Az egyik legrosszabb tulajdonságom a száraz humorom, szarkazmusom. A 27 évem alatt nagyon sokszor hallottam már, hogy rettentően komolytalan, már-már gyerekes vagyok, tekintve hogy majdnem mindent képes vagyok elviccelni. Az esetek többségében játékos, nyugodt, összeszedett vagyok, csak nagyobb stresszhelyzetekben engedem szabadjára az érzéseimet. A barátaimhoz és szeretteimhez rendkívül lojális vagyok, bármit képes lennék megtenni értük. Az életem első nagy szerelme a zene volt, amelyet mind a mai napig előszeretettel használok az érzelmeim, gondolataim kifejezésére. Vannak helyzetek, mikor a szellemes megjegyzéseimet inkább megtartom magamnak és szavak helyett inkább a tetteimmel beszélek - akár a zenét választva ehhez társamnak, akár bármi szükséges eszközt.
A lányom megszületése előhozta egy olyan oldalamat, amelyről senki nem hitte volna, hogy létezik. Ugyanakkor azt is gondolták, hogy majd az apaság miatt képes leszek felnőni és komolyabban venni a dolgokat - biztos szomorúan fogadták a hírt pár évvel később, hogy ennek épp az ellenkezője történt meg. A lányomat elkényeztetem minden földi jóval, de sokszor volt már, hogy egy-két kevésbé érdekfeszítő játékát én sajátítottam ki. A franciaországi házamban lévő hinta egy jó példa rá, amelyet mi szereltünk össze a testvéreimmel a lányom nagy könyörgésére, ennek ellenére hamar ráunt és inkább én veszem igénybe ezeket a szolgáltatásokat. A legjobb kifejezés a személyiségemre és az egész lényemre a régi nagy szerelmem írta le legjobban: Egy örök gyerek vagyok.

Mikor megszülettem, még nem voltunk sokan a családban. Mindössze négytagú volt, mely magába foglalt engem, a nálam két évvel idősebb bátyámat, illetve a szüleimet. Vannak foszlányok az első két-három évemről, bár másokhoz hasonlóan nem bővelkedem bennük. Az első maradandó emlékem az, mikor a szüleink hazahozták a mi kis Alfredunkat. A sok általam ismert családban az átlagos gyermekszám ennyinél meg is áll, de a mi szüleink nagyon virgoncok voltak. Az öcsénk születése után három, majd azt követően még négy évre rá megszületett a két kishúgunk. Talán ez a hatalmas család volt az, ami miatt én már tizenéves koromban eldöntöttem, hogy ha felnövök, akár törik, akár szakad, nekem lesz gyermekem. Ettől függetlenül elsősorban az apámék példáját akartam követni, akiknek az őszinte szerelméből született meg az összes testvérem, s amely kapcsolat még mind a mai napig töretlenül erős. Az élet azonban mindig talál módot arra, hogy felülírja a számításainkat.
Mindig is összetartó család voltunk. A két fivéremmel a testvéri rivalizálás képezte a kapcsolatunk zömét, míg a húgainkkal inkább az ő védelmezésük. Mi tagadás, nem volt se a lányoknak, se az öcsémnek rossz dolga az iskolában, hisz alig mert beléjük kötni bárki. A két idősebb bajkeverőnek a nevét az egész iskola ismerte, ahogy a tanárok is. A szó szoros értelmében ugyan nem féltek tőlünk, csak tudták, hogy nem vagyunk teljesen komplettek, és képesek vagyunk egy-két szabályt is áthágni, ha a helyzet úgy kívánja.

Eredetileg zenész pályán indultam el. Az első hangszerem egy mini játékgitár volt, amit az ötödik karácsonyomkor kaptam. Akármennyire is korlátozottak voltak a lehetőségem (ami részben a koromnak, részben a játékgitárnak volt köszönhető), hamar ráéreztem a hangszerre és a zene ízére. Az évek múlásával a szüleimtől kaptam először egy minőségibb akusztikus gitárt, később egy elektroakusztikusat, egy szűk tíz éve pedig már a saját pénzemből egy elég drága elektromost is beújítottam. De a repertoárom nem merült ki csak a húros hangszerekben. Nyolcévesen kaptam egy szájharmonikát, tizenegy évesen a bátyámmal belógva az iskolába próbáltam ki a hegedűt, illetve néhány évvel ezelőtt dobolni is elkezdtem – bár ehhez értek a legkevésbé, hisz nem igazán van lehetőségem manapság gyakorolni. A középiskola után beadtam a jelentkezésemet a zenei főiskolára, ahol megismertem Valeriant, aki mind a mai napig a legjobb barátomnak számít.
Gitároktatónak készültem, Valerian pedig felajánlott egy lehetőséget, hogy már idejekorán elkezdhessek tanítani, én pedig kapva kaptam az alkalmon – így ismertem meg Elsie-t. Bár ez nem teljesen igaz, hisz már találkoztunk korábban egy-két buli alkalmával, de többnyire csak látásból ismertük egymást, még a nevét sem tudtam addig, míg az öccse be nem mutatott minket egymásnak. Bár tanítani szerettem volna, az első alkalomnál nem sok oktatásra került sor. Hamar megtaláltuk a közös hangnemet és csak beszélgettünk, nevettünk, aztán már azon kaptuk magunkat, hogy eltelt négy óra, és két akkordon meg a gitár hat húrján kívül többre nem jutottunk. A következő két-három alkalom is hasonlóképpen telt el. Azt tudni kell rólam, hogy én nagyon sokat tudok beszélni, és egy témánál képes vagyok a kelleténél hosszabb ideig is leragadni. Néhány alkalom elteltével már volt egy sejtésem, hogy Elsie annyira nem is vágyik már arra, hogy megtanuljon gitározni, egyszerűen csak élvezi a velem eltöltött időt, a leckék pedig csak egy alibinek szolgálnak – pár évvel később, mikor már együtt voltunk, ezt ő is megerősítette. Ettől függetlenül tanítottam neki egy-két fogást, de végül abbamaradtak a leckék, hisz rájött, mégsem olyan könnyű zenét varázsolni egy működését tekintve nem túl bonyolult hangszeren.

Két éven keresztül kerülgettük a forró kását, mire végre elcsattant az első csók, ami után dominóként dőltek le a még megmaradt falak. Még fontosabb részévé váltunk egymás életének, az események pedig hirtelen felgyorsultak. Pár hónap múlva összeköltöztünk, és szép lassan elkezdtük kialakítani a közös jövőnket. A közös jövőnk, amelyet a legmerészebb álmainkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen rövid éltű lesz.
Anyagilag meglepően jól álltunk a korunkhoz képest, és mindketten szerettünk volna gyerekeket – legalább egy fiút és egy lányt. Hamar elhagytuk a védekezés különböző formáit és ráálltunk a baba projektre. Úgy gondoltuk, hogy nem kell elsietnünk semmit, így az első egy évben nem is feszültünk rá túlságosan. 13-14 hónapja próbálkoztunk már, mikor felvetődött bennem a gondolat, hogy lehet el kellene mennünk kivizsgálni magunkat. Azért még csak próbálkoztunk egy hónapon keresztül, hátha… de csak rákényszerültünk. Először én voltam a soros, de az esetemben nem találtak semmit, ami aggódásra adhatna okot. Elsie esete azonban nem volt ilyen egyszerű. Tűkön ülve vártuk, hogy kiderüljön, nincs vele sem semmi baj, de a doktornő nem tudott jó hírekkel szolgálni. Ez volt az a pont, aminél minden felborult. Mindketten rosszul viseltük a hírt, ám én hamar megláttam a mellékes lehetőségeket. Nem állt szándékomban Elsie-t magára hagyni. Akármennyire is akartam saját gyermeket, azt már megtapasztaltam, hogy a családot nem csak a vér teszi. Próbáltam tartani benne a lelket, bátorítani, de mindhiába, éreztem, hogy egyre és egyre jobban eltávolodik tőlem. Egy ominózus napon pedig bejelentette, hogy munkát kapott a világ másik felén. Nem szerettem volna elveszteni őt, de a szívem mélyén örültem neki, hogy kapott egy ilyen csodálatos lehetőséget, ezért elfogadtam mindent, ami ezzel a hírrel járt. Reméltem, hogy az új környezet majd gyógyítólag hat a lelkére. Tudtam, hogy ez a mi jövőnk korai lezárásával fog járni, számomra viszont még mindig az ő boldogsága volt a legfontosabb.

Az évek múlásával úton-útfélen mindig eszembe jutott Elsie. Az elköltözését követő pár hónapban sokszor depresszió-közeli állapotba kerültem, de a családom és a barátaim – többek között Valerian – mindig mutattak valami újat, ami segített visszatalálni önmagamhoz. Fél év múlva már teljességgel lezártam az életemnek ezt a részét, és hivatalosan is úgy éreztem, hogy tovább léptem. Megismertem egy lányt, Elize-t, akinél már az elején eldöntöttem, hogy lassan fogunk haladni. De nem is lenne ironikus az élet, ha nem kerültünk volna a statisztikák alsó 1%-ába. Három hónapja voltunk együtt, mikor bejelentette, hogy gyereket vár. A lány két évvel volt fiatalabb nálam, és nem állt szándékában ilyen hamar családanya lenni. A sors tragikomikus humora révén Elize tipikusan olyan nő volt, aki az abortuszt gyilkosságnak gondolta, így szóba sem jöhetett nála ez a lehetőség. Reménykedtem benne, hogy a 9. hónap végére felnő a feladathoz és jó anyja lesz majd a gyerekének, de csalódnom kellett. Amint megszületett az én Chloém, ő azzal a lendülettel ki is lépett az életemből, esélyt sem adva a kicsinek, hogy normális családban nevelkedjen. Ettől függetlenül a lányom megkapott tőlem és a családomtól minden szeretetet és törődést, amelyet csak el lehet képzelni.

A főiskolai végzettségemnek, illetve a később szerzett gyógymasszőri képesítésemnek köszönhetően nem voltam konkrét munkahelyhez kötve. Jobbára magánleckéket adtam fiatalabbtól idősebbig mindenkinek, és a másik szakmámnak is kialakítottam a telkemen egy kisebb üzlethelyiséget. Roppant szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen így nem kellett túlságosan messze lennem a lányomtól, és pénzügyi nehézségekkel sem kellett megküzdenem. Más jövőképet álmodtam meg ugyan magamnak, de ennek ellenére eszem ágában sem lenne elcserélni a mostani életemet. Egy kis változás azonban lehet rám férne. Viszont ez még a jövő zenéje. A legsürgetőbb gondom most elsősorban az, hogy felkészítsem az én hercegnőmet az élete első repülőútjára. Én utaztam már erre-arra, de Amerika még számomra is egy első lesz. Szerencsére azonban van ismerősöm New Yorkban, akinél meg tudunk szállni erre az egy-másfél hónapra. Aztán ki tudja, a végén lehet annyira megtetszik nekünk Amerika, hogy a várva vált változásoknak ez a hely lesz a kiindulópontja.