« I say don't you know »

Sokadjára nézek a tükörbe, gondolom meg magam, fordulok vissza a szekrényemhez, „ez hülyeség” felkiáltással, és miután már belefájdult a kezem a cipzárommal való viaskodásba, újra meggondoltam magam. Jó lesz ez így. Egyáltalán nem kellene érdekelnie, hogy nézek ki; ugyanakkor pedig nyilván nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy nézzek ki, mintha cseppet sem érdekelne. Pedig nem érdekel;természetesen. Nem vagyok olyan kicsinyes, hogy megpróbáljam ezt a napot magamról csinálni. Ha a gyerekek nem lennének, nem mennék el, így viszont… Tudom, hogy hamar nyűgösek lesznek, úgyhogy egyébként sem kell sokat ott lennünk.
Ezért mondtam Tonynak is, hogy teljesen felesleges nekünk is bérelni egy szobát a helyszín melletti hotelben, mint a többi családtagnak.
– Ragaszkodom hozzá – mondta, minden bizonnyal nagyon határozottan, csakhogy az ő határozottsága rég érvényét vesztette nálam. – Mint hozzátok.
Hallottam a háttérben, hogy egy csapat nő, minden bizonnyal a menyasszonya és a női rokonság vagy a koszorúslányok, nevetgélnek. Én pedig ott ültem az ágyamon, mint egy rakás szerencsétlenség; abban is leizzadtam, hogy belepréseljem magam az alakformáló alsóruhába. Minél közelebb került az időpont, annál gyakrabban jutott eszembe valami kifogás; nem a munka, mert attól borzasztó anya és nő lennék, hanem mondjuk hazudhatnám, hogy valamelyik gyerek vírusos. (Mert a hasmarstól valahogy jobban tisztelt nő leszel.)
Szerintem Tony is megérezte a gondolatot. A hangokból ítélve felállt és kisétált a szobából, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
– Örülök, hogy eljöttök, tudod? Még jobban örülnék, ha mondjuk Hawaiin lennénk, ahogy az eredeti terv szólt, de… A válás ellenére egy család vagyunk.
Nem akartam elkeseríteni azzal, hogy már akkor sem voltunk egy család, amikor házasok voltunk, még ha igaz is lett volna. Kicsinyes vágy volt, hogy odaszúrjak neki, pedig tényleg nem adott rá okot. Amire adott, azért el is váltunk, ennek itt vége kellene legyen, nem?
– Nem fosztanám meg a gyerekeket ettől az élménytől – mondom végül, a szekrényem ajtajára akasztott ruhámmal szemezve. Még mindig abban a vízlepergető fóliában volt, amiben a tisztítóból elhoztam. Vagyis, hozattam Bobbyval. Ha már arra kellett hazajönnöm, hogy majdnem felgyújtotta a konyhámat, pedig csak mirelit csirkefalatkákat akart sütni, ez volt a legkevesebb.
– Meno male! Remi öccse mondta, hogy vállalja Emma szerepét, ha ő nem akar koszorúslány lenni, de szerintem csak virágszirmokat akar szórni.
A gondolat egy kissé megmosolyogtat; nem ismerem Remi öccsét  (és senkié mását sem), de Tony családja, beleértve a volt anyósom és apósom… Nem épp a széles látóköréről ismert. Ahhoz túlzottan olaszok. Ez az oka annak is, hogy nem tudtam Loise-t elhívni magammal.
– Emma haját hatszor kellett megcsinálnom, aztán kétszer újracsináltatta az anyukáddal is, úgyhogy alighanem megölne álmomban, ha nem mennénk.
– Anyáról jut eszembe; azt mondta, kérdezzem meg, nem jössz-e te is velük korábban. Akkor nem kell külön taxiznod.
– Nem férnénk be az autóba.
– Ja, tényleg. A plusz egy főd… Biztos vagy benne, hogy Bobby… érted. Ép eszénél lesz?
– Bobby három éves kora óta nincs ép eszénél. De nem őt viszem.
– …Ó.
Nem volt túl hosszú csend, de éreztem, hogy egészen idáig nem gondolta, hogy valóban viszek valakit. Már olyat, aki nem családtag. Magamban káromkodtam egyet, és felálltam, hogy leszedjem a fóliát a ruhámról; eleinte gondoltam rá, hogy feketét húzok, hogy a háttérbe olvadjak, de nem akartam, hogy azt gondolják, ez valami csendes lázadás az esküvő ellen. A ruha narancsos piros színe talán nem üt el majd annyira a tömegtől.
– Ne aggódj, ő ép eszénél lesz és annál is marad. – Legalábbis melegen ajánlom neki; ha nem, akkor lehet, hogy azt kell hazudnom, baleset áldozata lett félúton. A pillanatnyi hangulatomtól függ majd, tényleg hazugság lesz-e vagy sem.
Az esküvő csak hétkor kezdődik a The Foundryban, hogy reményeik szerint a Queensboro Bridge elefántcsonszínű vashídja mögött lenyugvó nap fényénél mondhassák ki az igent (milyen veszettül és szükségtelenül nyálas), úgyhogy Garridot hatra rendeltem magamhoz. Mivel a koszorúslányként és gyűrűvivő fiúként funkcionáló Emmát és Logant Elise már délelőtt elvitte, ma lényegében megtiltottam neki, hogy átjöjjön és a kajámat lejmolja, ami azt is jelentette, hogy fogalmam sem volt, mennyire sikerült összeszednie magát.
Vagy nem csengetett, vagy nem hallottam, egyik sem lepne meg. Ott akartam állni az ajtóban, és épp akkor kinyitni, mikor odaér, azzal, hogy késett. Így viszont, hogy hirtelen csak úgy ott van, a kritizálás marad, mint fegyver, nehogy túlzottan elkényelmesedjen.
– Te…! – Be akarnék szólni a hajára, a ruhájára, a cipőjére, bármire, de nem nagyon tudok. Úgy néz ki, mint aki megy valahová, és nem úgy, ahogy szokott. Még arra is meg mernék esküdni, hogy a bajsza meg van fésülve, de az feltételezné, hogy amúgy szoktam nézni, amit nyilvánvalóan nem teszek. Megakadnak a szavak, de csak egy pillanatig. – Legközelebb kopogj. Nem itt laksz, akkor sem, ha tele van a szőröddel a mosdóm. Ami szintén undorító, ne itt borotválkozz.
Mondanám, hogy talán Bobby volt, de ugyanannyi arcszőrzete van, mint kétévesen volt. Lehet, hogy a sok drog tartja fiatalon, mint Chert. Vetek még egy pillantást a nappaliba, megbizonyosodva arról, hogy tényleg minden ablakot becsuktam, aztán a riasztó paneljéhez lépek az ajtó mellett, hogy élesítsem, mielőtt elmennénk. Lehet, hogy tényleg kéne egy kutya. – És ha bárkinek azt mered mondani, hogy közünk van egymáshoz, belefojtalak egy szökőkútba.
A riasztó éles pittyegéssel jelezte, hogy fél percem van kimenni a lakásból és bezárni az ajtót, mielőtt betörőnek érzékelne. A felszerelése után nem sokkal volt már, hogy minket érzékelt annak; Logan még kicsi volt, így mikor sikerült őt letennem, akkorra időzítettem Emma délutáni szundiját is, azt remélve, hogy nekem is sikerül aludnom, de Emma másképp gondolta. Megpróbált kilopózni a házból, amitől beindult a riasztó, olyan hangosan, hogy belebizsergett a fülem, és egyszerre kellett őt visszaráncigálnom az utcáról, felvennem Logant, aki persze bömbölt, és válaszolni a biztonságtechnikai cég hívására, miközben tovább víjjogott a riasztó.
– De a koszorúslányokhoz sem szólhatsz. Se bármelyik más nőhöz hatvan alatt. Sőt, afelett sem. Tudod mit? Inkább csak egyél. És tegyél úgy, mintha nem beszélnéd jól a nyelvet.

« I say don't you know »

Hogy szerettem-e volna, ha Garrido mondjuk leevett ingben vagy sportcipőben jelenik meg? Természetesen nem, kiakadtam volna és vöröslő fejjel ordítok vele. Hogy csalódott vagyok-e, amiért ezt elvette tőlem? Egy kicsit. Szeretek kiabálni, megnyugtat. Egyesek meditálnak, mások futni járnak, én kiabálok. Azt még jobban szeretem, ha igazam van, és mivel van egy… Kialakult képem róla, amire alapvetően számítok, tulajdonképpen nem az én hibám, hogy most nem hozza a papírformát, és hogy ezzel egy pillanatra elbizonytalanít. Na jó, talán kettőre.
– Múltkor még azzal érveltél, hogy New Yorkban születtél, úgyhogy nem gáz, ha nem tudsz spanyolul. A rasszkártyád nálam érvénytelen. – És lássuk be, annak ellenére, hogy már 2020 van, nagyjából mindenki más számára is, főleg, hogy ha azt mondanánk, a neve David Brown, és megszabadulna attól az ostoba bajusztól, valószínűleg senkinek se tűnne fel, hogy nem fehér. Jó, talán nem olyan fehér, mint én, de olyan fehérek kevesen lehetnek, különben nem fekete arany lenne, hanem fehér, és a neve napfényvédőkrém. (Az anyám csak azt mondta, kriptába járok barnulni.)
Kis híján felnevetek, mikor azt mondja, megkomolyodott. Ebből a szempontból teljesen olyan, mint Bobby. Szerintem sosem fog felnőni. Soha. Bár valahol az elmém mélyén elkezdett felszólalni egy hang, miszerint nem-e túl előítéletesen utasítok el mindenféle jelet arra vonatkozóan, hogy Garrido mondjuk rendelkezik… jó tulajdonságokkal. Vagy érzésekkel. Mármint, logikusan belegondolva nem tudom miért fáj bevallani, hogy lényegében nem végzett rossz munkát bébiszitterként, és amennyire meg tudom állapítani, nem turkált ott, ahol nem volt keresnivalója.
Biztos nem azért haragszom rá, mert Emma jobban kedveli nálam, azt már megszoktam. Mindenkit jobban kedvel.
– Akkor lehet, hogy mostantól minden nap ezt kéne hordanod. Sőt, mintha lenne is rá valami előírás… – Jó, a csokornyakkendő kicsit sok, de tényleg egyszerűbb így komolyan venni, mint a színes ingjeiben meg a farmerjében. És ha véletlen igaza lenne és tényleg normálisabban viselkedne, az már csak ráadás. – Ha ilyen kedves dolgokat mondasz nekem, a végén azt hiszem, megölni tervezel.
Ami, elnézve a megelevenedett kapuzárási pánikot, amivel az utcára parkolt a ház elé, nem is olyan messzemenő gondolat. Végigfuttatom rajta a tekintetemet, a kerekektől a tetejéig, de csak nem akar eltűnni, nekem pedig túl sok időbe telt megcsinálni a füstös sminket ahhoz, hogy megdörzsöljem a szemem. – Te tényleg meg akarsz ölni.
Mondanám, hogy úgy beszélt a kocsihoz, ahogy én a gyerekeimhez, de igazából sosem szólok hozzájuk ilyen szépen. Legalább olyan ügyesen viszik fel az agyvizemet már a puszta látványukkal, mint Saúl, csak akkor igazán békések és csendesek, ha alszanak, de olyankor meg nem szólok hozzájuk, mert a végén felébrednek. Talán az egész szituáció – a volt férjem esküvőjére menni az összes ember közül Garridoval – képtelensége folytán, de kiszalad belőlem a nevetés. – Olyan messze kell parkolnod a helyszíntől, amennyire csak lehet – szólok rá azért, hogy ne bízza el magát. – Nem láthatják, hogy egy Hot Wheelsből szállok ki.
Hozzátenném, hogy talán a megkomolyodott személyisége mellé érdemes lenne megkomolyodott szolgálati járművet szereznie, de annyira még én se vagyok könyörtelen, hogy elvegyem tőle ezt a négykerekű halálcsapdát, amit most kapott vissza. A gyerektől se veszed el a kedvenc plüssét. Akkor se, ha seggfejek.
– Komolyan mondom. Ez így – mutatok a kocsira, aztán az utcára – nagyon vicces, de nem passzol az imidzsemhez. Vagy bárki máséhoz huszonöt felett. – De gondolom meg se hallja, úgyhogy csak teszek magamban egy fogadalmat, hogy ha nem hallgat rám, akkor csak lehúzódom és ott maradok, mint mikor tizenöt évesen lógtam az iskolából (ami, ha Emma kérdezi, sose történt meg), hogy elmenjek a barátommal a parkba (sose volt barátom az apja előtt), és anya képes volt pont mellénk parkolni a boltnál.
Emlékszem még, mikor vaami olyasmivel fenyegetőzött részegen, hogy ha visszakapja a kocsit, akkor bele kell ülnöm. Nincs kedvem azt hallgatni, hogy megint megnyert egy fogadást, ami igazából csak az ő fejében létezett. Bár amilyen pocsék állapotban volt akkor, talán nem is emlékszik semmire. Végül elengedem a nyakláncomat, amit az ujjaim között forgattam gondolkodás közben és a szememet forgatva ülök bele. – Először és utoljára!
És csak mert elfelejtettem Ubert hívni.
– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy máskor vezetés előtt szoktál – sóhajtok nagyot. Szerintem inkább nem akarom tudni a választ. – Ha önmagadat ölöd meg, az a te dolgod, de túl egocentrikus vagy ahhoz, hogy ne ránts magaddal pár embert, már csak azért is, hogy legyen, aki lássa. – Saúl határozottan nem a halk elismerések pártolója volt, aki ne szerette volna néha a saját tiszteletére összecsődített rezesbandát személyesen vezényelni, meg amúgy fizetni is, mert má biztos nem fogja. – A cigire visszatérünk. – A tekintetem mondjuk azt sugallja, hogy a válasz valószínűleg igen lesz. Valahogy túl egyszerűnek tűnik csak elszívni egy vagy két szálat, hogy ne akarjon felrobbanni a fejem (mert fájdalomcsillapítóra nem igazán illik inni, márpedig tervezek inni), és néha megengedem magamnak, hogy a könnyebbik utat járjam. Tonyt is ezen az úton szedtem fel annak idején.
A következő kérdésével mondjuk megfogott. – Hetekig etettelek. Az egzisztenciális középéleti válságodat nem én fogom megoldani. – Közlöm vele vigyorogva, mármint, tényleg vigyorogva, nem olyan „most belefojtalak a kávédba” vicsorral, ahogy egyébként szoktam. Lehet, hogy egy pindurkát mondjuk ittam otthon. Tényleg nem sokat, csak egy felespohárral. Amit mondjuk tele töltöttem, de az akkor is egynek számít. Meg utána még egy búcsúkortyot az üvegből, de az se számít igazán, mégcsak nem is pohárban volt. Jobban hozzászokott már a testem az alkoholhoz, minthogy ez megártson, csak egy icipicit bizsergett tőle a bőröm, kellően pacifistának éreztem magam tőle.
Csak ez lehet a válasz arra, hogy úgy tűnök, mintha jókedvem lenne, véletlenül sem az, hogy megszoktam volna vagy neadjisten’ egy egészen kicsit kedvelném Garrido társaságát. Előbb veszek én is magamnak egy Camarot, minthogy ezt bevalljam. – Még kitalálom – mondom aztán, miközben bekötöm magam. – A legjobb ötletek állítólag halálközeli élmény során érik az embert.
Egyesek vitatkoznának azzal, hogy talán épp én vagyok az, aki hajlamos… egy egészen picit gyorsabban menni az indokoltnál és a megengedett sebességnél, de ezek az emberek csak azért mondanák ezt, mert ő is olyan csigalassúak, mint a kalapos bácsik a kis Volkswagen Bogarukban. Amilyen öregnek tűnik néhány sofőr, akik kiszállnak a középső ujjukat mutogatni, valószínűleg akkor is életben voltak már, mikor a legelső T-Modell legördült a gyártó sorról és bámulatos 19 mérföld per órás sebességgel tudott haladni. Nem csodálom, hogy a mostani tempót száguldásként élik meg.
De ez más. Most nem én vezetek, és olyan kezébe adni az életed, akiről az esetek nagy részében azon fantáziálsz, hogyan fojtsd meg a saját nyakkendőjével, finoman szólva sem egyszerű. Úgyhogy helyette is nyomom a féket, mikor úgy ítélem meg, túl későn kezd lassítani. – Senkit sem utálunk – javítom ki, és valószínűleg azt is hozzá kéne tennem, hogy eleve nincs „mi”, de valahol azért nem rossz érzés tudni hogy legalább egy ember lesz, aki engem támogat azon a francos esküvőn, mert Emma biztos a főgonosz lenne a sztoriban. Mondjuk Logant még megvesztegethetném gumicukorral. Nem mondom, hogy van a levéltáskámban, és azt sem, hogy nincs, csak hogy nehéz bepaszírozni a telefon és az iratok mellé. – Nincs rá okom. Ha utálnám őket, azt jelentené, hogy még akartam valamit Tonytól, ami nincs így, úgyhogy csak örülök annak, hogy végre nem négyből háromszor lemondja a megbeszélt látogatását a gyerekekhez, mert épp Tijuánából tart Kambodzsába egy flamencotáncos miatt, akibe őrülten szerelmes. Most elveszi a flamencotáncost. – Kihúzom magam az ülésben, felettébb elégedetten. Az előbb a pirosnál megnéztek. És nem vagyok hajandó azt gondolni, hogy a srác a kocsit bámulta. – Biztos terhes lett, a marhája. Remélem, már látszik és feszül rajta a ruhája. És hogy elhízik. Csak egy kicsit. A közjó érdekében.
Mármint, ha nem kapok idegrohamot tőle meg a nyálas-flancos esküvőjüktől (amíg nekünk csak két tucat vendégünk volt a nagyszülei pennsylvaniai családi házának kertjében, addig ez a nő megkapja a The Foundryt?!), az mindenkinek csak jó, nem?
– Ketten – vonom meg a vállam hirtelen őszinteségi rohamtól vezényelve. Hazudhattam volna, hogy mindenkit végigtelefonáltam az ismerőseim közül és mindenki pont beteg vagy a beteg nagymamájához megy, de… Valahogy feleslegesnek érződik. – Bobby, érthető okoknál fogva. És Matt, akivel találkozgattam egy darabig, mert egy seggfej. Nagyobb, mint te. Bonyolultnak hívott, el tudod hinni…? Ne válaszolj. Nem az én hibám, hogy akkora volt az érzelmi palettája, mint egy papucsállatkának.
És ebben sok közöst találhattak volna Tonyval. Kedves papucsállatka, nem azt mondom, de azért egy gyereket vagy egy ország vezetését nem bíznád rá, kivéve, ha Amerikáról van szó. De mondjuk én egy értelmes nemzetre gondoltam. Mondjuk Kanadára. Kanadában biztosan nem lenne rasszista és nőgyűlölő papucsállatka az elnök. Ha Trudeau lenne az elnökünk, a végén rászoknék a CNN-re.
– Tudod, valahol egészen aranyos, hogy még mindig azt hiszed, örülni fognak neked – horkantok fel. – Jamesont áthelyezték miattad, mert letelt a nyolc éve, és három 1st Grade fizettségi osztályban lévő nyomozóra már nem jut támogatás, úgyhogy keresniük kell valakit kevesebb tapasztalattal. Gondolom ő lesz az új társad, ha már annyira meg akarsz szabadulni Burnhamtől. Aki mellesleg a legjobb dolog volt benned. Sose hisztizett, mikor rászóltam, hogy húzzon védőfóliát a cipőjére, nehogy összejárkálja nekem a helyszínt. És valami varázslatos módon volt ideje azzal kezdeni a külön indítványait felém, hogy „kérem”, és úgy fejezni be, hogy köszönöm”. Ha ezt rendszeresíted, esküszöm, hogy sütök neked tortát.
Nem tűnik túl nagy kérésnek és túl nagy ígéretnek sem, már azon túl, hogy egyébként tök jól sütök, csak épp utálok. Szerencsére nem látom nagy esélyét bármiféle változásnak Garridot illetően, ahhoz már kicsit öreg.
– Nekem is ajánlottak állást – teszem még hozzá, bár én sem tudom, miért. – A Crime Analysis Unitnál. Végre lenne haszna a PhD-mnek. És nem kéne néha hajnali kettőkor bemennem a szabadnapomon. – Tulajdonképpen minden szempontból egyszerűbb lenne az életem, a fizettségem pedig nem csökkenne túl nagyot, mert bár annál a Bureau-nál új lennék, magasabb rangú diplomám számítana be. Egyelőre még mindig odázom a választ. – Csak azért nem mondtam rögtön igent, mert Bobby még mindig a Favaro-ügy kifutásától függ, és nem hagyhatom magára veled. Úgyhogy remélem, ha végre visszakapod a jelvényedet, akkor több időt töltesz majd valódi munkával és kevesebbet szórakozással, hogy mihamarabb a végére járjunk. Neked is az érdeked. Ha rájönnek, hogy a besározás nem működött úgy, ahogy akarják, akkor lehet, hogy véglegesebb megoldást keresnek a képből való kiszórásodra, nem?

« I say don't you know »

Nem arról van szó, hogy adott esetben ne tudnék értékelni egy ehhez hasonló autót. Biztos vagyok benne, hogy a maga piacán nagyon előkelő helyet foglal el. Mondjuk egy tizenhat éves kissrác nedves álmában, valahol Margot Robbie mellett. Ha kevésbé ragaszkodnék ahhoz, hogy Garrido minden mozdulatán és mondatán felidegesítsem magam, akkor talán elfogadnám, hogy a kora ellenére tanúsított infantilis viselkedésének oka a szülői jelenlét hiánya. Nem ő lenne az első, aki újra akarja érni a fiatalkorát avagy egyszerűen nem tudja elengedni azt, mert történt valami olyasmi, ami felborította a természetes ritmusát.
De ragaszkodok hozzá. Nagyon.
– A testnedvek szabad levegőn három nap alatt molekuláris szintre bomlanak, úgyhogy az, hogy mi történt harminc éve, nem érdekel túlzottan – az pedig, hogy beazonosítsák a DNS-t (aminek a felező ideje 521 év, vagyis majdnem másfél millió év kell, mire végleg minden kötés eltűnik belőle), hadd legyen annak a csapatnak az agybaja, akik voltak olyan hülyék, hogy megpróbáljanak bizonyítékot keresni ebben az autóban, nagyon jól tudva, hogy a gond nem a hiányukkal lesz.
– Egyébként pedig nyertem – teszem hozzá elvigyorodva, a fejemet a háttámlának döntve nézve Garridora. – Fogadtál velem, még januárban, hogy szerinted igenis beleférne két gyerekülés. Úgyhogy ezt elvesztetted. – Tény, amúgy részeg volt, de az nem az én hibám, és nem is egyeztünk meg semmilyen nyereségben, legalábbis a magam részéről, de az is elég, hogy igazam van. Nagyon szeretem, ha igazam van, és amilyen szerencsés világban élek (és amilyen idióták között), elég sokszor van igazam.
– Ihatsz. Csak utána sétálnod kell hazafelé. – Bár az már az ő gondja lesz, mert úgysem vele megyek. Nem mondom, hogy én nem terveztem inni, mert egyrészt ingyen van, másrészt pedig máshogy nem bírom ki; de amúgy sem hiszem, hogy sokáig ott leszek. Ez inkább udvariassági jelenlét, és bárki bármit mond, ha nem lenne Logan és Emma, nyilván el se mennék. Csak addig maradok, amíg Logan nem lesz túl fáradt, ami még az izgalom okozta adrenalinlökettel együtt sem hiszem, hogy több lesz, mint valahol este tíz tájéka. – Július eleje van, Garrido. Mit gondolsz, mennyi idő telt el május óta? Vagy te végig részeg voltál…? Tudod mit? Ne válaszolj. Ha egyszer valaki rám hívja a gyermejólétiseket, őszintén mondhatom, hogy fogalmam sem volt.
Ha nem engednék a gyerekek közelébe olyat, aki néha-néha iszik, soha nem lenne bébiszitterem, mert az egyik fő jelentkezőm általában Tony anyja. Nem véletlen költöztem oda, ahova; ha nem laknának az utca végén és nem lenne nyugdíjazott pedagógus, akkor nem tudnék itt dolgozni. Nem mindenkinek van olyan luxusban része, hogy hajnali háromkor van kit kirángatni az ágyból, hogy vigyázzon a gyerekeire, mert épp helyszínre kell mennie.
– Tony szüleit végképp nem. Az anyja rengeteget segít Emmáékkal – rázom meg a fejem, és azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha ugyanennyit nevelte volna a fiát is, most nem lennénk elválva. De ez mindig ilyen, a szülők borzasztóak, aztán nagyszülőként próbálják helyrehozni a dolgok egyensúlyát. – Flamenco. Az a kasztanyettás tánc… Tudod, a fodros szoknyákkal…? Spanyol.
A vádjára nem reagálok semmit, úgy teszem, mintha meg se hallottam volna. Nem utálom én őket, csak nem szeretem, és megvan a magam véleménye.
– Tényleg? A nagy kocsikkal meg nem pont kompenzálni szoktak? – Úgyis tudom, hogy ezzel túl magas labdát adtam neki, és muszáj lesz leütnie, legalább annyira, mint Logannek végigfogdosnia minden plüssöt a boltban. – Én is kezdem úgy érezni, és ez nagyon elszomorít. Lehet, hogy inkább leszbikus leszek. – Anyám szerint ha harmincöt éves korodra nem vagy komoly kapcsolatban, soha nem is leszel. Szerintem csak onnan szedte ezt a számot, hogy ennyi idős volt, mikor összejött Billel apa után, de hiába tudom, hogy hülyeség az egész, egyre inkább érzem a szám közeledését; az a harmincas éveid jobbik fele, a harmincas éveid pedig az utolsó évek, amikor még életed prímjében vagy. Nincs sok időm találkozgatni emberekkel, de egyik mindegyik elég nagy bukás volt; egyedül Loise nem, abban az értelemben, hogy azóta is a legjobb barátom maradt, de… A tények azok tények. Mindegy, Saúl mennyire idegesít, minden hülyeségével együtt is legalább funkcionális emberi lény. És ha a lakását nem látja az ember, akkor még azt is gondolja, hogy tiszta. Ez a kettő pedig hiába a bare minimum, lassan a maximum elvárás is, és ez tényleg szomorú.
De nyilván túl sokszor és túl egyértelműen nem ismerhetem el neki, hogy nem annyira borzasztó. A végén elbízná magát. – Rosszul gondoltad – pillantok rá összeszűkített szemekkel. Nem szeretem, amikor célozgat, őt viszont mintha ez éltetné. A célozgatás is, meg az is, hogy én nem szeretem. Egy nálam bölcsebb ember, akit talán Oprah-nak hívnak, talán nem, azt mondta egyszer a műsorában, hogy sokszor azokat lökjük el magunktól a leginkább, akik a legjobban érdekelnek, félve a csalódástól és a vulnerabilitástól, és szerinte a legjobb megoldás a nyílt megbeszélés. De nyilván sosem találkozott Saúllal, szóval nem tudja, mit beszél.
– Úgy mondod, mintha soha senki nem akart volna még megölni téged. – Amiről már csak azért is tudom, hogy nem igaz, mert csak én naponta legalább ötször célzok rá, és ez általános mindenki körében, aki ismeri. Kivéve Burnham. Ő csak mulya. – Bobby szó szerint a folyóból mászott ki. Lehet, hogy alapból nem túl bölcs döntés rendőrök után menni, de ha eléggé zavarod őket, nem tartanám lehetetlennek. Szerintem mindannyiónkat szemmel tartanak. Az egyikük odajött hozzám a boltban pár hete – vonom meg a vállam, mintha akkor nem kaptam volna is híján pánikrohamot, mert szóba hozta a gyerekeim a fickó. Az ajtóhoz közeli kezem ujjhegyeit végighúzom az érdesített karosszérián, hogy lefoglaljam magam és véletlenül se kezdjenek remegni. – Bár lehet, hogy csak Bobby miatt volt.
Vele is kezdenem kell majd valamit. Nem lehet örökké nálam; nyilván tudnak már róla. Egyelőre viszont másféle problémákkal kell majd megküzdeni, mint például az esküvő.
– Hosszútávon többet keresnék ott. És egyébként is, nem tizenkét éves kisfiú vagyok, hogy a fegyverek és a hullák lenyűgözzenek – ráncolom össze a szemöldököm értetlenül. Már majdnem olyan, mintha marasztalni próbálna, de erre még rákérdezni sem akarok, mert a végén úgyis rakna bele valami szexista és perverz csavart.
Az efféle tendenciái az oka annak, hogy annak ellenére sem vagyok biztos benne, miért hívtam el és mit is kéne mondanom róla, amikor már az autónak dőlve várom, hogy visszaérjen. Persze Bobbynál jobb, mert ő még mellé venné a füves poénokat is, és valahol biztosan elhagyná a fél cipőjét, és egyébként is, a rokonoddal jelenni meg bárhol maximum az általános iskoláig nem ciki.
Mikor visszaér, felém nyújtja a kezét, de csak annyira ismerem el a gesztust, míg megemelem a szemöldököm – ugye nem gondolod komolyan? –, azután pedig megindulok a járdán, hogy letudjuk a két utcányi távot. Még jó, hogy nagy gyakorlatom van hosszútávú magassarkúban való gyaloglásban. – Egy kicsit sem – rázom meg a fejem. Bobby mindig azzal jött, hogy ha nem tudná, hogy máshogy volt, akkor engem meg a romantikát illető totális figyelmen kívül hagyásomat ismerve azt gondolná, csak elrángattam egy papírért a polgármesteri hivatalba. Egyszerre sért és elismer. – Pennsylvaniában volt, egy kúriában, élő zenekarral. Annyira tökéletesen olyan volt, mint terveztem, hogy már majdnem meghívtam rá az apámat is.
De csak majdnem. Biztosan pénzt kért volna a vendégektől.
– Nem azzal van a bajom, ha egy esküvő romantikus. Csak ez az egész olyan… túlzó. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a sok embert itt mind nem érdekelheti az ő boldogságuk, csak az ingyen kaja miatt jöttek, akkor meg mi értelme? – Minél közelebb érünk a Foundryhoz, annál több embert látni ugyanabba az irányba haladni, egyértelműen csinosan kiöltözve. A közelben lakók bizonyára ki nem állhatják a helyet, amiért minden hétvégén másik kerületben kell parkolóhelyet találniuk.  
A sor némileg megállni és megtorpanni látszik – New York olyan hely, hogy még a gyalogúton is dugók vannak –, és amint közelebb érünk, már tudom is, hogy miért; a szélesre tárt kapubejáratnál ott áll Tony és Remi, akik valamiért minden megérkezőt egyesével üdvözölnek. Tony egészen biztosan abban az öltönyben van, amiben esküdni fog és úgy vigyorog, mint egy cukortúltengéses ötéves, miközben minden bizonnyal udvariaskodva köszönget és beszélget. A leendő új Mrs. Rossi viszont egy olyan térdig érő fehér vintage ruhában álldogál, amit az ember talán munkába venne fel, esetleg randevúra, de biztos nem egy esküvőre. Mondjuk fehér, az tény; a fején pedig fehér virágokkal – szellőrózsa, krizantém, meg minden, csak rendes rózsa nem – díszített koszorú. Micsoda pozőr hippi.
Azt viszont el kell ismernem, hogy nagyon, nagyon szép pozőr hippi. Mármint, akkor is szép volt, mikor találkoztam vele, de reméltem, hogy legalább kijön rajta egy pattanás vagy hasonló, a stressz miatt. Nada. Akaratlanul olyan erősen szorítom meg a táskámat, hogy szerintem örökre eldeformáltam. Legfeljebb Oprah-nak hagynám, hogy elkezdje fejtegetni azt a szorító érzést, ami ráült a mellkasomra vagy a meleget, ami az arcomra, de azt azért el kell ismernem, hogy néhány pillanat erejéig nem gondolkozom józanul. Csak azért csúszhat ki a számon az, ami. – Járunk. Te meg én. Nem vagy a főnököm, bár amúgy sem vagy az, és… Csak fogadd el és ne szólj egy szót se, rendben? – Habár félig parancsnak szántam, azt hiszem a jelen helyzetben inkább kérésnek hangzott, talán kérlelésnek. Biztosra veszem, hogy az igen közeli jövőben még sokszorosan meg fogom ezt bánni, de egyelőre jobban lefoglal a jelenlegi szituáció.
Már azon gondolkodom, hogy mégis megpróbálok belé karolni, amikor egy törpe szlalomozik keresztül a sorban kialakult lyukakon. – Mami!
Amennyire a ruha engedi, lehajolok, hogy felfogjam az érkező Logan becsapódását, aztán lendületből felemeljem és a csípőmre ültessem. – Szia, kismajom. Vigyázz, ne rúgd össze a ruhám – próbálom úgy igazítani, hogy az egészen édesen picike lakkcipőjével lehetőleg ne hagyjon foltot az egy darab jó ruhámon, de nem nagyon érdekli, mit mondok.
– Annyira jó, hogy itt vagy! Olyan menő ez a hely! Apa engedte, hogy segítsünk Emmával a díszítésben, aztán meg lecsúszhattunk egy dobozban a lépcsőkön, nagyon izgi volt, de csak én csúsztam, mert Emma szerint gáz, de szerintem csak hisztis, mert a gyerekasztalhoz kell majd ülnie, pedig ő is gyerek, és én is ott leszek, nem tudom mi a baja… – Nem mondom, hogy máskor feltétlen mindig örülnék annak, Logan mennyire borzasztóan sokat képes beszélni, még ha természetesen bennem is van az ösztön, hogy amíg vidám, egészséges és mosolyog, addig mindegy, hogy mit csinál, de most egészen megnyugtat, ahogy a közelsége is. És a haja illata. Azért tejesen nem figyelek oda arra, amit mond, főleg azután, hogy felismeri a mellettem állót és teljesen rá fókuszál. – Saúl bácsi! Te jöttél a mamival? De jó! A te kocsiddal jöttetek? Megnézhetem én is? Vezethetem? Mehetünk abban haza?
– Nincs az az isten – jelentem ki, de lehet, hogy nem vesz komolyan, mert közben önkéntelenül is szélesen mosolygok. És a haját piszkálom, mert van benne néhány levéldarab ott hátul.

« I say don't you know »

Az emberek alapvetően azt szeretnék, ha a gyerekük nyitottan állna a világhoz; óvatosan, persze, főleg egy olyan nagyvárosban, mint New York, de azért általánosságban nyitottan. Szeretnéd, ha sikeresek lennének az életben, ehhez pedig hozzátartozik, hogy barátkozik, kapcsolatokat épít, egészséges szocializációban van része. Sokszor féltem is attól, mit kezdek majd egy gyerekkel, aki visszahúzódó valami miatt; tudom magamról, hogy nem vagyok a legtürelmesebb típus. Mindkettővel szerencsém lett, többek között emiatt se lehet már több, mert ezzel a kettővel már kimaxoltam a karmámat. De azért elnézve, Logan milyen jól kijön Saúllal, egy kicsit azt kívánom, bár ne lenne ilyen barátságos. Nem mindenkivel, csak úgy… specifikusan vele. Nem feltétlenül rossz ember, ha az lenne, Bobby ide vagy oda, a kisujjamat se mozdítottam volna, hogy segítsek neki, csak van néhány olyan tulajdonsága, amit a legkevésbé sem szeretnék Loganben viszontlátni. Az apjának is sok ilyenje van, de tőle nem tarthatom távol, és ő egyszemélyben elég rossz behatást jelent.
– Ilyennel ne viccelj ennyi ember előtt – szólok rá Garridora, aki a kelleténél kicsit jobban élvezi a helyzetet. Meglehet, hogy adott lehetőségek között nekem se lenne annyira ellenemre, mint ahogy mutatom, de ezt megakadályozza, hogy direkt utálni akarom. Mindig is elképesztően kitartó voltam ebből a szempontból. Az utálathoz különösen sokáig tudtam ragaszkodni.
– Nem viccelek!
– Mindkettőtök érdekében remélem, hogy igen – zárom le a témát egy olyan mosollyal, ami mögött még Logan is észreveszi a figyelmeztetést. Legalább félig. Már érzi a hangsúlyomból, miből lehet potenciális XBOX megvonás.
Míg engem lefoglal, hogy őt a ruhám nagyjábóli épségben tartása mellett visszarakjam a földre, nem veszem észre, hogy közben eltűntek előlünk az emberek, csak amikor meghallom Tony hangját, egészen közelről.
– Szia, Remi – erőltetek valamivel kedvesebb ívet a számra a korábbinál, amin még én is éreztem a feszültséget. – Tony. Gondolom, mondhatom, hogy sok boldogságot?
Fulladj meg az első szelet tortán.
– Technikailag már házasok vagyunk, mert az engedélyt aláírtuk a városházán – nevet fel Remi, aki láthatóan próbálja ignorálni Tony döbbenetét. Remélem, azért tudja, hogy nem azért van, mert az ezek szerint már jelenlegi férje bármit is akarna tőlem. Valószínűbb, hogy szimplán velem nem tudja, mit kezdjen. Pedig biztos az ő ötlete volt, hogy meghívjanak. – Úgyhogy köszönjük. Remélem, jól vagytok! Tony azt mondta, valószínűleg a testvéreddel jössz…? Robert, ugye?
– Bobby – javítom ki, mintha nem lenne mindegy, hogy az ex-férjem új felesége hogy hívja az öcsémet. De szerintem a hivatalos személyeken kívül soha senki nem hívta őt Robertnek. Még anya se, ha mérges volt. – Tony alighanem félreértett. Hajlamos rá. Mint például ha megkéred, hogy vigye ki a szemetet, de helyette megnéz még négy részt a Fireflyból.
– Nézzük a jó oldalát, a szemetet talán nem vittem ki, de legalább elváltunk, és most mind boldogok lehetünk, ugye? – szúrja közbe Tony. Mibe fogadjunk, hogy Remi kedvéért biztosan kiviszi a szemetet? Sőt, még csak emlékeztetni se kell rá. Nem azt mondom, hogy remélem, megváltozik vele is, mint velem tette, mert nem, ilyet nagyon keserű dolog volna kívánni, de azért…
– Hogyne – bólintok erőltetett mosollyal. Vajon látja benne a „baszd meg”-et? Remélem, mert kimondani nem fogom. – Nos, akkor gondolom találkozunk majd bent. – Egyiküknek se kell kétszer mondani, és a mögöttünk lévő család, ahol az apuka egészen eddig azt magyarázta az ikerlányainak, miért nem fáznak a bálnák a tengerben, szinte egyöntetű sóhajt hallat, amiért ennyivel is előrébb vannak.
Egészen öt-hat méterrel későbbig nem tűnik fel, hogy Logan nincs mellettem. Tétován ácsorog félúton köztem és az apja között.
– Nem jössz, kismajom?
– Hát… – Vágyakozva pillant az embertömeg felé. Nyilván az apját választja. Csak azért, mert őt kevesebbet látja; ezzel nyugtatom magamat.
– Maradj csak. Merre van a nővéred?
– Bent volt, Laylával beszélgetett.
– Kivel?
– Remi húga. Képzeld, annyi idős, mint Emma, és játszik zongorán, és beszél franciául is, és Remi is, és…!
– Remek, kicsim! Menj apához. – Hát persze, hogy beszél franciául, a húga meg annyi idős, mint Emma. Gondolom a legkevésbé sem lesz kedve elszakadni tőle; láthatóan mindketten nagyon élvezik, hogy most ők is ennyire „fontos” személyek, akiknek dolguk van. Nem mondom, hogy nem értem meg, annak idején a nagybátyám esküvőjén én is imádtam koszorúslány lenni. Épp csak azért jöttem, mert ők itt vannak, ha pedig ők nem is szagolnak felém… Hát, akkor marad Saúl.
– Lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha Bobby odaköltözne hozzád – folytatom a korábban megkezdett beszélgetésünket, amire végülis nem válaszoltam. – Cserébe elhozom a macskádat. – Legalábbis remélem, hogy macskája van, és nem mosómedvéje vagy oposszuma. Annyit tudok, hogy amikor pár hónapja ott aludtam a kanapéján, valami kicsi és szőrös egyszer elhúzott a kezem alatt. A lakása állapotából ítélve utólag belegondolva patkány is lehetett. Ő mondta, hogy macska. – De lehet, hogy hosszú távon jobb lenne, ha…
– April! – Ha akarnám se tudnám figyelmen kívül hagyni. Elisa, a volt-anyósom és Remi mostani anyósa (amíg az anyósokról volt szó, szerintem elég jó biznisz, csak a brandyre jár rá jobban a kelleténél), szinte szó szerint utat tört magának az embereken keresztül. A kezében kis brossúrák voltak, a díszítés mintája alapján alighanem az esküvő programját tartalmazza, azt osztogatta eddig másoknak. Ha jobban megnéztem, láttam Maurot, Tony apját, ahogy egy asztalra felstócolt prospektus mellett állt. Nem ő osztogatta, hanem néhány elegánsan szoknya-blúz egyenruhába öltözött lány. Alighanem a szervező cég alkalmazottjai.
Elisa a korát meghazudtoló sebességgel terem mellettünk, és bár először valószínűleg csak engem vett észre, nem mulasztja el felettébb feltűnően végigmérni mellettem Saúlt is, főleg, miután meglátja, hogy a keze még mindig a derekamon van. Egészen eddig nem is zavart.
– Örülök, hogy megjöttél. Ő ki?
Csak semmi finomkodás. – Én is örülök. Ő… – Nem akaródzik sehogysem kimondanom, hogy együtt jöttünk, mert Tonynak azt mondani, hogy együtt vagyunk, az egy dolog, de Elisa más. Mintha a nagyanyámnak hazudnék. – Saúl Garrido. Együtt… dolgozunk.
– Azt látom. Akkor olyan rendőrféle? – hunyorog rá, nagyjából úgy, mintha egy sonka értékét próbálná megállapítani a boltban. Kérdésnek hangzik, de igazából kijelentés. – Ismerős nekem. Láttam már a tévében? Nem olyan korrupt féle, ugye?
– Nem – vágom rá, mielőtt Saúlnak lehetősége lenne esetleg megpróbálni megmagyarázni, hogy a felfüggesztése miért és hogyan is történt. Elisának csak annyi ragadna meg belőle, hogy drogozás miatt felfüggesztették, és bizonyára elővenné a Bibliát, hogy démont űzzön. – Talán csak hasonlít…
– Megvan! Aprilnél láttam! De hát annak megvan már majdnem egy éve. Miért nem mondtad, hogy…?
– Tagadásban élek – nyögöm ki végül a legkevésbé borzasztónak tűnő opciót. ehet, hogy mégis rossz ötlet volt az egész. Nem csak az, hogy elhívjam Saúlt, aztán azt mondjam, tegyen úgy, mintha járnánk, hanem az is, hogy egyáltalán elfogadtam a meghívást.
– Ugyan, drágám, mindenkinek joga van a boldogsághoz! Kérdezd csak Maurot! Ő is azt mondja, hogy… Na várj, hát az előbb még itt volt…
– Azt hiszem, nem tartunk fel inkább, jó? – Megéreztem a menekülés lehetőségét. – Ha találkoznál Emmával, mondod neki, hogy ha gondolja, keressen meg?
Igazából nem nagyon várok válaszra, bár bólogatva mond valamit, de mivel épp az ellenkező irányba fordulva keresi a férjét (aki nyilván kikapcsolta a hallókészülékét), nem hallom. Inkább csak gyorsan igyekszem elslisszanni onnan.
Jobb híján végül, mert nincs kedvem se a szélén állni, se pedig a kitett széksorokra, a galéria felé veszem az irányt. Szép hely, amúgy, ha valaki kapcsolni akarja ezt a „művészien lepukkant” indusztriális dizájnt – a csupasz téglafalak és a fekete acél szerkezetek, mint a lépcső és galéria maga – a millió virággal. Na jó, tényleg szép.
– Lehet, hogy mégis hülye döntés volt eljönnöm – mondom ki szóban is a korábbi gondolatomat, ahogy némi megnyugvással rákönyöklöm a korlátra, amiről virágfűzéreket lógattak le. Biztonságosabbnak tűnik innen fentről nézni az embertömeget. – Ne mondd, hogy te megmondtad. És remélem tudod, hogy erről egy szót sem szólhatsz senkinek – vetek rá figyelmeztető pillantást. Még csak az kéne, hogy elterjedjen, esküvőre járok vele. Néhányan már így is furán néznek rám. Vagy csak beképzelem. Megvan annak a maga oka, hogy még Saúllal se vagyok hajlandó beszélni arról, ami történt még tavaly ősszel, az pedig többek között az, hogy így is nehéz komolyan vetetnem magam. Még 2020-ban is a kelleténél jóval több férfi hiszi a rendőrségnél, hogy egy nő csak akkor juthat előre ilyen helyen, ha megfelelő emberekkel fekszik össze.
– Azért… Kösz. Hogy eljöttél. – Nehezemre esik kimondani, ezt biztos érezni a hangomon. – És hogy hazudsz a kedvemért, bár ez nyilván nem olyasmi, amit a gyerekeimnek tanítanék. Azt hiszem, mostantól életem végéig hazudnom kell majd nekik rólad, de nagyobb rosszakra is épültek már családok. – Úgy vonom meg a vállam, mintha nem érdekelne, és mintha nem tudnám, mennyire önző és gyerekesen buta dolog. Nagy hanggal támogatom a feminizmust, aztán amint tennem is kéne valamit, inkább a büszkeségemet választom. Nevetséges. – Lehet, hogy majd kedvesebben is megköszönöm, de előtte innom kell. Sokat. Kár, hogy a prospektus szerint csak a ceremónia után nyit a bár.
Még szerencse, hogy otthon alapoztam. Egy egészen kicsit.

« I say don't you know »

Nem tudom mi a bosszantóbb Saúlban, ha azt állítja, márpedig igaza van, vagy amikor tényleg az van. Mind a kettőt nagyon lelkesen vagyok képes utálni, és bár egy része egyértelműen személyétől független, a másik nagyon is személyes. És alighanem az az a rész, amiért hangosan bosszankodom, de… máshogy. Mármint, rendkívül bosszantó alak, de máshogy az, mint mondjuk Mayfeld, akivel még azelőtt dolgoztam együtt hogy a task force-hoz kerültem volna. Az a fickó nem csak hangoztatta a szexista sztereotípiáit, élt is velük.
Nem mintha valaha bevallanám neki, hogy nem ő a legborzasztóbb opcióm, így is túl nagyra tartja magát. – Nem biztos, hogy ezt tudni akarom – jegyzem meg a hazugságokat illetően, bár igazából nem vagyok túl magabiztos. Most, hogy tudom, hogy voltak ilyenjei, tudni akarok róluk, bár nem közölném ezt vele. Egyelőre. Majd pár pohár után meglátjuk.
– Azt akarod, hogy megünnepeljük hogy nem vagy itt? – vonom fel a szemöldököm. Fura kink, de ő tudja. – Ez elég magasröptű önkritika. – Vagy némi depressziós felhang. Ez lenne az utolsó gondolat, ami bárkinek eszébe jutna Saúlt ismerve, és lehet hogy tőlem is csak valamiféle reménykedés. Már nem azt szeretném hogy depressziós legyen, természetesen, csak… jó lenne tudni hogy azért van némi emberség a fennhéjázó, „semmit sem veszek komolyan” álcája mögött. – De ha erre vágysz… megígérem, hogy ha még tartom veled a kapcsolatod a temetésedkor, akkor örömtüzet is kapsz.
Épp azon gondolkodom, hogy talán túlzottan groteszk téma ez a helyszínt figyelembe véve, de amint Ő vált témát, inkább visszamennék az előzőhöz. – Ezt úgy mondod, mintha fél szeme lenne meg két foga – rázom meg a fejem hitetlenkedve. – Nézd, nem rossz ember, érted? Talán nem a legmegbízhatóbb, de húsz évesen nem is tulajdonítasz neki túl nagy súlyt, aztán később, ha szerencséd van, megbánod, mint én. Nem azért váltunk el mert kibírhatatlan volt. Csak nem volt… Olyan, akire számíthatok. Pedig két gyerekkel nehéz máshogy. – Igazából nem tudom ezt miért pont Saúlnak mondom el, mert őt sem a megbízhatóságáért fogják ellopni. Gondolom. Igazából ezen a felfüggesztésen túl inkább csak túlbuzgó volt a maga módján, nem lusta, a magánéletben pedig nem tudom milyen. Abban sem vagyok biztos hogy van neki olyan.
Nem az bánt, hogy Tony tovább lépett, hanem az, hogy nekem azóta sem sikerült egyről a kettőre. A végén igaza lesz az anyámnak; pár éve még képesebb volt megfontoltan beszélni, ennek ellenére mikor bejelentettem neki a válást tulajdonképpen szimplán lehülyézett. Azt mondta, majd elmúlik az érzés, tartsak ki mellette, mindig nehéz, és ha nem is lesz jobb, hát máshol talán az lenne? Akkor még bíztam benne, hogy igen, és hat évvel később nem az egyik kollégámat kell rávennem, hogy azt hazudja velem van, hogy ne nézzek ki totál idiótának.
– Remélem, nem sztriptízbárra gondolsz – forgatom meg a szemem, bár valahol azért nem mondom hogy nem tetszene ha tényleg befuccsolna a házasság. Borzasztóan önző gondolat, tudom, épp ezért marad gondolat. De azt is el kell ismernem, hogy lassan szívesebben mennék egy olyanba, minthogy itt legyek; főleg mikor a terem túlfelén észreveszem Emmát, ő is engem, mosolyogva intek neki, ő meg elfordul. Ezért ruháztatlak, te hálátlan?!
– Nem, de hallottam hírét. – Értse ezt ahogy akarja; a rendőrségen rendezett évzáró partik nem az én világom, rendszerint olyan gyorsan lelépek ahogy lehet, és inkább otthon ünnepelek magamban. – Bízom benne hogy a tánc jobban megy mint a spanyol. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem tudja mi az a flamenco. Az azt követő kijelentésére csak a fejemet rázom. – Én sem hiszem el, hogy ezt mondom, de… Nem te lennél a legrosszabb apa a világon. Közel sem a legjobb, ne érts félre, és még mindig bőven nem ideális. És nagyon, nagyon örülök hogy az a pánik csak pánik maradt. Mindezekkel együtt, jobb lenne ha nem nagyon beszélnél többet Logannel. Nem azt mondom, hogy ne szólj hozzá, csak… – Nagyot sóhajtok. Ebből nehéz jól kijönni. – Hamarosan visszakapod majd a jelvényed és úgysem találkozol vele többet. Remélem, nem ígértél neki olyat amiben nem voltál biztos hogy még előtte megoldod.
Nem annyira választ várok erre tőle, mint inkább azt, hogy gondolkodjon el rajta. A gyerekek hajlamosak nagyon hamariak lenni és hisztizni ha nem kapnak meg valamit, de Logan impulzuskontrollja mindig is jó volt. Jobb, mint az enyém. Az apja ígérgetései nyomán szerintem már eleve nem vesz készpénznek semmi ilyesmit, és csak örül ha mégis látja a másikat. De pont azért, mert erre már itt van Tony, nincs szüksége több ilyen emberre az életében; vagy nekem nincs. Igazából fogalmam sincs.
Idő se nagyon jut erre, mert hamarosan megszólal valamiféle furcsa feldolgozása az egyébként nyálasan tradícionális bevonuló zenének, a násznép pedig elkezdi elfoglalni az ülőhelyeit. A kezdeti látszólagos káoszt követően egész gyorsan helyre kerülnek a dolgok. Nem húzták el a ceremónia részét túlzottan; igazából azt követően, hogy mindketten bevonultak (előttük Logan, Emma és még két gyerek, feltételezem Remi rokonai, szórnak virágszirmokat, el kell ismernem, hogy nagyon cukik, és Logan külön lelkes amiért ő avanzsált a gyűrűvivővé) az eskető valami rövidített szöveget mondott el, amit az ő undorítóan nyálas esküjük követett (Tony még sírt is), aztán csók és torta. Nem szarakodtak vele sokáig. Ezt követően a ceremónia helyét felváltotta egy sebtében felállított keverőpult odabent, kint pedig a felállított asztalok vártak. Mivel jó idő volt, így egybenyitották a teret az üvegajtókkal; ami lényegében azt jelentette, hogy semmilyen irányba nem volt menekvés a rokonok elől.
Igyekeztem viszonylag rejtve maradni, anélkül, hogy úgy tűnne, bujkálok. Micsoda szerencse, hogy a bár elégé az események szélén volt ahhoz, hogy ne legyek feltűnő. Persze végül nem ittam többet kettőnél, mert a perifériámon végig látni véltem valamelyik gyereket, és nem akarok az egyik olyan szülő lenni. Ez a kettő viszont történetesen elég volt ahhoz, hogy ne akarjak kibújni Saúl táncfelkérése alól. Vagy másé alól, ha már itt tartunk; nem kellett hozzá túl sok idő, hogy az általános véralkoholszint kezdjen a határérték fölé emelkedni, ami azzal járt, hogy az sem tudta ki vagyok akivel egyébként már sokszor találkoztam, mint mondjuk Tony évfolyamtársai vagy unokatestvérei. Mondjuk miután az egyikük, aki egyébként már bőven a hatvanas éveiben járhat, sokadjára is megpróbálta megmarkolni a fenekem, inkább udvariasan közöltem, hogy kitáncoltam magam mára. Nem lett volna fair eltörni a karját a tánctér közepén.
– Ez a rohadék. Megesküdött rá, hogy nem szereti a vörös bársony tortát – csóváltam a fejem az egyik kinti asztalnál ülve. – El kéne lopnom néhány szeletet. Szerinted ha hattyúba hajtogatom a fóliát, befér a zakód alá?
Lehet hogy sosem tudjuk meg, szerencsére, mert Emmáék ezt a pillanatot választották arra hogy megjelenjenek. A lányom tekintetéből ítélve nem annyira saját döntés volt.
– Hé! Sziasztok! Készen álltok hazamenni? – Már úgyis kezdett lemenni a nap, a fényeket is hamarosan felkapcsolják.
– Apa azt mondta, hogy maradhatunk.
– Ez nagyon kedves tőle, de biztos fáradtak lesztek hamarosan, úgyhogy jobb lenne még úgy hazaérni hogy nem kell könyörögnöm a fogmosásért, hm?
– Apa vett ki nekünk szobát itt a hotelban! Nem lenne egyszerűbb maradni?
– Miért akarnál idegen helyen aludni a saját szobád helyett?
– Mert sosem alszunk hotelban!
– Azért, mert van saját szobád. Inkább örülnél neki!
– A Bronxban! – forgatta meg a szemét Emma, és épp elégszer láttam magam ahhoz, hogy tudjam, én is így festhetek közben. – Péntek van, hadd maradjunk!
– Holnap hazamegyünk a nagyival!
– Azt hittem, Saúl bácsi kocsijával akarsz menni.
Kétségbeesett próbálkozás, de erre Logan elbizonytalanodni látszott. –  Hát… Igen. De ő nem marad ha te sem, ugye? Majd megyünk máskor!  
Erre nem akarok válaszolni. És igazából nem is sok választásom van; mármint, legyek én az anyuka, aki képes volt megsiratni a gyerekeit az ex-férje esküvőjén, mert nem akarta hogy hotelben aludjanak? Magamra erőltetek egy mosolyt. – Hát, ez az apátok napja, úgyhogy legyen ahogy szeretnétek. – Eltéveszthetetlen az az öröm ami felvillan az arcukon. – De hívjatok fel amikor beértetek a hotelba, jó? És hogy mikor indultok, azt feltétlen kérdezzétek meg a papától!
Bár ahogy elnézem a volt apósom állapotát, szerintem délig fel se fog kelni.
Ezzel a hírrel együtt viszont már tényleg nincs miért maradni, úgyhogy sóhajtva ott hagyom a tortát is (már nincs hozzá ingerem), és jelzek Saúlnak hogy induljunk. Kint még elköszönök az anyósomtól, aki épp a bár felől jön (aznap sokadjára, teszem hozzá, amilyen kicsi olyan jól bírja a piát az öreglány), és nem sokára már megint kint állunk az utcán. Alig néhány óra telt el, de sokkal többnek tűnik, a délután elég messzi. Nem tudom, hogy egy kicsit az elárultság vagy simán az elfogyasztott alkohol (és torta, meg rákkoktél) bugyog-e bennem, amikor végül döntök. – Ismersz valami normális kocsmát a közelben? Vagy inkább a te lakásod közelében. Mondanám az enyémet, de az a Bronx, és nem vagyok benne biztos mennyi az esélye annak, hogy ott megkéselnek. De úgy érzem, határozottan inni akarok. Szóval?