sodákra senki sem képes Istenen kívül. Ami történik velünk, az csakis a mi tetteink folyománya, amit teszünk, azt csakis mi, emberek befolyásoljuk. Véletlenek nem léteznek, mind egy tökéletesen megtervezett mátrix részei vagyunk, mindenkinek megvan a helye, mozgástere és útja, és ha valamelyikünk letér róla, a mátrix kiveti magából vagy megsemmisíti. Élőkből betegek lesznek, betegekből halottak, a halottakból pedig új élet sarjad. A körforgás sosem áll meg, a gépezet nem tűri a hibákat, bedarál mindent, ami a működés útjába áll. Mi magunk vagyunk a megállíthatatlan szörnyeteg.

lykor előfordul, hogy valami nem a megszokott rend szerint mozog, mégis azt a hatást éri el, amit a megírt útja előhívott volna. Ezeket a hatásokat hívjuk csodáknak. Minden olyan, számunkra megmagyarázhatatlannak tűnő eseményt, szárnytörést és felröppenést, amiről azt gondoljuk, nem lett volna rá befolyásunk: ennek így kellett történnie. Pedig mind egy hiba eredménye, a mi hibánké, ami saját gyengeségünket és sebezhetőségünket bizonyítja a gépezettel szemben, amelyet pontosan ezek a megbicsaklások tesznek időtállóvá és megcsonkíthatatlanná.

eménynek hívjuk azt az ingatag ál-bizalmat, amit illúzióból font masnival átkötve adunk az orvosok kezébe, pontosan annak a tudáshiánynak és kicsinységnek a jelképeként, ami minden egyes emberre jellemző. Imákba fojtott tehetetlenséggel és kétségbeesett vergődéssel próbáljuk tudat alatt megérteni a jelent, hogy abból majd hátha kiderül valami a beláthatatlan jövőről, mert végső soron mindenkit az érdekel igazán, mikor fog meghalni, hogyan fog meghalni, és hogyan tehet az ellen, hogy a létezése elenyésszen a gépezet olajtartályában.

agy másképp látod? Gondolod, hogy ha majd könyörögsz nekem vagy halálos fenyegetéssel rontasz rám, Istenné válok? Azt hiszed, hogy Isten csak úgy emberi szóra adogat csavarhúzókat és kalapácsokat a kezünkbe, amivel belerondíthatunk a gépezetbe? Miért alázkodsz meg annyira, hogy a méltóságodat sárba tiporva küzdesz a neked megírt forgatókönyv ellen, amiben hiszel, és miért dobod el ezt a hitedet abban a pillanatban, hogy valakinek, aki fontos számodra, az élete forog kockán? Miért nekem könyörögsz, és miért engem hibáztatsz? Miért könyörögsz é hibáztatsz?

ngedd meg, hogy bemutatkozzam. Dr. Victoire Antoinette Waldorf vagyok. Negyedéves általános sebész rezidens. Hiszek a tudományban, hiszek az emberi képességekben és helyrehozhatatlan hibákban, a könyvekben és a műszerekben, a felfedezésekben és a kutatásokban. Hiszek abban, hogy csakis rajtunk múlik a beteg jelene és jövője. Tudom, hogy a legjobb mindig köztünk van, és a legjobbnál is létezik jobb, és létezik tökéletes, legalábbis egy időben biztosan. Tudom, hogy a munkaidőnk minden percében Istent játszunk, és vannak köztünk kiemelkedő színészek és imposztorok, és tudom, hogy ezt el is várjátok tőlünk. De egy valamit tudok még. Istent, ha létezik is, nem érdekled se te, se én.

átjuk még egymást, úgy hiszem. A recepciótól kövesd a fényeket, és az O.R. felirat alatti ajtó mögött várni foglak. De ne feledd: se te, se én, se ők – nem vagyunk Isten.



ézanne Vaillant új kollekciója tarolt a New York-i divathéten!

Idén eljut Cézanne Párizsig?

Bukás után siker jöhet a Cézanne-nál

- Bonjour! Puis-je vous aider? – Louis valamitől mindig borzasztó irritálóan kedélyes. Pedig egyszer már javasoltam neki, hogy vizsgáltassa ki a hormonjait.
- Où est maman?
- Oh, Victoire! Bonjour! Cézanne parle avec…
- Louis! Hívd a telefonhoz! – határozottan fejezem ki neki, hogy mennyire nem érdekel, hogy anya mit csinál éppen. Beszélnem kell vele.
- Allô?
- Anya, Charles húsz perce a reptéren van! Azt mondtad, nyugodtan intézzem a ruhákat, mert küldesz érte valakit! – már-már kiabálok a telefonba.
- Jaj, chérie, közbejött egy meeting Virginie Viarddal, és elfelejtettem. De máris küldöm Pierre-t – szabadkozik, ahogy szokott.
- Háromszor hívott téged! Ne fáradj, már úton vagyok…
- Victoire, Charles nem gyerek, il prend un taxi, és idejön.
Kinyomom a hívást, és elkezdek sms-t írni.

Úton vagyok, várj meg!

- Dépêchez-vous, s'il vous plaît – szólok oda a taxisnak.
Közel öt perc múlva kiszállok a reptér előtt.
- Merci – odadobom a pénzt, és sietve megyek be az érkező terminálhoz. – Charles! – kiáltok oda egy ismerős dzsekinek, és futni kezdek.
- Vicky! – megfordul, és mosolyogva kitárja a karjait. Lehajolok, és megölelem az öcsém. – Jó lett volna a taxi is...
- Ne haragudj, a kocsim szervizben van, és anya azt mondta, hogy küld érted valakit – még mindig nem engedem el, úgyhogy gyakorlatilag a tarkójának beszélek.
- Jól van, nyugalom, itt vagyok – nevetve ölel vissza, aztán egy kicsit eltol magától. – Csak az előbb jött ki a csomag, valahol elkeveredett, amikor lekerült a repülőről.
Sóhajtok, és felegyenesedek.
- Ez az, ugye? – megfogom a mellette lévő bőrönd fogantyúját, aztán Charles mögé sétálok, és a gurulós csomaggal együtt tolni kezdem a kerekesszéket.


zerszer átgondoltam már, mi lett volna, ha tavaly nyáron nem megyünk el túrázni. Hogy mi lett volna, ha csak elfogadom Charles első ötletét – egy kiruccanást Bostonba, vagy ha egyszerűen csak hallgatunk anya tanácsára, és megnézzük a Metben a Carment, miután Charles elintézte az ügyeit az egyetemen. De aznap hegyet mászni mentünk, mert ehhez volt a legtöbb kedvem. Charles akkor járt utoljára.

ám néz, ahogy mindig szokott már babakora óta, és csak elmosolyodik.
- Mi az? – kérdezem tőle, és nem viszonzom a mosolyát nyilvánosan, de tudom, hogy Charlie mindent lát.
- Mikor mész vissza? – közelebb tekeri a széket anya vörös bársonykanapéjához, amire leülve felhúztam csupasz lábaimat a hálóingem alá.
- New Yorkba? – ártatlanságát megelőlegezve nézek rá.
- A kórházba.
Tudja, hogy gyűlölöm ezt a témát. Tudja, hogy miért vagyok Párizsban lassan egy éve, és miért igazítok ruhát anya divatházában ahelyett, hogy a nap minden percét a Bellevue műtőiben tölteném. Tudja, hogy mióta nem volt rajtam fehér köpeny, és hogy a Bellevue-ba nem fogom egyhamar, ha valaha is, újra betenni a lábam.
- Vic, a legtehetségesebb orvos vagy, akivel valaha találkoztam. Nem pazarolhatod el a képességedet és tudásodat egy ostobaság miatt.
- Je m'en fiche! Szerinted ostobaság – ingerülten válaszolok. – Szerintem pedig felelős döntés távol tartani az alkalmatlanságomat az emberi életektől.
- Tais-toi! Miért hiszed még mindig, hogy apa komolyan téged hibáztat? Tudod, hogy ő is hisz benned. Csak…
- Csak? – zaklatottan nézek rá.
- Nem játszhatod ezt örökké. Nem fogok tőle lábra állni, és már nem leszek sebész sem. Helyettem is meg kell tenned.
Erre már nem felelek, csak dühtől áztatott tekintettel nézem a márvány dohányzóasztalt.
- Emlékszel Steven Castle-re a Columbiáról? Felhívtam. Lenne egy hely neked a Presbyterianben.


rnest Waldorf, (azóta) a Bellveue Hospital nagysikerű sebész főorvosa 1991-ben vette feleségül Cézanne Nadeleine Vaillant-t, a feltörekvő divattervezőt, terhesen. Az év novemberében lánya született, három évvel később pedig egy fia. Öt évvel később aláírta a válási papírokat is, Cézanne pedig mindkét gyermekével visszaköltözött New Yorkból Párizsba. Majd újra New Yorkba, majd vissza Párizsba. És ez azóta is így megy.

izonyosan nem nehéz azt gondolni, hogy Charlie balesette óta visszavágyom New York műtőibe, de el kell neked mondanom, hogy a choquette a fiatal francia pincérek reneszánsz romantikájával fűszerezve egy sarki bistró teraszán – utánozhatatlan. Egy fél óra alatt – bár néha kissé tovább is eltart – minden valódi szükségletemet kielégíti: a finomságot, az érzékenységet és azt a kontrollt, amit csakis a műtőben érzek. El sem tudnád képzelni, mennyi megalázkodás és alárendelődés táplálja a romantikát.

ezeg a mobilom a nadrágom zsebében. Anya egyfolytában leszid, amiért ott hordom a telefont, mert megerőszakolom vele a high fashiont, és hogy ez a rossz szokás is azóta ragadt rám, hogy letettem a fehér köpenyt.
- Allô?
- Odaértél már? – Charlie az.
- Most parkoltam.
- Este találkozzunk. Mesélned kell! 8:20-ra ér be a gépem, átjössz?
Néhány másodperc erejéig megtorpanok a kórház ajtaja előtt.
- Kimegyek érted.
- Nem fogsz kiérni, sőt, vacsorát is főzök, mire ideérsz. Na menj! Csodálatos leszel.
Szinte hallom a telefonban, ahogy mosolyog, velem ellentétben. Zsebre teszem a mobilt, és besétálok a recepcióra.
- Jó reggelt! Dr. Victoire Waldorf vagyok. Az igazgató úrral van találkozóm.
Amíg a hölgy feltelefonál, körülnézek az aulában. Tudom, hogy az enyhe szédülés, gyomorfájás és minimális légszomj pszichoszomatikus.
- Várja Önt, dr. Waldorf. Isten hozta nálunk! – rám mosolyog, én bólintok, és elindulok a lift felé.

gye, emlékszel, mit mondtam korábban arról, hogy az a misztikus hatalom, amit elkeseredés és kétségbeesés folytán az orvosoknak tulajdonítanak, sokkal egyszerűbb annál, mint hogy megmagyarázhatatlan csodának lehessen titulálni?



ind Isten kezében vagyunk. És Isten hátra tette a kezét.