to reagan

You are always one decision away from a totally different life

- Szóval fogalmam sincs, mit csináljak ezzel a sráccal. Egyszerűen nem értem, hogyha akar valamit, miért tűnik el mindig online, de órákra. Utána meg mindig jön valami hülye kifogással, de már az is megfordult a fejemben, hogy egyszerre több tűzbe tartja a vasat... – Sienna csak mondja és mondja, de számomra összefolyik a szöveg és fogalmam sincs, miről beszél. Az agytekervényeim folyamatosan kattognak anya betegsége körül, meg Reagan körül. Semmit nem tudok arról a hülye betegségről, nem értem, miért nem műtik már meg. Semmi nem történik, és ez a legbosszantóbb. Mikor pedig kérdezem, akkor csak azt mondja mindig: „Fogalmam sincs, kislányom, ha lesz fejlemény, szólni fogok.”. Pedig hetente kétszer is eljár otthonról kezelésre, de konkrétumokról szó sincs. Mindenesetre nem néz ki rosszul, ami valamilyen szinten megnyugtató, a tudatlanság viszont rohadtul nyugtalanít.
A másik pedig Reagan, akivel most azóta nem beszéltem, amióta ott aludtam nála. Biztos vagyok benne, hogy rosszul esett neki, amit mondtam. Nem akartam megbántani, de azt sem akartam, hogy újra reménykedni kezdjen. Teljesen le kellett zárnunk ezt, másképp nem működik. Láttam az arcán a fájdalmat, de én is összeomlottam, ahogy kiléptem a lakás ajtaján. Azóta persze úgy százszor akartam már ráírni, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam a cél érdekében.
- Szerinted mit kellene csinálnom, Hannah? – fordul felém. – Nem is figyelsz rám, hé – rivall rám, amire aztán végre visszatérek az élők sorába.
- Ne haragudj, csak ezer felé vannak a gondolataim – kérek bocsánatot. Azt tudom, hogy valami srácról beszélt, de nem tudom, pontosan mit. – Szerintem nem én vagyok a megfelelő ember a szerelmi tanácsadásra jelen pillanatban, de biztos vagyok benne, hogy jól fogsz dönteni – mosolygok rá bíztatólag, de látszólag nem annyira elégszik meg ezzel a válasszal, én viszont tényleg nem érzek magamban erőt arra, hogy ki tudjam segíteni ezzel kapcsolatban.
Mikor visszapillantok a a folyosó túloldalára, hirtelen azt hiszem, hogy a szemem káprázik. Tényleg lehetséges, hogy túl sokat jár az eszemben Rea, azért hallucinálom ide őt. Mikor viszont pislogok kettőt és még mindig ott van, rájövök, hogy tényleg, teljes valójában itt van, a Columbia folyosóján.
- Sienna, később beszélünk, és mindenképp megpróbálok majd segíteni, de most el kell intéznem valamit – fordulok vissza a mellettem sétálóhoz, aki látszólag kicsit megsértődik azon, hogy nemhogy rá sem figyelek, de még le is koptatom. Nagyon szuper, más se hiányzott.
- Reagan? Mit csinálsz te itt? – kérdezem, mikor odaérek hozzá, de mire ez megtörténik, rájövök, hogy lehet, hogy nem is hozzám jött, hanem esetleg Danhez vagy Kayleehez. Talán jobb lett volna, ha úgy csinálok, mintha észre sem vettem volna.
 

Hannah & Reagan

Love drama everywhere an always. Love drama forever...

A hányinger kerülget a metrón és egy örökkévalóságnak tűnik, mire eljutok a Columbiara, pedig egykor még én is jártam oda, szeretném azt gondolni, hogy baromira régen, de így a környékre érve rá kell jönnöm, hogy még mindig lenne lehetőségem folytatni a képzést, amit feltehetőleg sosem fogok megtenni. Már a kedv és akaraterő is elszállt, az a picurka, ami engem még ott tudott tartani mikor elfogyott a pénzem és ezúttal, az egyetem környékét járva egyenesen kívülállónak érzem magam, mintha totál nem lennék idevaló. De nem is magam miatt vagyok itt.
A magyarázat úgy mindenre - beleértve a szörnyen felerősödő hányingeremet, a bennem lévő pánikot, melytől a levegőt is nehezet veszem és a sietséget is, amivel elfutottam otthonról, Kaylee mellől - az Hannah. Meglepő... Hallom a többiek hangját visszhangozni a fülemben, hogy még mindig azután a szőkeség után futkosom, ezúttal szó szerint is, nem értik miért nem tudom elengedni végre, pedig már megtettem sokszor, csak újra és újra visszaköszön valami. Azt hittem, már nem akarok tőle semmit és nem is fogunk találkozni, aztán találkoztunk és megint elhittem, hogy újra lehet köztünk valami, még el is határoztam, hogy küzdeni fogok érte, aztán egy erős pofonnal - két szóval - elintézte, hogy hatalmas baromnak érezzem magam ismételten és én mérges is voltam rá, hisz bassza meg, nem tudtam semmiről sem! Kaylee által tudtam összerakni a képet valamennyire, s ajkamba kellett harapnom, hogy ne törjön ki belőlem a sírás, mit ki tudja már mikor tettem utoljára. Akkora baromnak érzem magam, mint ezelőtt sohasem, pedig mindent elkövettem, hogy meglássam Hannah érzéseit és meg is értsem azok miértjét, de mégsem számítottam arra, hogy esetleg rákos lenne. Ami mindent megmagyaráz. Az okot, hogy miért nem akart velem lefeküdni, a szemében lévő aggodalmat, s mindent, amit én félreértettem, talán nem is egyszer.  
Út közben nem egyszer gondoltam rá, hogy talán írnom kellene előbb neki, mintsem, hogy rárontsak, de már itt vagyok az egyetemen, néha elkísértem őt anno órákra, szóval megyek arra a tanszékre, arra a folyosóra, ahol a legtöbbször meg szokott fordulni és nagy szerencsémre belefutottam abba a srácba, akit a medencés bulit láttam és akivel kicsit összeszólalkoztam. Épp arról a folyosóról tart lefelé, szóval leszólítom és rákérdezek Hannahra. Meglepi, hogy itt lát engem, elég fáradtnak is néz ki, de bólogat, hogy jah, Hannah is valahol itt lesz, úgyhogy megszaporázom a lépcsőkön lépéseimet, s befordulok a tanszékre, ahonnét az emberek szállingóznak.
Nagy szerencsémre meg is pillantom a lányt, kissé már ziláló testtel kocogok felé és megállok pár méterre tőle. Elhatároztam, hogy sokkal figyelmesebb leszek, így hát, nem támadom le, nem zökkentem ki a lánnyal való beszélgetéséből, csak aggodalmas tekintettem állok és várom, hogy ő is észrevegyen, ami... természetesen nem tart sokáig és talán nem csak azért, mert feltűnő egyéniség vagyok. Megnyalom ajkamat és veszek egy mély levegőt, hogy összeszedjem magam, ne legyen ennyire kulturálatlan, mint valami csapzott emós kurva.
- Tudunk... beszélni? - válaszolok kérdéssel a kérdésére, s ezúttal annyira gyenge a hangom, mintha nem is az én számból származna. - Van pár perced? - igazítom meg a ruhámat is, s míg kifelé tartunk a hajtincseimet is rendezem. Rám férne már lassan egy hajvágás.
Ha benne van, első gondolatom az, hogy üljünk le a fás részen egy padra, inkább legyünk kint, minthogy kellemetlenül visszhangozzon a hangunk a márványfolyosókon.

to reagan

You are always one decision away from a totally different life

A napom totál katasztrófa, és még ki kell bírnom egy kémiát, amihez jelen helyzetben nem sok kedvem van. Azt hiszem, hogy beadandót is kellett volna csinálni, ami teljesen kiment a fejemből az utóbbi napok miatt, szóval teljesen jól állok, ha azt nézzük. A magánéletem romokban, de a sulit sem vagyok képes rendesen csinálni, szóval ha összegeznem kellene: az egész életem egy rakás szerencsétlenség most. És még Sienna is a szerelmi életével traktál, amihez meg végképp nincs most ingerenciám, szóval az ő szemében is bunkó leszek. Szuper!
El sem tudom képzelni, mit keres itt Reagan a Columbián? Mármint oké, kereshet mást is, mint engem, de nagyon úgy fest, hogy én vagyok a látogatásának indítéka. Az arcán aggodalmat vélek felfedezni, amit nem igazán tudok hová tenni jelen pillanatban, de Siennától elnézést kérve máris felé igyekszem, hogy kiderítsem, miért van itt? A gyanúm, miszerint valami miatt aggódik, be is bizonyosodik, ugyanis hallom a hangján a bizonytalanságot.
- Persze, de... mi az, van valami baj? – vizslatom az arcvonásait, hátha sikerül valamit leolvasnom róla. Viszont most valahogy ötletem sincs, az aggodalma pedig két pillanat alatt át is ragad rám. Remélem, hogy nem a múltkori buli utáni történteket akarja itt megbeszélni, mert arra nem alkalmas sem a hely, sem az időpont, sem a lelkiállapotom. Pedig egészen biztos, hogy még arról is szót fogunk ejteni egyszer, és rosszul is érzem magam, amiért olyan ronda mód otthagytam a lakásban, de máshogy nem ment volna.
- Ha a múltkoriról szeretnél beszélni, akkor azt inkább suli után ejtsük meg, ha nem gond – mondom is ki az aggályomat, mielőtt még bármibe is belekezdene. Nem annyira szeretnék róla beszélni, de ha muszáj, akkor muszáj, csak ne itt és ne most. Már ha ezért keresett fel, persze. Más tippem nem igazán van.
A kampusz parkja felé igyekszünk, ha már beszélgetni szeretne valamiről, tegyük azt egy nyugisabb helyen, mintsem a suli folyosója, ahol fel-alá rohangálnak és nyüzsögnek az emberek. Tényleg aggódom, hogy mit akarhat?! A stressz pillanatok alatt ki is ül a arcvonásaimra is, hisz nem tudom, miért is ülünk le ehhez a padhoz dumálni, és teljesen felkészületlen vagyok, ami zavar. Végtére is egy szó mi száz: essünk túl rajta.
 

Hannah & Reagan

Love drama everywhere an always. Love drama forever...

Kissé keveset gondolkodtam, mielőtt betettem az egyetem folyosójára a lábamat, nem igazán volt eszemben, hogy Hannah esetleg nem érne rá és talán pont nem arra van ideje, hogy az én pánikrohamomra választ adjon. Nem is kötelessége, azonban mint ahogy sokszor, most sem nagyon azon járnak gondolataim, hogy mennyire árthatok neki ezzel a cselekedetemmel. Ez egy nagy negatív tulajdonságom, tudom. Kissé ziláltan, kissé csapzottan, de javarészt nyúzott arccal találom szemben magam Hannahval, mikor ő kilép a teremből.
- Niiiiiincs!? - gyorsan rávágnám, hogy nincs semmi baj, vagy probléma, ám közben rájövök, hogy az lehet hazugság lenne, majd még a szót megnyújtva az is bevillan, hogy ami azt illeti, én nem is tudhatom még pontosan, hogy létezik-e a probléma. Ezért jöttem, ezzel inkább Hannah van tisztába, szóval belecsempészek egy adag kérdő hangot is a szavamba. Nem tudom. Tényleg nem tudom.
Jelenleg eszembe sem jut, hogy mi történt köztünk legutóbb, de látom Hannah arcán is az aggodalom jelét. A téma teljesen meglep, bevillannak a képek és egy kicsit az akkori érzések is ellepnek, amikor reggel elbúcsúztunk egymástól, de megrázom a fejem. Most nem erről lenne szó.
- Nem azért jöttem. Nem a… tudod, nem kettőnk miatt. Ígérem, nem fogom szóba hozni se - kissé dadogok még, ami egyáltalán nem jellemző rám, az ígéretek meg aztán főleg nem. De ha már itt tartunk, pánikrohamot sem szoktam kapni, így ez valóban nálam egy érthetetlennek tűnő, krízishelyzet.
A park felé sétálva Hannah mellett már rendeződni látszok. Nem tehetem meg vele, hogy rázúdítok hirtelen mindent. Egy cigaretta jól jönne, viszont most inkább nem veszek elő egy szálat.
- Tényleg bocsi, hogy így rád törtem az egyetemen - kezdek bele már a padon ülve, nyelve egy nagyot. A tőlünk két méterre földön ugrándozó madarakat nézem, próbálom megfogalmazni a gondolataimat, melyen viharként kavarognak bennem. Hajamba túrok.
- Semmi közöm nincs ahhoz, hogy mi van veled és azt is vágom, hogy tiszteletben kellene tartanom, hogy mit osztasz meg velem és mit nem… én igyekszem is nem a nyakadra járni újra és újra, de nagyjából egy órája fülembe jutott valami, ami… felkavart és úgy érzem, hogy nem tudnék aludni anélkül, hogy nem beszéltem róla veled. - Hosszú és utálatosan semmitmondó bevezető, ami után én is azt érzem zsebre dugott kezeimet tördelve, hogy most már ki kellene mondanom, ugyan mi a búbánat lelt engem. Elveszem a tekintetemet a madarakról, s Hannahra nézek. Mint mindig, most sem tudom elrugaszkodni attól, hogy mennyire jól néz ki, de egy rövid pillanat után visszazökkenek a gondolataimhoz.
- Hannah, te… rákos vagy? - nézek rá szinte könnyesedő szemekkel, utálom is, hogy ő olyan érzésekkel ruház fel, amit senki más társaságában nem szoktam, de ez nem újdonság mára már.

to reagan

You are always one decision away from a totally different life

Rea válasza, ami inkább kérdés értetlenséget ültet az arcomra. Komolyan, nem értem az egész szituációt.
- Nincs? – kérdezek vissza, megemelkedett szemöldökkel és a szemeim is összébb szűkülnek kicsit, mert nem értem, hogy mi is történik pontosan? – Komolyan teljesen megijesztesz – mondom ki őszintén. Nem értem, mi baja van, márpedig valami egész biztos van, mert csak rá kell nézni az arcára és már tudom, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Ja oké. Mármint nem baj, ha arról van szó, csak tudod, most nemsokára órám van, satöbbi. – Akkor tuti, hogy egy percre se tudnék odakoncentrálni, aztán akkor a jövő heti záródolgozatomra már előre keresztet vethetnék. Ettől függetlenül nagyon nem nyugtat meg még az sem, hogy azt mondja, nem erről akar beszélni, mert pont úgy fest, mint aki pánikol. Pedig nem szokott.
A padhoz érve kérdőn nézek rá, de még mindig nem mondja, miért jött?
- Semmi gond Rea, csak mondd már – sóhajtok, mert már átragadt rám is ez az idegesség. Mikor belekezd, a szemöldököm viszont a homlokom közepére szalad. Fogalmam sincs, miről beszél.
- Te jó ég. Nem kavartam Dannel – vágok a közepébe, miután azt mondja, hogy valami a fülébe jutott. Tudom, hogy könnyen felreppen egy-egy pletyka, főleg ott a lakáson belül, bár Dan nem hiszem, hogy ezt terjesztené, mert szerintem kicsit fél Reagantől, szóval inkább nem kockáztat. Mondjuk ki lenne az, aki ilyet kitalálna?
Mikor aztán végre rám néz és kiböki, mi piszkálja ennyire, kikerekednek a szemeim és szólásra is nyitom a szám, de a döbbenettől egy hang sem jön ki a torkomon. Egy fél percen belül viszont nagyjából összeszedem magam és válaszolok neki.
- Rákos? – kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e egyáltalán. – Dehogy vagyok rákos – ráncolom a homlokom, de lassan kezd összeállni a kép is a fejemben. Szerintem Kaylee mondhatta Reának, hogy gond van. Pedig még véletlenül sem fogalmaztam úgy, hogy azt hihesse, baj van. Vagy mégis?
- Nem vagyok rákos, honnan veszed ezt? – kérdezek rá végül, de ha már itt tartunk, akkor lehet, hogy jobb lenne, ha őszinte lennék hozzá és elmondanám, hogy honnan a félreértés.
- Én nem – teszem végül hozzá, mert lehet hogy elhamarkodottan, de úgy döntök, hogy ezzel kapcsolatban nem akarok tovább titkolózni. Az már más kérdés, hogy azt nyilván nem fogom elmondani neki, hogy éppen ez az oka annak, amiért szakítottam vele. Talán kicsit szégyelleném is, hogy ennyire adok az anyám szavára. Mármint oké, hogy adok, de ennyire azért mégsem kellene talán, hogy gyökerestül megváltoztassa az életemet és engem is.
 

Hannah & Reagan

Love drama everywhere an always. Love drama forever...

Nehéz bevallani, de valójában két megjelenési formám van, az egyik, amit alapvetően tapasztal a nagyvilág és a környezetemben élők összessége, akik szerint erős vagyok, érzéketlen kurva, aki mindenkinek mindent megmond, meg van ez a mostani formám, amit legszívesebben én magam is letagadnék, mégis Hannahnak sokszor volt már lehetősége meglátni bennem. Ez utóbbi viszont tökéletesen megmutatja, hogy mennyire képtelen vagyok uralni a saját életemet, érezteti rajtam a káoszt, ami egyre csak nő, elég csak az öcsémre, vagy a kapcsolataim nagy részére gondolni. És itt van Hannah, akit sokadszorra sem tudok elengedni, pedig minden alkalommal megfogadom, hogy lezárom a múltat és új fejezetet kezdek. Csak hát, történnek dolgok, azt meg senki se várja tőlem, hogy ne pánikoljak be, ha akárcsak a gyanúja is fennáll annak, hogy Hannah esetlegesen rákos.
- Öhm, nincs. Nincs! - magamat és őt is akarom nyugtatni, hiszen én is érzem, hogy túl őrülten estem be a képbe és egyáltalán nem akartam volna megijeszteni.
- Mennyire hamarosan? Csak tíz perc lenne… - tulajdonképpen azt sem tudom, hogy most mennyi az idő, de ha pár perc múlva órája van, akkor megvárom mondjuk odakint az udvaron amíg végez. Most sem fog tudni csak úgy lerázni, de ezúttal tényleg jó okom van itt lenni, hiába tűnhetek olyasvalakinek, aki mindig feltűnik, pedig legszívesebben nagyon nem akarnák látni.
Örülök, hogy sikerül elrabolnom Hannaht egy kis időre, csak abba nem gondoltam bele, hogy miként fogom neki elmondani a kérdéseimet, amik a metrón még állatira egyszerű cselekedetnek tűntek. Próbálok valami szép felvezetőt adni az egésznek és nem csak pofájába vágni a kérdést, amihez még mindig semmi közöm sincs, viszont sikerül elérnem, hogy teljesen rossz irányba tereljem. Na ezt nagyon nem akartam volna.
-  Igen, azt tudom - döntöm enyhén oldalra fejemet és inkább nem közlöm vele, hogy már vagy három ember szemszögéből végigrágtam magam Dan és Hannah találkozásán. Arról nem is beszélve, hogy miután Kayleevel beszéltem, a lány kellően meggyőzött arról, hogy Hannah valóban nagyon távol van Dantól, meg fordítva is.
Aztán kimondom a kételyemet, vizslatom Hannah arcát, aki erre teljesen megdöbben. Egyből érzem, hogy valami nagyon gáz dologba tenyereltem bele és vagy hatalmas hülyét csináltam most magamból, vagy telibe találtam a helyzetet. Az a húsz másodperc, ami örökkévalóságnak tűnik, elég kemény gyomorgörcsben telik el, ám aztán leesnek a kövek a vállamról.
- Akkor jó… - sóhajtok mélyet és részlegesen elfordulok tőle homlokomat vakarva, vagy kaparva, fogva, én már nem tudom mit csinálok, ez borzasztóan kínos. És akkor most fogom kimagyarázni magam valahogy úgy, hogy nem keverem bele Kayleet… - Hát… - Na, ez szép kezdés.
- Egy kicsit információhiányosnak érzem magam, mert úgy érzem, hogy egy tényezőt nem tudok rólad, meg arról, ami köztünk történt. - Oké, megint itt tartunk, én meg megint kezdek az őrületbe sodródni, de ezúttal tényleg őszinte akarok vele lenni. Rápillantok. - Nem vádollak semmivel, csak annyira katyvasz ez nekem. Minden, amit indokként tudtam volna felhozni kettőnkre, azt a múltkori alkalom szétszaggatta. Azt mondtad, hogy kedvelsz és maradjunk barátok, de ha nem így lenne, tudod, hogy a képembe mondhatod. Eddig azt hittem, hogy nem fekszenek neked a testiségek, ami tökre érthető… de hello, mit műveltünk legutóbb? - Tudom, hogy azt kérte, felejtsük el, de ezt nem lehet. Ha meg nem történtnek is nyilvánítom, a kérdés még mindig fennáll, hogy ha ennyire bevadult velem anno, aki biztosan az zavarhatta, hogy lány vagyok? Merthogy eddig ezzel nyugtáztam magam.
- Ha meg pusztán a felvállalás a baj, vagy mit tudom én, kitudódott valakinek, aki nem örül neki, azt is megértem, bármit megértek, csak nem tudok semmit sem biztosra és csak találgatok. És pont ez vezetett oda, hogy amikor fülembe jutott, hogy rákkal kapcsolatban érdeklődtél, akkor nem esetleg azért akartál távol tartani magadtól, mert… rákos vagy. Vagy ilyenek. Nem tudom, csak borzasztóan megijedtem és tudnom kellett, hogy minden rendben van veled. Bocs – nézek rá végül tényleg őszintén bocsánatkérő tekintettel, nem akartam szar helyzetbe hozni, még ha ki is bukott belőlem jóformán minden, ami ok-okozati összefüggésben állhat azzal, hogy most itt vagyok.  
- Te nem? - Ezen azért leragadok. Gondolom akkor valaki igen. - Ha bármiben tudlak támogatni, szólj nyugodtan. Mindezek ellenére is. - Huh, ezt most nehezen tudom kezelni, meg nem vagyok jó támogató és vigasztaló ember, de meg tudom próbálni.

to reagan

You are always one decision away from a totally different life

Reagan határozottan megijeszt, de reménykedem benne, hogy nincs semmi komolyról szó, csak megint valamit félreértett vagy csak bolhából csinált elefántot.
- A tíz perc belefér. – És ami azt illeti, legszívesebben nem érdekelne a következő óra, hanem felajánlanám neki, hogy üljünk be valahova egy kávéra -vagy inkább csinálhatna nekem ő a legjobb capuccinoból-, de lecsitítom magam még fejben, mert egyáltalán nem akarom tovább göngyölíteni az amúgy is bonyolult ügyünket. A múltkor már éppen eléggé sikerült.
Tényleg azt hiszem, hogy már megint valami pletyka kering náluk, hogy esetleg valóban összeszűrtem a levet Dannel. Azt hiszem, Reagannek ez az egyik legnagyobb rögeszméje. Pedig hatszázszor elmondtam neki, hogy nem érdekel engem Dan, mint pasi. Megnyugszom, hogy nem erről van most szó. Valahogy nem lenne kedvem újra ezt bizonygatni.
Viszont mint kiderül, a tényleges helyzet sem sokkal jobb. Most már kezdem érzékelni, hogy rendesen elkezdett kialakulni ekörül az egész ügy körül a káosz és egy kicsit bánom is, hogy Kayleehez fordultam segítségért. Nem értem, hogy nem gondoltam arra, hogy ennek híre megy majd és elkezdődik a kombinálás. Máshonnan nem tudhatja, csak tőle, mivel senki másnak nem beszéltem erről. Őt is csak megkérdeztem egy dologról, erre tessék...
- Nyilván elmondtam volna, ha valami ilyenről lenne szó – ráncolom a homlokom, ahogy felé pillantok. Azért ahhoz lenne némi joga, hogy tudja, nemsokára meg fogok halni, de szerencsére erről szó sincs. Élek. Virulok. Vagy mi. Mondjuk az biztos, hogy közel sem vagyok száz százalékos, de igyekszem. A múltkor még a bögréim fülei is összevissza álltak...
Aztán hirtelen megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Így tényleg sosem fogjuk tudni lezárni a múltat. Végig hallgatom amit mond, és az a helyzet, hogy totálisan igaza van, dehát ugye az indokom, ami miatt szakítottam vele az volt, hogy mégsem vonzódom a lányokhoz. És hát valóban, a múltkori megtörtént eset nagyon nem ezt bizonyítja.
- Részeg voltam, Reagan – jelentem ki a lehető leghülyébb kifogást, ami létezik kerek e földön. Direkt nem keresem vele a szemkontaktust.
- Tehát Kay mondta el? – kérdezek rá konkrétan, bár fogalmam sincs, minek, hiszen másnak nem is beszéltem róla. Aztán eljutok odáig, hogy nincs értelme erről tovább titkolóznom, végtére is nincs abban semmi, ha megtudja, hogy az anyám az, akiről szó van. Ettől az nem derül ki, hogy emiatt döntöttem úgy, hogy nem lehetünk együtt. Ezt nem akarom bevallani neki.
- Semmi gond. Végül is, fordított esetben valószínűleg én is így tettem volna – mosolyodom el halványan. Persze, biztos, hogy tökre megijedtem volna én is, ha egy ilyen félpletykát hallok. Azért jól esik, hogy felajánlja a segítségét, tudom jól, hogy a lelkizés nem az erőssége, de azért látszik, hogy próbálkozik.
- Az anyámnak van petefészek rákja – mondom neki kertelés nélkül. Nem akarom már kerülgetni a forró kását, és elbeszélni sem akarok már mellette. Mondjuk ebből ha kicsit gondolkodik, rájöhet, hogy talán ez állhat a szakításunk hátterében, de ezt nem vallom be neki. Tudja jól, hogy az anyám sosem támogatta a „barátságunkat” sem. Nem csípi Reát, ami nagyon kellemetlenül érintett engem mindig is. – Végső stádiumban és egyelőre fogalmam sincs, hogy megműtik-e és ha igen, akkor az segíteni fog-e neki – a mondat végére kicsit elhalkulok. Nem akarok belegondolni, hogy meghal. Még akkor sem, ha konfliktusok tömkelege van mögöttünk.
 

Hannah & Reagan

Love drama everywhere an always. Love drama forever...

Nem újdonság tőlem, hogy túl tudom gondolni a dolgokat, vagy olyasvalamiket képzelek bele, amik nincsenek is ott, mint ahogy az sem, hogy számtalanszor küldtek már el engem melegebb éghajlatra pont ezen tulajdonságom miatt. De most mi mást tehettem volna? Megbújt fejemben a gondolat, hogy esetleg baj van és inkább csinálok magamból hülyét, mintsem ne tudjam meg az igazságot, amely, ha az én feltételezésemet nézzük, talán részben rám is tartozhatna, ha azt nézzük, hogy mennyire régóta ismerem Hannaht.
Nem akarok leragadni a múltkori eseten sem, ami voltaképpen adott egy kis reményt nekem, aprócska szikrát, s nem igazán tudom elfedni azzal, hogy részeg volt, elvégre én már csak tudom, hogy mit tesz részegnek lenni, néha csodálatos érzés, néha szükségszerű, máskor meg egyenesen borzasztó és ha valaki extrémen éli ki elnyomott akaratát, akkor utána mehetnek a magyarázkodások, pont, mint esetünkben.
- Jah, pont ezért cselekedtél ösztönből és nem agyból - néznék rá kissé erőteljesebben, de nem találkozik a tekintetük, mivel ő nem felém fordítja arcát. De nem azért vagyok itt, hogy felelősségre vonjam, ami megtörtént, az jó volt, még ha talán utolsó is, s csak azért élem meg sérelemként, mert csapdában érzem magam, vagy tán átverve, kiiktatva, nem tudom és pont azért vagyok itt, hogy kiderítsem a fő problémát.
Nem válaszolok direktbe, mikor Kaylee-re kérdez rá, holott magam is tudom, hogy a némaságom felér egy igennel is. Jó, nem játszom a barom magatartást, eleve az is furcsa, hogy feltételezte, majd pont azok nem kotyognak el egymásnak mindent, akik egy háztartásban élnek. Na meg hello, itt vagyok én, Reagan Moore, a vonal másik végén meg Kaylee, bárki is feltételezi, hogy két ekkora pletykagép majd pont nem fogja kibeszélni magából a szuszt is?
- Nem direktbe mondta el, csak elhintett egy erre utaló jelet én meg rákaptam, de héé, mit számít ez most? Nem szart kavarni jöttem, csak aggódom érted. - Tekintetem valóban eléggé szomorkás, nem lehet tagadni, hogy bűntudatot érzek a pletykák miatt, de megtörtént és talán jobb, ha nem egymásnak ugrunk ettől, hanem megpróbáljuk higgadtan kezelni, mondom ezt én, holott Hannah meg én köztem pont nem Hannah az, aki képes lenne kibelezni valakit egy apróság miatt.
A mosolya viszont úgy zúdítja le a köveket vállamról, mint annak rendje, jól esik, hogy a feszültség köztünk kezd visszavonulni, mint ahogy azt is megtudom, hogy miről van szó pontosan. Talán csúnya dolog ezt gondolni, de örülök, hogy az anyja a rákos és nem ő, bár annak sem örülök, hogy az anyja az. El tudom képzelni, hogy mennyire nehéz lehet ez neki.
- Későn derült ki, igaz? - Nem vagyok rák szakértő, de ennyit azért még tudok. - Biztos vagyok benne, hogy az orvosok mindent el fognak követni, hogy felépüljön. - Mondom, ami talán szép és jó, de én sem nagyon hiszek ebben, csak hát, mégis mit mondhatnék? El tudom képzelni, mennyire nehéz időszak ez most Hannahnak és ha tudtam volna, nem basztattam volna a hülyeségeimmel.
Egy lánycsoport sétál el közvetlenül előttünk a járdán, az egyik csaj nagyon ismerős, lehet szaktársak voltunk még anno. Nem akarok beszélgetésbe elegyedni vele, csak a tekintetünk találkozik, ajkaimmal elmorzsolok neki egy hello-t, mire ő is így tesz, aztán legnagyobb szerencsémre tovább sétál a barátaival. Nem tudom mikor lettem ennyire emberkerülő, pedig nem tartottam magam kifejezetten annak, lehet csak most nem lenne megfelelő alkalom eljátszani a „mizu, hogy vagy?” unalmas beszélgetést, itt Hannah mellett.

to reagan

You are always one decision away from a totally different life

Nem mondom, hogy nem akarok visszaemlékezni a múltkori esténkre. Jobban mondva, nem így fogalmaznék. Szívesen emlékszem rá vissza, jól éreztem Reával magam, csupán tudom, hogy oltári nagy hiba volt és ez roppantul zavar. Őt is teljesen összezavarom. Mikor hirtelen reagál is a „részeg voltam” mondatomra, tudom, hogy igaza van, de...
- Sajnos ez nem ilyen egyszerű. – Ez legalább teljes egészében igaz.  Nem nézek rá, az ellenkező irányba beszélek, talán azért, mert nem szeretném, hogy észrevegye a tekintetemben azt, amit igyekszem már hetek óta elrejteni.
Nem szeretem, ha pletykálkodnak körülöttem, ha rólam. Oké, azt nem mondom, hogy nekem nem szokott néha eljárni a szám, de azért igyekszem mindig figyelni arra, hogy ha el is mondom valakinek, ki az a valaki. Nyilván nem fogom elmondani egy olyan embernek a titkaimat, akiről tudom, hogy igazi pletykafészek. Most sem azért mondtam el Kayleenek, mert nem bírtam magamban tartani, hanem mert tudtam, hogy leginkább ő a kompetens ebben a kérdésben. Na de tessék, ennyit arról, hogy nem mondja el senkinek. Pont Reagannek.
- Persze, értem – állítom le rögtön, mikor már azon jár az esze, hogy azt állítom, hogy keveri a szart. Én egy percig sem gondoltam erre. – Én csak ezt akartam elkerülni, hogy aggódj. Jól vagyok, semmi gond nincs. – Azon kívül, hogy hetek óta csak őrlődöm ezen az egész kapcsolat dolgon meg azon, hogy anyát miért nem műtik már meg. Mire várnak?
- Gondolom igen, de nem tesznek az orvosok semmit és ez roppant érdekes számomra – magyarázom az aggodalmam okát. – Na meg az sem segít, hogy én is ki vagyok zárva az egészből. Csak annyit mondtak el, hogy petefészekrák. És hogy műtét nélkül nincs sok esélye – mesélem neki. Én is csak ennyit tudok. – Csak azt nem értem, akkor miért várnak a műtéttel? – tárom szét a karom és az arcomra kiül az aggodalom. Mellesleg az is nyomja a vállamat, hogy az anyám utolsó kívánsága az lenne, hogy lásson férjhez menni. Engem, aki igazából egy lányba szerelmes és közel sem a családunk barátainak fiába.
Figyelem, ahogy egy csapat lány sétál el előttünk és kicsit meglepődöm a visszafogott szia-szia köszönésen Rea és az egyik közt. Nem azon, hogy ismeri, hiszen miért ne ismerhetné, csak annyira mormolnak, mintha...
- Ismered? – érdeklődöm, mert kezdek kíváncsi lenni a sztorira, bár lehet, hogy csak túlkombinálom az egészet. Meg egyáltalán... Direkt úgy kérdezem, mintha teljesen közömbösen érdekelne a dolog, de ami azt illeti, igazából kicsit piszkál a dolog. Lehet, hogy mióta szétmentünk már mással van dolga. Végtére búfelejtésnek is kiváló lenne. Mellesleg elég szép is a lány, aki az előbb elment itt. Azt viszont nem szeretném, hogy azt gondolja, féltékenykedek vagy hasonló. Nincs erről szó. Na jó, egy kicsit, de neki ezt nem kell tudnia...
 

Hannah & Reagan

Love drama everywhere an always. Love drama forever...

Én is pontosan érzem, hogy most elég nagy szarkavarásba kergettem magamat, ismételten, de mit tehettem volna? Kaylee alig akart velem megosztani bármit is miután elszólta magát és így nem maradt más hátra, mint találgatni, a találgatások meg ide vezettek. Ennek ellenére igyekszem tisztára mosni a lakótársam nevét, már amennyire lehet, de szerintem Hannah is érzi, hogy nagyjából hogy történhetett az a szituáció. Megértem, hogy miért direktbe Kaylee-vel beszélt a helyzetről, de attól még egy kicsit elszomorít, hogy engem nem von már bele a személyes dolgaiba. Azt mondta, továbbra is lehetünk barátok. Aha. Nem mintha hittem volna neki akkor, de ezek után már tényleg nehéz elhinni, hogy szakítás után létezhet még barátság az adott két személy között. Az élet azt mutatja, hogy nem.
Azt akarta elkerülni, hogy aggódjak? Jó, erre azért eléggé szarul kezdem érezni magamat, mert jól esik, hogy gondol rám, csak... szerintem nem sejti, hogy akkor is aggódom érte, ha nem beszélünk. Előre hajolok és ujjammal megdörzsölöm az arcomat. Sokszor kívántam azt, hogy bár ne nőnek születtem volna, de meg kell hagyni, azzal hogy azt sem tudom, mit akarok, eléggé kimerítem a női szeszély fogalmát. Tényleg fogalmam sincs... szeretnék Hannahval együtt lenni, társalogni, tudni a mindennapjairól és azt érezni, hogy jól ismerem őt, de közben érzem, hogy minden tőle kapott messenger pittyegés megőrjít. Szerintem ezzel Hannah is hasonlóképpen lehet. Talán... mintha ezt szűrném le az elmúlt hónapokból.
Mély sóhajtással közlöm vele, hogy fogalmam sincs, hogy miért várnak az orvosok és szerintem nem tudnék okosabb dolgot mondani, mint amit már úgyis tud, ennek ellenére maximálisan megértem, hogy mennyire nehéz lehet.
- Valaki biztosan fel tudna világosítani, hogy mi miért történik - húzom el szám sarkát és magam is meglepődöm, hogy mennyire élem ezt a tanácstalan helyzetet, de igyekszem ezúttal nem kettőnk elcseszett kapcsolatára gondolni. Tényleg kívánom, hogy felépüljön az anyja, bár én nekem annyira nem volt szimpatikus a nő - akit igazából elsősorban hallásból ismerek csak -, de a családja nem érdemli meg az elvesztését.
- Szaktársak voltunk - felelem Hannah kérdésére, miután elvonult előttünk egy lánycsapat. Hangomból érződik, hogy akkora jelentőséget nem tulajdonítok neki, ellenben Hannah tekintete nálam jóval érdeklődőbb. Ha gonosz lennék, eljátszanám, hogy sokat jártunk kávézni egy időben, meg mit tudom én... felnagyítanám a semmitmondó szóváltásainkat is, de ma újfent, sokadjára is megfogadtam magamnak, hogy nem keverem a szart. Nem szítok drámát, elég volt ennyi mára. Sőt... túl sok is!