Pontosan olyan volt az első néhány nap, amilyenre számítottam. Semmi kiugró anomália, semmi váratlan fordulat. Nehezemre esik felkelni fél óra lopott alvás után, hányingert okoz már az automatás kávé gondolata is, és több almát ettem két nap alatt, mint az elmúlt egy hónapban összesen. A kórháznak ugyanolyan a szaga, mint bármelyik másiknak, a lámpák ugyanúgy vakítanak, mint bármelyik másikban, a páciensek ugyanolyan irritálóan türelmetlenek és értetlenek, és az orvosok is csak abban különböznek a Bellevue-tól, hogy nem apa parancsolgat nekik. Minden ugyanolyan, mint eddig, és mégis mar a gyomorsav (az idegtől vagy az automatás kávétól), az állandó éles pittyegést a kórtermekből, a sürgősségi zsibongását akkor is hallom, amikor teljesen egyedül, csukott ajtó mögött ledőlök néhány percre az öltöző padjára. Minden ugyanolyan, mint régen, mégis idegennek és félelmetesnek tűnik.

De a napfelkelte csodálatosan üres és csendes. Ugyanaz a nap kel fel Párizsban és New Yorkban és a világ összes táján, ugyanaz a vén, mindent látott nap, ami megannyi siker és borzalom kivetülését őrzi abban a vakító nirvánában. Egy éjszakai műszak után – egy év után az első – nincs is okosabb dolog, mint együtt tündökölni az első sugarakkal, azokkal a különlegesekkel, amelyeket kiváltság látni és érezni, érezni, ahogy a pórusokon átfolyik a langyos D-vitamin, majd felégetni a teljes napot magunk után.

Kimerülten ülök le egy deszkás padra a kórház előtti parkban, a parkoló és elhajtó autók zajától egy kicsit távolabb. Leteszem az automatás kávém (előbb-utóbb kénytelen leszek újra hozzászoktatni a gyomrom) maradékát a térkövekre, lerúgom a benti fehér sportcipőm, oldalra fordulok, és hátradőlök. Az előbb említett első sugarak így a lehető legnagyobb felületen érik a testem. Felemelem a lábaim, és a pad teljes hosszában végignyújtózva feltámasztom őket a karfára. Mélyet sóhajtva behúnyom a szemeimet, és a homlokomra engedem az egyik karom.

Már csak nyolc óra, és kezdődik minden elölről. Remélem, jól aludtál az éjszaka, Charlie!

Vic & Will

lever du soleil américain

Kisgyerekektől látott alapossággal dörzsölöm az álmosságot a szememből, ahogy kifelé battyogok a kórház épületéből. Nem hagytam magam mögött a fehér köpenyt, érzem, ahogy belekap a hajnali levegő - hiszen most még hajnal van, mutasson bármit is az óra. Hajnal... vagy talán még inkább éjjel, éppen csak a nap süt. Biztos vagyok benne, hogy a kicsi Boo megértené ezt a gondolatmenetet, de azért okosan nem osztanám meg egyetlen felnőtt füllel sem.
Sosem zavart a kórház szaga, amire annyit panaszkodnak a pácienseim, mégis, amikor csak tehetem, a szabad levegőre vágyom. Most megtorpanok a parkoló szélén, mélyeket lélegzem a manhattani szmogból, ami talán most a legcsekélyebb a nap folyamán, miközben nézem még egy kicsit a szemem előtt táncoló csillagokat, amíg már károsnak nem ítélem ezt a mocsok jó érzést, majd hunyorogva pislogok aprókat, hogy a neon után a Nap természetes fényével barátkozzam meg.
Mondjuk minek, ha a következő pillanatban a telefonomat veszem elő, hogy pótoljam a máris hiányzó kék fény mérgezését? Lassan bandukolok a legközelebbi fák felé, kell egy kis zöld is a reggeli szivárványomba. A kijelzőt bújva nem lep meg, hogy van pár üzenetem, mind ugyanattól a személytől, és mind egy-két soros, de egy teljes színházi darab érzelmi vonalvezetését megjeleníti. Fáradtan sóhajtok fel, ahogy visszaejtem a készüléket a zsebembe, van elég dolog a fejemben, nem akarom ezt is beletömöríteni.
Főleg, hogy fehér foltot pillantok meg a közelben, és ez mindig jobb kedvre derít. Alapvetően kedvelem a kollégáimat, könnyen megtaláljuk a közös hangot, és egy-két perc beszélgetés mindenkinek jólesik. Ahogy közelebb érek, az is kiderül, hogy az illető kényelembe helyezte magát a friss levegőn; két lépéssel később pedig már biztosra tudom, hogy ő az új rezidens. Te, aki mégsem elsőéves rezidens. Úgy tudom, ajánlással érkeztél, de az már elveszett a pletykák tengerében, hogy honnan és ki által... Volt szó Franciaországról, de Svájcról is, nagyhatalmú szülőkről meg született tehetségről, de adományról is... Se füle, se farka az ilyen meséknek.
Sokkal fontosabb, hogy én mit látok: egy szorgalmas, bár láthatóan zárkózott lányt. Van benned valami furcsa, talán a titokzatosság miatt, ami az érkezésedet övezi... És talán azért, mert még egy-két percet sem szántál arra, hogy megismerj.
Persze, nincs harag, hamar behozzuk ezt a lemaradást.
- Talán nem ártana vizet is innia, néha frissítőbb, mint az egész éjjel szürcsölgetett kávé - szólítalak meg halkan, hátha így nem hozom rád a frászt egyből. - Főleg egy hosszú műszak végén. - A köpenyem zsebéből az orrod elé emelem a bontatlan ásványvizes üvegemet, ezáltal fel is ajánlva azt.
Attól függetlenül, hogy elfogadod-e, nem várom el cserébe, hogy helyet adj a padon, a fejed mellett guggolok le. A harmat miatt nem ülnék le a fűbe, de ez az egyébként kényelmetlen pozitúra is felfrissíti a lábaimat az egész estés talpalás után. Egy percig talán így is maradok.
- Még nem volt szerencsénk beszélni, úgyhogy örülök, hogy most összefutottunk. Will Pierce vagyok, szolgálatára. - Kissé még mindig hunyorgok, de igyekszem nem fintorogva rád fókuszálni, ahogy elmosolyodom.

|| ••

Még mindig nem tudom, hogy jó döntés volt-e visszajönni. Valószínű, hogy soha nem is leszek teljesen biztos a válaszban, kivéve akkor, ha újra bizonyossá válnak a korlátaim. És ki szeret korlátok között élni? Nem rajtam múlt – ezt mondogatják. Kivéve apát, aki szerint nem érdemlem meg, hogy orvos legyek, ha a saját testvérem életét nem tudtam megmenteni. Az élete alatt azt érti, hogy Charlie már sosem lesz valóban sebész, én viszont túl gyenge és középszerű vagyok ahhoz, hogy átvegyem a „helyét” a családban. Dr. Waldorf most azt várja a fiától, hogy konferenciák állandó meghívottja legyen, publikációi megjelenjenek minden neves szaklapban Amerikában és Európában egyaránt, eredményeit díjakkal ismerjék el, és elnevezzenek róla néhány ritka szindrómát vagy forradalmi eljárást. Charlie pedig csak azt várja apától, hogy egyformán szeresse a gyerekeit.
Lassan egy hete vagyok a Presbyterianben. Nem találkoztam még olyan kollégával, aki különösen érdemes lenne a kiemelt figyelmemre. Ez valószínűleg változni fog, ha a főorvos úr megjön a szabadságáról, és érdemi munkát is kapok az ügyeleten kívül. Az egy év kihagyás miatt nem lenne gondom sem a figyelemmel, sem a magabiztos mozgással, sem pedig a tudás elhomályosodásával. Charlie balesete után hetekig orvosi tanulmányköteteket bújtam, amikben bizonyítékot akartam találni arra, hogy megmenthettem volna. Aztán megoldást akartam keresni, mert a könyvek nem adtak válaszokat, újabb és újabb forgatókönyvet alkottam arról a néhány óráról, míg végül bele nem törődtem a bizonytalanságba.
Szinte észrevétlenül rezzen meg a vállam, és a homlokomon pihenő karommal együtt néhány centire megemelem a fejem, ahogy rád nézek. Vakít a napfény, így inkább újra visszaengedem a fejem a padra. Gondolhatnád, hogy ennyi idő alatt nem igazán láthattam, hogy ki beszél hozzám, és ha ezt gondolod, akkor igazad van. Valószínűleg hamarosan úgyis megtudom, hogy ki vagy.
Hallom, ahogy egy palackot szorítasz az ujjaid közé, és a szemhéjaimon át látom, ahogy árnyékot tartasz fölém. Sóhajtva emelkedek fel ülő pozícióba, de lábaimat nem teszem le, csak kinyújtom a padon, így még mindig elfoglalom a háromnegyedét. Most már rád nézek, aztán az üvegre, aztán elveszem az üveget, és követem a tekintetemmel, ahogy leguggolsz. Néhány másodpercig csak méregetlek, mielőtt megszólalnék, majd kibontom az üveget, és belekortyolok.
- Dr. Waldorf – mutatkozok be halkan, mert elkönyvellek kollégának a köpenyed alapján, ami különösen jól áll láthatóan átlagon felüli vonalaidon. – Köszönöm a vizet! – nem mosolygok, de láthatóan megenyhül az arcom. – Most végzett? Ha az Ön helyére parkoltam reggel, elnézést kérek! Még nem vagyok tisztában azzal, hogy melyik parcella kié.

Vic & Will

lever du soleil américain

Biztosan te is ismered azt az érzést, amikor nem látsz valamit, csak tudod. Én most tudom, hogy megijesztettelek, de azt is, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetett volna, úgyhogy végeredményben elégedett vagyok a megközelítési hadműveletemmel. Egy pillanatra fel is tűnik az arcod, és így átjár a bizonyosság, valóban felismertelek. Naná, hogy nem téveszteném el ezeket a szőke fürtöket!
Nem vagyok egy szégyellős, szabadkozós típus, úgyhogy annak ellenére is megszólítalak, hogy szinte azonnal visszacsuktad a szemed. Ez még nem egy nyílt hagyjon békén, doktor úr. Egyébként meg, inni kell. Mondhatni orvosi utasítás.
Erre már komolyabban reagálsz, ez jó. A fürkészés is lehet jó, én addig újra végiggondolom, mi látható rajtam; a fehér pacára, ami az egész külső borításomat jellemzi, csupán a névkártyám meg a két toll a mellzsebemben hoz némi izgalmat. Nem egy olyan látvány, amit másodpercekig lehetne vizslatni.
Nem kedvelsz?
Vagy az érdekelne, mi van egy réteggel lejjebb?
Esetleg azon kattogsz, miért nyaggatlak most, ezen a hajlani órán, miért itatlak vízzel, és miért nem pihenhetsz, amikor megtehetnéd?
Azt hiszem, nem kedvelsz. És amint megszólalsz, már biztosan tudom is.
Dr Waldorf, ha? Ezek szerint az ilyen hivatalos megszólítást szereted? Én meg oda sem tettem azt a kis szót a nevem elé, ennyire közvetlen voltam, nem igazán értem ezt a kimért választ. Talán tényleg a fáradtság. Elhiszem, hogy fáradt vagy, talán nem is ez az első éjszakás műszakod a héten... Persze, egy idő után úgyis megszűnik majd az idő, lesz a kórház meg a nemkórház, plusz azok a sávok, amikor nyitva vannak az üzletek.. vagyis inkább az a három 24/7 hely, ahová mindig lejársz majd. De semmit sem kell sürgetni, belerázódsz idővel.
Legalább a vizet elfogadtad, ez is valami.
- Nagyon szívesen. - Magam elé nézek, és billegek kicsit így guggolásban, kész reggeli torna. Az én koromban talán nem kellene már az ilyesmit erőltetni, mi?
- Ugyan, nekem nem rémlik, hogy gondom lett volna a parkolással reggel... Reggel? Nem este jött be? Ne hagyja, hogy 24 órát dolgoztassák, legalábbis ne rendszeresen. Néha van egy-két ilyen őrült nap, de az pont arra megy, hogy jól elfáradjanak... Személy szerint nem gondolom, hogy ennek sok értelme van, a legtöbbük maximum úgy fog 24 órában dolgozni, hogy közben bőven alhat. - Megvonom a vállam. Kicsit talán elkalandoztam arról, hogy hova parkoltál... Honnan is jött ez egyáltalán? Ja! - Még nem végeztem, Boo... az egyik páciensem eredményeit meg szeretném várni, bár a munkaidő lejárt. Jobbat alszom majd, ha közben tudok a konkrétumokon is gondolkozni. - Talán megálmodom a megfelelő kezelést, feltalálok egy mindenre gyógyírt, ilyesmik. - Ha kegyed végzett már, miért nem siet rég hazafelé? - Nem tudom megtippelni, vár-e otthon valaki reggelivel, ami igazából vacsora, de mégiscsak kedves gondoskodás; bár abból, hogy egy padon fekszel a munkahelyed előtt, azt hiszem, inkább a nem nyerne. Azon is elgondolkozom egy futó pillanatra, hogy egyáltalán valaha vártak-e már így haza? Sőt talán még az is megfordul a fejemben, hogy meghívlak egy palacsintára, hiszen van pont itt a sarkon egy cukrászda, és reggelinek.. vacsorának, de felőlem akár ebédnek is nagyszerű választás a juharsziruptól csöpögő édesség.
|| ••

Szemrebbenés nélkül, mondhatni pókerarccal nézem végig az arcod, ahogy megállás nélkül ecsetelsz olyan dolgokat, amik kicsit sem érdekelnek, sőt, már-már irritálóak. De nem szólok közbe, mégiscsak kollégák leszünk, nem kellene már az első héten megutáltatnom magam egyszerre többetekkel is. Nem zavar és nem is hat meg, ha valaki „utál”, az sem, ha egyikőtök sem fog kedvelni, mert nem a szerelem szigetén vagyunk, és még csak az sem érdekel, ha megpróbáltok majd keresztbe tenni nekem, mert nem fog sikerülni. Csupán csak a látszat érdekében beszélgetünk jelen pillanatban, amikor bármi jöhetett volna, csak ember ne. Könnyen meg lehet tanulni azt a viselkedést, amit a társadalom elvár, nem az elsajátítása nehéz, hanem a betartása, különösen akkor, ha az ember fejében és mellkasában is teljesen különböző világok laknak.
Néhány mondatod után a szám elé teszem az egyik kezem, mert akkorát ásítok, hogy a szemeim is összeszűkülnek.
- Bocsánat – motyogom halkan, mert félbeszakítottalak, és bár mosolynak nem nevezhető az, amit láthatsz, de kifejezetten előrelépés az eddigi arcomhoz képest. Meg egyébként a 24 órás műszakhoz képest is. – Nincs sok beleszólásom a beosztásomba. Ráadásul bevallom, nem tudom, ki készíti, de részemről rendben van – vajon ha tudnád, hogy nyolc óra múlva újra be kell jönnöm egy rövidebb műszakra, haza sem jutnék, mire végzel a fejmosással?

Pierce? Te lehetsz az az anyukák szemefénye, akiről a nővérek fecsegnek olyasmiket, amit tinilányok szoktak egy rockzenész láttán. Ha jobban megnézlek – már amennyire látlak a nagy fényben, lehet, hogy rólad volt szó ott a recepciós pultnál tegnap reggel. És akkor sajnos bőven többet tudok rólad, mint amennyit szeretnék, például azt, hogy most ért véget egy hosszú kapcsolatod egy gyönyörű lánnyal, hogy borzasztóan romantikus vagy (khm), és hogy előfordul, hogy a nővérek meglesnek öltözködés közben, ha tehetik. Miért agyalok ilyeneken éppen most?
- Melyik osztályon dolgozik? – érdeklődök, mert a látszatot fenn kell tartani, és mert így biztosra mehetek a pletykákkal kapcsolatban. Nem mintha…érdekelnének.
- Csak megpihentem, mielőtt kormány mögé ülök. Aludni bárhol lehet, ezzel biztosan tisztában van – leemelem a lábaim a padról, eléd, és előre hajolva felhúzom a sportcipőm, nem törődve azzal sem, hogy a homlokunk majdnem öszeér, mert nem vagy tisztában a szociális távolság fogalmával. Felegyenesedek, majd újra beleiszok a tőled kapott vízbe. – Mikorra várja az eredményeket? – megigazítom magamon a blúzt, majd a köpenyt is, beletúrok a hajamba, kicsit felrázom, majd eligazgatom a kósza tincseket, amiket a pad szálkái kócoltak fel.
- Ma is bejön dolgozni? – a vízzel a kezemben hátradőlök. – Üzenetet kapott – bökök fejemmel a köpenyed zsebe felé, amin átvilágít a mobilod képernyője. Ezt nagyjából negyedjére látom, mióta idejöttél, biztosan fontos mondanivalója van az illetőnek.

Vic & Will

lever du soleil américain

Bizton állíthatom, hogy elég jól kijövök az emberekkel, a nőkkel különösen; és azt is tudom, éppen mi jár a fejükben, vagy hogyan állnak hozzám. Pillanatnyilag egyértelmű, hogy nem látsz szívesen, a lelkesedés legkisebb szikráját sem látom a szemedben, hogy beszélhetünk, nem örülsz a társaságnak, sem a csupa jó tanácsnak, amit ingyen adok. Nem érzem úgy, hogy kiérdemeltem volna ezt a passzív hozzáállást, ezért csak azzal mentegetlek magam előtt, hogy elfárasztott az éjszaka - vagy az egész nap -, és egy másik kollégával sem viselkednél közvetlenebb módon. Más mondandójába is beleásítanál, talán ezt csináltad egész este, ezért volt a kávé is. Teljesen logikusnak tűnik. Látod, szabadkoznod is felesleges, csak legyintek.
- Ön tudja - hagyom rád, mert nem szeretnék olyasmin vitatkozni (vagyis az igazamat hajtogatni), amiben tudom, hogy igazam van. Idővel te is rájössz majd, hogy ennek nincs sok értelme, és nem is tehetnék meg; amikor vége a rezidensi időszaknak, sok minden tisztábban látszik majd. Ijesztőbb is lesz, de nyugodtabb is, hangozzon ez bármily ambivalensen is.
- Gyerekosztály - újra feléd fordítom az arcom, gyengéd mosollyal, ez szinte már gyermeki, ahogy anyám mondaná. - Talán fel sem nőttem igazán, azért érzem magam olyan jól közöttük. - Ezt is anyám mondaná így, szerinte komolyabb vizekre is evezhetnék, annyival több tehetség van bennem, és annyival többet kellene tennem a családért. Na jó, ez utóbbi talán már apám szájából ragadt át rá, de egy nótát fújnak, tökéletes közöttük az összhang.
- Való..ban - értek egyet elhalkulva, és az fut át a fejemen, közöttünk milyen összhang lehetne. Hiszen abban is egyetértünk, hogy padon aludni nem ciki! Apróságnak tűnik, de vannak olyan kollégák, akik egy köztéri padra le sem ülnének. Az viszont mindennek a teteje, hogy nem húzódsz arrébb, pedig én láthatóan nem tudnék félreugrani az utadból, mégis behajolsz az aurámba, azok a szőke szálak szinte megcsiklandozzák az orromat, és egy pillanatra betölti a tudatom a kellemes illatod: parfüm emléke és fertőtlenítő félreismerhetetlen elegye.
Kérdezel és fészkelődsz, én meg pislogok, csend van és gyönyörűnek látlak, én újra pislogok, míg végül megértem, mire is célzol: Boo!
- Már nincs egy óra talán. Addig talán megreggelizem, ha van kedve, tartson velem. - Ha már kigondoltam az előbb, majd bemásztál az arcomba, ki is mondom. A végén mégis kiderül, hogy tévedtem, és megkedvelsz, ezzel pedig helyreáll a világ rendje. Ha egy palacsinta az ára, az főleg megéri.
- Majd holnap reggel. Bár jobb lenne az éjszaka... - Elhúzom a számat, nem szeretem az ilyen váltást, aludni és élni sem lehet rendesen. Talán hazavonatozom, addig is alszom...
Az üzenetre lenézek, a fehér anyagon átvilágít a kijelző, és bár nem látom a nevet, nem kell atomfizikusnak, de látónak sem lennem, hogy tudjam, kitől érkezett. A látszat kedvéért azért előhúzom a készüléket, majd amint megbizonyosodtam, lezárom a képernyőt. Ezúttal magam felé fordítom, hogy ne zavarjon meg többször.
- Sajnos nem Marie nővér írt, úgyhogy tényleg belefér a reggeli. Remélem, éhes egy kicsit. Jöjjön! - Lassan egyenesedem fel, de semmim sem roppan meg hangosan. Érzem, ahogy a vér újra szabadon fut végig a vádlimban, mondhatni kellemes ez a bizsergés, a kis séta pedig mindent helyretesz majd.

|| ••

Egyértelműen látszik az arcodon, hogy nem tudod, mit kezdj a válaszaimmal, pedig hidd el, hogy most tényleg igyekeztem jól viselkedni, és nem elásni magam az első beszélgetésünkkor. Időnként elgondolkodom azon, hogy miért furcsa az embereknek, ha kimondom, amit gondolok, mindenféle körítés és csomagolás nélkül. Persze értem, hogy nincsenek hozzászokva, és a köntörfalazás már-már szociális norma, de ezt sosem sikerült eltanulnom anyától, ezt az öcsém örökölte. Ebben én sajnos apámra ütöttem.
Megjegyzésedre kissé felhúzom a szemöldököm, aztán gyorsan meg is próbálok egy sápadt, apró mosolyt magamra erőltetni, hogy azért még legyen esélyem előtted, nehogy a végén megtámadjanak a lelkes anyukák a folyosón vagy az ebédlőben.
- Olyannak tűnik, akit kedvelnek a gyerekek. Legalábbis…ezt hallottam – lehajtom a fejem, és lesöpröm a köpenyem sarkára ragadt kis port. Igen, most már biztosan te vagy az, akiről beszéltek.
A cipőm után mindkét nadrágszáramon megigazítom a félig feltűrt szegélyt, ami alvás közben mozdulhatott el. Anya kiégne, ha látná, hogy nézek ki jelen pillanatban. Pedig most még vérfoltok sincsenek rajtam.
Lassú bólintással jelzem, hogy tudom, miről beszélek, aludni tényleg bármilyen körülmények között lehet, ha tényleg fáradt az ember, és a gondolatai engedik. Bár előfordult egy évvel ezelőttig, hogy a nagymértékű kimerültségtől csak forgolódtam, de amióta Párizsban voltam anyánál, nem volt gondom az alvással.
Az arcodra tekintek, amikor reggelire hívsz. Kimérten nézlek, aztán összefonom karjaimat a mellkasom előtt.
- Az előbb még hazaküldött aludni, most meg ébren akar tartani? A pácienseivel is ilyen következetes? – most már elmosolyodom, különösen, ha még kicsit zavarba is jössz, vagy csak értetlenül nézel rám. Victoire, sois sage! – mondaná anya, ha látná, amit művelek. Pedig egész kedves vagyok. Vagy…moderált.
Az exed zaklat, mi? Vagy talán még nem is végeztetek, csak pletyka. Lehet, hogy még visszahódít, az ilyen…”zaklatók” képesek rá. Vigyázz, mert sikeresebb lesz, mint gondolnád, ha anyád is kedveli őt! Bele kellene írni a hippokratészi eskübe, hogy nem lepődsz meg, ha tönkremegy a kapcsolatod sokadjára is. Mert nem töltötök elég időt együtt. Mert túl sokat találkozol másokkal, és esetleg elcsábulsz. Mert egy páciensben megismered életed valódi szerelmét. Mert két vészhelyzet közt az öltöző falát használod mennyei kielégülésre. Veled aztán kiváltképp nehéz dolga lehet, ha igaz, amit a nővérek mondanak. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak anyád írogat, mert huszonötödjére sem veszed fel a telefont.
Megenyhült arccal állok fel, elfogadva a meghívásodat. Megiszom a maradék néhány korty vizet, mert nem volt nagy üveg, dörzsölöm a blúzt a mellkasomon, mert rácsöppent egy kis víz, végigsimítok a köpenyem oldalán, majd a padhoz közeli szemeteshez sétálok, és kidobom a palackot az automatás kávé maradékával együtt.
- Csak néhány percet maradok – megállok előtted, és a tekintetedet figyelem. Magamban pedig hozzáteszem, hogy csakis azért maradok még, mert Charlie is ezt erőltetné rám. És ő fantasztikusan bánik az emberekkel. Orvosnak született.

Vic & Will

lever du soleil américain

Ezt hallotta? Tisztában vagyok vele, hogy a nővérpultban szeretnek a hátsómon feszülő vászonnadrágról csacsogni - és bár ez cseppet sem zavar -, de azért meglep, hogy máris megelőzött a hírem.
Mondjuk, téged is.
- Örülök, ha ezt mondják.. és remélem, tényleg így is gondolják. Főleg ön. - Annak meg aztán pláne, hogy hallottál rólam! Nem mindig jó, ha megelőz a hírem, senki sem uralhatja a saját magáról szóló pletykákat teljes egészében, így felteszem, nem csak az orvosi képességeimet dicsérik. Azt azért már nem állítom, hogy bármiért is szidnának, a legtöbben inkább kedvelnek... bár ez is lehet látszat. Sokaknak fontosabb a jó viszony az őszinteségnél.
Ahogy tovább tollászkodsz, van időm közelebbről is szemügyre venni téged, a fürge ujjakat, a zabolátlan tincseket és a tényleg kimerültnek tűnő, de így is éberen csillogó szempárt. Figyelsz. Sosem pihensz? Tőlem igazán nem kell tartanod.
Most talán mégis túl messzire mentem a vakmerőséggel, túlléptem a közvetlenség határát? Biztos vagyok benne, hogy könnyedén találnék magamnak más társaságot egy pár falathoz, és kevesen néznének meg maguknak ennyire áthatóan - a többségnek elég a felszín. Nem érted, igaz? Pedig ez csak reggeli. A szavaidat árnyaló mosoly alapján nagyon nyeregben érzed magad. Pimasz. Ez már jobban tetszik.
- Nem szeretném sokáig feltartani, higgye el, de enni ugyanolyan fontos, mint aludni, még ha az előbbiről könnyebben meg is feledkezik az ember. - Úgy mosolyodom el, mintha fel sem tűnt volna az él a hangodban, a szavaid mögött megbújva. Mégsem tartasz jó dokinak vagy csak ilyen a stílusod? Szeretném tudni, másokkal hogy beszélsz, szeretném látni... És azt hiszem, Percivel jóban is vagy. Talán egy kérdést megér, hogy megnyugtassam magam vele. - Nekem legalábbis kopog a szemem. - Ha van tennivaló, elrepül az idő, nem az étel körül forognak a gondolataim. Gondolom, másoké, így a tieid sem. - Azért is lehet ilyen fáradt, mert nem töltötte fel az üzemanyagtartályt. A kávé csak helyi érzéstelenítő ebben a témában. - Igyekszem megmutatni, hogy a meghívásom nem toldakodó volt, hanem megfontolt és logikus, kedves gesztus, amit szinte bűn lenne visszautasítani.
Ugyanilyen bűnnek számít felhívni a figyelmem a villogó telefonra, de ezt azért megbocsájtom. Nem tehetsz róla, hogy a látszat alapján valaki tényleg nem képes élni nélkülem, viszont már elhatároztam, hogy egyelőre nem foglalkozom vele. Túl sok a kérdés, még több a lehetőség, és néha tényleg nehéz eldönteni, mire vágyunk igazán. Ezt is biztosan ismered, hiszen a korábbi élcelődés ellenére mégis velem tartasz.
- Nem fogom a székhez láncolni, ne aggódjon. - Állom a pillantásod, óvatos mosoly kúszik az ajkamra, de most sem győzködlek. Mi van, ha nem is feleselni akartál, hanem flörtölsz? Talán félreértettem valamit, én sem vagyok éppen friss.
Biccentek, ahogy megfordulok és az említett cukrászda felé fordulok. Régen, a hiedelmek szerint tényleg csak sütik és fagyi volt a készletükben, de a kórház miatt isteni kávékat és gyors reggeliket is készítenek, így a gondolataim egy része máris a palacsinta körül forog. A másik fél azonban...
- Nemrég érkezett a városba? - dobok fel egy valódi beszédtémát, amint elindulunk a célunk felé. Nem szeretném kiteríteni a kártyáimat, máris mennyit tudok rólad, hiszen egyébként sem lehetek biztos benne, melyik információmorzsa igazi. Mindazonáltal kíváncsi vagyok a történetre, nem mindennapi, hogy valaki csak így feltűnjön a semmiből. És ennyire ne akarjon megismerkedni az új kollégákkal.

|| ••

Azt elhiszem, hogy örülsz  a rólad szóló pletykáknak, amelyekkel bizonyosan te is tisztában vagy, ezt mutatja a reakciód is, sőt, nemcsak hogy ismered a részleteket, de merőben élvezed is, talán még hasznot is húzol belőle. De hogy nekem mi közöm van hozzá, azt végképp nem értem, hacsak nem akarsz éppen bevágódni, de ha azt akarod, akkor közlöm, hogy rettenetesen gyenge és proli próbálkozás volt. A motivációidat pedig ugyanannyira nem akarom megismerni, mint amennyire nem hat meg, amit most csinálsz.
- A pletykáknak mindig csak a fele igaz – mondjuk a hátsó fele. Azt nem tagadhatom. Fennakadások nélkül elkelnél feszes, fokhagymafenekű francia pincérnek, és ezzel el is mondtam mindent. Vonzónak vonzó a külsőd, mint több milliárd másik embernek. Az, hogy éppen a kollégám vagy, pusztán csak így dobta ki a gép. Akárki lehetnél.
Fenntartod a jelenléted azzal, hogy állod a méregetésemet, ezért kapsz egy fél piros pontot. Persze nem bizonyítottál ezzel semmit, azt különösen nem, hogy nem vagy gyáva, mert ennyivel nem kompenzálod a tényt, hogy nem veszed fel a telefont és nem válaszolsz annak az akárkinek, aki talán órák óta el akar érni, és – hacsak nem behajtó – nincs mentséged rá.
- Mhm – mozdulatlanul állva, mosolyogva bólintok, ahogy magyarázkodsz, de végighallgatlak. Nagyon jónak tarthatod magad, hogy a hatvanadik kávé értelméről mesélsz nekem, igaz, nem kioktatóan, de „a jó orvos mindig talál időt az evésre” általában az alsóbb éves rezidensek és feletteseik között hangzik el. Mi pedig egyik sem vagyunk. – A folyosói kávé nagyjából annyit ér, mint egy jó nagy ütés az ember lábára, hogy ne a keze fájjon jobban. Választhatunk a fejfájás és a hányinger között – szemrebbenés nélkül mosolygok. Túltolom, ugye? Egy arasznyit talán jobban kéne igyekeznem azon, hogy legalább kedvesnek tűnjek, legalább az első találkozáskor, mert valójában nincs benned semmi kivetnivaló vagy taszító. Gyenge műsort adsz elő, de ez betudható a hétköznapiságodnak, annak, hogy megszoktad, a nők szó nélkül borulnak eléd, az exed (ha ő hívogat, és nem egy behajtó) könyörög neked, a nővérek biztosan minden műszak elején friss kávéval várnak, vagy csokoládéval, és ha tovább fűzöm a fantáziaképet, akkor már ki is próbáltad mindegyik öltözőt legalább a saját emeleteden.
- Hm. A nővérek nem meséltek erről a fétiséről – körülbelül két másodpercig bírom ki, hogy ne szélesedjen ki a mosolyom egy leheletnyit, aztán lehajtom a fejem, és a köpenyem zsebébe csúsztatott kezekkel elindulok melletted abba az irányba, amerre fordultál.
Valamilyen szinten kíváncsi vagyok, hogy mit mesélnek a rólam szóló pletykák. Nem volt kérdés, hogy léteznek, nem azért, mert Steven nem megbízható, de a Bellevue nincs innen messze, apa nevét meg kevés orvos nem ismeri. Biztos vagyok enne, hogy tudod, nem volta orvos az elmúlt egy évben, tudod, hogy nem voltam New Yorkban, de azért mélyen legbelül reménykedem abban, hogy a dolgok miértjével nem vagy tisztában, mert nem kering az éterben a valóság. A kreált magyarázatokkal könnyebben megbékélek, mint az igazival.
- Múlt héten – nem feszélyez a téma, de gondolkodom, mit mondhatnék még neked, amitől nem gerjesztek újabb kombinációkat, vagy nem igazolom valamelyiket. – Párizsból. De úgy sejtem, ezt is hallotta már – fakó mosollyal nézek feléd, aztán körbe az utcán. – Most én jövök. Miért lett orvos?
Megcsörren a telefonom. Kiveszem a köpenyem zsebéből. Charlie az, úgyhogy gondolkodás nélkül felveszem.
- Salut! – elmosolyodok. – Igen, végeztem. Nemsokára megyek haza – csak tudni akarta, hogy minden rendben ment-e az „első” 24 órás műszakomon, és lábon állok-e még. – Ne aggódj! Je t’aime! À bientôt! – visszadugom a telefont a zsebembe, és egy sokkal gyengédebb mosollyal nézek rád, mint eddig. – Elnézést! Hol tartottunk?

Vic & Will

lever du soleil américain

Elnéző mosollyal megvonom a vállam. Ha a fele igaz, akkor is örülök neki, remélem, hogy csupa jót mondanak rólam, neked is, másoknak is, mert azt hiszem, tényleg jó ember vagyok. Hiszen beszélek mindenkivel, megkérdezem, hogy van a macskájuk, a gyerekük, meghallgatom a történeteket és nagyon ritka, hogy valakivel konfliktusba keverednék. A munkahely nem erre való. Nincs ok az áskálódásra, felesleges lenne szítani a feszültséget.
Kíváncsi lennék, szerinted melyik fele az igaz, ha esetleg annyifélét hallottál már. De nem vagyok sztár, a többi dokiról is száll a szó. Mindenkit meg lehet ítélni jó előre. Mind ezt tesszük, nem igaz? Aztán utólag kell kijavítani a réseket, amiket egy-egy hír üt a páncélon.
Most kéne az orromra csapni, hogy okoskodom, látom a szemedben. Ezren néznek rám így nap mint nap, de nem tudom abbahagyni, erre nincs ellenszer, ilyen vagyok, ha keserű is, így kell lenyelni.
Enyhén fintorogva felhúzom az orrom. Részben egyetértek a válaszoddal, de hosszútávon akkor sem érzem járható útnak.
- Én egyiket sem választanám. - Visszajáró vendég vagyok jómagam is a kávéautomatánál, de van ott előrecsomagolt péksüti is, ami nem egy éttermi fogás, de legalább valami, és igyekszem arra is időt szakítani. Túl sokat papolok arról gyerekeknek és szülőknek, mennyire fontos a helyes táplálkozás, mégsem mehetek el a saját szavaim mellett csukott szemmel, nem?
- Ó, melyiket szólták el? - Csak nem egy mosolyt láttam? Debizony, az volt, nem tudod elrejteni, ez pedig már inkább tetszik, mint a korábbi hűvös pillantások. Jobban hozzá vagyok szokva, mondjuk úgy.
Persze, nem feltett szándékom, hogy teljesen zavarba hozzalak, sokkal inkább szeretném tisztázni a fejemben élő képet rólad, ehhez pedig egy elsőkézből származó beszámoló a legjobb. Túlzás lenne azt állítani, hogy megnyitják nálad a mesecsapot és minden kérdésemre kapásból megadod a választ, de kezdetnek ez is megteszi.
- Úgy sejtettem, hogy Európából, de ahány száj, annyi változat. - Nem fogom szépíteni a pletykás falakat, te is hamar a része leszel, és rájössz; így arra is rájönnél, hogy elferdítettem a valóságot. Kifejezetten jólesik, hogy mégis partnernek tűnsz ebben a beszélgetésben és visszadobod a labdát, azonban a számat még szóra nyitni sincs időm, csörög a telefonod és habozás nélkül veszed fel.
Megértem, téged nem üldöz senki, és nyilván nem én vagyok az az ember, akivel legszívesebben töltenéd az időd.
Kicsit azért sért mégis, mert elég csúnyán fojtottad belém a szót, mintha a kérdés csak udvariassági formula lett volna, nem is valódi érdeklődés.
Ugyanígy, bár elnézést kérsz, már nem tudod, hol tartottunk, úgyhogy egészen biztos, hogy nem is érdekelt. Sokkal inkább lennél azzal, aki otthon vár és aggódik érted - ezt újra értem -, mégsem fordulsz sarkon, hanem tovább lépkedsz mellettem.
Most már kijelenthetem, hogy teljesen összezavarsz.
- Semmi gond. Éppen azt kérdezte, miért lettem orvos. Bár nem olyan érdekes a válasz, ez családi hagyomány szakma, ebbe nőttem fel. Nem mondom, hogy nem volt választás, mert azt hiszem, egyébként is ezt választottam volna. Szeretek gondoskodni. - Minden szavam igaz, kicsit meg is enyhülök a meséléstől, bár ez sem egy hosszú történet, de boldog a befejezés. A kíváncsiságom azonban nem lankad, csak éppen más irányba terelődik.
- A kedvese kereste? - kérdezek rá végül. - Nem szeretném feltartani, ha várja haza. - Habár kicsit rosszul is esne, ha faképnél hagyna, annál mindenképpen jobb lenne, ha a reggeli megsavanyodna a máshová vágyódásától.

|| ••

Hétköznapi a mosolyod. Az őszinte fajta. Olyan, mint Charlie-é. Lerí rólad, hogy mindent megpróbálsz a legjobb oldaláról nézni, és talán hajlamos is vagy teljes mértékben kiszűrni a pozitív tényezők közül a valóságot, amit a kaotikus rend alkot. Kíváncsi volnék egy demonstráció erejéig, hogy vajon képes vagy-e felkészülni mindig a legrosszabbra, ha nem gondolsz rá, hogy hogyan kezeled a krízishelyzeteket orvosként, és mennyi valós tényt hallgatsz el a pácienseidtől csak azért, mert nem jó hírek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen orvosnak tartod magad.
- Igaza van. Valóban nem választás kérdése – oké, megkapod ezt a pontot. – De ha tényleg makk egészségesen űzi a szakmát évek óta, egyszer elmesélhetné a titkát – pimaszul rád kacsintok, persze tettetett játékossággal, mert erősen kétlem, hogy te vagy Vasember.
- Már így az elején fedjem fel a lapjaimat? – mosolygok rád. – De remélem, hogy pozitívan csalódhatok majd Önben – azok alapján, amiket rólad mondanak? Ugyan… George Clooney sem kapott ennyi áradozást a te korodban. Azt próbáld felülmúlni, amit én gondolok rólad. De nemcsak rólad, bárki másról ismeretség nélkül. Ha ezen túllépsz, képes leszek másképp nézni rád, mint egy fehér köpenyes kávészivattyúra.
- Akkor nem úgy sejtette, hanem úgy hallotta – javítalak ki, majd rád nézve a tekinteted alapján egy kis magyarázatra szorul a reakcióm. – Nem szeretem a köntörfalazást – orvosként ez kifejezetten jó tulajdonság. Emberként…az már más világ.
A telefonhívás után újra feléd fordulok, a kedvesebb tekintetet leszámítva ugyanúgy, mint eddig, te viszont, úgy látom, megsértődtél. Szegény dr. Pierce… Pedig még elnézést is kértem, csupán csak modorból, mert valójában cseppet sem sajnáltam, hogy Charlie felhívott. Charlie bármikor felhívhat. Charlie a legjobb barátom.
- Mhm – motyogom, miközben orvossá válásod történetét meséled, és el kell ismernem, igazad van, valóban unalmas. Minden második orvos ezt mondja, kicsit sem leptél meg, és végképp nem okoztál pozitív csalódást. Mi több, semmit sem tudtam meg rólad a válaszodból.
- Szóval szeret gondoskodni – bólintok, miközben az utcát vizslatom, hogy vajon mikor érünk már oda arra a túlárazott, alacsony minőségű „reggeliző helyre”, aminek köze sem lesz a valódi, friss, illatos croissant és marmelade orgazmikus kombinációjához. – És mi az, ami miatt tényleg orvos lett? Nem baj, ha csak olyan banálisan hangzik, mint az, hogy az apja nyomására – én már csak tudom, hogy az pontosan hogy hangzik, és mennyire ostoba magyarázat.
Erre mondja anya, hogy nyers és illetlen vagyok. Szerintem csak egyenes és őszinte. Charlie pedig kettőnkre hagyja ezt a vitát. Életek mennek át a kezem alatt, nem érek rá arra, hogy a valóságot mások kedvére formáljam át csak azért, mert az emberek nehezen viselnek bizonyos dolgokat. Erre bizonyíték az is, amit most mondani fogok, de csak mert kiérdemled, mondhatni megérdemled.
- És Önt? – nézek rád kérdőn, de ez nem a „megmutatom, ha te is” játék, mert ahhoz tényleg semmi türelmem. – Azt gondolja, hogyha feltartana, itt lennék még? De kérem, mondja, hogy finom kávét főznek azon az isten háta mögötti helyen, ahova most éppen elcsal – szándékosan nem válaszolok a feltett kérdésedre, túl könnyen megkapnád a válaszokat, amelyektől aztán teljesen rossz irányba indulna el a kapcsolatunk, és még rosszabb véget érne.  

Vic & Will

lever du soleil américain

Először jólesik, hogy igazat adsz, de hamar kiderül, hogy rossz okból. Igazán kár érte, de gyorsan felvilágosítalak (annak ellenére is, hogy a kacsintás egy pillanatra kizökkent a magyarázkodó lendületből):
- Azzal, hogy egyiket sem választanám, pontosan arra szerettem volna célozni, hogy választás és odafigyelés kérdése. - Így már egészen egyértelmű lehet a véleményem, de a másik gondolatodra hivatkozva tudom tovább fokozni. - Annyira nem túloznék, hogy mindig makkegészségesen úszom meg a napokat; inkább csak igyekszem odafigyelni, talán jobban, mint a többiek. Talán idővel kinövöm, és ugyanúgy futok majd a mókuskerékben, mint ők, de ezt próbálom minél későbbre halasztani. - Fárasztó műszakok után a sport sem mindig tűnik jó ötletnek, de utólag (még ha a nap többi részét tényleg csak alvással töltöm is) megéri. Nem kétlem, hogy el fogok fáradni egyszer... de így talán később, mint bizonyos ezer-éve-orvosok, akik kávéba töltik a whiskeyt, hogy tisztességesen tudjanak aludni.
Az egyik pillanatban úgy érzem, jók vagyunk, a következőben pedig ismételten arcul csapsz a szavaiddal. Ez komolyan nem semmi, mi bajod van velem?!
- Úgy legyen - hagyom rád. Nem tudom, melyik része lehet taszító annak, amit hallottál rólam, és ez kissé bosszant. Igyekszem nem nagy hangsúlyt fektetni erre, nem kattogok rajta, nem is számít, hiszen csak egy vagy a rengeteg rezidens közül, és még én sem lehetek olyan naiv, hogy azt képzeljem, mindannyian kedvelnek. Néha nekem is le kell nyelnem a keserű pirulát, nem igaz? Pozitívan kell a jövőbe néznem, hiszen ezek szerint hajlandó vagy változtatni az első elképzeléseiden velem kapcsolatban.
Úgy tűnik, nem ez a legkönnyebb feladat a világon.
Nem látom be, hogy hol hibáztam, véleményem szerint semmi köntörfalazás-féle sem volt a válaszomban, de ezek szerint a legnyersebb, legigazabb szavakat szereted... Vajon ismered a szinonimákat? Persze, hallani és sejteni nem egészen ugyanaz, de a lényegen mit sem változtat egyetlen szó.
- Nos, akkor engedje meg, hogy pontosítsak: a hallottak alapján sikerült Európára szűkítenem a kört, de Párizst már nem mindenki lőtte be helyesen. - Nem okoz gondot, hogy kijavítsam magam, és talán oda is tudok figyelni a pontosabb fogalmazásra, ha ilyen a szád íze. Talán szakmai ártalom, bár elég ifjú vagy még benne, hogy máris rád ragadjon, de tény, hogy a páciensekkel csakis konkrétan lehet kommunikálni. Felesleges reménykeltés nélkül.
Nézd, ez is igaz rád!
A szakmaválasztásom története sem hat meg, szóval lehet, hogy tényleg jégszívű vagy. Nem gond, tudom még fokozni.
- Szeretem azt hinni, hogy nem azért. Sokkal inkább, mert két kisebb testvérem van, és sokat voltunk hárman - És egy dajkával... -, sokszor kellett vigyáznom rájuk. Az tényleg apám számlájára írható, hogy megmutatta - És nagyon-nagyon szerette volna. -, hogy orvosként egész életemben vigyázhatok ugyanígy más gyerekekre. - Nem érzem kínosnak a történet ezen részét sem, bár Darnell állapotát bölcsen elhallgatom. Senki sem mondhatja, hogy nem tudok titkot tartani, mert ez olyan történet, amit egyszer sem fogsz visszahallani senkitől. Nem a szégyen miatt, sosem szégyellném az öcsémet - ez egyszerűen magánügy, és nem szeretném, hogy úgy érdeklődjenek utána félig ismeretlen emberek, ahogy én teszem azt minden nap a családjukkal kapcsolatban.
Udvariasságból (meg egy nagy adag kíváncsiságból) kérdeztem, nem számítottam rá, hogy letámad cserébe; mindenesetre hozzá hasonlóan elengedem a fülem mellett a kédésedet. Mindkettőt, ami azt illeti. Egyrészt, nehéz lenne megmondani, hogy a kedvesem zargat-e telefonon; másrészt pedig nem is gondoltam semmit, azzal kapcsolatban, miért tartasz velem. Mivel nem teljesen értem: vegyes jeleket adsz arról, hogy szívesen töltöd-e az idődet a társaságomban vagy csak kötelességednek érezted, hogy igent mondj a meghívásra.
- Azt hiszem, a kávéra nem lehet panasz. - Befordulok a sarkon, és ki is tárom előtted az ajtót, hogy te lépj be először. Ez nem kocsma, nem is étterem, ahhoz pedig már késő, hogy azon agyaljak, a cukrászdák éppen melyik udvariassági formula hatásköre alá tartoznak. Nem kétlem, hogy ha te tudni fogod, úgyis az orrom alá dörgölöd majd, és talán sikerül megjegyeznem.
A helyiség hosszúkás, egyik oldalán a sütis, fagyis, kávés pult és székek, mint egy útszéli dinerben, a másikon pedig kis asztalok sorakoznak a hatalmas ablakok előtt. Kellemes. Egyszerű. Tiszta. Szeretem.
Többen is vannak kórházas zöld, kék, fehér uniformisban, a legtöbben csak a kávéjuk fölé dőlve olvassák a reggeli lapot vagy annak egy elektronikus változatát. Bár van ott egy nővérke - talán Claire -, aki éppen a Candy Crush rekordját igyekszik megdönteni feszült szemöldökráncolással összpontosítva.
- Árulja el, milyen kávét szeretne és foglaljon helyet nyugodtan. Egy palacsinta vagy gofri ráadásként, esetleg? Az is isteni. - Nem fizetnek a reklámért, tényleg szeretem. Persze, ha nem kérsz, az enyémet akkor is megkóstolhatod, de azzal biztosan nem laknál jól.

|| ••

Még mindig magyarázkodsz, pedig igazán semmi szükség rá, azért főleg nem, hogy én megbékéljek vele. De meghallgatlak, megint meghallgatlak, bár elég gyakran elkalandozik a gondolatom néhány viszonylag friss emlékre, mint például a Pierre Akárki finoman hűvös mellkasán gőzölgő izzadtságcseppek vagy az aranyszegélyű harmonika kellemesen éles hangszíne a Rue De La Huchette sarkán.
- Dr. Pierce, sosem mondták még Önnek, hogy nem kell tökéletesnek lennie? Tény, ritkán hallani ezt bárkitől, de esküszöm, hogy nem várom el a makulátlanságát, ami azt illeti, semmit sem várok el Öntől, amíg nem hozza úgy a kényszer, hogy egy eseten együtt dolgozzunk – mindezt egy mosollyal tűzdelem meg, nehogy úgy hangozzak, mint egy bírónő, és ezt csakis a látszat kedvéért teszem, hátha a látszat téged is megnyugtat, mert a modorosságba öltöztetett szavak lényegi értelme így sem változik.
Könnyen megadod magad. Talán frusztrállak? Nehezen bírod a feszültséget? Pedig orvos vagy. És állítólag aranylelkű. Lopva megnézem az arcodat, és a mimikád egyértelműen némi kellemetlenséget sugároz. Nem vagy harcos típus? Így mit gondoljak arról, hogy menekülsz egy telefonhívás elől? Tényleg gyáva vagy, vagy éppen okosabb annál, ahova elhelyeztelek a fejemben, oda mindenki mellé, még mielőtt találkoztunk volna személyesen is? Mire számítsak most tőled, Doki?
- Pontosíthatná, hogy mit hallott még. Cserébe legközelebb kedvesebb leszek. Egy hallócsontnyit – kihívóan mosolygok rád egy pillanatra. Még jó, hogy ilyesmit nem ígérek, különben csak egy véletlen határozná meg, hogy éppen emberközpontúbb a kommunikációm.
- Akkor az Ön apja kiváló szülő – ez már némileg értelmesebb válasz volt az előzőnél, de még mindig snassz magyarázat. Azt hiszem, egyelőre megelégszem ezzel, kitettél magadért a türelmeddel egy éjszakai műszak után, csak ne feszítsd túl az enyémet.
Besétálok az általad kitárt ajtón. Egész hangulatos kis reggeliző, viszonylag steril, de stílusos, illik azokhoz az árakhoz, amiket orvosok fizetéséhez mértek. Bár ez a minimum. Rád nézek, amikor hozzám szólsz.
- Egy melange-t kérek karamellszósszal – felelek rögtön anélkül, hogy megnézném az itallapot. Ha nem szolgálnak fel melange-t, akkor pedig szociálisan megfelelő indokom lesz udvariasan hazamenni. Nem, ez semmiképp sem lenne udvarias. De miért kéne annak lennie? – És egy vajas croissant-t – amolyan elvárt mosollyal nézek rád, aztán elindulok az egyik ablak melletti szabad, kétszemélyes asztalhoz. Megigazítom a köpenyem, mielőtt leülök, egyik lábamat átvetem a másikon, és hátra dőlve lesem a kórház felé sétáló embereket.

Vic & Will

lever du soleil américain

Talán túl sokat magyarázkodtam, talán túlságosan is magyarázkodásnak vetted a szavaim, de legyen bárhogy, nem esik jól, hogy kigúnyolsz miatta. Azt is mondhatnád, hogy nem vagy kíváncsi rám, a véleményemre, a gondolataimra, mégsem távolodsz el, így pedig kifejezetten nehéz megfelelni. Ne legyek tökéletes, mi?
- Úgy tűnik, pont ebben rejlik a tökéletlenségem. - Nem mondanám, hogy folyamatosan teperek mások elismeréséért, mégis jólesik, ha megteszik, és szeretem kiélvezni azokat a perceket. Benned egyáltalán nincs erre hajlam, mintha képtelen lennék olyat mondani, amivel egyetérthetnél, ez pedig szokatlan és kifejezetten kellemetlen tapasztalás számomra.
- Ennél is kedvesebb? - mosolyodok el már-már jókedvűen, véleményem szerint nagyszerűen leplezve a gúnyt a hangomból. - Azt beszélik, valaki erősen beajánlotta a vezetőséghez, de minden más rejtély, így abszurd magyarázatokkal próbálnak előállni. Azt hiszem, amolyan fanfiction jelleggel versenyeznek egymással. - Nekem nem kínos bevallani az ilyesmit, csak ő tudjon majd a nővérek szemébe nézni ítélkezés nélkül. Ami azt illeti, kissé vicces is ez a helyzet, és biztos vagyok benne, hogy bárhol máshol is ugyanez történne, ha valaki hirtelen bukkanna fel a semmiből.
Azt én is érzem, hogy annyira nem vagyunk jóban, az apámat minősítsük, főleg nem a szülőség témakörében. Mindenesetre biccentek, első hallásra mindenki kiváló, hacsak nem próbálja a gyermek szánt szándékkal lejáratni a felmenőit - márpedig ha valamit megtanultam tőle, az az, hogy a családi benyomásnál semmi sem fontosabb, a jó hírt fent kell tartani, és néhány részlet csakis a vér által összekötött személyekre tartozik. Talán még rájuk se.
Kissé fellélegzem, amiért elérjük a vendéglátó egységet,
- Biztosan nem ér fel a francia változathoz, de azért ne ítélkezzen túl kíméletlenül. - Mosolyogva helyezem le eléd a tányért és az üvegcsészét, majd fordulok még egyet, hogy a saját espressómat és a három vastag palacsintát, na meg meg a juharszirupot is az asztalunkhoz hordjam. Lelkesen dörzsölöm össze a tenyereim, ahogy helyet foglalok.
- Mondja, merre szeretne szakosodni? - Bevallom, ezt ha említette is bárki, nem maradt meg, ergó azt mégiscsak sejtem, hogy nem gyerekorvoslással szeretnél foglalkozni. Azt azért megjegyeztem volna. Amíg válaszolsz, talán nem csak három szóban, neki is látok az isteni illatú palacsintatorony felvágásának, mesteri bemetszés, hadd folyjon a szirup... Egy ilyen cukorsokk kell hozzá, hogy jól induljon és végződjön a nap.

|| ••

Feltűnik, hogy lassacskán beszivárogsz a fejembe, és fokozatosan átveszed az uralmat más témájú gondolataim helyett. Egyre több olyan pillanat akad, amikor semmi másra nem gondolok, csak rád és a kiejtett szavaidra, elképzelem, hogy mit teszel hozzá magadban, és ezek az elképzelések sosem válnak publikussá. Egyre hosszabb ideig kötöd le a figyelmem, ami csak kicsit meglepő, tekintve, hogy úgy nézel ki, ahogy, valami baj lenne az étvágyammal, ha nem néztelek volna meg magamnak úgy igazán, de te annál is többet kiveszel az energiámból, mint egy átlagos sármőr. Pedig hamar feladod a védekezést, és gyengének kellene találnom téged, de az ingatag falad ellenére nem ezt sugárzod.
- Ismerős – sóhajtok halkan a parkoló felé nézve, majd rád. – Minden orvosnak tökéletesnek kell lennie. Megingathatatlan tudással, objektivitással, korrektséggel és magabiztossággal – ezúttal én kezdek el magyarázkodni a kicsúszott sóhajomért, és az apám által rám rótt terheket pontosan az ő szavaival igyekszem semlegesíteni. Rossz terv, mi?
Mosolyod ad egy kis fát a tűzre, hogy az enyém se fakuljon, majd teljes figyelemmel hallgatom az „árulkodásod”. Nem lep meg a sztori annyira, mint amennyire ellenszenvet érzek ismét a kórházi dolgozók iránt. Vagy csak te fogalmazol rosszul. Lehajtom a fejem, úgy ballagok melletted, ahogy menteni próbálod a menthetőt, de mi van, ha igazuk van? Mi van, ha tényleg beajánlottak a vezetőséghez, mégpedig valóban erősen, ami azt illeti. Úgy tűnik, ebben mindenki biztos, de semmi egyedi történettel nem tudnak előállni. Kétlem, hogy csak te ne tudnád, amikor a kiéhezett nővérek úgy ontják neked a szót, csak hogy rájuk nézz, vagy pedig titokban akarod tartani előttem azokat a fanfiction jellegű kreációkat, amikről még akár az is kiderülhet, hogy dokumentumregények.
- Versenyképes a referenciám – talán elég lenne ennyi is, de ennél jobban frusztrál a gondolat, hogy ugyanaz lesz, mint a Bellevue-ban: valódi tisztelet és elismerés helyett kényszermosolyok és meggondolatlan engedélyek. – Volt egy üresedés, és én voltam a legalkalmasabb rá a jelentkezők közül. Még úgy is, hogy beajánlottak – egy pillanatra rád nézek, már-már majdnem megadóan, de legalábbis őszintén, cseppet sem fellengzően, hiszen éppen most ismertem el, hogy Stevennek köszönhetően másképp lett kezelve a jelentkezésem, de én azt hiszem, hogy ettől lett egyenlő. Egyik oldalon ott van a tény, hogy számos sikeres műtéten vagyok túl, a kutatási eredményeim vitathatatlanul hasznosak és alkalmazhatóak, másik oldalon pedig az, hogy az apám a Bellevue főorvosa, és ez mindig nagyobb hátránynak bizonyult számomra, mint hogy előnyt kovácsolhattam volna belőle. Steven nagybátyja, aki az igazgatói tanács tagja, csakis azért volt hasznos, mert valaki a képességeimet és eredményeimet is figyelembe vette, nemcsak a nevemet és az öcsémmel történteket. Stevent ismerve a nagybátyja sem az a típus, aki név alapján ítélkezik.
Az asztalnál ülve csak akkor vonom el a tekintetem a kilátásról, amikor újra megszólítasz, ezúttal a reggelimmel az asztalon. Igazából tényleg megnyugtató a mosolyod, és tényleg világszínvonalú a hátsód. Végignézem, ahogy elmész a te reggelidért is, majd gyermek módjára nekilátsz a crêpe-toronynak.
- Általános sebész rezidens vagyok. Négy éve – válaszolok készségesen, és kezembe veszem a melange-t. Finom a karamellszósz illata a tetején, és egész jó a kávékoktél állaga, ahogy megkavarom. A rétegek szépen satírozódnak össze, a méz pedig kényelmesen olvad a pohár alján. – Az is szeretnék maradni – lehet, hogy nem tudtad, hogy negyedéves vagyok, pedig akár végzős is lehetnék. Te sem nézel ki orvosnak, sokkal inkább egy életet faló üzletembernek, akinek az ég világon semmi dolga édesapa cégénél, csak ne hozzon rá szégyent, és kerülje a bulvárlapok címlapjait.
Leteszem a magas üvegpoharat az asztalra, és éppen a croissant-ért nyúlnék, amikor ismét megcsörren a telefonom. Kiveszem a köpenyem zsebéből, és a képernyőre nézek. A felettesem hív.
- Dr. Waldorf – teljes nyugalommal szólok a telefonba. – Nem, még itt vagyok. Igen – a szabad kezemmel a kávéspohárra markolok. – Persze. Rendben – kinyomom a hívást, és visszateszem a telefont a zsebembe. – Úgy tűnik, hogy korábban kell bejönnöm ma, mint ahogy terveztem – megiszom a kávém maradékát. - Elnézést, de haza kell mennem aludni abban a maradék néhány órában – felállok az asztaltól. – Köszönöm a reggelit, dr. Pierce! À bientôt! – rád mosolygok, majd a croissant-t érintetlenül hagyva, határozott léptekkel elhagyom a bistrót.