When the curtains are down and you are alone ~ I feel lonely.

Azt mondják minden ember különbözően viselkedik az adott szituációkban. Ha ezt az elméletet vesszük alapul akkor Nishi sem különbözik a nagy átlagtól. Van egy arca minden embernek, még ha kérdéses is hogy az mennyire egészséges. Amikor hazamegy, amit nem szívesen tesz meg, akkor ő a rendes, hallgatag fiú. Hallgat mert mást sosem tett, ám annyiban változott a hozzáállásában hogy már kiáll saját maga mellett, azon igyekszik hogy megvalósítsa az álmait. Mert ellent mondani a család vágyainak, a felnőtt férfi lett akire talán az anyjának is szüksége volt hogy elviselje az apját aki az évek alatt csak lejjebb csúszott a leejtőn. Határozott és alapos, nem játszadozik mert senki sem értékelné a környezetéből. Próbál maga is ahhoz a szerephez formálódni melytől nem veszíti el a szeretteit vagy saját magát a múló napok rohanó percei között.

I'm the clown what you are love or hate, it doesn't matter. ~ I can't go anywhere else

Ugyan maga választotta a szakmáját, amit nagyon élvez, főleg ha sikerül a tettest letartóztatni, azonban maga sem gondolta volna hogy a halál testközelsége milyen gondolatokat és érzéseket vált ki belőle napi szinten. Amikor a terepen van vagy a laborban akkor ő a vicces Nishi, aki lehet mindenki céltáblája. Csak felejtsék el a tényt hogy az élet olyan könnyedén elszállt az egykor élettel teli testből mely már csak egy adag húsként hever előttük, folyamatosan emlékeztetve a környezetét a saját halandóságára. Folyamatosan cukrot eszik, csacsog és barátságos. Úgy érzi meg kell tölteni a némaságot mert csak a démonok szöknek elő a rémes árnyak közül ha azt nem tenné meg. Csak újabb lelket vesznének el.

This is my truth, take or leave it, but don't pretend anything. ~ I wanna live my life the fullest besides my demons

Egy dolgot nem sikerült megosztani a családdal, mégpedig a szexuális beállítottságát. Nem is tervez megházasodni a közeljövőben, amit az anyja nagyon neheztel, így nem is érzi szükségét egy akármilyen bejelentésnek. Egyfelől nyilván fél a reakciójuktól, valamint nem is akarja hogy megváltozzon a szemükben. Ugyanaz a fiú, lassan férfi szeretne lenni akit a hosszú évek alatt sikerült felépítenie. A barátai, akikből akad bőven, viszont egészen más témakörhöz tartoznak. Ők tudják hogy randizott nőkkel és férfiakkal is s persze semmi kivetnivalót nem látnak benne. Előttük felmeri venni a nőiesebb mozdulatokat és elszólalásokat, amit még a munkahelyétől is próbál távol tartani, hiszen a legtöbb munkatársa tesztoszterontól túlfűtött macsókból áll. Hogy nézne ki ha a kis szivárványos mindenében sasszézna körülöttük?! A barátai kapják meg a legjobbat, a vicces ám mégis, megértő és figyelmes Nishit aki mindig készen áll hogy segítsen és kiálljon mások mellett. Az okos és kedves barátot akire tényleg lehet számítani a bajban.


~ This is where I came from

Némaság, egy újabb csendes este mely ugyanolyannak tetszett mint a többi. Mégis, valami volt a levegőben, amit nem tudott megmagyarázni. Tizenegy éves volt és már nem annyira ostoba mint pár évvel azelőtt, hamar megérezte a másik kettő hangulatának a változását. Feszültséget érzett, ahogy megfigyelte az apja csinálhatott valamit, hiszen nem mert ránézni az anyjára. Nagyon súlyos bűn lehetett, hiszen az anyja még a vacsora alatt sem tudta visszafogni magát. Gyors, kapkodó, dühös mozdulatokkal szedte az ételt és szuggerálta a másikat, aki a világ minden kincséért sem nézett volna fel abban a pillanatban a tányérjából. Nem kérdezett rá, felesleges lett volna. Akor úgyis csak felküldték volna étel nélkül a szobájába, aznap pedig nagyon éhes volt, hiszen megint el kellett mennie arra a hülye foci edzésre. Tömte magába az ételt és csak néha, lopva pillantott fel. Igyekezett minél többet enni mielőtt az anyja kitalálta volna hogy felmehet a szobájába.

- Nishi, hagyd ezt abba! Rosszul leszek. - csattant fel az anyja, amire kicsit lelassított de az anyja folytatta is. - Ki tudja mikor élhetünk megint ilyen fényűzően. Kézzel készített vacsora, a saját házunkban. - Nishinek fogalma sem volt arról hogy miről beszélt a másik. Egyáltalán nem éltek nagy lábon... Volt egy kis egy szintes házuk és egy kocsi, ami miatt persze a nő állandóan rágta a férfi fülét, hiszen nagyon nehezen teljesítette a mindennapi teendőket a második kocsi hiányában. Az apja nem válaszolt semmi, csak piszkálta ujjával az ételt, úgy tűnt több falat nem megy le a torkán hirtelen.

- Ennyi elég volt, menj a szobádba. - pont ettől félt. Az apja úgy felbosszantotta az anyját hogy "beszélgetni" akart vele, persze négyszemközt. Kicsit fájdalmasan sóhajtott fel, hiszel közel sem volt még jóllakott, azonban látta a másikon hogy nem lett volna érdemes vitatkoznia. Csak gyorsan megköszönte az ételt és elrakta a tányért a mosogatóba, minél csendesebben és gyorsabban mozogva, nehogy valamivel megint saját magára irányítsa a figyelmet. Persze nem állta meg ne hallgatózzon... A folyosón befordulva azonnal megállt a saroknál és mint egy tehetséges betörő, úgy simult a falhoz míg hallgatózott.

Mint ahogy kiderült az igen egyoldalú veszekedésből, az apja sikeresen elvesztette a fizetése felét egy pókerpartin. Ami nem az első volt már abban az évben... Az anyja gyakorlatilag őrjöngött, még csak azzal sem törődött hogy a szomszédok meghallják-e a veszekedésüket vagy sem. Aminek az lett a következménye hogy ki is hívták a rendőröket az épülethez. Mint ahogy a legtöbb gyerek, el volt varázsolva az egyenruhás férfiak látványától. Olyan erőt és magabiztosságot sugároztak magukból amit egyszerűen nem lehetett elfelejteni. Persze a veszekedés sem volt túl rossz, viszont az már annyira mindennapos volt hogy különösen nem rázta meg alapjaiban a világát. Csak bámulta azokat a gyönyörű őrangyalokat akik a szobrokra emlékeztették amiket a roknoknál látott de az anyja sosem mesélt róluk neki. Harmadik generációs volt a nő, mint ahogy a férfi is, ugyan a tervezett házaságba mind a két fél belement de valahogy a vallást, legalábbis otthon, egyáltalán nem gyakorolták. Így néha Nishinek annyi köze sem volt a jelképeikhez mint más fehér kölyöknek, csak később olvasgatva néha a dolgokról, leginkább utánozva a rokonait a nagyobb rendezvényeknél. Tökéletes white washed gyerek, kivéve hogy a bőrszíne mindig visszarángatta a gyökereihez, akár akarta vagy sem.
A szülők próbáltak magyarázkodni, míg a másik járőr félrevonta és feltett neki pár kérdést a körülményeikről. Annyira elveszett a csodálatos kék szemeiben és a szőke tincsekben mely az arcát keretezték hogy nem is tudott mit válaszolni. A járőr már épp megkérdezte volna az anyját hogy beszél-e angolul amikor hirtelen megszólalt, ezzel mintegy megtörve a csendet kettejük között.

- Te egy angyal vagy? - kérdezte ártatlan, semmi rosszindulat vagy célzás nem volt a kérdésben, amire a férfi meglepetten hőkölt hátra egy kicsi. Sok dolognak hívták már az utcákon de az angyal jelző sosem szerepelt egyik között sem. Barátságosan meglapogatta a fiú fejét ahogy felegyenesedett, a hirtelen támadt zavarában nem is tudott mit mondani a gyereknek. Angyal! Hát persze.

- Lehetek én is olyan mint te? - az anyja persze teljesen felháborodott a kérdésen. Két választása volt, mint minden más indiai szülő gyerekének. Mérnők vagy orvos, ebből pedig egy percig sem engedett volna. Sajnos a reakciója és a srác heves, érzéketlen leszólása utána a kiérkezett járőrök sem voltak boldogak.

Attól a naptól lettek rendszeres látogatók a háznál. Nem a rendőrök bosszúszomja, mintsem inkább az apuka játékszenvedélye és az anyuka csípős temrészete mely egyre csak bajba keverte a kettőt. Nishi nagyon örült minden egyes látogatásnak, kérdezgette őket a munkáról, miket csinálnak nap mint nap, még rajzot is adott nekik. Ami azért néha kínos volt egy kicsit, csak ezt nem látta be. Valahogy ki kellett fejtenie a csodálatát!

~ the EVENT

Mint ahogy az várható volt az anyja nem ment bele hogy a rendőrnek menjen. Pedig annyira szeretett volna a közelükben lenni! Olyanok voltak mint a szuperhősök, legalábbis a szemében. Falt minden rendőrös sorozatot, könyvet, filmet. Bármihez amihez csak hozzá tudott férni. Ám ahhoz túl gyáva volt hogy egyszerűen csak azt mondja a szüleinek hogy nem hajlandó arra a pályára menni amit ők, a szociális körük vár el tőle. Szinte látta maga előtt a lekövezett utat mely... Semmiképp sem töltötte el örömmel, mégis menetelt előre, megállás nélkül, hiszen azt akarta hogy szeressék és büszkék legyenek rá. Bekerült biokémiára az egyetemen, utána pedig az orvosi egyetemre vették fel, látszólag minden a lehető legtökéletesebben alakult az életében. Végre voltak barátai is, ugyan a legtöbb iskolája new yorkban volt és ezért otthon élt, mégis sikerült többször is kimozdulnia velük. Könyvtár, kisebb kocsmák, múzeum, színház... Ha volt épp egy kis idejük a rengeteg tanulás és gyakornoki feladatok mellett akkor a lehető legjobban hásználták ki az idejüket.

Jenny talált egy ideális táborhelyet, a többiek pedig szívesen vele tartottak. Ő nem lelkesedett az ötletért de egy kiváló alkalom volt arra hogy a másik közelében lehessen, így némán ő is rábólintott a lehetőségre. Persze egy tucatnyi rovar riasztóval és tananyaggal, de azért ő is ott volt. Még annak ellenére is hogy a lány kinevette azon hogy mennyire felkészült egy egyszerű két napos kiruccanásra. Azokban a napokban a lány élt halt a bogarakért, a levél-lábú bogarat akarta megtalálni és a kis gyűjteményébe rakni, mintegy tovább gyarapítva azt. Nishi csak csóválta a fejét a dologra, mégsem ellenkezett, sőt. Szerette, imádta hogy ennyire okos volt a másik. Ugyan a származásuk szétválasztotta őket, mégis úgy érezte hogy van kettejük között egy olyan izzás amit nem lehet leírni. Még ha tagadta is, látta a másikon hogy örült a jelenlétének.

- Mennyire van még messze? - kérdezte fáradtan Hailey amint bekanyarodott az útszéli étterem parkolójába. Ő nem győzte hangsúlyozni mennyire hülyeségnek tartotta ennyit kocsizni egy drab bogár miatt, egyre csak szítva a feszültséget egymás között. Nem tudta pontosan megmondani miért de már az út elején sikerült valamin összekapni a két lánynak, amit Dennis-el végig élvezhettek. Ha lett volna másik kocsi...

- Már csak pár óra. Gyorsan eltelik majd az idő! - próbálta csillapítani a feszültséget, talán nem épp a legokosabb módon, ám Jenny szemében mégis a hála fényei csillantak.

- Fasza, szóval elbaszom a pénzt meg az időmet egy hülye bogárra amit utána nap mint nap bámulnom kell a szobámban. IDEÁLIS. - szállt ki a kocsiból miután leparkolt és vágta be az ajtót némileg túlzott erővel. Jenny-nek sem kellett több, ő is ugyanolyan lendülettel szállt ki és folytatták a parttalan vitát melynek az okáról még mindig fogalma sem volt a másik kettőnek. Nishi kicsit feszengve állt és figyelt, nem tudta mit mondhatna. Nem zökkentette ki a lelki békéjéből a jelenet, hiszen az egész gyerekkora erről volt, csak épp a lányt nem akarta dühösnek látni. Könnyek csillantak a szemében, gonosz dolgokat vágtak egymás szeméhez, ő meg csak állt és nézte mert nem tudott mit reagálni. A másik gondolata az volt hogy hamarosan végre, lenyugodnak. A szüleinél is mindig pontosan ez volt, ordibáltak egymással, pár napig nem szóltak a másikhoz de utána minden ment ugyanabban a mederben mint előtte. Semmi ok az aggodalomra, igaz?

Nem úgy végzőfdött a vita mint ahogy azt várta volna. Jenny ahelyett hogy megadón beleegyezett volna a tervek módosításába inkább a kocsihoz lépett és kirántotta a táskáját, azzal a felkiáltással hogy akkor stoppolni fog az út szélén. Hailey csak legyintett a gondolatra, a fiúval inkább besétáltak az étterembe, egyik sem vette komolyan a másik figyelmeztetését. Hívták Nishit is de ő ott ragadt a helyén. Neki az ilyen helyzetekben nem lehetett megszólalni. Hogy is jöhettek volna ajkaira a szavak? Jenny, csak egy pillanat erejéig állva meg, a ki nem mondott kérdéssel a tekintetében, amire akkor nem tudott választ adni. Így Jenny elment és magára hagyta a háborgó gondolatai tengerében. Ő ennyire könnyen nem tudott döntéseket hozni... Pár perc után, ami egy kínszenvedésnek tűnt, mégis elhatározta magát és kikapta ő is a táskáját hogy a másik után rohanhasson. Amikor az úthoz ért a másik már épp szállt be egy kocsiba, még csak észre sem vette hogy ott volt. Összeszedte minden erejét és elkezdett kiabálni, rohanni utána, ám kevés volt. A jármű nem lassított le. Talán azóta is amerikai végtelen útjait rója.
Jenny elveszett.

~ After Jenny

- Még mindig nem hiszem el hogy nincs itt. - pillantott fel a másikra, aki némán, türelmesen hallgatta. Tudta hogy mennyire nehéz neki erről a témáról beszélni, így nem akarta egy percre sem megakasztani ahogy kitárulkozott előtte. Csak közelebb húzódott és átkarolta a derekát, hagyta hogy a fejét vállára hajtsa s úgy beszéljen tovább. Ugyan már rég nem jártak egymással ám voltak annyira jó viszonyban hogy ezt megtehették egymással. Támaszai voltak egymásnak, hallgattak amikor kellett, beszéltek ahogy szükséges volt. Akkor pedig ki kellett adnia belőle magából, hiszen még neki sem mesélte el az egész sztorit, pedig majd minden mást megosztottak egymással.

- Miután beszált a kocsiba... Több napig nem tért vissza a kollégiumba. Hívtuk a rendőrséget, hetekig nem találtak semmit. Aztán egy nap nyomozók jelentek meg a szüleim házánál és elvittek a patológiára. Az ő szülei kínában éltek, más közeli rokona nem volt az államokban... Engem találtak meg mint legközelebbi barát. - közelebb húzta a másikat és a mellkasába fúrta a fejét, nem bírta azt a mentális képet mely akkor kirajzolódott előtte. A test aminek már köze sem volt ahhoz az életvidám, gyönyörű lányhoz akibe egykor beleszeretett. Csak egy bomló test volt amit talán az anyja sem ismert volna fel. George közelebb vonta magához és védelmezőn karolta át, erősen szorította hogy érezze, mellette biztonságban lehet. - Azt vártam hogy valaki kijöjjön a függüny mögül és azt mondja hogy csak egy vicc, játék az egész. De senki sem szólalt meg. Nekem pedig annyi kérdésem maradt még.

- Tudom bébi, tudom... - simogatta finoman a hátát mely beleremegett a sírásba. A könnyekbe amit a torkát fojtogatták és addig a napig sem eresztették egészen. - Ezért a patológia? Mert nem találták meg a gyilkost? - kérdezte halkan, fejét a másik fejére hajtva, csukott szemmel hallgatva az elrebegett vallomást mely talán Nishiben sem fogalmazódott meg addig.
Jenny halála után megfordult vele a világ, saját magát okolta a történtekért teljes egészében. Úgy gondolta ha gyorsabb lett volna, ha már eleve leállítja a vitát, akkor az nem történt volna meg és mindenki békében élhette volna tovább az életét. Hiszen ha valaki tudta hogy milyen veszélyes lehet a stoppolás az ő volt! Hiszen annyi de annyi cikket és híradást látott a témában. Annyira tudta magát gyűlölni mert nem tudott kiállni és csak azt mondani hogy elég lesz. Neki kellett volna a férfinak, az erősnek lenni. Helyette meg csak a gyerek volt aki addig is. Az ijedt, riadt Nishi aki nem egy herceg mint ahogy a nevéből jönne, inkább csak egy utolsó paraszt azon a bizonyos sakktáblán. Önálló gondolatok és vágyak nélkül, mindig egy irányba mozogva. Akkor jött rá, ezt így nem csinálhatja tovább. Nem mehet belgyógyásznak mert a szülei azt akarják, nem élhet egy olyan díszletben amit ők terveztek neki már születése óta. Befejezte az orvosi egyetemet és a patológia irányába ment, mert a hangja akart lenni a hallgatagoknak.

~ I'm fine(ish)

× Brooklyn district - csak egy újabb test ×

- Kérlek Istenem, hallgass meg. Soha többet... soha. Ismétlem, soha többet nem...

- Te mit csinálsz? - kérdezte felvont szemöldökkel a nyomozó a társát aki nagyon elmélyülten kulcsolta össze a kezeit és hajtotta a fejét imádságra. Egy ír idióta volt de azért ez tőle is egész szokatlan volt. Azon gondolkozott hogy ivott-e, ennek ellenőrzéseképp kicsit közelebb lépett és beleszagolt a levegő. Nem volt sokkal erősebb a whiskey szaga mint általában, nem is tudta hirtelen hova tenni a viselkedését.

- Kuss, imádkozom. - lépett egy kicsit arrébb a másiktól, mintha csak attól tartott volna hogy a közelsége Istent is elijeszti a közeléből.

- Miért is...? - nem is figyelt McKenzie a másikra, fennhangon folytatta az imát.

- Soha többet nem veszem a számra a neved, csak ne azt az idiótát küld! Kérlek... - egy halk oh felkiáltással realizálta a helyzetet és arrébb is lépett. Már csak a patológusra vártak és a segédjére, miután ők megvizsgálták a testet már mehettek volna is, nade itt volt a nagy de a dologban. McKenzie egyszerűen utálta a jelenlegi gyakornokot, bármennyire tehetséges is volt abban amit csinált, ezzel csak felesleges feszültséget szülve a nyomozás helyszínén. Igazából el sem tudta... Oké, pontosan tudta hogy miért de őt nem idegesítette. Csak ignorálta. Az ő esetében ez volt a legcélszerűbb stratégia.

- Hé, hello mindenki! Hello, hello! Ah, de rég láttalak! - csendült fel az emlegetett szamár hangja, mire McKenzie látványosan leejtette a kezeit. Ilyenkor erősen kezdte megkérdőjelezni hogy van-e odafent valaki. Nishi a hatalmas táskájával egyensúlyozva lépett át a rendőrök között, vidáman integetve a többieknek, mindenkihez intézve egy-egy kedves szót. McKenzie nem erre a megleptésre várt aznap, már számolta vissza magában a srác napjait. Csak egy hónapot kellett várni hogy a másik kerületbe helyezzék a végleges pozíciójára... Csak egy hónap. Úgy érezte hogy nem biztos hogy kibírja. A srác láthatóan egyáltalán nem ütközött meg rajta hogy a férfi nyílt utálattal méregette a közeledő alakját, ugyanazzal a lendülettel folytatta az útját a többiek felé, persze gondosan ügyelve arra hogy nehogy bármilyen bizonyítékot is tönkretegyen. Ugyan egy fura alak volt de a terepen már tudott eléggé mozogni.  

- Hogyaztabüdösjókurvaélet... - mormogott el egy káromkodást az orra alatt és kezdte el masszírozni az orrnyergét. Valamiért volt egy olyan sanda gyanúja hogy azon az estén is felbassza az idegeit.

- Hééé, McKenzie nyomozó, Percy! Mi újság?! - állt meg előttük, a megszokott széles vigyorával amit szinte letörölhetetlennek tetszett a képéről. - Nyomozó, megnéztem a házait...  

- NEM! - McKenzie, még Nishi gyakornoksága az elején, elkövetett egy olyan hibát hogy elmondta mikor és hol született, aminek alapján a férfi megcsinálta neki az asztrológiai elemzését, folyamatosan figyelemmel kísérve a bolygói változását. Amivel lassan már kezdett nagyon az idegeire menni, mindegy hogy épp kinek adta elő az ostoba elméleteit a csillagokról és asztrológiai jegyek mondvacsinátl tulajdonságairól.

- Inkább nézd meg a kibaszott testet és mond el mi történt. - utasította a másikat aki, nem törődve azzal hogy a hangsúlya épp milyen volt, érdeklődőn döntötte oldalra a fejét. Szinte látszott arról az idióta kerek képéről hogy azon vacilál hogyan vezesse fel a hülye jövendöléseit. Csak szeretett volna minél előbb túlesni az egészen. A srác oldalra pillantott egy idő után, érdeklődő tekintettel nézett végig a testen mely a hasán feküdt és egy igen méretes konyhakés állt ki a hátából. Míg előhúzott egy csomag gumicukrot a zsebéből, amivel persze megkínálta a többieket is mielőtt vett volna belőle, halkan, kicsit elnyújtott hangon szólalt meg.

- Hát, nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni. De szerintem leszúrták. - hajtotta félre a fejét míg McKenzire nézett akinél valószínűleg akkor gurult el végleg a gyógyszer.

- Megölöm. Esküszöm hogy megölöm... Nem fog feltűnni még egy test.

- A mars retrográdban van, nem csoda ha ok nélkül dühös lesz. - bólogatott megértően míg egy újabb cukrot vett elő, csak Percy gyors reflexeinek volt köszönhető hogy McKenzie ténylegesen nem ment neki és próbálta megragadni azt az istentelenül ronda pulcsiját hogy jól megrángassa.

- Nishi, de komolyan... Csak nézd meg azt a kurva testet és menjünk. - Percy volt kettejük között a villámhárító, bele sem mert gondolni hogy az ír mit csinált volna a gyerekkel ha nincsen ott minden pillanatban. Ő csak érdektelen megvonta a vállát és felhúzta a védőfelszerelés maradékát hogy munkához láthasson. A cukor azért kellett hogy nyugodtabb legyen. Az édes íz és az illat elvette az élét a komor valóságnak mely a szemei elé tárult. Egy negyvenes, erejében lévő férfi hevert a lábai előtt aki már nem tudott többet megmozdulni. Az érzelmes fele, ahogy szisztematikusan, kiszámolt mozdulatokkal rágta a gumicukrot, akkor háttérbe szorult, csak az elemző, a feladatra koncentráló énje maradt aki az okot akarta tudni. Lefényképezte a testet, minden lehetséges oldalról, egy apró részletet sem hagyva figyelmen kívül. Ugyan lassú volt ám nagyon eredményes, nem érdekelte hogy kiről van szó, milyen a rangja vagy mennyi pénze van, ő ugyanúgy kezelte mint bármelyik más, az örs által épp felkapott különleges esetet. Ő és csakis ő volt a lényeges, kizárta a rendőrök panaszkodását, ha kellett kétszer megnézett valamit de inkább visszament egy lehetséges nyomhoz mintsem elszalassza azt. Összeállt a fejében egy elmélet de azt nem mondta ki hangosan, a további elemzések hiányában biztosan nem. Egy jó negyvenöt perc elteltével, aminél a másik kettő sokkal kevesebb időt szánt volna, végre felegyenesedett és a másik két alak felé pillantott. Végezték ők is a munkájuk, ám... Valami nem volt rendben az egésszel. Elfáradtak, elvesztették a lelkesedésüket? Nishi nem tudta megmondani, csak egy keserű érzés kapaszkodott fel a gyomrából a torkába. A megfásult rendőrök látványa mindig Jenny-re, az ő esetére emlékeztette. Őt is két unott, sokat látott nyomozó kísérte az asztalhoz, alig beszélve hozzá. Csak egy igent akartka hallani hogy folytathassák tovább a munkát, nem is törődve azzal hogy milyen érzések kavarogtak a lelkében. Megfeszültek ujjai a kamerán, szinte elfelejtette hogy abban a környezetben ő más volt. Nem a szomorú és elveszett fiú aki egy láthatatlan tettes nyomában szalad.

- Nishi, minden rendben? - pillantott fel a patológus a lapjai közül, szemöldöke kérdőn emelkedett a magasba. Ő volt az egyetlen aki átlátott a mindig vigyorgó álarcon mely azt akarta elhitetni a világgal hogy nála senki sem lehet boldogabb. Mégsem mesélte el sosem a történetét, az együtt eltöltött év ellenére sem. Túl személyes, túl sok lett volna? Maga sem tudta megfogalmazni miért tudott annyira kevés embert magához engedni. Csak gondolatban megrázta magát és ellépett a testtől, tekintete olyan lett mint azelőtt. Az indiai fiú akit mit sem tud a világ komoly dolgairól. A fiú akit lehet ugratni, leszólni, hülyének nézni, mert úgysem veszi fel, hiszen ő mindig vidám. Vidám mert mást nem is tehet.