Ennio & Zio

Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.

- Hogy mit csináltál? - sikítom a telefonba fejhangon olaszul, elfúlva, miközben felrohanok a kórház lépcsőjén egy halom mappát egyensúlyozva a kezeimben, s közben a fülemhez szorítom a vállammal a telefont. Két nővér értetlenül pillog rám az idegen nyelvet hallva, de csak egy kósza, felületes, bocsánatkérő mosolyra futja tőlem, nem többre.
- Süket vagy talán? Mondom, hogy nem én voltam! Vagyis...hát de. De véletlenül volt, esküszöm Jézus Szentséges Szívére, nem akartam! Csak hát rosszul esett, hogy Stella nénitől kellett megtudnom, hogy még meg sem száradt a pecsét a vízumodon, de máris becsajoztál és még csak el sem mesélted. Bunkó vagy bátyám, ismerd be. Melitina még mindig az egereket itatja utánad, te meg játszod Kolombusz Kristófot, csak az Új Világ helyett te egy új csajszit fedezel fel. Átértél a szőkékre? Mondjuk Melitina után nem csodálom. Amúgy tudtad, hogy talpig feketében jár, hatalmas napszemüvegben, amitől úgy néz mi mint egy depressziós légy? Úgy csinál, mintha legalábbis meghaltál volna. Komolyan, még úgy is beszél rólad. A "néhai" Grandiként emleget. Borzasztóan kiborító, mert egyrészről elég sokat futunk össze, lévén sok közös ismerősünk van, de nagyon is tudom, hogy túldramatizálja a dolgot. Belinél jobban bírtam, hogy mikor Ennioval szakítottak, már másnap lehívott egy buliba, búfelejtésképp. Emlékszem, akkor én is épp magam alatt voltam Gabriel és Ezra miatt. Nehéz volt dönteni kettejük között, mert mindkettőnek megvolt a maga előnye-hátránya. Tudod, Gabriel volt az a romantikus, lovagias, Ezrának meg sajtot lehetett volna reszelni a hasfalán.
- Marinda, Mia sorella, mia vita, mia bellezza, az ég szerelmére, ne Krisztus születésétől mesélj már, megbolondulok tőled. Azt mondd inkább, hogy a fenébe jutott eszedbe, hogy amit kértem, ne tartsd be, és kérlek, ne mesélj nekem izmos pasikról meg a közös ügyeitekről, amit ugyebár egyáltalán nincsenek. Van fogalmad róla, mit tettél? - húzom el a számat, és érzem, hogy a vérnyomásom az agyamban kezd lüktetni. Ma már megittam az automatából vagy egy liternyi kávét, de borulok fel, olyan fáradt vagyok. Harminchat órás ügyeletem lassan a végéhez közeledik, aztán végre alhatok úgy két órát és kezdhetem meg a következőt. Most viszont a fáradtságot elűzi az adrenalin és a riadalom, megspékelve nem kevés bűntudattal. Az orrom viszketni kezd, de csak megmozgatni tudom, mert minden kezdem tele, a fejem meg oldalra billentve a telefont próbálja a vállamon tartani, hátha megelőzhetem, hogy leessen.
- Ah, megint én vagyok a hibás! Nem, bátyám, nem vállalom. A-aa. Ezt nem kened rám.
- Mit nem kenek rád, hah? Direkt kértem mindenkit, hogy Ennio ne tudja meg, hogy itt vagyok. Van dolga elég, meg nekem is és ezt nem akartam, hogy így értesüljön róla.
- Ja, tudom. Volt dolgod. Szőke, fiatal, nagyon csinos és fest. Képet. Nem csak a körmét. Biaggio elküldte a fotót a képről, amúgy nekem tetszik. Megkérdeznéd tőle vállal-e szobadekorációt is? Át akarom rendezni az enyémet, valami új színvilágra gondoltam, kéne segítség. Amúgy mindketten elmehettek a búsba, drágáim, egyik nagyobb széltoló, mint a másik. Össze-vissza csajoztok, engem meg folyvást megszidtok, ha mesélek arról, épp ki akar ledönteni a lábamról. Én legalább nyíltan és őszintén vállalom, hogy fiatal vagyok, szuper dögös és a pasik megvesznek értem. A vonzerőm a plafont veri, de legalább nem csinálok titkot belőle. Ennionak is van vaj a füle mögött, te meg úgy randizol, hogy ott sem vagy a lánnyal, és én húzzam meg magam. Fittyfenét!
Feszülten próbálom könyékkel kinyitni az egyik ajtót, hogy bejutva letehessem végre a terheimet a bent lévő asztalra a kutatómunkámhoz. Nem megy elsőre, de arra van időm hogy megforgassam a szemeimet a húgom szavaira.
- Nem értesz, húgicám! Egyrészről az kevésbé zavar, hogy Ennio hány csibének zavar be a málnásba, mint az, hogy a te málnásodban hányan akarnak torkoskodni. Értsd meg, a húgom vagy, sosem fogom jó szemmel nézni, hogy milyen pasik legyeskednek körülötted, amíg a férjed oltár elé nem kísér. Előre szólok, hogy súlyos kihallgatások sora vár rá mielőtt áldásom adnám a frigyetekre. Másrészről pedig tudod jól, hogy Ennio folyvást udvarol minden szoknyának, akinek csak tud, ezen nincs mit csodálkozni. A csajok abban a percben dobják le magukról a ruhát, ahogy kiadja magából az első magas cét meg vág valami hülye grimaszt hozzá. De az, hogy most mástól tudta meg, hogy itt vagyok...
Sóhajtok, és lepakolok az asztalra, ahogy bejutok az ajtón és végre meg tudom kézzel is fogni a telefonomat. Bal kezem két ujja közé csípem az orrnyergemet és párszor megmasszírozom.
- Na figyelj, megpróbálom elmagyarázni. Eljöttem ide anélkül, hogy szóltam volna neki, hogy a városban vagyok. Nem terveztem, hogy eddig húzom, de a munka, meg az új elvárások...
- Meg a szőke lány...
- A műtétek, a rezidens program...
- Meg a szőke lány...
- Mondom a rezidens program, egy új kutató munka, amivel kicsit le is vagyok maradva...
- Meg a szőke lány...
- Nem hagynád ezt abba?
- Addig nem, míg el nem ismered.
- Egyetlen randi volt, nem vettem feleségül és csináltam neki gyereket, az ég áldjon meg!
- Legalább te nem.
Türelmesen sóhajtok, míg Marinda kiröhögcséli magát, és direkt nem kérdezek rá mi a jó égről beszél, mert nem vagyok kíváncsi melyik barátnőjét csinálta fel valamelyik kandúr. De kezdem türelmem veszíteni így kissé erélyesebben szólok most már a telefonba.
- Marinda Alessandra Grandi, azonnal fejezd be a szájalást! Hajlandó vagy végighallgatni végre, vagy hívjam fel Nonnát, hogy vágjon kupán a tollseprűvel helyettem? Na, végre. Jó, nem kell megsértődni, tudod, hogy sosem bántanálak, szemem fénye, szívem hercegnője vagy! Imádlak! Szóval azt értsd meg, hogy ha Ennio tőlem hallhatta volna, hogy kint vagyok egy ideje, vittem volna neki valami hazait és elmagyarázhattam volna neki első kézből, hogy miért akartam rövid ideig teljesen magamban lenni, akkor talán, mondom, talán nem akarná letépni a fejem. Nem bántani akartam azzal, hogy hanyagoltam, csak szükségem volt egy kis időre. De Stella meg te most jól bekavartatok nekem. Ezért biztos nem mondok majd köszönetet. Pedig Lucia néni is megígérte minden szentre, hogy tartani fogja a száját. Ehj, ti aztán gyorsabbak vagytok mint a rosszindulatú pletykalapok!
- Miért nem keresed akkor most, hogy már tudod, hogy tudja? Legalább felhívhattad volna, hogy mi a helyzet. Még most is megteheted szerintem.
- Aha, felhívhatnám, valahogy így: Ciao, öcsém! Jó volt a karácsonyi buli, ugye? Emlékszel még Melitinára, a menyasszonyomra? Na, képzeld, nem kell már a nászajádék miatt aggódnod, nem lesz esküvő, bár ezt szerintem már tudod. Elhagytam. Jelenleg épp eltemet. Ó, és nem mellesleg Queensben lakom, ami kicsit lepukkant, de legalább cseppet sem otthonos. Nem ismerem a környéket, de jártam az East Rivernél egy gyönyörű szőkeséggel, aki odavan azért, hogy kajákat borítson rám. Totál elvarázsolt. Veled mizu? Ja, és ne akadj ki azon, hogy egy hónapja érkeztem, végülis csak az öcsém vagy. Előbb-utóbb megtudtad volna. - változtattam el kissé  hangom, hogy demonstráljam, miként is hangozna az a bizonyos beszélgetés, de a húgom ismét felcsattan.
- Szóval elvarázsolt, mi? Jól van, ne fújtass már mint egy madridi viadalbika. Elismerem, ez tényleg nem hangzik túl jól, de ne engem hibáztass. Várható volt, hogy valakitől megtudja. Tudod, hogy nálunk semmi nem marad titokban. Jaj, és ha már titok...képzeld, írt nekem Flavia. Tudod, az utca végén lakó Stefano unokahúga. A savonai. Ne sóhajtozz, tudod te is kiről beszélek. Voltunk focizni is velük régebben, csapatostól. Az a barna lány, csálé fogakkal. Szeplős. Aki évente egyszer-kétszer eljött nyaralni hozzájuk. Egész jól összebarátkoztunk, bár volt egy rövid időszak amikor nagyon megharagudtam rá, mert kiderült, hogy csak azért lógott folyvást a nyakamon nálunk, mert totál bele volt zúgva Ennioba. Na, mindegy, a lényeg, hogy írt, hogy mennyire meglepődött, hogy kit látott egy utcabálon táncikálni, és megkérdezte, Ennionak mikor volt esküvője és miért nem hívtuk meg őket meg a családjukat. Nagyon megbántódott, mert mikor Stefano anyja újra férjhez ment az apjuk halála után, az elsők között hívtak meg bennünket. Ott rúgtál be durván, azon az esküvőn. Tudod, ahol telerókáztad apa kocsiját, hogy három napig sikáltátok a kárpitot. Azt mondta, hogy valami nőcit látott vele, és egész éjjel rá se hederített másra, pedig erősen szuggerálta, mikor megismerte, hogy ő az. Remélte, hogy felismeri, de hát Ennio, akár a szemellenzős ló, azt se vette volna észre, ha a tulajdon anyja sétál el mellette. Pedig ő is megtette, mármint Flavia. Nagyjából tizenhat alkalommal, hogy körülötte sündörgött valami barátnőjével. Szerintem amúgy sosem zúgott ki a bátyámból, ami valahol édes tőle, valahol meg kicsit elmebeteg.
Türelmesen hallgatok, de ez az a pont, ahol kénytelen vagyok a kishúgom szavába vágni.
- Ne haragudj, de nem érdekel Ennio szerelmi élete meg a barátnőd tévképzetei. Ha baj van az elmeállapotával, kezeltesse magát. Az öcsémnek sok sikert a nőügyeihez, de engedjük meg neki, hogy magától meséljen róla, ne a Rai Americano csatornán keresztül másszunk más bele egymás életébe. Ez a rész kevésbé aggaszt, mint az, hogy miként fog majd felkoncolni és hogy milyen módon engeszteljem majd ki, ha elmegyek hozzá.
Marinda teljes hat másodpercig elgondolkozva hallgat, csak a széke nyikorgását hallom a telefonon át. Szinte látom magam előtt, ahogy a fésülködő asztala előtt ül és önmagát nézi a tükörben, borostyán színű szemeivel kutatva az igazság után.
- Hát...én a helyedben azért tennék az ajtódra biztonsági zárat. Végtére is ő egy Grandi. Méghozzá a javából.


Napokkal - és jó néhány órányi tépelődéssel - a hátam mögött végre eljött az a nap, amikor reggel kilenckor belökhettem a lakásom ajtaját, hogy felkészülhessek teljes negyvenöt órányi független szabadságra. A fáradtságtól már alig látok, és a határán állok annak, hogy a nyelvem is összeakadjon, ha beszélni akarnék. Kimerítő projekt-munkák és unalomig gyakorolt műtétek vannak a hátam mögött. Új vagyok a placcon, sokat kérdeztek tőlem a feletteseim, és tudom, hogy sokat kell bizonyítanom is. A rezidens kollégákkal itt vérre megy a harc, hisz az év végén szakorvosi vizsgát kell tennünk. Nagy a nyomás, hogy behozzam a lemaradást.
Ám amíg a munkában remekeltem és Corinne is aktív résztvevője maradt az életemnek üzenetek és hívások formájában, addig az életem egyik fontos szereplőjét még mindig nem tudtam megközelíteni. Sem az időm nem tette lehetővé, sem ötletem nem volt, miként is lássak neki. Röhejes amúgy, hisz az öcsémről van szó. Nagyon is jól tudom, hogy azóta veti szét az ideg mióta csak megtudta, hogy hogy is állunk.
Belépek a lakásba és a sarokba hajítom a cuccomat. Majd délután kimosom. Írok néhány üzenetet Corinnenak, csak hogy megérdeklődjem, hogy aludt és mit tervez mára. A testvérével megy vásárolni, így elvetem, hogy találkozót beszéljek meg vele, inkább elmondom, hogy most értem haza ügyeletből is kidőlök, de ha bármi van, hívjon nyugodtan, arra felébredek. Aztán körül nézek a lakásban. Egy matrac a fal mellett, praktikusan a nappaliban, és egy rozoga asztal, egyetlen székkel képezi a berendezést. Sem időm, se erőm nem volt elmenni még bútorokat szerezni, és bevallom, nem is nagyon érdekel a dolog. A padló tiszta, a konyhabútor úgy tíz éves lehet, de aránylag használható. A matrac új, és van rajta ágynemű is, de a legtöbb időt úgyis a kórházban töltöm, minek kapkodjak? Úgysem jön ide senki, akkor meg nem ráérek? Nekem ez így megfelel. Tudok fürdeni, tudok, hol aludni. Az x-boxomat most úgysem tudnám összerakni mert nincs tévém, de ha nagyon kiborulok már és elvonási tüneteim lesznek, majd veszek egy tévét és összerakom. Egyelőre kisebb gondom is nagyobb annál, hogy emiatt fájjon a fejem.
Sosem akartam Enniot megbántani, noha nagyon is jól tudtam, hogy épp ezt tettem azzal, hogy nem szóltam neki. Mindenek felett szeretem az öcsémet, de azt, hogy hogyan alakult az életem, valahol kudarcként éltem meg. Kihátráltam valamiből, amire ígéretet tettem. Egy Grandi betartja, amit ígért. Nevezhetnénk ezt a családi mottónknak is. Én pedig megszegtem ezt.
- Tanuld meg, fiam, hogy egy férfi annyit ér, mint amennyit az ígérete - figyelmeztetett mindig Nonno, és én tényleg igyekeztem betartani ezt. Nem ígérgettem felelőtlenül, nem volt minden évben más menyasszonyom, nem ugráltam kapcsolatból-kapcsolatba, mert Nonno szíjat hasított volna a derekamból, ebben biztos vagyok. Melitinát én kértem meg, és ugyan ő volt az, aki azt mondta, nem várja meg, hogy leteljen az egy éves kiküldetésem, valahol mégis én irányítottam úgy a dolgokat, hogy végül ő vágja hozzám az eljegyzési gyűrűt, majd kapja fel dühében és hajítsa a tengerbe. Szép szóval is minimum hátat fordítottam neki, de az igazság az, hogy megszegtem az ígéretem. Azt ígértem neki, hogy sosem fogom bántani, mindig vigyázni fogok rá, s aztán úgy hagytam magam mögött, mintha nem is létezett volna. Megkönnyebbülés volt felszállni a repülőre és magam mögött hagyni a famigliát, apámat, a kórházat és Melit. Nem fojtogatott a tehetetlen harag, hogy nem én irányítom az életemet.
De ezt hogy magyarázzam meg az öcsémnek? Ő szál egyenesen állt apám elé, hogy közölje, nem marad Catanzaroban. Tudta, mit hoz a fejére, mégis kiállt önmagáért, és belevágott abba, hogy új életet kezdjen. Senkit nem bántott a kelleténél jobban. Úgy léphetett ki az itteni világba, hogy a gerince a helyén maradhatott. De nekem? Én úgy jöttem ide, mint az űzött vad, laposkúszásban, menekülve az ítéletek és a számonkérés elől, naponta kapva az üzeneteket és a hívásokat, hogy mekkora rohadék vagyok, hogy faképnél hagytam a menyasszonyomat. Nem voltam méltó a Grandi névhez, de még ahhoz sem, hogy férfinek nevezhessem magam. Ezzel álltam volna az öcsém elé: Nézz csak rám, én vagyok a követendő példa, amit egész életedben hallgattál a családtól!
Szánalmas vagyok. De az igazság az, hogy még inkább félek tőle, hogy meglátom Ennio szemében a kiábrándulást. Hogy nem ért majd meg, hogy miért hoztam ilyen döntést és főleg őt miért nem avattam be. Tudta, hogy egy ideje megváltoztak az érzéseim Melitina irányába, de túl keveset beszéltünk ahhoz, hogy mindentől tájékoztatni tudjam, s egy idő után magamba zárkóztam. Kimberly után neki is kellett egy kis idő, hogy feldolgozza, de ő legalább mesélt néha magáról. Én azonban megtartottam a legmélyebb gondolataimat, hogy ne lássa meg, hogy nem az vagyok, akinek eddig hitt. Hogy ne okozzak csalódást. Közben pedig egy részem rá is haragszik, és hát nem tudom pontosan, van-e miért, de úgy érzem, hogy van amíg nem mond mást. Fenntartom a jogot, hogy van rá okom.
Ezek a gondolatok keringenek a fejemben egészen addig a percig, míg végül a kimerültség álomtalan álomba nem ránt.

Bummbummbummbumm

A tudatom távoli zugában derengeni kezd a félhomály. Nem ébredek fel.

Bummbummbummbummbumm

A hang erőteljesebbnek hat, és kábán nyitogatni kezdem a szemem. A közelből jön? Csak lassan fogom fel, hogy az én ajtómat veri valaki erőteljesen. Sűrűn pislogva erőltetem az ébredést és a karórámon megpróbálom kivenni, mennyi az idő. Wow, teljes két és fél órát sikerült aludnom. Nem tudom ki az, aki épp megpróbálja lebontani a nemrég festett ajtómat, de ha nyomot hagy, én is nyomot hagyok a fején, az tuti. Nyögve dobom le magamról a takarót és úgy ahogy vagyok, egy szál gatyában próbálok zombi üzemmódban az ajtóhoz lépni. Ásítok egyet, ahogy a kulcsot a zárba helyezem és aztán sarkig tárom az ajtót.
Már épp kinyitnám a számat, hogy elküldjem az illetőt melegebb éghajlatra, amikor felismerem, hogy a túloldalon rég nem látott öcsém ácsorog türelmetlenül. Ismerem a vonásait, talán a sajátoménál is jobban, és látom rajta, hogy nem kicsit zabos. A pillantásától egyből felébredek. Az ádámcsutkám ugrik egyet, ahogy nyelek egy nagyot acélszín tekintetembe dac és félelem üt tanyát. Várom, hogy nekem esik, vagy mit lép, mert addig nem akarok megnyekkenni sem, míg nem tudom mi jár a fejében. Azért nekem is van min rágni magam, azok után amit megtudtam róla.
Amikor a kezét nyújtja azonban kisebb megkönnyebbüléssel ragadom meg, hogy én is megöleljem, és a régi, jól bevált Grandi fivérek szokásához híven a homlokomat az övéhez nyomjam, szeretetem és támogatásom jeléül még a tarkóját is megszorítom. Régen is így csináltuk, volt ebben a mozdulatban valami, ami csak a miénk volt. Senki nem tudta mit jelent igazán, de mi igen. Azt jelentette, mindig itt vagyok neked. Mindig számíthatsz rám. Grandik vagyunk, egy életen át. Pont, mint abban a Martin Lawrence és Will Smith filmben, a Bad Boysban. A szavaitól mégis felmegy bennem egy kicsit a pumpa, bármennyire is nem akarom, bár ezt betudom annak, hogy épp felébresztett és fáradtan kicsit nyűgös vagyok.
Félreállok az ajtóból és sarkig tárom, bár ezt kérnie sem kell. A Juventus mezemen kívül szó szerint az alsógatyámat is elvihetné, sosem csináltam belőle ügyet. Volt idő, mikor előszeretettel csórta ki a szekrényemből az általa menőbbnek ítélt darabokat, noha nyeglébb voltam nála. Ezért is volt, hogy tudtam melyik ruhámat vette fel előttem anélkül, hogy megtaláltam volna a mosásban. Ennio szemtelen kis rosszcsont volt, de bravúrosan igyekezett a nyomait eltüntetni, ezért bármit is csórt el, mielőtt észrevehettem volna, kimosta és visszarakta. Pasi és nem mellesleg kölyök lévén kifejezetten nem tűnt fel, hogy az adott ruhaneműt édesanyám vagy Nonna Amelia gondos keze helyzete vissza a ruháim közé, vagy a nálam majd' három évvel fiatalabb kisöcsém esetlen mancsai. Persze amikor felvettem és azt vettem észre, hogy a vadiúj Reebok pólóm, amit alig két alkalommal volt módom felvenni és utoljára még tökéletesen passzolt rám immáron úgy lóg rajtam, mint a tehénen a gatya, már nem örvendtem ennyire az öcsém leleményességének. Aztán megszoktam ezt, és volt, amikor ha ruhavásárlásra került sor és egy-egy darabot olyannak ítéltem, direkt kértem Nonnot, vagy a szüleimet, akikkel általában ezt az unalmas, de hasznos tevékenységet végeztük, hogy vegyenek egyet Ennio méretében is, de ezután sem szóltam rá soha, hogy ne turkáljon a cuccaim között. A testvérem volt, ha kellett, az utolsó falatot is kivettem volna a számból. Ezt teszi egy jó testvér, ahogy Amelia nagyitól mindig hallottam.
Most viszont kifejezetten felbosszant a szövegelésével, és haragosan húzom össze a szemem, ahogy nézem amíg betrappol a lakásomba. A szívem örvend, hogy végre valahára ismerős olasz hadarást hallhatok, bár azt is tudom, hogy az öcsém csak akkor hadar ilyen érthetetlenül, amikor rohadtul fel van húzva az agya.
- Eee, ne sikoltozz már, báttya! Olyan vagy, mint az az állandóan óbégató vénasszony a Market da Peppénél. Tudod, amelyik ott van a Via Torrazzon. Állandóan a sonkákat meg a sajtot tukmálja ránk, akárhányszor bemegyünk, egyszer rád is sózott vagy másfél kiló serranoit, ami olyan szar volt, hogy még Nonno is azt mondta, előbb ásná el magát saját kezével egy jelöletlen sírba szégyenében, minthogy azt a szart serranoinak merje csúfolni. Mondjuk tény, hogy a Kaciuto amit ajánlott nem volt rossz, az az Amaro Rupes meg tényleg nem véletlenül került annyiba, hogy a végösszegnél azt hittem inkább a fogkefémmel sikálom ki a tulajdonos klotyóját, minthogy kifizessem. Mentségemre mondva, addigra már igen vidámra ittuk magunkat azokkal a szép senoritákkal akiket Alessio meg Pietro hívott át hozzájuk, és hát egy-egy üveg semmiből nem volt elég ennyi embernek. Sokba fájt nekem akkor az a hajnali séta - kócolom össze a hajamat álmosan, és ásítva vakarom meg a mellkasomat, aztán egy laza mozdulattal becsapom az ajtót. Némi vakulat hullik alá a mozdulatra, de különösebben már meg sem rezzenek rá. Beljebb lépek és felemelem a kezem, mintegy védekezésül.
- Piú lentamente! Mio Dio, ehhez nekem még nagyon korán van, nemrég értem haza ügyeletből. Csinálok neked is kávét, Nonna Amelia adott még abból, amit Nápolyból hozott neki Marcus meg Nelia. - lépek a konyha felé és a vállam felett pillantok hátra rá - Amúgy pedig, hogy megpróbáljak némiképp válaszolni is a hadarásodra, először is, örülök, hogy látlak, papa. Másodszor, a szőke cicababán kívül kábé kétezer ember minimum előbb tudta, hogy itt vagyok, mint te, mivel repülőre szálltam, ide jöttem, utaztam busszal, villamossal, eltévedtem, végül taxiba szálltam, sőt, munkába is álltam, és bizony egyik helyen sem voltam láthatatlan. Amúgy csak egyszer találkoztam vele a kórházon kívül. De ezt majd később, és légyszíves ne cica babázd, mert...csak ne. - emelem le a polcról a kávét és megtöltöm a gépet, majd vizet töltök bele, és bekapcsolom. Pillanatokon belül az otthon illatára emlékeztető aromák csiklandozzák az orrunkat, de én közben folytatom a szövegelést, nem érdekelve, ha Ennio közbe is akar vágni. Szokásunk egyszerre beszélni, mi így is értjük egymást.
- És úgy szólt le a lakásomat, hogy az a talpalatnyi padló, amin állsz, nyolcszáz dollárba kerül havonta - mutatok a cipője felé, aztán felpillantok rá és széttárom a karomat és felfelé billentem a fejem, megerősítve az érdeklődést - Amúgy meg hova akarnál vinni, he? Magadhoz? Csak mert nem olyan, mint valami luxus strici kecója? Engedd el a kérdést. Ha mindenáron vinni akarsz, akkor maximum egy ott alvós buliban venne vagyok, de az tuti, hogy én innen ki nem költözöm. Szépen néznénk ki, ha egy hónapja sem lennék itt, és máris az öcsém nyakára mennék élősködni -intek fel a plafon felé, és szigorúan nézek rá, hogy tudja, ebben a kérdésben nem tudom mit kéne mondania, hogy meggondoljam magam. Aztán a szekrény felé fordulok és két bögrét veszek elő.
- Nem tudom az üzletember gyomrod mivel issza meg ezt az itteni lóhúgynak sem csúfolható förmedvényt, amit kávé címszó alatt osztogatnak, de ha kell tej vagy cukor vagy tököm tudja mi, keresd meg. Otthon vagy, nem foglak kiszolgálni, mint valami úri ficsúrt. Egészségedre - nyújtom felé az egyik bögrét, amiben Amelia nagyink kedves ölelései és reggeli dorgálásai öltenek testet és végigmutatok a cseppnyi konyhán. Értse a célzást, hogy ami az enyém, az övé is, mint ahogy ezerszer megtárgyaltuk már otthon is. Ez itt sem változott, akkor sem, ha még mindig fel akarna nyársalni. Belekortyolok a kávéba. Hány álmos kora reggelen éreztük ezt az illatot gyerekként, míg mi a kakaónkat szürcsölgettük hogy aztán lassan felcseperedve mi is megízlelhessük az ébresztő nektár hamisítatlan ízét. Sóhajtok és Enniora pillantok, de ahogy a kávé lassan hatni kezd, már megengedek egy gyengéd mosolyt.
- Tudom, hogy haragszol, és teljesen jogosan de ne sértegess, mert a térdemre fektetlek és elpicsázlak. Hogy juthat eszedbe, hogy nem akartam veled találkozni? Persze, hogy meg akartalak keresni. Csak nem akartam telefonon elmondani mi történt, a személyes találkozó meg...- vonom meg a vállam és kipillantok a függöny nélküli ablakon át a szomszéd házra - Marinda meg a folyton járó kicsi szája beelőztek. Úgy terveztem, hogy ma kialszom magam aztán Lucia néninél megérdeklődöm, nem puhatolná-e ki, mégis mikor vagy kicsit szabadabb, meg hogy egyáltalán visszajöttél-e már Washingtonból. Ja, ne nézz így, tudom, hogy ott jártál.
Jelentőségteljesen pillogok rá, de aztán kiszélesedik a mosolyom. Végre itt van a kisöcsém. Lehet, hogy haragszik rám, és biztos, hogy ennyivel nem zárom le a témát vele, mert Ennio makacs, akár egy öszvér, de akkor is örülök, hogy végre itt van. Elönt egy gyengéd szeretet hullám és legszívesebben a hónom alá kapnám a fejét, hogy a gondosan belőtt frizuráját az öklömmel borzoljam göndörre, mint kölyök korában, bár most már izomtömegben is fölém kerekedett és öt centivel magasabb is nálam. Ez utóbbit sosem fogom megemészteni.

Ennio & Zio

Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.

A Calabriai Éjszakák előtti egyik estén Ennioval elmentünk sétálni egyet. Marinda nem jött, az egyik barátnőjéhez ment pizsamabulira, vagy mire. Ahol befonták egymás haját és színes lakkokkal pingálták ki a körmeiket, meg kibeszélték, hogy ki melyik amerikai fiúbanda taghoz akar majd feleségül menni. Mi a magunk részéről Ennioval ebben egyetértettünk – idegesítő kishúgunk van, ez tény és való, de aki egyetlen ujjal is hozzáér, azt ketten két oldalró fogjuk úgy meggyepálni, hogy még a tiszta forrásvizet is csak a bőrén keresztül fog tudni magához venni, noha mindketten a békesség ékes szószólói voltunk. Ennio volt a hirtelenebb, aki akkor is nekiment valekinek, ha már előre borítékolható volt, hogy veszíteni fog. Én pedig az, akit nehezebb volt kihozni a sodrából, de ha sikerült, akkor maga az Isten sem tudott volna leállítani.
Ennek fényében felkerekedtünk hát, s a magunk nagy vagányságával nekivágtunk a Catanzaroi naplementében aranyló domboknak, le a part felé. Magunkkal vittünk egy focilabdát, egy üvegnyi citromos-mentás limonádét, amit Amelia nagyi készített még reggel, meg egy régi rádiót, amit Nonno halászott elő nekünk a horgászfelszerelések közül. Nem azért, mert amúgy nem lett volna otthon hordozható lejátszónk, vagy akár telefonunk, amin lehetett rádiót, zenét hallgatni. De ha az ember a testvérével akar időt tölteni, ritka esetekben jut eszébe ezt fület megsüketítő zenével a hallójárataiban tenni. Akkoriban előszeretettel hallgattuk mindketten a top harmincas zenei listákat, amelyeknek a helyezettjei az aktuális kislemez eladási statisztikák szerint változtatták a pozícióikat és ezek általában este kezdődtek. Na, meg volt annak valami hangulata, amikor a sötéten hullámzó tenger felett egy gyéren kivilágított betonpályán passzolgatunk, hallgatjuk a zenét és csak időnként mondunk valami igazán felnőtteset. Ezekben az időkben még aktívan focistának készültem, hiába mondogattam apámnak, hogy hajlok az orvosi egyetem felé, a szívem a Juventushoz húzott mindennél jobban, és hát szégyen-nem szégyen, de ez volt az első olyan idő, amikor anélkül jöhetünk el otthonról, hogy anyánk haza ne parancsolt volna minket az utcába legkésőbb lámpaoltásra. Nem volt baj, ha utána kint maradtunk még, de ha nem voltunk hallótávolságon belül, hát volt nemulass. Magyarán szólva innentől számítottunk nagyfiúnak.  
Ez az év azonban más volt. Már akkor tudtuk, amikor a Festa della Liberazione ápilis 15-i ünnepsége előtt apánk kissé haragosabban osztott volna ki engem is, Enniot is a jövőbeli terveink miatt. Aztán nagy meglepetésünkre anyánk kijelenetette, hogy ha együtt megyünk valahová, éjfélre kell legkésőbb hazaérnünk, ha legalább egy telefon van nálunk, amin elérhetnek. Szóval, sok tekintetben igen meghatározó volt ez az év. A középiskolás éveim közepén jártam, nem voltam még egyáltalán elkötelezve semelyik főiskolai szakra. Imádtam tanulni, bizonyítani, az iskolában sorra indítottak tudáspróbákon s én sok erőfeszítés árán, de képes voltam egyszerre kitűnő tanuló és az év sportolója is lenni. U2 besorolású csapat bal lábas hátvédje voltam, igazi nagy reménysége az olasz labdarúgásnak. Nagy dilemmám volt, hogy apám nyomásának engedve a stabil jövő felé induljak, vagy kockáztassak és menjek a szívem után. Ezt aztán hamar felülírta egy meghatározó eseménye az életünknek.
Azon az estén ismét az én szenvedélyemnek hódoltunk be, noha tudtam jól, hogy Ennio annyira nem rajongott a futballért, mint én. Ám ez közös program volt, s míg a csapatomban híres voltam a türelmetlenségemről és arról, hogy harciasan irányítottam az edzéseket vagy akár a mérkőzéseket annak ellenére is, hogy nem én voltam az edző, Enniot mindig türelmesen oktattam, ha nekiláttunk egy kis passzolgatásnak. Szerettem vele játszani, mert ilyenkor tényleg csak magunk voltunk. Könnyebben beszéltünk dolgokról, amik foglalkoztattak bennünket, és hát nem is volt igazi olasz az a férfi, aki nem konyított valamelyest a labdazsonglőrködéshez, legalább kritizálás címén.
Már lement a nap, éppcsak az utolsó sugarai világították meg az ég rózsaszínben és babakékben pompázó alját mikor leértünk a partra és lefoglaltuk a pályát. Ehhez csak annyit tettünk, hogy a magunkkal hozott limonádét az egyik, míg a magnót a másik bejárat elé raktuk be, ezzel jelezve az arra tévedőknek, hogy a pályán jelenleg nem kívánunk osztozni senkivel és ezt mindenki tiszteletben tartotta. Bekapcsoltuk az előre beprogramozott rádióállomásra, Ennio kicsit finomított az adáson, hogy a recsegés teljesen megszűnjön és már mehetett is a játék.  
Rövid bemelegítés után teljes némaságban álltunk neki a passzoknak. Egyet rúgott ő, egyet én a kapu felé. Nem kellett bíró, fejben számoltuk azt, hogy ki hol tart a tizenegyesekben. Jó húsz perce tartott már a gyakorlás, mikor Ennio témát váltott. Addig a fociról dumáltunk, mert arról, hogy hogy el kezdett nőni a melle a két ucával felettünk lakó Paola Montessolinak, és hogy majd négy-öt év múlva milyen jó kis nő lesz belőle, főleg, ha végre nem vágatja a haját olyan rövidre, mintha fiú internátusba járna.
- Te, Fabri, hallod? - kérdezte egy rúgással egy időben, már jócskán benne járva az estében s én válaszul rámutattam a bokájára.
- Ejj, hányszor mondjam még neked te gyerek, hogy ne rüszttel rúgjál, mert egyszer még eltöröd a lábujjadat, főleg, ha nem focicsukában hanem mezei dorkóban játszol – figyelmeztettem szigorúan, majd rá pillantottam – Belsővel jobban tudsz célozni is. Amúgy szép lett volna.
Emlékszem rá, hogy a szemei aggodalmasan pillogtak rám, miközben a labda hangosan pattant vissza a kapu mögötti rácsról. Ennio nem volt a legjobb focista, de bivalyerős rúgása volt. Nem mentem a labda után, hagytam, hogy elguruljon és T betűt formálva a kezemmel időt kértem. A limonádéért indultam és nagyokat kortyolva az italból tértem vissza hozzá. Aztán felé böktem a fejemmel, hogy folytassa amit mondani akart, mert figyelek. Átadtam neki az üdítőt.
- Én...-kezdett bele kissé zavartan és csak forgatta a kezei közt az üveget. Aggódva húztam össze a szemöldökömet és erősen szuggeráltam, mintha ezzel elősegíthetném, hogy végre színt valljon, de kivártam, míg összeszedi magát – Én nem értem, apa miért gondolta meg magát. Tudod, a Calabriai Éjszakákról. Annyira határozottan kijelentette, hogy nem mehetek el, és hogy soha többé nem énekelhetek, hogy...
Elhallgatott. Láttam rajta, hogy valami nagyon bökte a csőrét, kikívánkozott belőle. Ám ismertem is őt, tudtam, hogy olykor hiába az a nagy szája, nem mond el mindent ami benne rejtőzik, mert a büszkesége nagyobb. Így volt ez akkor is, amikor a Trattori fivéreket meg a haverjaikat kellett leállítani róla. Közelebb léptem és a vállára tettem a kezemet, gyengéd szeretettel szorítva meg a puha, húsos vállát.
- Na, öcsi, mondjad. Én meghallgatlak, tudod jól – biztattam. Meglett a hatása, mert nagyot sóhajtott és megvonta a vállát.
- Tudod, hogy mennyire szeretem a családunkat. Sosem okoznék bánatot senkinek. Megígéred, hogy ha elmondok egy titkot, nem adod tovább? Soha, senkinek nem mondhatod el!
- Azt, hogy esténként elalvás előtt miért nyikorog úgy az ágyad, amire te azt mondod, hogy csak fordolódsz, de én tudom, hogy arra a Britney Spears poszterre recskázol? Ígérem, nem mondom el senkinek, amíg nem nekem kell a telecuccozott ágynemműidet lehúzni nagymosásnál.
Ennio elpirultan boxolt bele a vállamba én meg elröhögtem magam miközben gyengén megtántorodtam és megdörzsöltem az ütés helyét. Röhögött ő is, bár úgy tűnt, inkább kínjában teszi semmint derültségében, bár nem bántottam vagy hoztam kínos helyzetbe szándékkal én őt soha. Bántam is én, hogy segít magán a kisöcsém? Ugyanabban a cipőben jártunk, nem volt ez titok egymás közt sem a múltban, sem a jelenben, sokat próbáltam vele beszélgetni erről a témáról, mert nem akartam, hogy valamiféle tuskó legyen belőle, ha majd felnő. Férfivá akartam nevelni, amilyen még én sem voltam, de Nonno szerint egy nagytestvérnek ez is a feladatai közé tartozik.
- Ne legyél már bunkó! Most mit kell szívatni? Nem arra gondoltam!
Tudtam, hogy nem arra gondolt. Azt is tudtam, hogy ha az öcsém így kezd bele valamibe, akkor az tényleg komoly dolognak számít, hát figyelmesen hallgattam el, elkomorítva az arcvonásaimat. A limonádéért nyúltam, mert bár ő nem ivott belőle egy kortyot sem, én viszont igencsak szomjas voltam, és hogy megkönnyítsem a dolgát még a figyelő tekintetemet is elvontam tőle. Helyette a tenger sötéten hullámzó vizét néztem, a szürke homokot, amit olykor felkapott a nyári szellő és felénk fújt. A rádióból belekezdtek Tiziano Ferro Perdonojába, ami pár éve még nagy slágernek számított és ezzel újra az országunk felé fordította a nagyvilág figyelmét. Végre egy percig elhitték, hogy Bocelli és Ramazotti után vannak még közöttünk zenei tehetségek, habár bevallom, ezt a dalt ugyan szerettem, de magát az énekest...hát nem tartottam túl sokra, na. Pár pillanatig csendesen vártam, hogy kibökje mit akar, aztán ahogy nem akaródzott belekezdeni, feléje fordultam.
- Nio, ha velem nem tudsz őszinte lenni...ha nekem nehezedre esik bevallani valamit, akkor már régen nagy a baj. Nem ilyen testvérek vagyunk mi! Vagy valaha úgy érezted, nem voltam jó bátyád? Valaha adtam bizonyítékát annak, hogy nem bízhatsz meg bennem? Elárultalak én valaha akár barátoknak, akár családtagoknak? Adtalak ki a hátad mögött, he? - kérdeztem tőle, és néztem, ahogy lehajtotta a fejét és tagadólag megrázta. Közelebb léptem hozzá épp, mikor a haverjaim hozzán közeledve észrevettek és felém kiáltottak.
- Ééééé, Fabrizio, nem jössz? Megyünk fel a nagy sziklához! Állítólag láttak ott meztelenül fürdőző turista csajokat! Megyünk, hátha valamelyiket meg kellene menteni és szájból-szájba lélegeztetni! - kiabált Alessio felém és kezével integetett is, de Rai, aki a Raimondo névre nem volt hajlandó hallgatni felugrott a hátára, onnan kiabált - Méghogy lélegeztetni! Frászkarikát! Amelyiket elkapom azt úgy magamra húzom, hogy egy hétig menni sem fog tudni, barátocskám! Gyere, lehet, hogy hagyok neked is valami csinosabb kis pipit jóóóóó nagy lökhárítókkal - imitálta a mellkasa előtt a gömbölyded formát miközben szegény Alessio nyögve egyensúlyozta a hátán. Elnevettem magam a hülyéken, akik iskolatársaim voltak részben, részben környékbeliek és csak akkor vettem le a szemem róluk mikor Enniot megláttam mozogni a szemem sarkából.
- Menj csak, én majd hazaviszem a labdát meg a rádiót. Az üveget vidd magaddal, szükséged lehet rá. Még korán van -  távolodott tőlem, és éreztem a hangjából a csalódottságot, ahogy elhalkultak az utolsó szavai. Ennio nem tudta jól elrejteni előlem az érzéseit, akárhogy próbálkozott, ahhoz túl jól ismertem.
- Menjetek csak, nekem most az öcsémmel van programom! - kiáltottam feléjük az utca túloldalára és cseppet sem irigyeltem tőlük a lehetőséget. Nem érdekelt minden percben a nőzés, bármennyire is voltam benne a korban, ha lehet ilyet mondani.
- Pajtás, mondom! Meztelen csajok! Hatalmas dudák! Mit nem értettél ezen? - kérdezte kissé felháborodva Alessio.
- A csajok helyett inkább választod a dinka öcsédet? - szemtelenkedett Rai, mire már haragosan léptem előre egyet és felé mutogattam, ahogy apám szokott, ha elszakad nála a cérna. A homlokom haragosan ráncoltam össze, és villámokat szóró szemekkel mélyítettem el a hangomat. Ritkán kiabáltam, általában visszafogtam magam, de ha a családomról volt szó, nem ismertem kegyelmet.
- Vigyázz a szádra mit beszélsz, Raimondo Corradetti, mielőtt kitépem belőle a bélést, aztán megtanulhatsz kézjelekkel gnoccit kérni a levesedbe a nagyanyádtól! Ha azt mondtam most nem megyek, tőlem Pamela Anderson is fetrenghet a parton meztelenül egy táblával a feje felett, hogy az első menet ingyenes, akkor sem megyek. De ha még egyszer az öcsémet a szádra  veszed, addig verem a fejed bucira, míg át nem térsz a pucér csajokról a hapsik hajkurászására, világos?
Megsértődtek akkor, jó két napig felém se néztek. A következő edzésen elővettem Rait és újra elmagyaráztam neki, hogy békés, nyugodt ember vagyok, de utolsó figyelmeztetésem, hogy ha még egyszer szóban akár előttem, akár a hátam mögött bántja az öcsémet, előjön belőlem a szicíliai vérem és a vendetta kereteinek jegyében egy meccsen "véletlenül" páros lábbal nekifutásból célzom majd meg a sípcsontját, hogy hetekig nyomhassa az ágyat.
- Miért maradtál? Mondtam, hogy nem haragszom, ha elmész - kérdezte Ennio amikor végre a barátaim eliszkoltak a nagy sziklák irányába, felverve az utca csendjét. Én hosszan néztem utánuk még mindig magamban fortyogva és megvontam a vállam.
- Nonno mindig azt mondja, első a család. Te a családom vagy. Ők nem - zártam le ennyivel és újra felé fordultam, megigazítva magamon a műszálas Juventus mezemet - Na, kinyögöd
végre mit akartál mondani, vagy állítsalak a kapuba és a labdával rugdossam ki belőled?
Leültem a még forró hőt leadó betonra és megpaskoltam magam mellett, hogy leüljön. Megtette. A homlokát megtörölte a pólójának az aljában, sötét csíkot húzva a narancsszínű anyagba. Meleg volt, piszkosul fülledt meleg. Pár percig ült csendben aztán sóhajtott.
- Tudod, mikor mondtam, hogy operaénekes akarok lenni, én...megijedtem apától. Tudom, hogy nem akarja, hogy énekes legyek. De én nem vagyok olyan okos, mint te....
- Én sem vagyok okos, nehogy azt hidd. Csak rohadt sokat tanulok, sokszor éjszaka is - vágtam a szavába, de pillanatnyi hallgatás után folytatta.
- Nem vagyok, te is tudod. Igaz, hülye se, de...engem nem érdekel sem a jogi pálya, sem az orvosi kar. Nem akarok mással foglalkozni, csak a zenével. És amikor apa azt mondta nem járhatok többé énekelni és nem mehetek a Calabriai Éjszakákra...
Felé pillantottam. Emlékszem rá, pufók arcán olyan zavarodottság, olyan fájdalom volt látható, amit az én mindig nevető kisöcsémen ritkán láttam hála az égieknek. De most ott volt, és a szívem szakadt meg miatta. Elhúztam a számat és a térdemre támaszkodtam magam előtt.
- Én úgy voltam vele, hogy ha nem enged el...ha tényleg, tényleg megtiltja, hogy fellépjek, én akkor elszököm - húzta ki magát és a kijelentésre még én is meglepetten fordultam felé.
- Hogy mi? - nem hittem a fülemnek, ezért is kérdeztem vissza, mert az, amit mondott, egyáltalán nem vallott rá. Sosem néztem volna ki belőle, de a lehetőség, hogy megtette volna, megrémített.
- Sosem akarnálak titeket itt hagyni, de napokig ez járt a fejemben. Hogy elmegyek, fellépek a rendezvényen, ha kell addig alszom padokon, vagy parkokban, nem érdekel. De én akkor nem akarok többé vele egy fedél alatt élni. Nápolyban biztos lakhattam volna egy darabig míg kitalálom hogyan tovább.
Csendesen nyeltem egy nagyot, és tudtam, hogy most nagyon óvatosan kell megfogalmaznom azt, amit mondanom kell, de mielőtt belekezdhettem volna, tovább beszélt. Hallgattam.
- Kihallgattam míg azután a vacsora után anya és apa veszekedtek a dolgozóban. Apa azt mondta anyának, nem tűri, hogy bolondot csináljanak belőle a tulajdon házában. Hogy ő legyen az a Grandi akiből csúfot űznek a tulajdon fiai. Azt mondta, hogy te focista akarsz lenni, labda után szaladgálni reggeltől napestig, de ha annyira ezt akarod, akkor engem nem enged tovább az énekesi pályán. De azt nem tűri, hogy úgy vonuljon be a Grandik történelmébe, hogy ő volt az, aki egyik fiát sem motiválta eléggé az orvosi pálya felé. Most mégis elengedett a Calabriai Éjszakákra énekelni.
Jelentőségteljesen nézett felém. A torkomba gombóc gyűlt össze és bár nem voltam gyáva, most mégis félelemmel pislogtam a csokoládé szivárványhártyákba. Az öcsémet még sosem láttam ilyen higgadtnak és felnőttesnek.
- Tudsz valamit arról, miért gondolta meg magát? Mert nekem sehogy nem fér a fejembe.
Elfordítottam tőle a fejem, és egy picit büszkeség fogott el, hogy az öcsém ostobának tartja magát, de messze nem az. Okosabb, mint hinné magáról. És egyből elfogott a lelkifurdalás is mert tudtam, hogy most először, de nem mondhatom el neki az igazat. Még nem. Túl kicsi még, nem értené meg. Sóhajtottam hát mielőtt felé fordultam volna és megborzoltam volna a haját egy kicsit.
- Khm...örülök, hogy ezt elmondtad - bólintottam és próbáltam összevakarni a gondolataimat, hogy úgy tudjam megfogalmazni ami bennem volt, hogy ne bántsam de ne is gondolja, hogy amit mondott az nem számít és semmiség - De valamit jól véss a kobakodba, öcskös. Soha, semmilyen körülmények között eszedbe ne jusson elszökni otthonról. Világos? Ha bármi bajod van, hozzám jössz először, ezt már elmondtam néhányszor. Inkább megszököm veled én is, de nem hagyom, hogy egyedül kószálj a világban. Megértem, hogy miért érezted így magad, de haragszom is, mert ezt a tervedet nem hogy órákig, de napokig érlelted magadban. Örülök, hogy nem tetted meg, de gondolj bele, mi lett volna akkor, ha mégis úgy döntesz, megteszed? Ha egy nappal az előtt összecsomagolsz és elhagyod a családod, mielőtt apa jobb belátásra tért volna? Mi lett volna a családunkkal, ha neked bármi bántódásod esett volna, ha? Ebbe belegondoltál? - kérdeztem tőle szigorú szeretettel, és közelebb hajolva hozzá erősen megfogtam a tarkójánál és a fejét az enyémhez húztam, míg a homlokunk izzadtan össze nem tapadt - A kisöcsém vagy, Ennio. Bármit megtennék érted és hidd el, mindig azon leszek, hogy te boldog légy. De soha ne fordíts azoknak hátat, akik szeretnek téged, csak azért, hogy az akaratod érvényesüljön. Hidd el, semmit nem ért volna, ha úgy állsz fel a színpadra, hogy tudod, hogy elhagytad a családodat és nincsenek melletted. A Calabriai Éjszakák nagy show, nagy lehetőség, megtiszteltetés. De ha nincs, akihez szólhat a dalod, akkor nem vagy igazi zenész, Nio, ezt ne felejtsd el soha! Akkor senki vagy, legyél akármilyen tehetséges énekes, mert nincs benne a szíved. - engedtem el, és őszintén, szeretettel öleltem magamhoz az öcsém összetört, félős, háborgó kis lelkét remélve, hogy valami megragadt benne abból, amit mondani akartam. Tizenhét voltam, még magam is kölyök, de azt hiszem életemben nem ijedtem még meg annyira, mint amikor kimondta, hogy mit akart tenni. Az, hogy elveszítettem volna, valahol haraggal töltött el apám iránt, valahol pedig megnyugvással egy napokkal korábbi beszélgetést nyomán. Beletörődéssel, hogy a sors kegyetlen játéka ez, de mégiscsak itt a bizonyíték, hogy volt értelme a lépéseknek és a döntéseknek. Még ha olykor előre nem is tudjuk, mi az, később még mindig rájöhetünk, hogy az áldozatainknak van miértje. Nekem akkor és ott nyert értelmet igazán, azon a betonplaccon ücsörögve, az öcsémmel összeérintve a homlokomat.
- Az meg, hogy apa meggondolta magát - mondtam eltávolodva és ismét megszorongattam a vállát egy kicsit, majd rámosolyogtam - tudod jól, milyen az öreg - vontam meg a vállaimat a fülem felé majd legyintettem - Néha hirtelen mond olyan dolgokat, amiket aztán megbán, meggondol, és ha lehiggadt, könnyű jobb belátásra is bírni. Ne foglalkozz a miértekkel, csak örülj annak, hogy elmehetsz. A Calabriai Éjszakák nem lenne igazi, ha te nem lennél ott. Én is elmegyek és megnézlek, ha rá tudom venni anyát, hogy magával vigyen. Meg persze, ha szeretnéd, hogy ott legyek és nem bánod- álltam fel és próbáltam lerázni magamról azt a rossz érzést, amivel a titkolózás járt.
Az öcsém csak csendesen bólogatott, és esküdni mertem volna akkor, hogy a kézfejével néhány könnyet tüntetett el az izzadt, maszatos képéről míg elfordultam, bár bizonyítékom nem volt akkor sem rá, most sem vagyok ezer százalékig biztos ebben.
- Tudod már mit fogsz majd énekelni? - kérdeztem, hogy eltereljem a szót végül, és csak hogy tegyek valamit, elkaptam a labdát és nekiálltam dekázni. De válasz helyett a rádióban felcsendülő következő dalt kezdte  Ennio énekelni. Checco Zalone "Siamo una squadra fortissimi" -je a megjelenése óta nem hivatalos Fabrizio Grandi himnusznak számított. Ennio szívesen húzta vele az agyam. Én meg csak röhögve hallgattam, ahogy előadja magát, és próbáltam nem leejteni a labdát, hanem trükközni vele, hogy egy kicsit elfelejtsük az iménti komoly beszélgetés hangulatát. Ebben nagyon jó voltam mindig.

Évek teltek el azóta az eset óta. Mégsem bánom egyetlen napig sem, hogy így történt. Ami volt, elmúlt. Mert mint mindenre, arra is volt okom, magyarázatom, hogy akkor eltitkoljam amit úgy éreztem el kellett. Most is úgy éreztem, volt rá magyarázatom.  
Az azonban nem von le a bűnöm mértékéből, hogy van-e rá indokom, vagy sem. Nem szóltam neki és míg az ajtót ki nem nyitom, a "hogyan mondjam el neked" szituáció új és újabb kínzó gondolattal terhel. Mert tudom mit kéne tennem és tudom mit tettem eddig és ez valami olyasmi ami egyfelől nem vall rám. Másfelől épp ez az amiről mindig beszéltem az öcsémnek és most pont én vagyok az, aki úgy lépi át a múlt szavait, mintha semmiségek lennének.
Végre szemtől-szemben állva vele mégis elönt az érzés, amit már nagyon régen nem éreztem. A boldogság, hogy végre a testvéremmel lehetek. A jobbik felemmel, ha úgy tetszik. Karácsonykor jártam nála utoljára, még Mellitával. Nem tudott hazajönni, és tudom, hogy december elején beszéltük, hogy mennyire bántja, hogy nem lehet a családdal karácsonykor. Hát meglepetésként felkerekedtem és betrappoltam hozzá, igaz, Mellitát nem terveztem hozni, de rám akaszkodott. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még megpróbáltam visszahozni a mély érzelmeket a kapcsolatunkba, mert bár Ennioval minden perc ajándék volt, amit tölthettem, Meli végig duzzogta az egész utazást míg kettesben voltunk, akár egy hisztis díva. Semmi nem volt elég jó neki. A város büdös volt - bár az anyjáék lakása nem messze volt a halpiactól. Ennio bejárónője nem volt elég kedves - nem tudom, én imádtam azt a nőt, Nonnára emlékeztetett, és azt sem bántam, mikor rám pirított, hogy mossak fel magam után a bejáratnál, ha a havas cipőmet nem a szőnyegre rakom leolvadni, ezért tócsa keletkezik alatta. Persze a legfőbb problémája én voltam. Nem bírta elviselni, hogy az öcsémmel pár órát fifáztunk, mert ő unatkozott, de mikor Nionak dolgoznia kellett, akkor meg akárhová vittem városnézésre, tulajdonképpen le se szarta, bele volt bújva a telefonjába.
Akármennyire is hadar és mondja a magáét, hogy haragszik rám, akkor is összedugjuk a fejünket. Még soha - ismétlem soha - nem fordult elő velünk, hogy elutasítottuk volna a köszönés ezen formáját. Srác korunkban sokan cikiztek is minket miatta. "Nézd már, a Grandik! Úgy tesznek mintha máris az UEFA kupán lennének!" Sokszor csúfoltak ki minket, mert másba nem nagyon tudtak belekötni. Tanulásban vittem a prímet, foci tudásban, úszásban bárkit levertem, Ennio pedig úgy tudott énekelni, hogy nemhogy az iskolában, de a megyében sem akadt párja. Az én szememben a világon sem! Én az öcsémet nem engedtem bántani, és mivel nem voltam nagy darab, de elég magas, ráadásul fürge is, ezt megspékelve egy jó adag szicíliai vérrel mondhatjuk, hogy túl nagy veszélynek számítottam, hogy piszkálni tudják következmények nélkül. Rajtam fogást nem találtak mert én meg ritkán vettem fel a csúfolódást. Ám olykor mégis zrikáltak minket emiatt. Sosem bántam. Ez a mi jelünk volt, és csakis a miénk, akárhol máshol láthattuk ezt. Mert megbeszéltük a jelentését. Azt, amit Nonno mindig tanított nekünk. Nekem.
Így akárhogy haragszik is, tudom, hogy ez a szeretetén nem változtatott, mert a világnak akkor van vége, ha már az érintést sem tudja elviselni tőlem. Szóval a helyzet nem menthetetlen.
- Prociutto, prosciutto! - intettem felé duzzogva és meglehetősen álmosan - Nem tértem el a tárgytól, de azért megjegyezném, hogy a mai napig nem értem, hogy egy olasznak Catanzaroban hogy jutott eszébe valaha serranoi sonkával kísérletezni. A turisták még csak-csak benyelték, hogy az a sonka igazi serrano sonka, de mi...oké, tudom, hogy Catanzaro dombvidék, meg minden de azért mert a kocsi kettesben gurul fel a lejtőn, meg van egy völgyhidunk, még nem vagyunk hegyi kecskék, és ezt csak tetézi, hogy a csirkeól mellett látta a legjobbnak érlelni. - legyintettem és prüszköltem egyet megvetően – Nino sonkája tényleg jó volt, de az nem is serranot akart csinálni, meghagyta a spanyoloknak, hanem pármait. És az legalább tényleg olyan volt, mint a nagy könyvben. Főleg, ha te kérted, akkor aztán előszedte a legszebb, legízesebb darabot.
Az ajtó bevágódik a kezem nyomán és már trappolok is befelé, hogy kávét készítsek mindkettőnknek. Fáradt vagyok, kimerült, és az öcsém hirtelen jött látogatása nem volt betervezve, még kell egy kis idő, míg felfogom, mi is történik. Érdekes azonban, hogy bár ezer éve nem találkoztunk, alig beszéltünk, mégis úgy folytatjuk, mintha épp csak tegnap lett volna, hogy elváltunk egymástól. Azt hiszem ez a mércéje az igazán mély kapcsolatoknak, hogy bármennyi idő is telik el, egy nap, vagy egy évtized, sosem kell azon gondolkozni, mit mondj a másiknak. Mert egyszerűen mindent mondani akarsz és mindent hallani is.
Szó nélkül akarom hagyni a kontráját arra vonatkozóan, hogy hányan tudták előbb, hogy itt vagyok, mintsem ő tudomást szerzett volna róla. Csak fújtatok egyet, míg megtöltöm a kávégépet, hogy végre felébresszen teljesen csipkejózsika álmomból. Próbálom értelmezni a hadarását és igyekszem komoly képet vágni, de amikor előadja a nagy jelenetét és végigmutogat magán, egy kicsit csak elnevetem magam egy kicsit, mert hihetetlenül nagy színész tudott lenni időnként, aztán ismét elkomolyodtam.
- Iszol kávét, ha akarod, ha nem, pajtás! Ne meregesd a szemedet, ha már egyszer felvertél alig két órával azután, hogy végre el tudtam aludni, ez a minimum, és ne gyere nekem azzal, hogy elkerülhettem volna, mert nem érdekel. Iszol, és kész, vagy megmondom Nonna Ameliának, hogy a fene nagy americano képednek már nem jó a hazai – szögezem le mutatóujjammal figyelmeztetve, hogy ez most nem egy akarod-e vagy sem szituáció. Ha olyan lenne az alkalom, már egy üveg grappát egyensúlyoznék elé poharakkal, de ahhoz még korán van és amúgy sem tudom a mai terveit. De olyan, hogy nem eszik vagy iszik velem, ha már egyszer felvert, olyan nincs. Ráadásul mi olaszok amúgy is azok a fajták vagyunk, akik ha vendég jön, biztos, hogy valamit elé raknak. Ha üres a hűtőnk, nincs se kávénk, se ételünk, de még egy darab kenyerünk se, akkor a csapvizet tesszük ki egy pohárban. De csak úgy, hogy semmivel nem kínáljuk? Na, hát olyan nincs. Ez nem az olasz vendégszeretet, noha az öcsém ha először jár is itt, akkor is hazajött. Direkt nem felelek arra, hogy miért is nem tudott rólam semmit karácsony óta. Mert tudom, hogy így volt. Felületes üzenetek – Sziahogyvagyénjól-Ciaoénisjólveledmizu-Semmimegyamelóezerrel-Nálamisvalamikoregyfifa-Mostnemjóbáttyademajdtalánjövőhéten- egy-két kép tőle New Yorkról, a stúdióról, tőlem meg otthonról, a családról, a városról. De igazi beszélgetés már nagyon régen nem volt köztünk. Felnőttünk, ez az igazság, bár ez nem mentség arra, hogy miért hagytuk, hogy idáig fajuljon az eltávolodás köztünk. Talán, valahol legbelül egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nio elhagyott engem. Ő idejött, megvalósította az álmát, legalábbis részben én pedig...én ott maradtam. Catanzaroban ugyanazokat az utcákat jártam napról-napra, nem változott semmi. Csak már nem volt miért az öcsém szobája felé kanyarodnom, ha valami gondolat megfogant a fejemben. A focilabdám a sarokban porosodott, mert már nem mentem a partra passzolgatni vagy dekázni. Több órám volt a kórházban, de egyre kevésbé éreztem motiváltnak magam. Nem haragudtam rá amiatt, hogy eljött, én biztattam a legjobban. Mindig támogattam, apánkat is igyekeztem meggyőzni, hogy ne fordítsa maga ellen a nálam is makacsabb kisebbik fiát. Biztosítottam az öcsémet, hogy kettőnk helyett is vigyázok majd a kishúgunkra. Valahol mégis összetört a szívem amikor felszállt a gépe és én csak néztem, ahogy távolodik. El. Tőlem. Tőlünk.

Ám mindezektől függetlenül egy másik részem határtalanul büszke is volt rá. Elérte amit akart, megküzdött mindenért, amije volt. Nem azt mondom, hogy segítség nélkül, mert kapott segítséget. De manapság ki az aki a maga erejéből minden nélkül magasra tud törni? Senki. Mindenkinek van, aki segít, vagy így, vagy úgy. Én is hálás vagyok Melitinának is, mert bár sok mindent az én keresetemből fizettünk, de ő gondoskodott rólam addig, amíg együtt éltünk. Mostott, főzőtt rám, vasalta az ingeimet. Hiába szajkózta apám, hogy ajándékba adtam a lánynak a Catanzaroi lakás rám eső részét, mert nem így van. Mindenért megdolgozott és én szemernyit sem sajnálom tőle azt, amit neki adtam. Végtére is én húztam ki a lába alól a talajt, még az otthonát is veszítse el? Nekem meg mi hasznom származott volna belőle? Pár líra, amit a számlámra utalnak? Ugyan, én nem vagyok ennyire sem kicsinyes, sem anyagias. Ennio is kapott hátszelet, de ahogy én a kórházban, úgy ő is a stúdióban letette a magáét az asztalra. A lakás azonban akárhogy is néz ki, felhívom a figyelmét, hogy elég drága ahhoz, hogy nagyon kritizálni merje. Sara Sampaio említésére kissé álmodozón teszem a szívemre a kezem.
- Mit nem adnék érte, testvérem...- sóhajtok, majd kissé elhúzom a számat – Báááááár, ha engem kérdezel, akkor inkább hajlok...Sanne Vloet felé. Az a Sampaio lány túl...nem is tudom, olyan nekem, mint valami ígéretes pornószínésznő. Nem mondom, hogy nem szép, de inkább az a dugnivaló kategória, semmint az, ami nekem bejön – vonom meg a vállam vigyorogva, aztán csendesen tevékenykedtem tovább – Mellesleg, nyolcszáz dolcsiért ez a lakás ajándéknak számít ezen a környéken és rohadt nagy mákom volt vele. Épp mielőtt jöttem, akkor gyilkoltak meg itt valakit, gyorsan kiürült a lakás. A fickó állítólag pont ott vérzett el, ahol állsz, még látszik egy kicsit a vérfolt is, nem tudtam teljesen felszedni – mondom nagy komolyan a lába felé billentve a fejem, aztán elröhögöm magam.
- Mio Dio, el ne hidd már! Nem kell mindjárt miatyánkot mormolni meg vetni sűrűn a kereszteket, nem halt meg itt senki – röhögök, mert nálunk a halottakkal való kapcsolattartás, a szellemek, a holtak tisztelete szinte már kötelesség, aztán míg a kávékat töltöm bögrébe és nyújtom át neki is, tovább informálom - Hirtelen kellett lakást bérelni és ez volt az, amit meg tudtam és meg is fogok tudni hosszútávon fizetni anélkül, hogy apánkhoz kéne fordulnom, hogy egy szendvicsrevalót utaljon már a számlámra. A rezidens-bér igazán nem túl sok, a képzésem pedig ugyan állják, de minden más költség engem terhel. Nem akartam nagyobb terhet róni a családra és nyomorogni sem szándékoztam. Kicsit messze van a kórháztól, de a tömegközlekedéssel egész elviselhető. Kocsit sem bérelek meg nem is veszek, mert úgysem használnám ki. Majd ha már irtó menő fantasztikus sebész zseni leszek és lesz egy magánpraxisom, vagy kettő, megveszem a melletted lévő vityillót. Összeépítjük a kettőt és középre csináltatunk egy medencét. Télen jéghokizunk rajta, nyáron áztatjuk a seggünket, köztes időben meg két szemben lévő ablakból dobáljuk egymást vízzel töltött lufikkal.  
Az elképzelés szinte már tervezésre ugrik a fejemben. Tényleg van Ennio háza mellett egy másik, bár teljesen más stílusú, mint az öcsémé, de azért az elképzelés nem rossz. Mondjuk nem biztos, hogy a tesó annyira bírná, ha minden áldott nap az én fejemet kéne bámulnia, de fenntartom a jogot, hogy jó testvérként kibírná valahogy, ha én meg kibírtam vele élete első borzalmas kornyikákásától kezdve a mindennapos fülsértő gyakorlásokat, míg végre valami használható hangot ki nem tudott adni magából. Tehetséges volt mindig is, ezt sosem vitattam, de aki most hallgatja, annak elképzelése sem lehet arról, milyen hosszú út vezetett idáig. Az út mellett pedig én poroszkáltam, sokszor imádkozva azért, hogy valaki szúrjon kötőtűt a dobhártyámba, mert ez vagy az a hang sehogy sem akart kijönni, vagy úgy sikerülni, ezért újra meg újra és újra neki kellett rugaszkodni.
- Nem mondtam, hogy strici vagy. Azt mondtam, hogy ez a lakás nem úgy néz ki, mintha egy luxus stiricé lenne. Ne vegyél olyat magadra ami nem neked vagy ellened szólt – adom át végül neki a bögrét, de vigyorgok, mert amit mondott, az tényleg így van – A hanggal való üzletszerű kéjelgést pedig megerősíthetem. Tudományos tény. Tudtad, hogy voltak kísérletek csimpánzokkal, akik csupán attól izgalmi állapotba kerültek és megkergültek, hogy hangszórón keresztül bejátszották a fajtársaik párzás közben felvett hangjait? Ja, nem véletlenül sikoltoznak meg óbégatnak berekedésig a pornószínésznők. Nekem mondjuk ez nem jön be, de van pár aberrált akik erre gerjednek. Kinek a papné, kinek meg a ministránsok, ugyebár – vonom meg  a vállam.
A kávé végül mindkettőnket csendre int egy perc erejéig. Ennionak felkínálom ugyan, hogy szolgálja ki magát, ha kér valamit hozzá, de nem mozdul, hát elfogadom ezt a döntését. Nem reklamál, még ha még mindig látom is rajta, hogy baromira zabos rám. Hiába a nevetés, a viccelődés, ez még nem az. Nem olyan, amihez hozzászoktunk, mert valahol az utunkon eltávolodtunk. Én is tehetek róla, én is kereshettem volna többször. De bántott, hogy elment. Az is, hogy én sem tettem többet azért, hogy a kapcsolatunk mélysége megmaradjon. A szeretetem nem változott, de én...
A Melitinával való nehézségek rádöbbentettek arra, hogy sok tekintetben abszolút nem ismerem magam. Rólam mindig pontos képet tudott adni mindenki. A családom jóformán úgy beszélt rólam, mintha egy rég megírt könyv szereplője lennék a porosodó lapokon. Fix, állandó. Nem változik, mindig ugyanaz marad. Ennio volt a forró fejű, a hirtelen, a meggondolatlan. Apánk ezerszer elmondta az elutazása után, hogy el fog bukni, mert nem érett még meg arra, amire vállalkozott. Mindig hozzátette, hogy örül, hogy legalább az egyik fia ilyen józan és megbízható. Ha megkérdezték volna Melit, mit szeret bennem, ugyanezeket mondta volna. Megbízható. És én ezt egy percig sem bántam. De aztán rájöttem, hogy elegem van abból, hogy beskatulyáznak. Én miért nem hibázhatok soha? Én miért nem kockáztathatok? Miért kell nekem mindig előre megírt menetrend szerint élnem az életem? Egyetem, gyakornokság, bulis korszak aztán komoly kapcsolat, majd házasság, gyerekek, praxis, végül a végső cél az igazgatói karosszék. De mi van, ha én mégsem ezt akarom?
Ennionak mégsem tudom így előadni azt, hogy miért jöttem ide anélkül, hogy neki, a legfőbb bizalmasomnak elmondtam volna. Azt viszont megértem, és átérzem hogy most becsapva érzi magát, ezért is kérek bocsánatot, bár igaz, ami igaz, az elseggelés tényleg nem menne olyan könnyen már, mint gyerekként ment. Bólogatok és aztán hallgatok, míg ő mesél. Amikor elfátyolosodik a hangja, felvonom a szemöldökeimet, csodálkozva és valóban, őszintén csodálkozom. Ennio mindig rajongott valami nőért, esetenként többért is, sosem rejtette véka alá. De amit megtudtam a washingtoni utcabálról, és amit rajta látok...
Nem szólok egyelőre semmit, újra nagyot kortyolok a nápolyi kávéból. Halványan elmosolyodom, mert eszembe jut az eperszőke kis szélvész, ahogy lelkesen tapsikolt a Napoletano felett. Azok a cseresznyevirág színű ajkai, a bájos kis arca, ahogy fülig pirult Lucia nénémék kávézójában! Istenemre, minden perce ajándék volt annak a napnak, és azóta is csak vigyorogni tudok, ha eszembe jut az a lány, a nevetésével meg a hebrencsségével.
- Hmm...- hümmögök, mintha mondani tudnék erre valamit is, aztán megvonom sóhajtva a vállam – Hát, testemnek vére, én nem tudok sokat a világról, de egyet megtanultam ezalatt a rövid idő alatt, míg itt voltam. Mi, az óhazából idetelepült italianok hajlamosak vagyunk lenézni azokat, akik itt születtek, kevésbé „olasznak” nézni őket. Tudod hogy értem. De...azért nem kell alábecsülni őket sem. Az amerikai utcabálok is vannak legalább olyan izgalmasak, érdekesek és értékesek, mint bármelyik hazai, ha jól megválogatja az ember, hogy melyikhez akar csatlakozni – mondom jelentőségteljesen, és erősen a szemei közé nézek. Nem kívánok többet kihúzni belőle, mint amennyit el akar mondani, de remélem érti a mondatom lényegét, és főleg felfogja azt, hogy az utcabál jelen esetben magát a női nemet jelenti. Én is egy amerikai lányt – még ha félig magyar, félig olasz is a kedves – kerülgetek, szóval én aztán távol vagyok attól, hogy elítéljem akármit is csinált azon a bulin, bár őszintén megmondom, hogy majd' megesz a penész, hogy a saját szájából halljam az egész sztorit. Ritkán hallani olyasmit, hogy az én édes öcsém kivonná magát a hasonló bulikban a család és a barátok kötelékéből ilyen hosszú időre, mint ahogy mesélik.
Attól azonban nem menekülhetek, hogy az öcsém ismét belém ne álljon a maga szeretetteljes módján. Most már kissé türelmesebb vagyok, mivel felébredtem nagyrészt, de még mindig irritál, hogy beszól. Összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, jobbomban egyensúlyozom a nagyrészt kiürült kávés bögrét és csak nézem, ahogy végigmutat újra a lakáson. Tekintetemmel követem az övét. Valóban nem sok amim van, de ez legalább tényleg az enyém. Mégis szégyenérzetem támad, noha tudom, hogy nem lesajnálásból mondja, amit mond. Tudom, hogy hogy áll anyagilag, azt is tudom, hol áll a családunk odahaza a ranglétrán, azt is, hogy idekint mit jelent a Grandi név az olaszok között. Mégis bánt, amit mond, mert be kell látnom, hogy igaza van. Fordított helyzetben még a kávét sem vártam volna meg, pakoltam volna össze az öcsém cuccait és ha kellett volna a hajánál fogva húztam volna magam után.
- Ha nem jegyeztettél volna elő a Fifa új verziójára tudod jól, mit kaptál volna tőlem. Megmondtam odahaza is, hogy sok mindentől hajlandó vagyok eltekinteni, de attól, hogy ez mindkettőnknek meglegyen, ettől nem. Akkor sem, ha a következő megjelenéséig egyáltalán nem játszunk együtt, legalább a lehetőséget meg kell adni, hogy ha akarunk, játszhassunk – szögezem le majd kiiszom a maradék kávét és elmosogatom a poharat, aztán ahogy odahozza az övét is, kiveszem a kezéből és azt is elöblögetem.  A házvezetőnőjére kíváncsian pislogok, de még mindig hallgatok. Tudok én takarítani, és jóval kevesebbet vagyok én ahhoz itthon, hogy túl nagy rumlit tudjak csinálni. Nincs rá szükségem, de azt megértem, hogy neki igen, mivel a ház amiben lakik elég nagy és rengeteget dolgozik. Ha nem lenne valaki aki mos rá meg időnként kitakarít, megenné a kosz. Válasz helyett elsétálok mellette a szoba másik felébe, a bőröndömet felcsapva előkotrok egy tiszta pólót meg egy nadrágot, igaz, ez utóbbiból csak melegítő gatyám van. Mindegy, jó lesz ide. Próbálom nem felvenni a harcot, nem magamra venni, de értem és érzem, hogy valószínűleg bántja amiért inkább Corinne-t részesítettem előnyben semmint őt. Nem akarok vitázni, sem belemenni, mégis érlelődik bennem az, amit mondott, míg a fejemet átbújtatom a kissé gyűrött pólón, és beleugrálok a melegítőmbe. Ismerhet már, hogy nálam a hallgatás az elsődleges figyelmeztető jele egy nagyobb lélegzetvételű kiborulásnak, bár ezt jelenleg is szeretném elkerülni. Felé fordulok és zavartan vakarom meg a tarkómon a hajamat. Családi vonás ez a mozdulat, sok mindent jelent. Jelen esetben is.
- Most mit mondjak? - kérdezem, és megvonom a vállam – A lány jött, és leigázott, mint egy hun hadvezér.
Halványan elmosolyodom, mert valahányszor eszembe jut Corinne, mosolyognom kell. Tényleg így volt, az első pillanatban megfogott benne valami, ahogy rám nézett azokkal a csokistej színű szemeivel, meg a fülig piruló mosolyával, de mindez nem lett volna elég, ha nincs az a hihetetlen gyors, összefüggéstelennek tűnő szóáradat, amivel megrohamozott, amikor először öntötte rám a kantin egyik kulináris műremekét. Enniora emelem a tekintetem, és bűntudatom támad. Én itt mosolygok, miközben ő meg a poklok poklát állja ki miattam. Elhúzom a számat és próbálok értelmet verni a fejembe.
- Nem tudom, mit szeretnél hallani – vallom be tanácstalanul és végignézek a lakáson – Tudom, hogy ez nem sok, nem az, amihez hozzászoktunk, de ez van jelenleg. Te is megtetted a magadét, én is megpróbálom. Fordítsd meg egy kicsit a helyzetet, per favore? Ha te lennél az én helyemben, mit tennél? Tételezzük fel, én már kint élnék két éve, menne az üzlet, a praktizálás, te most próbálnál gyökeret ereszteni. Ha én jönnék ide ezzel, hogy költözz hozzám, te megtennéd? - kérdezem tőle, még mindig nem adva egyenes választ arra, amire valójában kíváncsi. Mert ismerem az öcsémet, és tudom, mit akar tudni. Miérteket. Hogyan jutott eszembe? Miért döntöttem így. De ezt nem lehet egy szuszra kidarálni magamból, én nem ő vagyok. Azt hiszem nem készültem még fel arra, hogy csalódjon bennem.
Valamilyen oknál fogva azonban rám tör a tennem kell valamit érzés, így hirtelen ötlettől vezérelve felé mutatok és hadonászni kezdek nagy megindultságomban.
- Na, tudod mit? Ezt így nem. Ezer éve nem láttalak, nem tudom mi van veled, te sem velem, és ez így nem fog menni. Előbb-utóbb valamelyikünk tuti ki fog akadni, én amúgy rád tippelnék elsősorban. Szóval, mielőtt megpróbálnád leverni rajtam a fene nagy hangoddal a sérelmeidet – amik hozzáteszem jogosak, de bízom benne, hogy meg fogsz majd érteni előbb-utóbb és megbocsájtasz – és a szomszédok ránk hívják a poliziát, induljunk. Menjünk, együnk valamit, mert én napok óta száraz szendvicsen meg banánon éltem, mint valami hajléktalan majom, és éhes vagyok. A kávétól meg megfájdul a gyomrom, ha nem eszek valamit, és neked sem árt szerintem némi táplálék, hogy egy kicsit lenyugodjon az idegrendszered. Tőlem jöhet egy kifőzde, egy sarki hamburgerező, egy étterem, teljesen mindegy. Kérjük elvitelre, és rád bízom, hogy hová viszel azután. Eszünk elviteles dobozból műanyag villával egy padon. - indulok el az ajtó felé és belebújok a cipőmbe.
- Úúú, emlékszel, mikor egyszer...Dove siamo andati? Aspetta, aspetta...lehettem úgy tizenkettő-tizenhárom, te meg tíz...apa ment Palermoba, valami konferenciára...á, megvan. Akkor mentünk Terenzio bácsiékhoz. Tudod, akiknek az a nagy kúriája volt Portomaggiore mellett a szőlőlugassal meg a nagy dézsával amit megtöltöttek vízzel nekünk medence gyanánt, hogy még a szomszédos gyerekek is oda jöttek pancsolni. Andrea néni azt mondta, azon a nyáron az egész éves citrom termést megittuk limonádénak, annyit vedeltünk. Na, de amikor megérkeztünk Portomaggiorera, és leszálltunk a buszról, nem vártak minket. Senki. Ott ültünk a bőröndökön vagy három órát, már majd kilyukadt a gyomrunk, és nem jöttek értünk. Elnézték a dátumot, és csak két nappal későbbre vártak minket. Akkor mentünk el, még Nonno adott nekünk zsebpénzt, aztán vettünk kaját és kerestünk egy parkot. Ott ültünk a padon és vártuk, hogy majdcsak értünk jön valaki. Buli volt – röhögöm el magam, mert így visszagondolva tényleg nem volt nagy cucc, estére már a kúrián voltunk, Terenzio bácsi unokafivére értünk jött és megkeresett minket. Szerencsére a kajáldás akitől vettük az ebédünket, ő irányított minket a parkba és a lelkünkre kötötte, hogy legkésőbb estére menjünk vissza, ha addig nem kerül elő valaki, segít valahogyan. De emlékszem, hogy be voltam rosálva, hogy mihez kezdek, ha ránk esteledik és még mindig nem tudjuk hol aludjunk. Az öcsém rám volt bízva, nekem kellett vigyázni rá, telefonunk akkoriban még messze nem volt. Az volt a szerencse, hogy anya felhívta a a bácsikánkat, hogy rendben megérkeztünk-e, így szereztek tudomást, hogy a két calabriai rokon gyerek már rég a pályaudvaron várja őket és gyorsan megkerestek minket.
Most azonban már felnőttek vagyunk, és ha egy padon töltjük az éjszakát, az is a mi döntésünk, senki másé. Felmarkolom a brifkómat, a másolatot az ideiglenes vízumról, meg a kártyámat, és mielőtt még kilépnék az ajtón azért némi parfümöt is fújok magamra.
- Na, mi lesz? Indulunk, vagy hagysz éhen pusztulni? - kérdezem és hessegető mozdulatot teszek az öcsém felé – Andiamo! Andiamo! Quanto tempo posso aspettare per te?  - nyitom a nyílászárót, és kivárom, hogy most elindulunk akkor, és elvisz valahová enni, vagy duzzogva törökülésben leül a szőnyegre. Mert akkor nem neki kell elvinnie innen engem, hanem én kapom fel őt, akár egy zsák krumplit, még ha sérvet is kapok a kigyúrt Don Juan cipelésétől.