Magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy amit hallottam azt elhihetem. Soha semmit nem tudtam a családomról, és az alapból szörnyű napom csak még rosszabbá vált, amikor ez a bizonyos hír kiderült. Kifutott a vér az arcomból, órák óta teljes révületben dolgoztam tovább. Mit kellene nekem kezdenem azzal a ténnyel, hogy Delilahnál volt egy fénykép rólam, kisbabaként? Miért állítja azt, hogy ő erről nem tud semmit, miért kezd egyre inkább para lenni ez a szituáció? És leginkább miért velem történik meg? Mit követtem el az univerzum ellen, ami miatt ezt is a nyakamba kell vennem?
Nem volt egyszerű megbirkózni az árvasággal, én mégis igyekeztem mindent a legjobb tudásom szerint tenni. Sosem gondoltam bele abba, hogy mennyire rossz valójában a helyzetem, amíg volt hol álomra hajtani a fejem, volt étel az asztalon és tudtam tanulni. Emiatt baromira hálás voltam mindazért, hogy egyáltalán lehetőségem volt élni, hogy nem kellett éhenhalnom a kukában, ahol ott voltam... Sosem gondoltam bele abba, hogy mit segíthetne rajtam az, ha lenne egy családom. Lényegében nem is érdekelt, mert magam köré építettem egy sajátot, ami miatt boldog voltam... És mindent leszámítva azt hiszem irigylésre méltó életem volt eddig a pillanatig.
Egy dolog volt lemondani a továbbtanulásról és az álmomról. Idővel egészen megszerettem a munkát a moziban a húzósabb napok ellenére is, és határozottan jó tapasztalat volt. Ez elősegítette azt, hogy minden helyzetből megpróbáljam kihozni a maximumot, hogy megtanuljam beosztani a pénzemet, vigyázni a dolgaimra, meg alapvetően fiatalon önellátóvá váltam, ami hatalmas előny az életben.
Ugyanakkor a párkapcsolatom romokban van, lényegében az egyetlen kiút, amit mostanában látni kezdek, az a szakítás. Néha én magam is meglepődöm, hogy egyes veszekedések során már nem fájnak azok a szavak, amiket Isa a fejemhez vág, mert az egészet úgyis levezetjük egy menettel és onnantól kezdve megint megvagyunk. Viszont zavaró, mivel a mi kapcsolatunk soha sem csak a szexről szólt, lényegében mind a kettőnk életében a nagy első volt ez az egész, ami miatt még mindig kötődöm a lányhoz... Talán ez a dolog soha nem is fog megszűnni.
És most, ahogy itt ülök, mint egy zombi... Hát megintcsak látni akarom őt, viszont ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy az ő egész családi drámája után nincs szüksége az én problémáimra is. Hát a végén ilyenné váltunk. Már nem beszélgetünk egymásssal, már nem osztjuk meg a másikkal azt, amit valójában érzünk. Nem beszélünk a félelmeinkről, lényegében semmiről sem. Egyszerűen csak összejárunk, veszekedünk, szexelünk, aztán ezt pörgetjük újra... Most még sem mondanám soknak a helyzetet, mivel valahogy legalább le tudjuk vezetni a feszkót. Egyszerűen az agyam felfogja, hogy ez így nincs rendjén, de a szakításra valahogy mégsem állok készen.
Egészen összerezzentem a halk kopogásra a fülkén. Már egy ideje elkezdődött a film és miinomvel nem játszottunk premiert, egészen kevesen jöttek mostanában hozzánk dolgozni. Pont ezért is vetettem néhány ártatlan pillantást Rosalynra, aztán kinyitottam neki az ajtót, hogy be tudjon jönni hozzám.
- Mostanában egyre rosszabbul nézel ki – nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el azon amit mondott. Lényegében igaza volt, azonban egy hozzám hasonlóan hiú srác utálja ezt hallani.
- Köszi – halk sóhaj után folytattam csak – Neked sem sikerült a legjobbra a szemöldököd ma.
Finoman csapott a vállamra, néhány szitokszó kíséretében, aztán közölte velem, hogy takarodjak el az egy órás ebédszünetemre. Én próbáltam azzal ellenkezni, hogy nem vagyok éhes, de végül sikeresen kiterelt a helyemről én pedig egy darab csokival, meg a kávégépből összeszedett olcsó kevergetőssel indultam meg a pihenőszobánk felé.
Amikor benyitottam a régi megnyugvással töltött el az, hogy Alex volt ott. Nem örültem volna ma túlságosan másnak, egyedül lenni meg még rosszabb lett volna... Ebben a helyzetben az a legjobb ha nem agyalok, ugyanakkor félő, hogy mindent el fogok neki mondani. Teljesen érthető, hogy nehezen bízott meg bennem. Sokan butának hiszik őt, de lényegében az ismerettségi köröm egyik legértelmesebb tagja. Az egyetlen, akit zavart az engem körülvevő titokzatosság, hogy sosem találkozott a szüleimmel, hogy nem meséltem neki a gyerekkoromról. Hogy én rengetegszer voltam náluk, ő viszont egyszer sem kapott meghívást. Hiába osztozkodtunk az édességeken vagy a tízórais szendvicsünkön, hiába rohangáltunk általánosban kézen fogva mindenhova... Egy része az életemnek mindig rejtve maradt előtte.
- Szia – most kivételesen nem vele szemben, hanem mellette foglaltam helyet. Nem is igazán figyeltem arra, hogy mit eszik, egyetlen szórakozott mozdulattal téptem fel a csokim csomagolását és rögtön letörtem a felét.
- Kérsz belőle? – nem igazán vágytam most az édességre, szerintem a gyomrom is felfordult volna. Én, aki húst hússal eszik, egy darab csokival akarom megváltani a világot, aminek jelenleg a felét sem tudnám letolni. Ennek ellenére is próbáltam mosolyogni a lányra, hátha veszi a lapot és nem kell magamtól kifakadnom neki... Pedig egyre nehezebb volt minden egyes levegővétel.
- Hogy telt a hétvégéd? – végül csak sikerült kinyögni egy értelmes kérdést neki. A lábam szórakozottan járt az asztal alatt, magamban pedig csak azért imádkoztam, hogy elterelje a gondolataimat, miközben egyre erősebb lett a mellkasomat szorító erő.

Outfit | Words: 804

Habár ma történt, ami történt, mégis boldoggá tett az, hogy legalább Alexel egy műszakban tudtam kezdeni. Ugyanakkor ott volt a másik oldalon Isa is, emiatt pedig nem tudtam bűntudatot érezni. Egyre nehezebb napokon mentünk keresztül, erre pedig csak ráadásként jött Delilah megjelenése. Furcsa dolog, hogy az eddig amúgy mások által kifejezetten tragikusnak látott életemet élvezni tudtam és folyamatosan a gimnazista éveimbe sírtam magam vissza, amikor még volt egy árvaház, annak a falai pedig megóvtak engem mindentől. Annak ellenére is vissza akartam menni, hogy a valóságot rólam lényegében szinte senki sem tudta és valahol mélyen nagyon féltem attól, hogy majd kiderül a titkom és mindenki elítél miatta. Ugyanakkor meg a külsőm és a megszerzett pozíció miatt talán az emberek sajnáltak volna… Ami egyrészt egy még rosszabb forgatókönyv, másrészt meg valahol elkeserítő, hogy ha nem nőttem volna ennyire magasra, és nem úgy néznék ki ahogy, illetve önerőből nem szerzek meg egy kapitányi címet, akkor képesek lettek volna elítélni már csak azért is, mert rólam lemondtak a szüleim… Azaz mindenki más is lemondana rólam.
Isa volt az egyetlen, aki ezt tudta. Itt a munkában már olyan dolgok, mint a család nem igazán kerülnek szóba. Az elején persze rákérdeztek arra, hogy mizu van, de onnantól kezdve, hogy tudták azt, hogy egyedül élek, már békén hagytak. Én a magam részéről utáltam szóba hozni azt a tényt, hogy árva vagyok, mert szánalmasnak éreztem magam tőle, így már az évek alatt megtanultam úgy lavírozni a témák között, hogy elkerüljük a szülő és testvér fajtát.
Mégis olyan érzésem volt, mintha megcsalnám a barátnőmet már azzal is, hogy munkát ajánlottam az egykori első szerelmemnek. Egyáltalán nem arról van szó, hogy több évvel ezelőtti érzéseket elevenítenék fel, viszont ettől függetlenül nekem is volt szemem. Alex régen is szép volt, illetve most is az. Én pedig tehettem érte annyit, hogy ne kelljen egy olyan bárba dolgoznia, ami veszélyes és bántó dolgokat mondanak neki. Pontosan tudom, hogy ő nem vesz magára sok mindent és bármilyen helyzetben kedves tud lenni, de egy mozi még mindig jobb valami éjszakai helynél, ahol műszakváltásnál fogalmam sincs, hogy miként megy haza. Itt legalább a metró majdnem egyenesen hazaviszi és nem kell buszmegállók miatt kavarognia, mert közel van az állomás a mozihoz. Az, hogy aggódok a lány biztonsága miatt nyilvánvalóan azért van, mert egykor fontos volt nekem… Annyira, hogy most is érdekeljen, hogy mi van vele. Sok pultos lány sérül meg New Yorkban, én pedig semmiképpen sem szeretném, hogy ő legyen az egyik, aki hasonlókat szenved el. Azt hiszem nem tudnék tovább azzal a tudattal élni, hogy tehettem volna valamit ezért, és nem léptem. Mindezt szerintem Isa is megértené, sosem csinált gondot abból, hogy voltak lány barátaim is. Még ha Alex egy kicsit más is… Ő az én barátnőm, nem pedig a szőkeség, szóval ezt tudnia kellene.
Viszont mégis bűnösnek éreztem magam, amikor megkönnyebbültem, hogy csak ő van ott az ebédlőben, nem pedig valaki más. Igyekeztem elválasztani a munkát és a magánéletemet, viszont ő egy olyan ember lett az életemben, aki ezt akaratlanul is összekötötte. Engem a dolog azért nem zavart, mert legalább valaki előtt nem kellett eljátszanom a mindig vigyorgó, bolondos srácot. Valóban ilyen voltam, de az állítólagos nővérem megjelenése csak még egy lapátnyi szart rakott a nyakamba és eléggé tartottam tőle, hogy nem sok kell ahhoz, hogy egyszerűen összeroskadjak a súlyok alatt.
- Dőlj csak vissza nyugodtan – én is egy széket a kanapé közelébe húztam, mert túl sok kajám amúgy sem volt, illetve attól is boldog lettem volna ebben a pillanatban, ha egyáltalán ez a helyén marad – Az első napok mindig nehezek és jobban bírod, mint sokan mások.
Nagyon sok olyan kényelmes ember élt, akik annyira válogattak a munkahelyek között, hogy egy moziban a sok rohangálás nekik gondot jelentett, emiatt pedig egy vagy sok esetben fél műszakot dolgoztak le, aztán közölték, hogy köszönik szépen a lehetőséget, a továbbiakban nem élnének vele. Az ilyen emberek véleményem szerint sosem lesznek igazán sikeresek, mivel nulla kitartásuk van és még arra sem képesek, hogy egy állapotot fenntartsanak addig, amíg jobbra fordul az életük. Ők fognak harminc felett besavanyodni és visszagondolni arra, hogy milyen jó lett volna, ha nem utasítanak el minden lehetőséget csak azért, mert többnek és jobbnak érzik magukat annál, hogy kétkezi munkát végezzenek. Mondjuk én kicsit sem vagyok a sikeres emberek közé sorolható, és a jövőm se olyan fényes, mint ahogy azt sejtethető lenne, de ennek ellenére is megvolt a véleményem a lustákról. Maximum nem hangoztattam és úgy nem bántottam senkit.
- Legyen így, akkor az egész az enyém – igyekeztem megejteni felé egy mosolyt, mert bűntudatom volt amiért képtelen voltam azt a lelkes, felhőtlen mosolyát viszonozni, amikor beléptem az ajtón – Csak nehogy a végén megbánd. Ez a legjobb csoki, amit valaha ettem.
Alapvetően nem voltam édességpárti és az sem felétlenül volt igaz, amit mondtam neki. Csak véletlenszerűen választottam az automatából, és jelenleg szerencsésnek mondhattam magam, amiért semmilyen allergiával nem rendelkeztem.
- Kivegyem neked? – ebben a helyzetben már egészen komfortosan éreztem magam már csak annak a tényétől is, hogy ő mellettem volt. Az arcomon is valamivel őszintébb volt a mosoly. Ha én négy óra múlva nem is készültem ki ennyire a munkába anno, annak mindössze annyi volt az oka, hogy tényleg komoly edzéseken vettem részt a foci miatt és formában voltam. Alexnek egy pult mögül jönni, ahol tudták egymást váltani óránként néha akár öt tíz percre is, nyilvánvalóan nehezebb lehet ez. Mégis úgy gondoltam, hogy egészen bájos az, hogy ennyire meg akar felelni. Irigyeltem jelenleg a lelkesedését.
- És engem nem hívtál át –[/b] tettetett sértődöttség volt a hangomban, aztán egyszerűen megcsóváltam a fejem [b]– A következő ilyennél meg fogok haragudni.
Finoman fenyegettem meg az ujjammal, de amint rám terelődött a kérdés, gyorsan betömtem a szám egy falatnyi csokival, hogy legalább ennyi időt nyerhessek, amíg összeszedem a gondolataimat. Szánalmas lennék? Ebben a helyzetben rosszabbul már úgysem tudnám érezni magam.
- Műszakoztam amúgy – úgyis megtudta volna, mert az átírt beosztás már fent volt a Facebook csoportunkban is, illetve a falra is kifüggesztették a pihenőnkben – A hétvégék mindig egy teljesen más világba repítenek. Pihenőnek kaptad ezen a héten őket, ugye?
Kíváncsian pillantottam rá, bár nem volt kedvem elterelni most a témát. Beszélnem kellett valakivel, aki ismert már elég régóta, és bár Alex sosem tudta az igazat, talán ez volt a megfelelő pillanat, hogy elmondjam neki. Egyiket a sok közül, amivel kapcsolatban kénytelen voltam hallgatni, mert túlságosan féltem attól, hogy végül meg fog vetni.
- Emlékszel arra – lassan kezdtem bele, mert mégsem egy kis dolgot kívántam megosztani vele – Hogy ahányszor kérdeztél a szüleimről eltereltem a témát, téged pedig ez eléggé zavart? Hogy én sokszor voltam nálatok, de sosem hívtalak át anno téged?
Minden bizonnyal a kérdésem teljes mértékben költői volt, mert bár elsős korunk óta évek teltek el, mégsem annyi, hogy feledésbe merüljön bármi. Legalábbis bennem mindig élesen éltek az együtt töltött idők, mert jelentőséggel bírtak azok a percek és órák számomra.
- Ez azért volt, mert nincsenek – végül könnyebb volt kimondani, mint terveztem. Szinte éreztem, ahogyan lassan megszabadulok a súlyoktól, ami egészen eddig gúsba kötött engem – Születésem óta árva vagyok, és eddig állami gondozásban éltem.

Outfit | Words: 1 162