Queens és Manhattan között pontosan akkora a távolság, mint közted és az égre nézve – tiszta égboltnál, éjszaka – az egyetlen csillag között, ami látszik.
Tudod, az a legfényesebb, ami egyébként nem is csillag, hanem a Vénusz, nagyjából ez az egyetlen, aminek a városban esélye van áttörni halványan pislákolva a fényzajban.
Vagy, nem is tudom, Queensből nem is látszik az a milliárd felhőkarcoló, amiket esténként a szobám ablakából bámulok, szóval ki tudja, lehet, hogy annál a kétmillió kilométernél is nagyobb távokról van szó. Illetve nem, mind tudjuk, hogy nem, de érzésre kicsit azért igen. Érted, miről beszélek, ugye?

Szóval harmadik napja ragadtam abban a hotelszobában, mert egyszerűen túl lusta voltam hazamenni. Néha kell egy sötét lyuk, amiben az ember kisírhatja magát, aztán van, hogy az ember hozzászokik ahhoz a sötét lyukhoz, elkezd ragaszkodni hozzá, aztán oké, reggel megöltem a fürdőben egy csótányt, de már-már megfordult a fejemben, hogy felhívjam apámat, kuncsorogjak egy kis pénzt, és beköltözzek abba a szarba úgy egy hónapra. A rovarirtó szagát hat óra alatt elnyomta a cigarettafüstöm illa… nem, nem illata, szaga – nem keresek összefüggést eközött és a csótány között -, és a második kiürült, szétdobált pizzásdoboz után már őszintén megvallva egész otthonos lett a hely. A csap fölött suvickoltam tisztára a pólómat minden este, de azt hiszem, ehelyett moshattam volna bugyit is, de nézd, az emberi testszag tud az enyémnél nagyobb mélységeket is bejárni, szóval akkora baj talán még nincs.

Vagy hát győzködöm magam, de csak megkértem Billie-t, hogyha jön, mindenképpen hozzon magával váltóbugyit, mert nekem is szükségem lenne rá, addig meg már nem akarok lesüllyedni, hogy keressek Queens-ben egy fehérnemű boltot – vagy egy szaros H&M-et – tiszta ruháért. Fura amúgy, néha rácsörgök, amolyan cry for helpként, de mindig hamarabb kisül, hogy első körben inkább neki lenne szüksége segítségre, vagy társaságra, vagy nem is tudom, hogy pontosan mire, de izé, talán arra a valamire, amit tőlem kaphat. Ebben a konkrét esetben hideg pizzára, Frontinra és a sarki boltban vett olcsó sörre, mert hiszek az alkohol méregtelenítő hatásában, és ha eleget iszok, az talán felér egy fogmosással. Vagy talán Billie-t meg kéne kérnem, hogy ha már ideeszi a fene, kapjon fel otthon egy tubus fogkrémet is. Dilemmák, mi?

Délelőtt volt, és miután a fél éjszakát átvirrasztottam – valami utcai drogtól, amiről a legfőbb tapasztalat, hogyha ebben a városrészben megállít valaki az utcasarkon, akkor inkább rázd le azt a seggfejt, és csak menj tovább – eljutottam egy zuhanyig. A pólóm már félig megszáradt, a hajam nedvesen az arcomhoz tapadt – legfeljebb két nap és hazajutok, lesz samponom, fölösleges aggodalmaskodnom ezen – az ágyon ültem, bánatosan bámultam a tárcámban a megmaradt húsz dolláromat – a bankkártyám otthon hagytam – és olyasmiken agyaltam, hogy talán mégis visszakéne mennem Manhattanbe, ha ezt a szobát ki akarom fizetni. Húsz dollárból viszont nem tudom, visz-e innen haza taxi, ugyanakkor egy olcsó üveg vodka még pont belefér. Megint csak, dilemmák, mi?