra, hogy segítsek a környezetemnek. Épp elegen voltak azok, akik nem törődtek velem soha eléggé, ezért azt sem érdemelték volna meg, hogy én megtegyek bármit értük.
Nem vagyok az a fajta, aki sokáig erőltetné a dolgokat, így azzal is kibékültem volna, ha Lay nem akar többet a lányról beszélni - pedig tényleg megvolt bennem a hajlandóság arra, hogy segítsek neki.
- Baconös quarter poundert. - Tény és való, hogy nem ez a világ legjobb hamburgerezője, de közel volt és viszonylag olcsó is, tehát arra az időszakra, amíg próbálom meggyőzni Layt arról, hogy szüksége van egy mentorra, épp megfelelő volt. Egyébként is határozottan éhes voltam ahhoz, hogy ne nagyon érdekeljen már, hogy mi is lesz az étterem pontosan.  Egy volt a lényeg: hogy ne kerüljön az ételbe tej tartalmú dolog. Jó esetben volt gyógyszerem, amivel kivédhettem ezt a problémát, de abban sem voltam biztos, hogy most nálam van.  - Amúgy hogy tetszik a csapat? - Gondolok itt azokra, akikkel közösen egy tánc csapatot alkotunk - mivel úgy éreztem, hogy itt az ideje Blayze-t is a csapat részének tekinteni.

Ha valaki rákérdezett volna arra, hogy pontosan milyen érzéseket tanúsítok az itteni fiúk felé, akkor valószínűleg egyetlen rossz szót sem szólok rájuk. Nyilvánvalóan én is emberből vagyok és jellemző rám a gyarlóság annak ellenére is, hogy teljes mértékben analitikus gondolkodással vagyok megáldva. Pont ez az, ami miatt mondhatjuk úgy, hogy tökéletesen képes vagyok minden cselekedetemet átgondolni, és nem teszek meg dolgokat puszta kíváncsiságból. Rám inkább jellemző az évődés, a gyötrődés, ezt pedig akkor öntöm szavakba, ha a környezetemnek is feltűnik, rákérdeznek arra, hogy mi bajom van. Ilyenkor, ha elmondom, még mindig többszöri unszolásra van szükségem ahhoz, hogy egyáltalán cselekedni akarjak. Pont ezért voltam most is itt. Alice szerint jó ötlet lett volna folytatnom egy olyan hobbit, amit korábban nagyon szerettem, mivel ezzel könnyebben tudtam beilleszkedni az itteni környezetbe. Azt kell mondjam, hogy nem hazudott amúgy nagyot nekem, tényleg szükségem volt egy rutin kialakítására azok után, ami a szüleimmel történt, ez pedig úgy volt a legegyszerűbb, ha nem akartam szöges ellentéte lenni annak, ami régen voltam. Talán az elején próbáltam megtagadni önmagam és elvoltam azzal, hogy suliba járok és eljátszom, hogy jól vagyok, de miután végre ki tudtam mondani azt, hogy anya és apa az angyalok közé távoztak – mert két olyan ember, mint ő, sehova máshova nem mehet - és onnan vigyáznak ránk, már egy fokkal könnyebb volt újra levegőhöz jutni. Ez segített ahhoz, hogy már ne akarjak haragudni Archie-ra és be tudjam ismerni azt, hogy neki is időre van szüksége. Talán idősebb volt nálam, talán többet tapasztalt, de ettől függetlenül még ember volt, mint én is. Térre volt szüksége, nekem pedig ezt most akkor is tiszteletben kell tartanom, ha a hiánya nélkül az idősebb fiúk belepróbálnak a szekrénybe. Nem tehettem róla, hogy széltében és hosszában ekkorára nőttem és a fizimiskám tökéletesen olyan volt, mint aki alkalmas erre. Hittem benne, hogy nem bántani akartak engem, csak kíváncsiak voltak arra, hogy tényleg beférek-e ide.
- Mi? – tágra nyílt szemekkel néztem Braylenre, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy jól hallottam azt, amit jelenleg mondott – Megbosszulni? Hogy akarod megbosszulni?
Jelen helyzetben úgy éreztem, hogy talán gondolkoznom kellene, mivel a nagy tekegolyó fejem nem csak az ért van a nyakamon, hogy az emberek ne ijedjenek meg attól, hogy egy alultáplált, fej nélküli gyerek mászkál a világban. Gondolkoznom kell! És az úgy indul, hogy mondjuk nem járatom le magam jobban a mai nap folyamán és kezdem el ecsetelni neki, hogy alapvetően nem vagyok bosszúálló típus. Egy olyan személynek, aki ilyesmit emleget, valószínűleg nem az jár az eszében, hogy megpróbálja legközelebb meghúzni magát. Szerintem, ha felhoztam volna neki mindezt, akkor minimum unalmasnak tartott volna, vagy esetleg könnyű célpontnak, és legközelebb talán kamerásként közreműködött volna abban, hogy a szekrénybe, vagy egy még kisebb helyre próbáljanak meg bepréselni. Szóval nem volt más lehetőségem, blöffölni kellett, teljes erőmből. Sosem voltam jó a pókerben.
- Tettek? – úgy pislogtam rá ezúttal, mintha ezt a szót még egyetlen alkalommal sem hallottam volna – Még sosem ütöttem meg senkit. Az gáz lenne, ha az illető orrát betörném, de a kezem is odalenne?
Nem voltam egy verekedős fajta, szimplán a Mortal Kombatban ismertem a legtöbb fatality kombinációt, illetve rájöttem arra, hogy a klasszikus, játékgépes Tekkenen hogyan verhetem át a gépet annak érdekében, hogy ne egye meg az összes pénzemet. A való életben viszont a verekedések egyáltalán nem úgy zajlottak, mint amikor az ember mindezt egy konzollal a kezében próbálja meg elkövetni.
- Ezt tudom – halkan sóhajtottam fel, aztán utolsó mentsvárként az ingemből kiszabadítottam az egyik karomat, hogy megmutathassam neki mennyire vagyok jó erőben – Ha innentől olyan ruhában járkálok, amiből kilátszanak az izmaim, szerinted meg fognak tőlem ijedni?
Magam sem voltam benne biztos, hogy pontosan hogyan szedtem magamra izmokat, de valószínűleg azért volt, mert segítettem olykor az embereknek pakolni. Könnyű csontozatú fiú vagyok, talán egyetlen jól irányzott rúgással a földre lehet vinni, de hittem benne, hogy a felsőtestem talán ijesztőnek hatott. Még pár kockával is rendelkeztem, és ezen a ponton jöttem rá, hogy nem gondoltam végig mindent, mert Braylen érdeklődését felkeltettem. Ezt így vagy úgy, de a megvillanó háttérképemmel sajnos sikerült elérni. Nem akartam soha senkinek sem beszélni a lányhoz fűződő érzéseimről, véleményem szerint egész jól tagadtam eddig a dolgokat, mert mindig mindenki rám hagyta, ha azt mondtam, hogy mi ketten csak barátok vagyunk. Ez az első eset, amikor valaki nem hisz nekem.
- Szerinted nekem szaporodni kellene? – még engem is meglepett a feltételezés, talán ez volt az oka annak, hogy gyakorlatilag sipítva-üvöltve kértem ki a véleményét – Engem arra tanítottak otthon, hogy lányokat teherbe ejteni az akaratuk ellenére csúnya dolog.
Alapvetően nem tudom hogyan jutottunk el Alice fotójától a szaporodásig, de valószínűleg ez az összefüggés csak előlem maradt rejtve és velem van a baj, amiért nem értettem, láttam lát bizonyos dolgokat, helyzeteket. Pont ezért is lett volna jó elengedni a témát, amit én ezek alapján nagyon is földhözragadt stílusban kezeltem, mivel abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy Bray sem csinál babákat minden utcasarkon.
- Te erről biztosan többet tudsz, mint én – jelentettem ki határozottan, hajlandó voltam őt kezelni a bölcs és okos Braylenként. Voltak pletykák a vagyonáról és az igazság szerint mi is jól éltünk, de ez még nem jelentette azt, hogy nagyon benne lettünk volna az elitben. Pont emiatt gyakorlatilag nem volt véleményem se a harmadik világról, se a gyerekmunkás rabszolgákról, vagy egyéb dologról, ami egyszerűen bűntudatot kelthetett bennem, amiért jól éltünk.
- Semmi bajom vele, még nassolni is szoktam éjszaka! – ezt már kifejezetten büszkén mondtam neki annak ellenére, hogy pont úgy néztem ki, mint akit az éhezéstől mentettek meg – Csak meglepődtem, hogy velem akarsz enni.
Nem olyan srácnak tűnik, aki egy hozzám hasonlóval töltené el az idejét, nem beszélve arról, hogy úgy rohanni kezdett… Már magam sem voltam benne biztos, hogy csak sajnál-e, vagy tényleg valamennyire szórakoztatja a társaságom, de végül annyiba maradtam, hogy talán ezen jobb nem is többet agyalni.
Magam sem tudom, hogy miért éreztem sikernek, amikor kivívtam a számlám szegényebbé tételét, de határozottan annak éltem meg. Azok után, hogy kiszedett a szekrényből úgy érezem, hogy az a minimum, hogy meghívom valamire őt, ezzel kapcsolatban pedig nem terveztem vitát nyitni. Ha nem ment volna bele, akkor talán én engedtem volna végül, mert azért annyira nem volt kényelmes a szekrény, hogy vissza akarjak oda kerülni.
- Miért beszélsz ilyenekről hangosan, az emberek között? – a fejem szerintem nagyjából olyan volt, mint egy hatalmas, érett paradicsom, ami szemeket, orrot és szájat növesztett – Nem benned nem bízom, hanem magamban! Körülbelül 15 éve próbálom neki elmondani és egyszer sem sikerült.
Ebből nem egy olyan alkalom volt, amikor már elkéstem, vagy valaki konkrétan szabotált a vallomástételben, de ez a tényen nem igazán változtatott semmit. Braylen lehet a világ legnagyobb love guruja, akkor sem fog tudni rajtam segíteni, mert én már csak ilyen elcseszett vagyok.
- Jó – bólintottam egy nagyot, majd beálltam a sorba és elkezdtem gondolkozni azon, hogy nekem mit kellene ennem – Valami sütit is szeretnél?
Nem tudom miből gondoltam azt, hogy teadélutánokat tartana, de úgy éreztem, hogy ennyit talán még illik megkérdezni. A tekintetemet azonban automatikusan a játékos pult vonzotta be, amiben valami vicsorgó furcsa, műanyag lények voltak. Egyesével vettem szemügyre az összeset.
- Tetszik, a legtöbben nagyon kedvesek – feleltem diplomatikusan, bár nem tudom mennyire cáfolt rá erre az egészre az a tény, hogy végül így vagy úgy, de ma a szekrényben kötöttem ki. Reménykedtem benne, hogy csak furcsa a humorérzéke annak a két srácnak, akik ezt elkövették – Te mióta táncolsz amúgy?
Magam sem értettem pontosan, hogy miért próbálja elterelni a témát Lizzie-ről, ha eddig ennyire érdeklődött iránta. Viszont szöget ütött a fejemben, hogy segíteni akar nekem. Talán hasznos lehet, mert szerintem Braylen tetszene neki és ha tud valamit, amit én nem az mindig hasznos, ugye? Alapvetően megpróbálni mindent meglehet.
- Miből gondolod, hogy ha te segítesz nekem, akkor sikerrel járok? – ezt már halkan, kicsit közelebb hajolva hozzá kérdeztem meg tőle, majd haladtam a sorral, mivel hamarosan a mi rendelésünket kellett mondani. A pillantásom ismét megakadt az egyik piros szörnyetegen, de majd talán máskor megveszem magamnak. Ha most ilyen gyerekes dolgokkal akarok foglalkozni, akkor Braylen talán magamra hagy, mielőtt megosztaná velem a tippjeit.

1 326 szó || ruha || ◤ kr ◥

Hajlamos vagyok saját magamat alapul venni, ha arról van szó, hogy hogyan reagálok, vagy dolgozok fel bizonyos dolgokat. Gyengeségnek tartom mások előtt elismerni, ha valami ténylegesen bosszant, vagy éppenséggel megbánt. Ami azt illeti, szerencsém van, amiért már gyerekkorom óta az az általános vélemény velem kapcsolatban, hogy egy pofátlan seggfej vagyok. Sokkal jobb, mintha sírós tiszavirágnak tartanának. Teljesen rendben vagyok azzal is, az érzelmeim és saját magam között lassan semmilyen kapcsolatot nem vélek felfedezni, amikor pedig mégis megszólal a lelkiismeretem, egyszerűen alkoholba fojtom azt. Nem tervezek nyolcvan éves koromig élni, ezért különösebben nem is érdekel, hogy milyen hatással van rám az, hogy ájulásig leiszom magam egy hotelszobában. Embert még nem öltem, akármennyire akartam is néha, kezdve a saját apámmal. Ha azt nem is tanultam meg neki köszönhetően, hogy milyen források és tudás szükséges ahhoz, hogy valakit nyom nélkül eltüntessek az élők közül, attól még a jó öreg Yang papa megtanította hogyan lehet bosszút állni azokon, akik okosabbnak gondolják magukat nálam. Ezt a tudást pedig nem csak hajlandó lennék megmutatni Blayzenek, de hivatalosan át is tudnám adni neki. Akkor biztosan nem raknák be többet a szekrénybe és akkor egy kicsikét jobban hasonlítana rám is.
- Mit mi? Hát bosszuljuk meg. - Értetlen pillantással néztem vissza rá. Technikailag nem volt kérdés, hogy meg fog történni, itt az volt bizonytalan, hogy Layvel, vagy Lay nélkül fogom ezt megtenni. Nem vagyok az a fajta, aki megvéd másokat, mert szerintem azzal tanul valaki a legtöbbet, ha belökjük a mély vízbe, de ha Blayze-re néztem, mégis az jutott eszembe, hogy kisebb és védtelen felet nem illik bántani. - Gondolj csak bele. Nagyon jól fogod magad érezni, amikor látod majd az arcukat, amikor rájönnek, hogy csak azért mert azt hitték, hogy nem fogják épp tőled visszakapni a dolgot, te mégis jól megszopatod őket. Mit szólsz? - Olyan vigyorral fordultam felé, mintha én lennék személyesen a pokol hercege, aki méltóztatott feltolni a seggét az alvilágból.
- Aha. Miért, amikor most kérted, hogy ne tegyenek be oda, hallgattak rád? - Jelen helyzetben azt hiszem ez volt a leglényegretörőbb kérdés. Kamerafelvételekre nem támaszkodhattunk, mert elég perverz lett volna a stúdiótól, ha még az öltözőkbe is szereltek volna fel kamerákat, de az ilyen jellegű bejelentést egyébként is spicliségnek tartom. - Csak meg kell tanulnod hogy kell ütni. Ha meg akarnál ütni valakit, hogy tartanád a kezed? - Kíváncsian pillantottam felé, miközben néhány bokszmozdulatra emlékeztető ütést vittem be a levegőbe magam előtt. - Ha mindenki tudja, hogy te fogod visszaadni a dolgot, egy idő után rájönnek, hogy nem érdemes szórakozni veled. Ez olyan, mint azok a kutyák, amik félelmetesnek tűnnek, ezért senki nem meri megközelíteni őket, de valójában nem is olyan rosszak. -  A magyarázatom végén csak megrántottam a vállaimat. - Mellesleg nem azért mondtam, mert egy kutyára hasonlítasz. -  Előbb mondtam volna rá, hogy egy cuki kis hörcsög, de ahhoz, hogy az én számat elhagyja a cuki szó minimum el kellene jönnie az apokalipszisnek, vagy meg kell szállni a testemet egy földönkívülinek. Más reális opciót nem látok.
- Lehet. De az tuti, hogy a csajok ragadnának rád. - Lehet, hogy Lay néha tényleg egy hörcsögre hasonlított - főleg amikor evett -, de attól még azon srácok közé tartozott itt a táncosok között is, akinek nem kellett sokat próbálkoznia ahhoz, hogy jól nézzen ki, mert eleve vonzónak született. Ez pedig olyan előny, amivel talán nincs is eléggé tisztában.
- Itt inkább az a kérdés, hogy miért ne tennéd? - Fogalmam sincs miért ezt a kérdést lőttem vissza neki, amikor én sem feltétlenül vagyok az az ember, aki hat éves kora óta azt vizionálja, hogy majd egyszer megházasodik és pulyákat nevel élete végéig. Nem csak hogy a közeljövőben nem terveztem gyereket csinálni bárkivel, de alapvetően abban sem voltam biztos, hogy valaha akarok egyáltalán még több hozzám hasonló kis átokfajzatot csinálni a világra. Ha a saját családmintámat néztem, semmi értelme nem lett volna boldogtalanná tenni olyan gyerekeket, akik nem választhatják meg, hogy a világra jönnek-e vagy sem.
- Ki mondta, hogy akarata ellenére történne? - Kezdett elég érdekes irányt venni ez a beszélgetés. - Ha nem akartok gyereket nekem az is tök mindegy. De nem akarsz vele összejönni? - Kérdem ezt én, aki középiskola óta nem tudott felmutatni egy hosszabb kapcsolatot. Túl könnyű volt megízlelni azt, hogy nem muszáj követnem a szüleim példáját és egy ember mellett leélni az életemet, akivel ráadásul a saját szüleim hoznak össze, mert úgy kívánja az érdek. Ha Koreában kellett volna felnőnöm, mint a nagybátyáimnak, valószínűleg már elszöktem volna otthonról, még ha ki is tagadnak érte és csóró leszek.
- Nem csak azok a dolgok érdekelnek, amiket mások mondanak rólam - nevetek fel, különösebb szórakozottság, vagy könnyedség nélkül. Nincs semmi boldog abban, ahogyan mások véleményét illetően érzek, de tény és való, hogy nagyon sokat dolgozom azon, hogy megmaradjon velem kapcsolatban egy bizonyos rejtély a társaságban, amiben nap, mint nap megfordulok.
- Erről van szó - nyugtázom némi helyeslő bólogatással. A kezemet Lay vállára csapom - oké, koppantom, mindenféle bántalmazási szándék nélkül. Azt hiszem elég volt neki, hogy betuszkolták a szekrénybe. - Csomó megbeszélni valónk van, jó hogy együtt eszek veled. - Létre kellett még hoznunk többek között azt az ördögi tervet, aminek köszönhetően megbosszuljuk a történteket. Ha Lay nem száll be, akkor pedig csak szimplán felvázolom neki, hogy mit takar nálam pontosan a "bosszú".
- Senki nem tudja kiről van szó.... Csak mi - teszem hozzá végül vigyorogva. Egyszerre köszönhető ez annak, ahogyan elvörösödött és a szavainak is. - A szex és a fizikai vonzalom másokhoz egy természetes dolog. Miért ne beszélhetnék róla bárhol? - Oké, annyit talán még nekem is megtanított anyám, hogy nem evés előtt, közben és közvetlenül utána kellene ilyenekről beszélni, de most már késő volt.
- Tizenöt éve? - Ezúttal rajtam volt a sor, hogy úgy nézzek rá, mint akit konkrétan egy hajszál választ el attól, hogy kiessen a saját szemén. Tizenöt év egy örökkévalóságnak tűnt, ugyanakkor ez a szám és maga a tény, hogy Laynek nem sikerült még vallomást tennie, piszkált valami olyat az agyamban, ami miatt most itt voltunk. A szárnyaim alá akartam venni ezt a srácot. A mesterévé válni, ha randizásról volt szó. Ha lenne öcsém, pontosan ebben akarnék segíteni neki. - Akkor épp itt az ideje, hogy most sikerüljön. És... Nem tudom, azt csinálj vele, amit csak akarsz. - Kár lett volna már felhozni azt, hogy felőlem álmodozhat arról, hogy közös családjuk lesz, meg huszonhat gyerekük. Én már akkor is elégedett lettem volna, ha összejön neki, hogy megfekteti a csajt. Onnantól az ő kapcsolatuk, azt kezdenek vele amit akarnak.
- Nem, kösz - feleltem határozottan, miközben megráztam a fejemet. Nem voltunk ugyan olyan jóban, hogy ezt fejtegessem neki, de mégis hozzátettem az okát. - Utálom az édességeket. - Kivéve, ha Mona csinált nekem amerikai palacsintát a másnaposságomra. Szerintem liszt helyett kokaint rakott bele, különben nem vágytam volna rá mindig, amikor nála dekkoltam egy-egy buli után. Az év összes többi napján viszont azonban lehetőség szerint visszautasítottam a süteményeket. A születésnapi tortáimból is szenvedés volt lenyomni egy-egy szeletet minden évben.
- Aha... - gyanakodva néztem rá, de végül megúszta egy vigyorral. Megingattam a fejemet, miközben arra gondoltam, hogy milyen jó lesz visszaadni a ma történteket azoknak a srácoknak. - Úgy nyolc éve. - Nem voltam sem profi, sem feltűnési viszketegségben nem szenvedtem. Az egész úgy indult, hogy a szüleim keresni akartak nekem valamit, amivel levezethetem az energiáimat, és ami mellett lehetőség szerint nem kínzom a tanáraimat a rosszaságommal. Én pedig a táncot választottam. - És a kis csajod tudja, hogy hozzánk jársz? - Ártatlannak szántam a kérdést, mert a lényeg csak most következett: - Nem akarod egyszer elhozni magaddal? - Persze csak azzal a lehetséges veszéllyel, hogy megtetszik valakinek, vagy épp a csajnak tetszik meg valaki más. De sokkal könnyebb volt így kérni egy találkozót, mint azt mondani, hogy csekkolni akarom mennyi esélye van a csajnál, ezért találkoznom kell vele.
- Azért, mert nekem nagyon sok csaj akarta már a gyűjteményemben hagyni a bugyiját - felelek vigyorogva, remélve, hogy ugyanolyan reakciót váltok majd ki belőle, mint amikor eredetileg paradicsom pirossá vált az arca. Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára, de én hajlamos vagyok annál is tovább menni valamiért, amit akarok.
A pillantásom követte az övét, s bár először nem tudtam eldönteni mire téved oda újra meg újra a szeme, most kezdtem érteni. - Tetszenek a játékok? - Kicsi hiányzott, hogy elnevessem magamat. Lay igazán olyan ember, aki kisfelnőttnek számít már, de nem felejtette el a gyermek énjét. Valami ilyesmit szoktak magyarázni az igazi felnőttek. És ez pont olyan aranyos volt tőle, mint a tény, hogy egy hörcsögre hasonlít. Nem is... Inkább egy mókusra. - Szeretnél egyet? - Tettem fel a kérdést, várakozó pillantást lőve felé. A döntés az övé volt, amit minél előbb meg kellett hoznia, mert a sor megállíthatatlanul haladt előttünk.