A könnyeimmel küszködve foglaltam helyet a kanapén. Apa már jó ideje Flo Ridában van, és egyelőre nem is várható haza, mivel át kellett vennie egy ügyet az ottani rendőrségi túlkapás miatt, vagy mi. Valamit magyarázott nekem, mindenesetre én már nem is nagyon figyelek ilyenkor oda, egyszerűen reménykedni tudok abban, hogy normálisan hazatér majd. Lana még mindig nem volt hajlandó visszaköltözni a lakásából, ahol mellesleg sosem jártam, így lényegében egyedül töltöttem a nyarat itthon. Talán ez tökéletes alkalom lett volna a házibuli szervezésére, de mivel Isa és Lou szakítottak, nekem jó barátnőként egyszerűen mellette kellett állnom... Nem beszélve a családjában történt drámáról. Illetve abban sem voltam teljesen biztos, hogy Austin számára teljesen egyértelmű volt az, hogy közöttünk mindennek vége.
Az a stressz, ami jóideje a vállamra nehezedett, lényegében akkor tört ki belőlem, mikor megpillantottam a kibontott kerítést. Pont csak akkora lyuk volt rajta, amin egy bulldog kiférhet, és mivel Aztecot sehol sem találtam, elég egyértelművé vált az, hogy megszökött a kutyám. Nem igazán volt más választásom, mindenek előtt Isát hívtam fel, mivel Lana telefonja háromszor kapcsolt szét, és együtt kezdtük el keresni a kutyát. Bejártuk az egész környéket, de sehol sem találtuk meg lényegében.
- Jads, tudod, hogy volt chip a fülében – a barátnőm mellettem foglalt helyet, és értettem én, hogy mit mondd, de jelenleg sokat nem segített ez a lelkiállapotomon. Egészen pici kora óta nevelgettem azt a dagadt dögöt, most pedig csak úgy eltűnik? Pontosan tudtam, hogy mennyire barátságos jószág, így szinte egyértelmű volt számomra, hogy azt a buta teremtést lényegében bárki hazaviheti. Abba pedig már nem akartam belegondolni, hogy miket művelhetnek vele, akár ebben a pillanatban is...
Valahogy mégis sikerült megtennem, aminek hatására rögtön égetően forró könnycseppek gördültek le az arcomon, amit pár napja vörösre csípett a nap. Fájt is, ahogy letöröltem onnan őket, de legalább egy kicsit magamhoz tértem tőle. Nem most kellene elképzelnem azt, ahogyan a kutyámat eladják egy kínai étteremben csirkehúsként.
- Igazad van – egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, aztán felálltam – Menj csak nyugodtan a gólya napodra, legalább lesz esélyed egy kicsit ismerkedni a többiekkel.
Kétkedve nézett rám. Pontosan tudom, hogy nem akart elmozdulni mellőlem ebben a helyzetben, de lényegében tarthatjuk a kapcsolatot mobilon is, nem annyira szükséges a jelenléte. Lou is elhagyta pár hónapja a cicáját és ugyanúgy megtalálta... Ezt mondjuk pont nem akartam Isának példaként felhozni, mégiscsak az expasijáról van szó. Egyszerűen csak nehéz megszokni azt, hogy három év után végetért a kapcsolatuk és hiába kellett volna haragudnom a srácra és utálni, amiért ő mondta ki a dolog végét... Talán így mind a kettejüknek jobb lesz. Nekem az a dolgom, hogy Isa mellett legyek ebben a helyzetben.
- Biztos megleszel? – mind a ketten tudtuk, hogy valószínűleg a kanapé végében fogok kuporogni egész idő alatt, de ennek ellenére bólintottam. Szerencsémre a lány nem bírálta felül a döntésem, tehát ki tudtam kísérni és megölelgetni még, miután megígértem, hogy feltétlenül értesítem, ha hazakerül Aztec.
Amint elment Isa, igyekeztem lefoglalni magam egy kicsit, de a telefonom folyamatosan előttem volt. Először az arcommal próbáltam valami kezdeni, hogy ha hazahozzák a kutyát, akkor ne ijedjen meg az, akinek ajtót nyitok, utána pedig a Bullet Journalem következő hónapját próbáltam megtervezni. Kifejezetten szépre nem sikerült, mivel remegett a kezem, amikor a faleveleket rajzoltam a szeptemberi hónaphoz.
Nagyjából két óra telhetett el, amikor csengettek az ajtón. Ekkor az én legfőbb elfoglaltságom a rendelt pizza nézegetése volt. Rögtön le is dobtam a kezemben tartogatott szeletet és először csak odasétáltam az ajtóhoz, hogy megnézhessem az érkezőt. Egy egészen fiatal srácot láttam a kukucskálón keresztül, aki a kutyámat szorongatta. Én pedig annyira hálás voltam neki ebben a pillanatban, hogy képes lettem volna a nyakába ugrani, szóval le kellett hűtenem először a fejem, hogy normálisan viselkedjek.
- Szia – épphogy csak kidugtam az orrom az ajtón, a kezében tartott állat már rögtön kapálózni és röfögni kezdett, nem kevés nyálat elcsorgatva ezzel – Nem hívtál fel... De Jade vagyok, Aztec gazdája.
Kisurrantam a verandára, majd behúztam magam mögött az ajtót, csak utána nyújtottam neki oda a kezem. Tisztában voltam azzal, hogy most illene valamire meghívnom őt, legalább egy kávéra meginvitálni, de egyelőre nem voltam benne biztos, hogy a legjobb döntés lenne behívni egy idegen srácot a házunkba... Főleg úgy, hogy apa nincs itthon.
- Egy sarokkal arrébb van egy nagyon jó fagyizó... Esetleg meghívhatlak valamire, amiért visszahoztad nekem? – kicsit hátrahajtottam a fejem, hogy bele tudjak nézni rendesen a sötét szemeibe. Nem tűnt kifejezetten magas srácnak, de még így is nehéz volt tartanom vele a szemkontaktust.

Nagyon nem így tervezte a napját. Eleve csak azért mozdult ki, mert nem volt jobb dolga. A zenében elakadt, így fogta magát és elindult, hátha idő közben megszállja valami ihletszerű. Egyik barátját sem hívta magával, kifejezetten egyedül akart lenni a gondolataival és a már meglévő ötleteivel. Ellenben a csavargás nem bizonyult hasznosnak, sőt csak egyre jobban kezdett rájönni, hogy a zene, amibe belekezdett nem is annyira szenzációs, mint elsőre gondolta. Szépen lassan elnevetette az ötleteket, az az eddigi munkája is semmivé vált. Most aztán tényleg törhette a fejét, mert úgy festett, hogy valami teljesen újat kell alkotnia. Talán a szűkített hangzatok… De ahogy belegondol el is hessegeti. Mindig ezzel nyit. Valami mást akar. Valami egyedit, amire más még nem gondolt. De hát a mai világban ilyet teremteni már nehéz. Szóval a kis sétája inkább egy túrának ígérkezett. Éppen ezért ment be a sarki boltba egy jeges kávéért, szendvicsért és némi csokoládéért. Mert hát az elmaradhatatlan.
Így indult meg végül… nem is tudni merre. Csak ment. Félig meddig figyelt az útra, de tényleg csak annyira, hogy ne menjen bele semmibe és senkibe. Már szinte mesterien művelte, sőt a biztonság kedvéért, hogy senki nem szóljon hozzá még a fülhallgatóját és bedugta. Nem ment benne semmi, de ez egy elég jó trükk volt ahhoz, hogy lerázza az embereket. Kifejezetten utálta, ha valaki hozzászólt, pláne ha a zenéje közben zavarták meg. Nem pusztán a szórakozása miatt ment ki, bár olyankor is szokott, vagy ha a barátival megy el valahova. De őszintén most eléggé ideges lett volna, ha akárcsak megállítják. Nem hogy még hozzá is szóljanak! Nem lennék a helyében annak, aki képes lenne leállítani, mert akkor a gondolkodása is szüneteltet egy időre. Végzetes egy hiba mások részéről.
Egyenlőre azonban úgy fest, senkinek sem volt elég bátorsága ahhoz, hogy meglepje. Teljesen kényelmesen megy végig az utcákon, egészen olyan messze a saját otthonától, hogy még csak azt sem tudja, hogy hol lehet. De persze ez most mit sem számít, hiszen még mindig nem szándékozik visszamenni a lakásába. Addig pedig, amíg nincs gond, minek is gyártson magának. Van amúgy is jelenleg egy nagy problémája. Ellenben nem sikerül a végére jutnia annak sem, hiszen a semmiből egyszer csak megpillant egy kutyát, ami épp rá bámul. Mi a francot nézhet? Persze nem sűrűn foglalkozik vele és inkább csak kikerüli és lépeget tovább. Talán pár percig fel se tűnik neki, hogy követi. Vagy csak nem akarja érzékelni. Kell a fenének az, hogy valami korcs a nyakába pottyanjon. Köszöni szépen, nem neki kell ezzel foglalkoznia. De a kis dög csak azért sem áll le és megy utána egészen messzire. Miért nem megy már valamerre más fele? Talán az illata tetszik neki? Mert az biztos nem lehet indok, hogy annyira megkedvelte volna a személyiségét, vagy érzi, hogy mennyire szereti, ugyanis egyik sem azt árasztja, hogy vele olyan jó lenne szóba áll vagy a kutya esetében annyira csodás ötlet vele lennie. – Na jó, elegem van! – fordul meg végül és hajol oda a kis négylábúhoz. – Villámgyorsan iszkolj vissza a gazdihoz, vagy baj lesz. – kezdi el neki mondani azokkal a szúrós szemeivel, mikor arra jár valaki és közli vele, hogy milyen jó, hogy megtalálta, hiszen a tulaj halálra aggódja magát már, hogy merre lehet. Egyszóval nem volt mit tennie, hát fogta a csúfságot, felkapta és elindult vele a megadott címre. Még, hogy az ő dolga lenne… nevetséges! Igazán megcsinálhatná bárki más is, aki nem ő. Annyi dolga van és mégis rá kellett sózniuk. Persze azt se tudja, hogy merre van az arra, így a GPS segítségét próbálja kérni, de még azzal is csak nehezen találja a helyes irányt. Nem is járt még a környéken és csak egy utcát kapott, szóval reméli, hogy a telefonja nem a rossz házhoz viszi.
Amint megérkezik, az elméletileg megfelelő helyre be is csönget. Szeretne minél előbb túl lenni ezen az egészen, elvégre gyorsan vissza akar térni a munkájához. – Szia. – kezdi unottan. Illetve ez a rendes hangja. Mindenkivel így beszél, így abszolúte nem sértésnek szánja. Nem szeretne tapló lenni, még akkor sem, ha pont neki kellett visszahozni a kutyát. Mintha tehetne ellene most már bármit is. Legalább végre nem fogja követni. – Sun Woo. A srác, akit random elkezdett követni. – nyújtotta ő is a kezét, mikor a lány is így tett. Ha őszinte akarna lenni, ami általában, akkor nem is akarta tovább rabolni más idejét és egyből le is lépett volna, de a gazdi csak marasztalta. Fagyi… mit gondol, mennyi idős vagyok? Persze egy kávéra is gondolhatott volna, vagy süteményre, de a fagyizó hallatán inkább a jeges krémre asszociált. – Igazán nem szükséges. Végre nálad van ez a lényeg. – Már csak azért sem akarja elfogadni, mert nem szívességből tette, vagy mert annyira sok kedve lett volna hozzá. Inkább amolyan kényszer volt ez számára.

Elég rossz volt felfedezni azt, hogy a kiskutyám valahogy eltűnt. Nagyon szerencsés vagyok, amiért olyan barátaim vannak, mint Isa, aki rögtön ugrott, hogy meg tudjon vígasztalni, pedig neki is bőven voltak gondjai, amikkel foglalkozhatna. Segített betemetni a lyukat, amit Aztec vájt, letörölte a könnyeimet, és vagy ezerszer elmondta azt, hogy elő fog kerülni a kutyám. Én ennek ellenére is képtelen voltam megnyugodni, mert egészen pici kora óta nevelgettem már. Tény és való, hogy a helyzete nem volt az enyémhez hasonlítható, de ennek ellenére is pontosan tudtam, hogy ha elveszik, akkor vagy éhen fog halni az utcán, vagy befogják, vagy valaki megtalálja, és kisajátítja... Sok ember sajnos önző, az én kiskutyám pedig egyszerűen gyönyörű, mai miatt szinte biztos voltam benne, hogy kicsi az esélye annak, hogy valaki felelősségteljes ember találja meg... És valamit elronthattunk a családdal Aztec esetében, ugyanis a kutya nagyon jámbor természetű volt. Nem megugatta a postásokat, hanem – ha éppenséggel elől voltunk a verandán – odament hozzájuk, és körbeszagolta őket, miközben a farkát csóválta. Éppen ezért is képzeltem el már szegényt körülbelül a száján keresztül kifordítva is. Soha nem támadott meg senkit, már-már annyira jámbor állat ő, hogy lényegében abban sem voltam biztos, hogy képes lenne megvédeni magát, ha valami olyan történne.
Aztec csak a környéken volt ismerős, tehát szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ha elkóborolt, akkor nem fog visszatalálni. És hiába volt Manhattan határozottan New York egyik legjobb környéke – főleg az a kertvárosi rész, ahol mi is éltünk – ettől függetlenül a világ egyik legveszélyesebb városában élünk. Mindenhol járnak fura alakok, minden helyzetben érdemes odafigyeléssel és nyitott szemmel járni... És ha azt nézzük, egy kutyára még több veszély vonatkozik, mivel ha a háziállatom messzebbre kóborolt, akkor akár el is üthették...
Isát végül elengedtem, mert nem várhat velem egész nap. Pontosan tudtam, hogy lehet dolga meg programja is, és önző dolgo lenne elvárnom azt, hogy velem együtt várja a kutyámat amíg meg nem jön. Talán fel kellett volna hívnom apát, mert ő minden helyzetben meg tudott nyugtatni. Ugyanez volt a helyzet a nővéremmel is, viszont ő meg lehet dolgozott... Nem akartam munka közben zavarni, meg sokszor így sem tudta felvenni a telefont. Mila elutazott, Jennie éppenséggel nem tudom mit csinál. A többi szurkolólány biztos valami partira készült most, én pedig egyedül és tanácstalanul maradtam... Akár kimehettem volna megvitatni a házunk közelében állomásozó járőrrel is, aki rám vigyázott minden alkalommal, amikor apa nem volt itthon. Mégsem tettem... Mert nem akartam, hogy apa megtudja azt, ami történt. Hiába figyelt oda ránk nagyon, és gondoskodott rólunk teljes odaadással, a háziállat kérdése mindig olyan volt számára, hogy szerintem szigorúan összeszidott volna, amiért nem vigyáztam eléggé Aztecra... Aki szintén a családunk tagja volt már évek óta.
A csengő hangjára majdnem összepisiltem magam ijedtemben, mégis egyfajta izgalom volt bennem. Nagyon szerettem volna, hogy a kiskutyámat hozzák haza, épp ezért most már a megkönnyebbüléstől tudtam volna elsírni magam. Legszívesebben a velem szemben álló srác nyakába vetettem volna magam, amiért megtalálta a kutyámat, de féltem, hogy azzal a lendülettel – magánál felejtve az állatot – fogja magát és sarkon fordul.
Egy bólintással nyugtáztam a srác nevét, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt, hogy milyen hangon válaszolt nekem. Lehet, hogy mondjuk a kutyám megharapta – ennek az esélye mondjuk egyenlő a nullával, de ne zárjuk ki – ami miatt kiakadt... És ezért beszél velem így. Bár akkor minden bizonnyal perrel fenyegetőzne, nem? Mindenesetre elfogadtam a kezét és finoman rá is szorítottam arra, ha már úgyis én kezdeményeztem a kézfogást.
- Nem csinált semmi rosszat, ugye? Elég barátságos állat, de ki tudja, talán éhes és emiatt képesek lehetnek az állatok bármire – hiába intelligensek – mondjuk nem éppen az a példány akivel én is rendelkezem – pontosan tudtam, hogy őket inkább vezérlik az ösztöneik, mint a józan ész. Ettől függetlenül azonnal nyújtottam a kezeimet a kutyáért, mert szerettem volna egyszerre összeszidni, sírni és megölelgetni.
Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a srác visszautasította az ajánlatomat, én marasztalni egyáltalán nem fogok egy férfit, vagy amellett erősködni, hogy márpedig meghívom legalább egy sütire vagy limonádéra, mert eléggé szánalmasnak érezném magam tőle, illetve nem is szorulok rá az ilyenekre. Mivel a gimiben elég népszerű lány vagyok – nem felvágásból, csak tisztában vagyok ezzel – általában én vagyok az a személy, akit randira hívnak akár a focisták is. Ha nem kell neki, akkor nem fogok tovább erősködni.
- Rendben – csak nyugtáztam a dolgot, de mégis szélesre tártam a bejárati ajtónkat – Akkor legalább gyere be kezet mosni. Aztec csak félig él a házban, és ki tudja hol fetrengett az utcán. Ennyit elfogadsz?
Egészen nagy szemekkel pislogtam rá, aztán pedig egyszerűen félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Ha ezt a lehetőséget is elutasítja, akkor egyszerűen elköszönök majd és az orrára csukom az ajtót.

Nem a kutyával és nem is a lánnyal van baja. Sőt, utóbbinál semmi kifogása sincs. Az eb talán még idegesítő, de nem úgy és olyan mértékben, hogy kiakadjon teljesen rá és egyből otthagyja az utcán, hogy továbbra is csak egyedül csatangoljon. Azért neki is van szíve, ami egyes tévképzetekkel szemben nem jégből van, és gondolja, hogy mennyire rossz lehet az állatnak is, hogy egyedül van, meg a családjának is, akik lehet, keresik. A kutya még lehet fél is vagy éhes. Igazából gőze sincs, hogy miért foglalkozik vele ennyire. Elég lenne annyi, hogy elviszi egy menhelyre vagy valami. Helyette inkább megkapja a pontos címet, hogy hová kéne leadnia. Még ekkor is megfordulhatna, vagy hagyhatná az egészet, de nem teszi. Ha már egyszer megvan, hogy kihez tartozik a szőrmók, akkor miért is ne vinné vissza? Így is messzire ment már el otthonról, egy kis plusz kitérő igazán belefér még. Legalább ha egyszer visszakerül a helyére, akkor utána nem fogja követni, így idegesíteni sem tudja és koncentrálhat végre arra, amiért eredetileg elindult, a zene. Sokat szenved, hogy hogyan kezdjen bele, azzal meg még inkább, hogyan folytassa. Mást akar alkotni, mint előtte, de nem képes elvonatkoztatni a már megszokott dolgoktól. Ahhoz még túl fiatal és túl kevés ideje van ebben benne, hogy belefásuljon bármibe is. Így az ihlethiányra fogja azt, hogy nem tud újat kitalálni.
Úgy azonban elég nehéz gondolkodni, hogy egy kisállat van a nyomodban. A legjobb módja pedig, hogy megszabaduljon tőle az, ha visszajutatja a jogos tulajdonosához. Csak beadja és kész. Gondolja ő persze. Arra nem számít, hogy mikor a lány ajtót nyit, akkor meg akarja hívni fagyizni. Az egy dolog, hogy nem igazán rajong az ötletért, elvégre nem hat éves vagy valami, hogy ezzel le tudja őt venni a lábáról, de igazán a saját és más idejét sem akarja húzni holmi formalitásokkal. Mert ő nem gondolja, hogy ez bármi egyéb lenne, mint puszta udvariasság. Meglett a háziállat, így illik megköszönni ezt valahogy persze, érti ő ezt, csak nincs kedve belemenni. Igyekszik is normális hangot megütni és úgy visszautasítani az ajánlatot, de amint kimondja, rájön, nem igazán sikerült. Sajnos vagy sem, neki ez az átlagos hangszíne. Mindenkivel így beszél és igen, emiatt sokszor bunkónak tartják, sőt nem is szokták kedvelni egészen addig, míg rá nem jönnek, hogy ebbe semmi személyes nincsen. Nehezen mutatja ki az érzéseit eleve, így a hangjában is csak nagy erőlködések eredményeként képes valamennyit csempészni.
A kézfogásnál ő is szorít egy keveset, de nem sokat, elvégre egy lánnyal áll szemben. Nem azt mondja, hogy ők gyengék, inkább csak valószínű, hogy nem olyan erős, mint ő, így nem is akar neki fájdalmat okozni. – Nem csinált semmi rosszat. Csak folyamatosan jött utánam. Egyébként… egész cuki. – mondja most már valamivel talán normálisabb hangszínen, majd rögtön át is nyújtja a kutyát. Így, hogy a lánynál van, valóban édesnek tűnik, még neki is. Amíg nem neki kell foglalkoznia vele és nem az ő felelőssége legalábbis. De azért igyekszik minél normálisabban viselkedni és olyan arcot erőltetni magára, amiről nem az süt, hogy a halálba kívánja ezt az egészet, mert nem erről van szó. Tényleg kedvesnek gondolja, hogy így akarja meghálálni a csaj azt, amit tett, de ő nem gondolja úgy, hogy megérdemelné. Inkább kényszerből tette, hogy aztán megszabaduljon az állattól és visszatérjen ahhoz, amit elkezdett. Szegény másik fél pedig ezért szeretne neki adni valamit? Nem lenne igazságos részéről, így inkább igyekszik kibújni ez alól. A másik, hogy az időt sem szeretné felesleges dolgokkal tölteni. Bár most megkérdőjelezendő, hogy ez annak minősül-e. Elvégre ismerkedhetne. Bár az pont nem az erőssége, de most elé dobott az élet egy ilyen lehetőséget, így nem ártana vele élnie.
Talán ezért is kezd el hevesen bólogatni a lány következő ajánlatára.  – Azt köszönöm elfogadom. – Még valami mosolyt igyekszik erőltetni magára, hátha kivételesen sikerül. Bár már egyre jobb benne, abszolúte nem biztos, hogy most is összejön. Pedig határozottan örülne neki, ha igen, mert akkor talán javíthat valamennyit a bemutatkozásnál használt hanghordozásán. Amint félrelép a lány, ő belép az ajtón, de fordul is vissza a másik felé. – Mit mondtál, hol is van a mosdó? – Tisztában van vele, hogy ezt még nem közölték vele, de próbálja felgyorsítani az eseményeket, miközben valami beszélgetésbe is belekezdene. Maga sem érti egészen pontosan miért. Jó kifogás lehetne erre a tettére, hogy végre megjött az esze és próbál másokkal is jóba lenni, nem csak a két haverjával, de ennek igen kicsi az esélye.

Én magam is tudom azt, hogy Aztec kis akciója miatt nagyon felelőtlen gazdinak tűnhetek annak ellenére is, hogy ez egyáltalán nem volt így. Mondhatni teljes mértékben önellátó voltam, amire elég régóta rászorultam, ugyanis apa sokszor volt távol a munkája miatt, a nővérem pedig már rég lelépett. Én nem voltam kislány, Manhattan pedig egyáltalán nem volt olyan környéknek mondható, ami veszélyesnek mondható. Persze nem teljesen igaz az sem, hogy minden okés lenne itt, hiszen New York alapvetően elég nagy város ahhoz, hogy elvegyüljenek a különböző bűnözők, de én mégis úgy gondoltam, hogy szerencsés vagyok, amiért megengedhetünk magunknak egy házat a kertvárosban. Ráadásul nagyon jó környéken nőttünk fel Lanával, emiatt pedig csak hálásak lehetünk a sorsnak lényegében. Engem nagyon boldoggá tett az, hogy apa engedékeny volt velünk. Soha nem szólt bele abba, hogy mennyit költünk ruhákra, esetleg sminkekre, mert őt az ilyenek nem érdekelték. Elég volt neki az, ha boldogok lehetünk, és igazából nem is értett annyira ezekhez a dolgokhoz, hogy bele tudjon szólni.
A kutya viszont más kérdés volt. Mivel egy élőlényt tartottunk a kertünkben, mind a ketten megtanultunk bánni Aztec-kel, illetve ápolni, gondozni, etetni őt. Tudtuk, hogy milyen ételektől kap gyomorrontást, tudtuk azt is, hogy mi az, amit semmilyen körülmények között nem kaphat meg. Hogy hogyan koppintsunk az orrára, ha apa papucsát rágcsálja, és milyen módszerekkel taníthatjuk őt. Azt hiszem, hogy a családban apa után határozottan ez a dög volt a legokosabb lény, pedig ő sem brilliózott. Pontosan tudom, hogy se a nővérem, se én nem vagyunk hatalmas észlények, de ennek ellenére is életképesek voltunk. Aztec ismert bizonyos trükköket, de mivel világ életében jómódú kutyának számított, azt hiszem kijelenthetem, hogy józan paraszti ésszel nem rendelkezik, és házőrzőnek is teljességgel alkalmatlan… Mert ő azzal a módszerrel akarná kinyírni a betörőket, hogy rájuk veti magát, és halálra nyalogatja őket.
Éppen ezek a dolgok miatt tett teljesen tönkre a tudat, hogy valami történhetett a kutyámmal, amíg távol volt az otthonunktól. Hiába tudtam én magam is, hogy egy kutyát eltartani nem feltétlenül könnyű, így is féltem egy kicsit attól, hogy valaki, nem túl becsületes fogja majd megtalálni és sosem láthatom újra az állatot… Akit nem mellesleg a tesóm és apa is nagyon szeret, emiatt pedig kifejezetten rosszul éreztem volna magam. Hiába vallottam a francia bulldogot a sajátomnak, elszomorított volna a tény, hogy az eltűnése esetleg fájdalmat okozhat a szeretteimnek.
Én a magam részéről nem feltétlenül találtam unszimpatikusnak a srácot, aki visszahozta, szimplán csak nem igazán tudtam hova tenni a stílusát. Persze ítélkezni nem akartam, a szemöldököm viszont így is legalább a hajtövemig felköltözött már csak azért is, mert én magam is elég furcsa habitussal voltam megáldva. Sokan első látásra unszimpatikusnak gondoltak a suliban is, bár erre rátett egy lapáttal az is, hogy szurkolólányként voltam jelen ott. Hiába nem hordtam állandóan az egyenruhánkat, mivel népszerű diák voltam, sokan tartottak tőlem, pedig sosem bántottam senkit.
- Köszönöm. És azt is, hogy ennek ellenére sem tartottad meg – egy halvány mosolyt azért villantottam a fiatal srác felé, aztán a tekintetem a kutyámra vándorolt és finoman végigsimítottam a fején – Hol jártál, te rosszcsont? Miért csatangolsz el, és hozod rám a frászt, hm?
Talán őrültnek nézhetett engem, amiért az állathoz beszéltem, aztán annak ellenére nyomtam egy puszit a hülye nagy fejére, hogy az előbb invitáltam be őt egy kézmosásra azért, mert fogalmam sincs arról, hogy milyen sikátorban fetrengett. Ettől függetlenül, ha összeszedek egy herpeszt, akkor bosszúból fogyókúrára fogom majd őt, és nem fogja megkapni a kedvenc jutalomfalatját. Csak ő tehet arról, hogy rosszul viselkedett és nélkülem akart világot látni, pedig elméletileg tudja, hogy ilyesmit nem csinálhatna.
- Nézd csak, itt lesz – az előszobából nyíló ajtót egyszerűen belöktem, aztán gyors léptekkel szeltem át a házunk alsó részét, hogy ki tudjam engedni az állatot a hátsó kertbe. Szerencsére találtam néhány fadeszkát, amit oda tudtam rakni a lyuk elé, de majd fel kell hívnom valami szakembert, aki meg tudja csinálni a kerítésünket.
- Egyébként, elég meleg van – magam sem tudtam, hogy miért jegyeztem meg ezt, de ha már a házunkba invitáltam egy idegen srácot, aki gondoskodott a kutyámról, amíg haza került, udvarias akartam lenni. Annak ellenére is, hogy igen sietősre vette a figurát.
- Nem vagy esetleg szomjas? – igyekeztem nem úgy beszélni, mint valami zaklató, bár nem nagyon tudom, hogy azok hogyan hangsúlyoznak – Esküszöm, utána békén hagylak, de ebben az időben biztos jól esne valami hideg innivaló, én pedig nem akarom, hogy az utca végében felfordulj, utána pedig engem okolj majd érte.
Mind a két kezemet feltartva, én magam sem értettem, hogy ebben a helyzetben miért viselkedek úgy, mint aki szabadkozik. Mindenesetre ennél többet én sem tudtam volna már tenni érte, és ha azt mondja nekem, hogy nem kér semmit, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül fogom elengedni. Addig pedig senki nem mondhatja nekem, hogy nem voltam elég jó fej.