- Sokkal nehezebb eset, mint hittem. - szólalok meg, s kezeim összefonva magam előtt, állok a kihallgatószoba melletti helyiségben, melyet egy méretes tükörnek álcázott ablak választ el egymástól. A kihallgatóban ülő nőt nézem, aki unottan babrál a kiürült kávéspoharával, és tekintete újra és újra rám szegeződik. Nem közvetlenül rám, mert nem lát engem, csupán a saját, és a szobának a tükörképét. - Az a benyomásom, hogy tudja, hol van a fia, és eszében sincs elárulni nekünk. Falaz neki. -
Beszélek a mellettem álló kollégámnak, aki halk hümmögéssel veszi tudomásul a szavaim. Mindeközben a csuklómon lévő okosóra kijelzője újra felvillan, s bejövőhívást jelez. Nem kell rápillantanom, hogy tudjam, Mason az. Kénytelen vagyok elutasítani a hívást, és egy gyors üzenetet küldeni Neki; ”Egy kicsit kések, ne haragudj. : („ Tudom, hogy mennyire nem szereti, ha valaki késik, de ez az a helyzet, amikor nem tudtam ellene tenni. A munkám egyedi volt, és nem kevés rugalmasságot igényelt. Nem egyszerű irodai munka, ahol pontban délután ötkor kikapcsolod a gépedet, és mindent magad mögött hagyva, mész haza. Vannak ilyen napok is persze, de ez a mai nap pont nem esett bele eme szűk keresztmetszetbe. Napok óta kerestük a kihallgatóban lévő nőt, akit az elsőszámú gyanúsítottunkhoz volt köze, és amikor pár napja megbeszéltük Masonnel, hogy ma randevúnk lesz, nem láthattam ezt előre, hogy pont ma hozzák be.
A kihallgatás folytatódik, én pedig húszperccel későbbi szünetben ismét küldök egy üzenetet, miszerint; ”Jobban elhúzódik, mint gondoltam. Sajnálom, nagyon sietek!!„ Gyanítom ezzel az igyekezetemmel még nem fogom meghatni, de tényleg úgy érzem, hogy hamarosan végzek, és a kocsiba pattanva, áthágva pár közlekedésiszabályt, és sebességhatárt, még odaérek. Ebben pedig egészen addig biztos is voltam, amíg nem kezdett el beszélni a nő, és ott változott meg minden. Hiszen már éppen elengedni készültünk, amikor megtört a ránehezedő nyomás végett. Ilyenkor pedig fel kell venni a vallomást, jegyzőkönyvbe kell venni, és aláíratni vele, hogy minden szabályos legyen, és a későbbiekben felhasználhassuk a vádemelés során, és majd a bíróságon amikor bizonyítani kell az igazunk. Így fordulhatott az elő, hogy az utolsó üzenetemet követő két és félórával később fékezek le Mason háza előtt. Sietősen nyalábolom fel a táskám, és a még illatozó meglepetést a kocsiülésről, majd pattanok ki az autóból.
Nagy levegőt véve, állok meg a férfi ajtaja előtt majd kopogok egyszer, és még egyszer, hogy biztosra menjek, emelem fel az elviteles zacskót a fejem elé, melyen a kedvenc Brooklyni éttermének logója virít.
- Sajnálom. - nyitok ezzel, még mindig az ételek mögé bújva. - Tudom, ezt nagyon elszúrtam. A kedvenc steakeddel pedig nem titkolt szándékom, hogy kiengeszteljelek. Legalább annyira, hogy beszéljünk. -
Lassan lentebb engedem a karom, s bukkanok fel én a papírzacskó mögül, hatalmas szemeket meresztve, s vörös ajkaim enyhén lebiggyesztve.
- Borzasztóan megvárattalak, de talán még nincs túl késő, hogy elfogyaszd velem itt ezt. Még meleg. - mutatok ismét az egyetlen érvre a kezemben, ami miatt talán nem csapja rám az ajtót. - Bemehetek? -

But for now, we stay so far

'Til our lonely limbs collide

- De átöltözöl előtte, ugye? – A kérdés mögötti őszinte döbbenet egy az egyben az öltözékemnek szól, a randi ténye, mint olyan, nyomban el is felejtődik, ahogy kimondom. Lizzie aggodalmasan mér végig újra és újra és megint és még egyszer. Talán a pulóverem spontán öntisztulását reméli az ismétlődő mozdulattól, de lehet, azt sérelmezi, hogy munka után egyből érte jöttem. A legzavaróbb az egészben mégis az, hogy mindezt teljesen mozdulatlanul teszi. Fél perce kértem meg, hogy siessen, mert el fogok késni, ő mégis csak szobrozik tovább az iskola parkolójában, mintha nem tervezne ma hazamenni.
- Csak szállj be a kocsiba, jó? - Sóhajtva kapcsolom be a húga előtt a biztonsági övet, aki közben az hatévesek drámai sóhajával sérelmezi, hogy hátráltatom a játékában. A bátyám vett neki egy Nintendo Switchet, azóta csak létszükségleti kommunikációt hajlandó folytatni a külvilággal. A nővére bezzeg beszél helyette is.
- Ülhetek előre?
- Nem.
- De miért? Apa meg szokta engedni. – Az istennek nem moccan egy tapodtat sem, csak az anyósülés ajtajának fogantyúját markolja, mintha az élete múlna rajta. Én ugyanilyen vehemenciával kapaszkodom a türelmem utolsó, elpattanni készülő idegszálába.  
- Igen, azért kéne tudnod, hogy felelőtlenség. Három év múlva, mikor elmúltál 13 éves, visszatérünk rá. Most viszont mozgás, vagy itt hagylak.
Becsukom Sally oldalán az ajtót – aki továbbra sem érzékel semmit a külvilágból – és beülök a volán mögé. Lizzie a másik oldalon nagyon jól tudja, úgysem mennék el nélküle, de azért sietve mászik be hátra, mikor beindítom a motort.
A szüleimnél rakom ki őket, mint ilyenkor mindig; édesanyám már az ajtóban vár rájuk. Nem teszi szóvá, hogy később jöttem a megszokottnál, tudja jól, hogy ez engem úgyis sokkal jobban bosszant, mint őt. Főleg ma. Nem segít az se, hogy ő is a lelkemre köti, mindenképpen vegyek inget a randevúra. Kéket, lehetőleg, mert az áll a legjobban. Nem úgy a széktámlának a hálóban, ahol végül, néhány felesleges órányi viselés után kiköt a ruhadarab. Ismét.
Melegítőben, felvont szemöldökkel nyitok ajtót, mikor végül mégis az ajtómon kopogtatnak. Nem számítottam rá, hogy Avery ma még felbukkan, a néhány másodperc meg, míg ő a Trad Room Steakhouse zacskója mögött bujkál, messze nem elég arra, hogy arckifejezést váltsak, marad hát a meglepettség. A hangjára megjelenik a kutya is, boldogan sündörög a lába körül. Nehéz eldönteni, hogy neki, vagy a papírzacskóból áradó illatoknak örül-e igazán. Valószínű mindkettőnek. Én, ellenben, akinek a megvesztegetés szól, egyelőre nem tudok állást foglalni.
- Persze, gyere. – Sóhajtva állok félre az ajtóból, megfogva arra a rövidke időre Pluto nyakörvét, nehogy Avery felbukjon benne. Monoton rituáléként zárom utána az ajtót, először a portálzárat, majd a hevedert, mint mindig, aztán ellépek mellette és elindulok a konyhába. Nem mondom, hogy kövessen, nem mondok igazából semmit, szótlan hagyom magára az előszobában. A kutya értetlen toporog egy ideig kettőnk között, végül aztán csak utánam indul, hogy körülöttem lábatlankodjon, míg én tányérok után kutatok a konyhaszekrényben. – Nem gondoltam, hogy még átjössz. – Csörömpölve ragadok meg kettőt, aztán becsukom a szekrényajtót, a kelleténél jóval nagyobb lendülettel. Nem szándékosan, tényleg nem, egyszerűen csak kicsúszik a kezemből a bútorlap széle; már rég csapódik, mire eszmélek. Pluto nyugtalanul fészkelődik mellettem, az orrával finoman meg-megbökve a combom ellenőrzi, minden rendben van-e. Egészen addig a pontig, míg a bátyám küszöbön belülre nem tette a négylábút, határozottan soha nem akartam kutyát, most mégis hálásan vakarom meg a füle tövét a szabad kezemmel.
A konyhapultra csúsztatom a tányérokat, leöblítem a kezem, aztán evőeszközökért nyúlik a jobb felső fiókba. – Van még vörösbor a hűtőben, ha gondolod. – Elkövetek mindent, hogy ne kelljen ránéznem. Tányért pakolok, villát, kést, poharakat, szívem szerint kirámolnám az egész konyhaszekrényt, aztán vissza, újra és újra, megint és megint, hátha eltereli a gondolataimat. Pedig tudom, nem tenné. Azt is, hogy nincs jogom haragudni Avery-re, amiért lassan minden alkalommal később érkezik, korábban indul, vagy talán el sem jön. Csak, mikor sormintává válnak a félbehagyott programok, átszervezett találkozók és kihagyott randik, az észérvek is elhalványulnak. A fontossági sorrend legvégéről pedig nem könnyű logikusan látni a helyzetet.  

I don't like my mind right now

Stacking up problems that are so unnecessary

Lassan kipillantva az illatozó zacskó mögül, tekintetem a férfiéba akad, és megállapítom, hogy sikerült elérnem a célom; megleptem Masont. Az már egy egészen más kérdés, milyen formában tettem ezt, mert olybá tűnik, nem a kedvenc steakje, hanem az én felbukkanásom az, ami kiváltotta ezt a reakciót. Másra számítottam volna? Nem egészen, de mégis reménykedtem egy hangyányit abban, hogy nem mond le a közös esténkről azáltal, hogy a részemről pár óra lecsippentésre került. Tudom, hogy túl sokszor fordult elő hasonló mostanában, de az esetek nagyrészében mindig felbukkantam valamilyen úton módon.
- Köszönöm. -  lépek beljebb, és sietősen rúgom le lábamról a fekete lábbelit, és a pulthoz lépek, hogy biztonságos helyre menekítsem a vacsoránkat, melyre láthatóan egy lelkes négylábú is pályázik. Mielőtt azonban kezet mosnék, a férfi lábánál sündörgő kutya felé fordulok, s leguggolva a földre nyújtom felé a kezem, ezzel odahívva magamhoz. Üdvözlésképpen megsimogatom, először csak a füle tövét, de onnan egyenesút vezet a mellkasára, míg végül ledobja magát a földre, így a hasvakarás sem marad el. - Tudom. -
Felelek csupán ennyit Mason szavaira, ezzel elismerve, hogy az iménti reakciója is már elárulta, miként mondott le a jelenlétemről. Felállva Pluto mellől, a mosogató elé lépek, és alaposan megmosom a kezem, melyet az odakészített konyharuhában törlök meg sietősen. A tányérok csörömpölnek, a szekrényajtó hangosabban csukódik be a megszokottnál, melyről nem tudom eldönteni, hogy puszta véletlen, hogy a férfi csalódottságának és haragjának egyfajta egyvelege. Csípőmmel a pultnak dőlök, s lazán összefonva a karjaim magam előtt, figyelem oldalpáholyból Mason előkészületeit, amit kissé elaprózottnak találok, és nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudjam, mi ennek az oka. A csend kissé zavaróan telepedik kettősünkre, és jómagam is azt a benyomást kelthetem, hogy nem igazán akarok tenni ellene. Némán figyelem, ahogy szinte karnyújtásnyira mellettem kezet mos, és pár lépéssel növelve ismét a távolságot, tovább szöszmötöl az evőeszközökkel. Nekem kellene kezdeményeznem, de egyelőre nem igazán tudom, mit mondhatnék. Márpedig ez nem jellemző rám, hiszen a megismerkedésünkkor sem okozott nehézséget, hogy az edzőteremben leszólítsam. A kommunikáció a munkám része, jónak kell lennem benne, s az is vagyok. Most mégis a bűntudat rám nehezedő súlya miatt képtelen vagyok megszólalni.
- A bor jó ötlet. - lépek el a pulttól, majd kerülöm meg a férfit, és a hűtőhöz lépek, hogy kivegyem az üveget. A mozdulatsor viszont abba marad, ahogy a fogantyút eléri a kezem. Apró sóhaj hagyja el az ajkaim, s elfordulva frizsidertől -  a bort is magam mögött hagyva -, lépek Mason mögé, s érintem meg finoman a vállát, figyelve arra, hogy ne kapjon frászt attól, hogy váratlanul - vagy annyira mégsem -, bukkanok fel mögötte. Kezeim végig szaladnak a gerince mentén, elérve a csípőt, s onnan utat törve magamnak, kúsznak előrébb a karjaim, hogy aztán a férfi hasán találkozva egy ölelésben forrjanak össze. - Tudom, hogy egy bocsánatkérés nem elég arra, hogy felültettelek. -
Ismerem be halkan a csúf igazságot, mert lehet díszesebb csomagolásban is feltüntetni a tényt, hogy konkrétan nem érkeztem meg a megbeszélt helyszínre, és Ő feleslegesen várt rám, de teljesen felesleges. Hacsak nem ütköztem eddig akadályba, szorosabbra vonom az ölelést, s simulok a hátához.
- Azért jöttem el, mert látni akartalak, és veled szeretnék lenni. - számomra ez egyértelmű, hiszen nem véletlenül téptem végig a városon ilyen későn, de úgy érzem, hangosan is ki kell mondjam a nyilvánvalót, hogy Mason számára is tiszta legyen a helyzet.
- Beszéljük meg. - lazítva a szorításon, lépek oldalra, szinte odafúrom magam mellé, s felsőkarját érintve próbálom meg finom erőszakkal magam felé fordítani.
- Mond el kérlek, mi jár a fejedben, és ne rázz le azzal, hogy semmi. - pillantok fel Rá várakozóan.

But for now, we stay so far

'Til our lonely limbs collide

Az ujjbegyeim belefehérednek, olyan erősen szorítom az evőeszközök nyelét, míg a vállaim önkéntelen, zsigeri reakciótól rántva feszülnek meg Avery érintése nyomán. Bizonyára érzi ő is, mégsem húzódik vissza; makacs türelemmel szánt végig a gerincem vonalán, végül a csípőm köré fonja a karajait, és ott várja ki, hogy oldódjon az izmaiban minden rég eltemetett trauma emléke.
Mély levegőt veszek, a szemeim is lehunyom arra a néhány rövid másodpercre, amíg lent tartom a tüdőm mélyén, aztán az egészet egy halk sóhajjal engedem útnak, ezzel rázva le magamról a felesleges feszültség nagyrészét. Segíteni segít, éppen csak az időzítés rossz, pont Avery mondatának végét éri, mintha a magyarázatára adott reakció lenne. Teljesen véletlen, de azért nem sietek kimagyarázni magam. Sőt, egyáltalán nem is mondok semmit, csak hallgatom csendben az ajkai között kiszökő beismerést, és arról győzködöm magam, egyáltalán nincs okom nem bízni a szavaiban.
– Örülök neki, hogy itt vagy – erőtlenül hat, igaz, de legalább őszinte. Remélem, megannyi más mellett ez sem kerüli el a figyelmét.
Engedelmesen mozdulok az akarata mentén, hagyom magam húzni-vonni, fordítani, hagyom magam csapdába ejteni, hogy végül aztán ne menekülhessek a rám szegeződő, várakozó tekintetétől. Óvatos mozdulattal teszem félre az evőeszközöket, hogy most én fonhassam az ő dereka köré a szabadon maradt kezeim, kérlelőn húzva magamhoz egyre csak közelebb és közelebb.  
Eltelik egy kis idő így, – percek, órák, évtizedek, ki tudja már nyomon követni – míg hagyom a feszült csendnek, hogy befészkelje magát közénk, arra a kevés kis helyre, és ismét átvegye a szavak helyét. Hiába ver visszhangot a fejemben Avery kérése, válaszom nincsen rá. Illetve van, rengeteg van, éppen csak egy sem akad közülük, amit kimondhatnék. Pedig ott zúg bent az a rengeteg elfojtott sérelem, némi keserű vádaskodás, az elmulasztott lehetőségek összes emléke, de tudom, egyiket sem lenne fair szóvá tenni. Úgyhogy hallgatok, kényszeresen kutatva közben a megfelelő felelet után. Mert valamit viszont mindenképp mondanom kell; nem hagyhatom válasz nélkül, elvégre, a lerázás sem az én szokásom volt.
- Az, hogy kihűl a vacsoránk. – Nem igyekszem hihető mosolyt festeni az arcomra, mindketten tudjuk, úgyis átlátna rajta; meghagyom inkább olyan fáradtnak, amilyenre sikerül. – Nincs semmi baj, tényleg – hazudom mellé készségesen, inkább magam győzködve ezzel, mintsem őt. Eleget ismételve az egyikünk talán elhiszi majd.
Diszkréten bontakozom ki a közelségéből, hogy aztán tovább folytatva az érdektelen pakolást, egyre csak nyújtsam és nyújtsam a közénk feszülő távot. Az előbbi, lélegzetnyi, csóktávnyi határ lépésnyire nő, majd végül az egész konyhát átszeli, ahogy a hűtőhöz érek, hogy, ha már ő nem tette, én vegyem ki a bort. - Tudom, hogy nem azért nem jöttél, mert nem akartál. Közbejött a munka, előfordul. Vannak fontosabb dolgok is, mint… - a kapcsolatunk. Mint én. Mindkét megjegyzést sikerül visszanyelni, bár nem sokon múlik, hogy ne így legyen. – Mint egy randi.
Majd bepótoljuk, akarnám folytatni, de végül ez a gondolat is kimondatlan marad. Ígértük már ezt egymásnak, többször is, mint szerettem volna. Avery persze mindig tartotta a szavát, épp úgy, ahogy – még ha késve is, de – most is megjelent a küszöbömön. Ő, a helyzethez képest tényleg mindent jól csinált. Az én fejemben működött rosszul valami.
- Legalább sikeres napot zártatok? – terelem a témát, a lehető legáltalánosabban érdeklődve a munkája iránt. Voltak esetek, gyakran komplett ügyek is, amik megvitatása jogi akadályokba ütközött, egy idő után megtanultam a lehető legfelelületesebben feltenni a kérdéseimet, és hagyni, hogy Avery annyit válaszoljon meg belőlük, amennyit lehet. Vagy amennyit szeretne, tekintve, hogy az ő hivatása sem feltétlenül könnyed vacsoraasztali témákból állt.  
Mindeközben könnyedén pattintom ki a dugót a borosüvegből, és meg is töltöm nyomban az egyik poharat. A másik felett viszont egy pillanatra megakad a kezem. Egy pohár bor után Avery akár azonnal is autóba ülhet, ha úgy alakul, – és erre a kifogásolható viselkedésem fényében azért van némi esély -, igazából még a második pohárral is éppen csak súrolná az államban érvényben lévő 0.08%-os véralkoholszintre vonatkozó tűréshatár alját. A kérdés viszont, az a bizonyos kérdés gonosz asszociációként ott motoszkál hátul, és végül csak kénytelen vagyok feltenni, mielőtt bármi másba fognék. – Itt alszol?  

I don't like my mind right now

Stacking up problems that are so unnecessary

Közeledésem óvatosságának oka nem a visszautasítástól való félelem. Ahogyan korábban, most sem tétlenkedem, ha kezdeményezésről van szó. Nem állíthatom azt, hogy mindig elérem, amit akarok, de tisztában vagyok magammal, s azzal is, mire vagyok képes. A be nem váltott ígéretek okozta sértettségből felhúzott falakat is áttöröm, ha kell. Nem tántorít el az sem, miként feszülnek meg ujjaim alatt az izmok, s csak tovább haladva töretlenül, vonom ölelésbe kettősünket. Nem esik nehezmre, hogy szavakba öntsem azt, amit most ezekben a percekben érzek. Vétkes vagyok a kettősünk között keletkezett feszültségben, és éppen ezért tudom, nekem kell megtennem az első lépést. Pont mint a megismerkedésünkkor.
Nem gyakran jártam Bronxban, legalábbis ha nem számítjuk ide a hivatalból történő látogatásokat. Aznap is egy régi ismerősömet próbáltam felkutatni, akivel még együtt koptattuk a padot Baltimoreban. A tanulmányait félbehagyta, és beállt a seregbe, és évekig ott szolgált, egészen addig a pontig, amíg egy bevetés során egy gránát le nem szakította a jobb lábát. Szerettem volna vele újra felvenni a kapcsolatot, ezért is kerestem fel a helyet. A régi ismerősöm helyett azonban találkoztam valaki mással, aki felkeltette az érdeklődésem. Eleinte nem úgy tűnt, hogy ez kölcsönös lenne. Elmaradt az a bizonyos, filmszerű momentum, amikor a tekintetünk először egymásba kapcsolódik. Én viszont türelemmel végig vártam az általa tartott órát, s azt követően léptem oda, s mutatkoztam be. Elmondtam, miért vagyok ott, és kit és miért keresek, utána már akadt beszédtémánk, melynek bővebb megvitatásához nem volt sem a hely, sem pedig az idő alkalmas, így elkértem a telefonszámát, majd másnap felhívtam.
Így kezdődött minden, most pedig itt vagyunk újfent, egy olyan helyzetben, ahol magamra vállalom a kezdeményező szerepét.
Az érkezésem óta tapasztalt attitűdjének ellentmondanak a szavai, melyet egy igen mély sóhaj előz meg. Az ölelést szorosabbra vonom szavak helyett, ezzel is jelezve, hogy én is hasonlóképpen érzek. Pontosan ezért nem is kell olyannyira kérlelnie, hogy újabb ölelésbe vonjon, mikor már szemben állunk egymással. A hangosan kimondott szavakra nem érkezik válasz, legalábbis olyan, ami hallható, nem. Helyette marad a sokatmondó csend, és Mason kékjeiben gyülekező viharfelhők, melyek nem feltétlenül a harag előfutárjai, de mégis elég vészjósló. Jobbommal végig simítom arcának élét, majd tenyerem a mellkasára simítom, s úgy fürkészem tovább kifürkészhetetlen vonásait.
- Akkor ne késlekedjünk tovább. - felelem egy lemondó mosollyal, a szavait hallva. Valami hasonló válaszra számítottam, mégis örömmel vettem volna, ha ezúttal a megérzéseim tévesen riasztottak volna. Elengedem, az ölelésemből, és nem szorítom további kérdésekkel a sarokba. Nem vagyok a játszmák híve, most mégis eleget teszek a kegyes hazugság általi felkérésnek, és csak egy biccentéssel veszem tudomásul a hamis szavakat. Tudom, hogy baj van, hiába állítja az ellenkezőjét. Ő a hűtőhöz lép, ezzel pedig nem áthidalhatatlan, mégis szúróan érezhető távolság kerül közénk. Én pedig nem akarok ott állni tétlenül a konyhapult mellett, így segítek az asztal megterítésében, és a már kikészített tányérokat, és evőeszközöket az asztalhoz viszem.
- Nem szeretném, hogy úgy érezd, a munkám fontosabb Nálad. - nem mentegetőzve mondom mindezt, hanem tényként, s egyben kérésként a másik felé. Hiszen a mondandója hiába tűnik megengedőnek, valamiért én mégis mást látok a sorok között olvasva. - Bepótoljuk, ígérem. -
Nem tudhatom, hogy pont ez az, amit Ő nem mond ki hangosan, mert sajnos nem ez az első alkalom, hogy kimondásra kerülnek ezek a szavak. Engem láthatóan nem zavar, és eddig sem gondoltam a csúsztatott, és kései találkozókra negatívan. Hisz a lényeg mégis csak ugyanaz, az együtt töltött idő.
- Igen. Már kabátban voltam, amikor a járőrök behoztak egy fontos tanút, az egyik folyamatban levő ügyem kapcsán. Sajnos nem tudtam lepasszolni, ezért sem tudtam időben eljönni. - nehéz a munkámról beszélni, hiszen külsőszemlélőként megfoghatatlannak tűnhet. Ezen pedig nem segít az sem, hogy sokszor nem is beszélhetek róla, hiszen kötelez a titoktartás, pont mint az orvosoknál. Ettől függetlenül szeretném, ha nem érezné Mason kirekesztve az életemből, így igyekszem megtalálni a módját, hogy valamelyest beavathassam. Elvégre a munkám egyben az egyik szenvedélyem is.
A megterített asztalhoz lépek, és elkezdem kicsomagolni a még meleg finomságokat, és szépen a tányérokra halmozni őket. A férfi kérdését hallva felpillantok, először Rá, majd a porospohárra, s lassan visszavezetem tekintetem ismét a világos íriszekre.
- Igen, úgy terveztem. - mosolyodom el sejtelmesen, hiszen ez a kis vibráló feszültség kettőnk között még nem szegi a kedvem, és éppen ezért nem kívánok lemondani a másik társaságáról. - De ha meggondolnád magad, akkor kint alszom a kanapén Plutoval. Igaz, velem alszol? -
Nézek a kutyára, és szegezem neki a kérdést, aki a farkát csóválva sündörög Mason körül, és igen csak lenéző tekintettel mered rám.
- Áruló. - suttogom mímelt megbántással, és persze az egész csak játék, és sokkal inkább próbálom oldani a hangulatot. Elvégre van bor, és isteni steak. Most már csak mi ketten hiányzunk az estéhez. - Neked milyen napod volt? -
Érdeklődöm, ahogyan mindketten már helyet foglaltunk és neki látunk a megkésett, de annál ízletesebb vacsorának. Nem vagyok vak, látom, hogyan tereli a szót Mason, és nem kívánok tovább kardoskodni, ha Ő nem akarja.
- Jut eszembe, Mattie kérte, hogy adjam át az üdvözletét. Illetve szólt, hogy kéthét múlva itt lesz az unokaöccse nála, és ha van kedved, összeereszthetnénk a gyerekeket. Ha jó idő lesz, elmehetnénk kirándulni. -

But for now, we stay so far

'Til our lonely limbs collide

Vitatható volt, hol a rutinhoz ragaszkodás egészséges határvonala; hogy hol ér véget a megszokás, a napirend, és honnantól számít az adaptációs nehézség bemerevedett viselkedésnek. Akárhová is rakták a választóvonalat, nálam azért nem kellett sokat gondolkozni azon, melyik térfelén állok ennek a kérdésnek. Tíz szigorú szabályrendszerben eltöltött év és egy medical discharge után ez talán nem annyira meglepő. Számomra, legalábbis.
A bronxi VA center tanácsadói, munkatársai, sőt, igazából mindenki ebben az istenverte városban azt mondogatta folyton, hogy idővel jobb lesz. Hogy az emberi agy alkalmazkodik, hogy biztonságos környezetben nem fog örökké potenciális veszélyhelyzetet keresni a rutintól való eltérésben. Hogy ezt az egészet egyszerűen csak meg kell szokni, aztán elfogadni, hogy sosem lehet majd úgy igazán megszokni. Nem állítom, hogy hazudtak, de az esetemben nem akart igaznak bizonyulni az állítás. Az én agyam nem volt képes alkalmazkodni.
Avery sosem erőltette a témát, én meg nem tudtam, hogy mondjam el anélkül, hogy beszélni kelljen róla. Csak vártam, hogy megértse ezt is, szavak nélkül, mint annyi mást velem kapcsolatban, és nekem semmit ne kelljen tenni érte. Makacs mód megvetettem a lábam ott, ahol biztonságos volt, konzisztens és állandó, és szüntelen arra vártam, hogy ő vállalja a bizonytalannal járó kockázatot. Ő tegye meg az első lépést, majd a következőt, és az azutánit is. Egy ponton aztán annyira megszoktam, hogy mi így működünk, hogy mindennemű eltérés zavaróvá vált.
Tudtam, hogy nem igazságos, de azzal, hogy ezt beismerem, a probléma valóságossá vált volna, és most egyszerűen képtelen voltam még azzal is megbirkózni.
Mosolyba görbíti az ajkaim a kijelentése; fáradt, keserű, reményteljes, nehéz lenne megmondani. Valószínű ezek keveréke, rábírom Averyre, melyiket olvassa ki belőle. Tudtam, hogy mivel jár a munkája, azt is, hogy milyen szerepem van az életében, de tudni és érteni valamit, egészen mást jelentett. A pótlásra tett ígéretre viszont már muszáj szórakozottan megingatom a fejem.
– Nos, lényegében épp bepótoljuk, nem? - kérdem könnyedén, mikor a tekintetünk újra találkozik. – Nem annyira elegáns, mint az étterem, de azt azért el kell ismerned, hogy Bronxhoz képest nem rossz.
Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, szándékosan igyekszem más irányt adni a beszélgetésnek, és ugyan el nem hangzik, azért remélem, tisztában van azzal is, milyen szörnyen nagyon hálás vagyok, amiért hagyja. Még akkor is, ha a munkájáról nem igazán lehetett részletekbe menően beszélgetni. Igazság szerint engem legkevésbé a részletek érdekeltek, egyszerűen csak szerettem hallgatni, ahogy a hivatásáról mesél. Olyankor mindig megváltozott a hangja, amit persze nem igazán lehetett észrevenni, egész biztos, az én figyelmem is elkerülte volna, ha a bátyámé nem ugyanebben a tónusban csengene, akárhányszor az írásról beszél. Én az évek során valahol elhagytam ezt a fajta elhivatott lelkesedést, egy egész kicsit irigyeltem is tőlük a sajátjukat. – Ez az az ügy, ahol már hetek óta kerestétek a tanút? Aki falazott a gyanúsítottnak? - faggatózom tovább minden különösebb konkrétum nélkül. – Sikerült lezárni?
A papírzacskóból a tányérokra kerülő vacsora Plutot is arra készteti, tegyen még egy próbát, hátha a fagyos hangulat ellenére valamelyikünknek megesik rajta a szíve, mégsem ez az, ami végül kizökkenti Averyt. A kérdésem hallatán a tekintete ide-oda ingázik köztem és a pohár között, és mikor már épp azon aggódnék, valami rosszat kérdeztem, pimasz mosolyra húzza az ajkait.
A kutya nem különösebben lelkesedik az Averyvel alvás gondolatáért, látszólag sokkal inkább foglalkoztatja az én hangulatom változása, meg valószínűleg egy kis mértékben az asztalra került steak illata. Óvatosan bököm meg az oldalát a lábammal, mire azonnal rám emeli a tekintetét. – Jól gondold meg, ez az egyetlen esélyed a kanapén alvásra. – A négylábú csóválva mocorog tovább, a nagy barna szemeit egy pillanatra sem veszi le rólam. Tudom, hogy nem érti a felajánlást, én azért mégis válaszként könyvelem el a reakciót. – Úgy tűnik, mégiscsak velem kell beérned – terelem vissza a figyelmem Avery felé. A megtöltött borospoharát a tányérja mellé rakom, majd leülök vele szembe az asztalhoz. Az egész helyzet hirtelen olyan hétköznapinak tűnik, egy időre még én is elhiszem, hogy nincs semmi baj. Mintha az előbbi hidegháború, minden ki nem mondott szó és kényelmetlenül kerülgetett téma egy másik élet problémája lett volna.
Szerettem volna tudni, hogy csinálja.  
- Csak a szokásos – felelem egyszerűen, mikor a napomról kérdez, mert az én munkámról (a legtöbb részéről, legalábbis) lehetett beszélni, csak nem volt érdemes. A szerelési folyamatok a legtöbb ember számára nem különösebben szórakoztatóak, Alberto ügyletei meg, ami éppen érdekelhetné Averyt, a műhely összes dolgozóját börtönbe juttathatná, beleértve engem is. Nem sok opcióm volt ezen a téren. – Hosszú, fárasztó. Semmi említésre méltó, fontos vagy érdekes.
Leöblítem egy korty borral a témát, amit aztán Avery könnyedén tovább is lendít. Szórakozottan vonom fel a szemöldököm az ötletre, a halaszthatatlan munkaügyek és lemondott programok halmozta kételyeim pedig minden erőmmel igyekszem visszaparancsolni az elmém hátuljába. Egész jól sikerül. – Meg ne említsd Sallynek, vagy két hétig teljes fordulatszámon fog pörögni.
Érthetetlen volt számomra, hogyan tudtak a gyerekek a ritka találkozók és rövid ismeretségek ellenére is ennyire összenőni, de Sally nagyon határozottan biztos volt benne, hogy örökké barátok lesznek Mattie unokaöccsével. Ezt követve nem sokkal láttuk őket közösen megenni egy gilisztát, úgyhogy ki tudja, talán igaza van. – Szerinted lesz akkora szerencsénk, hogy jó idő legyen? Csak mert egy újabb, négy fal közötti mesedélutánt nem biztos, hogy elbírnak az idegeim. – Nem, mintha a gyerekek különösen problémások lettek volna, csak az újratalálkozás élménye dobott rá minden alkalommal újabb 20% pluszt az amúgy is kimeríthetetlen energiájukra. Úgy vibráltak egymás mellett, mint két kis kolibri; aranyos volt, de hosszútávon szörnyen nagyon fárasztó is. Elképzelni nem tudtam, Mattie hogy boldogul egy tucatnál is több örökmozgó kisiskolással. Azt sem, Averynek hogy nem lett még elege belőlünk.
Legfőképp belőlem.
Felszúrok egy darab steaket a villámra, az asztal felett közben újra a tekintetébe fúrom a sajátom. Szeretnék túllendülni végre ezen a felesleges feszültségen, csak a módját nem találom annak, hogyan. A szavak egyszerre tűnnek súlytalannak, és valahogy mégis túl nehéznek ahhoz, hogy a gondolataim között megragadjam őket. Nélkülük viszont csak az evőeszközök csörgése és Pluto könyörgő nyüsszögése az, ami elválaszt minket az idegőrlő némaságtól.
És én mégsem mondok semmit.

I don't like my mind right now

Stacking up problems that are so unnecessary

Hitegettem volna valaha is a férfit, ki neheztel rám egy újabb botlás miatt? Nem hinném. A tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel léptem bele ebbe a kapcsolatba, és nem csináltam soha abból titkot, milyen fontos szerepet tölt be életemben a munka. Az sem volt titok, hogy egy több szempontból is megterhelő váláson vagyok túl, és azóta ez az első komolyabbnak nevezett kapcsolatom. Nyílt lapokkal játszottam, és sosem vártam el a férfitól, hogy gondolatolvasó legyen, hiszen megosztottam vele mindazon elképzeléseim, mely releváns lehetett a számára is. Véleményem szerint remek párost alkottunk, de érezhetően akadtak hiányosságok. Az az űr, amit Mason hagyott a ki nem mondott gondolataival, igyekeztem a magam részéről kompenzálni, és ez alapvetően nem esett nehezemre. Ahogyan az sem, hogy tiszteletben tartsam a férfi titkait, és türelemmel várni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor végre megnyílik nekem. Addig pedig marad az alkalmazkodás, és Mason furcsaságainak elfogadása. Nyilván érzékeltem azt, ha valami eltért a megszokottól, de mindez még bőven a komfortzónámon belül történt, ami mindkettőnk számára megkönnyítette a helyzetet.
- Bronxban kétségtelenül ez itt a kedvenc helyem. - mutatok közbe Mason otthonában, miközben elvigyorodom. A kapcsolatunk előrehaladtával egyre több időt töltöttünk itt, és többnyire én voltam az, aki ingázik. Fogalmam sincs, miért is alakult ki így, hiszen én is egyedül éltem, és a két idős kutyámon kívül nem kellett senkivel sem osztozkodnom. Az imént említett két eb pedig az ingázásaim miatt egyre kevesebb időt töltött velem, és lassan jobban szót fogadtak Jessicának, aki a lépcsőházunkban lakott, és gondoskodott a kutyáimról, ezzel keresve némi mellékest. Illetve azt is felajánlottam neki, hogy nyugodtan maradhat a lakásomban is párórát, ha a zajongó testvéreitől nem tud nyugodtan tanulni. Gyanítom, élt is ezzel a lehetőséggel, még ha bizonyítékom nem is volt rá, mert mindig mindent elpakolt maga után. - Nem lenne kedved elutazni valamelyik hétvégén? Az lenne ám az igazi pótlás. -
Vetem fel az újabb ötletem, hiszen már annyi ilyen elszalasztott alkalmunk volt, hogy egy komplett hétvégét kitesz, még úgyis, ha hozzácsapjuk a hétfőt is.
- Megtudom oldani, hogy párnapra elszabaduljak az irodából. Bérelhetnénk egy házat, valami hegyes vidéken, távol mindentől. A kutyák is jól éreznék magukat. - hangosan gondolkozom, miközben elképzelem, hogy három kutyával és jól telepakolt hűtőládával bepattanunk az autóba, és elmegyünk innen valami olyan helyre, ami talán még Masonnak is belefér. Nem vágyom emberek közé, túlzsúfolt szállodákba, vagy tengerpartra. Inkább arra, hogy magunk legyünk. - Megbeszélem Jonathannal is, hogy még véletlenül se merjen keresztbe szervezni, különben bevitetem a srácokkal a fogdába egy napra. Van ott ismerősöm, aki tartozik nekem. -
Szerettem a lányokat, de néha késztetést éreztem arra, hogy bemossak egyet Jonathannak, amiért annyira önmagával van elfoglalva, hogy nem veszi észre, mennyi terhet rak a saját testvérére. Pontosan ezért gondolom, hogy mindkettőnknek jót tenne, ha kicsit elszöknénk innen. Ami pedig a fenyegetést illeti, szórakozott arckifejezésemből láthatja a másik, hogy nem gondolom én komolyan. Még annak ellenére sem, hogy valóban eltudnám intézni.
Hagyom, hogy más mederbe tereld a beszélgetésünket, főleg, ha ennek eredményeképp Melletted maradhatok.
- Igen, az az ügy. - a pillantás, amivel most Rá nézek, az öröm, hála és a vágyódás egyfajta keveréke. Talán nem is sejti, mennyire jólesik az, hogy így észben tartja mindazt, amit megosztok vele, s játszi könnyedséggel kapcsolja őket össze. Ezekkel az apró gesztusokkal éri el azt, hogy a tarkómtól a lábujjaim hegyéig bizseregni kezdjek. Mint minden nő, én szeretem, ha figyelnek rám. - Vallomást tett, és felvettük jegyzőkönyvbe, tehát bizonyítékként használhatjuk majd a tárgyaláson, de sajnos a gyanúsítottat még nem kaptuk el. -
A bor kitöltésre kerül, és a magam részéről egyetlen mozdulattal söpröm félre az eddigi feszültség okozta morzsákat. Nem akarok rágódni azon, mi történt, hanem szeretném kiélvezni a jelent.
- Micsoda veszteség, .. de talán túlélem. - felelem mímelt drámaisággal, miközben még mindig ott csücsül a pimasz mosoly az ajkaimon, s csak akkor tűnik el, mikor a borospohárért nyúlok, hogy belekortyoljak.
A történtek ellenére igencsak nagy élvezettel vetem rá magam végre a vacsoránkra. Bólogatva nyugtázom a szavait, és nem kérdezek többet. Nem csak azért, mert nem értek az autókhoz, hanem azért is, mert nem vagyok naiv. Lassan húszéve vagyok az igazságügy berkein belül, és előtte az apám révén láttam dolgokat. Az, hogy Bronxban van egy kéteshírű műhely, nem államititok. Viszont ez az a pont, amikor egyszerűen nem érdekel mi folyik ott. Mindkettőnknek megvannak a maga titkai. Nem tudhatom, pontosan miből áll az Ő munkafolyamata, ahogyan Mason sem tud a Belső Ügyosztálynak végzett munkámról. S ez így van jól. A szomszédom unokaöccse, és a férfi unokahúgai kellemesebb témának bizonyulnak, és persze sokkal veszélytelenebbnek. Bár, ez is nézőpont kérdése.
- Lakat a számon. - csippentem össze az ujjaim, s húzom el a ajkaim előtt. Elképzelhető, hogy másnak teher lett volna a párja testvérének a gyerekei, de én nagyon szerettem őket. Akaratlanul is a szívemhez nőttek, és bár igényeltem azt is, hogy kettesben lehessek Masonnel, élveztem az olyan pillanatokat is, amikor a lányokkal voltunk együtt. Furcsa volt az egész számomra, mert azt az illúziót keltette bennem, hogy megkaptam azt, amire oly régóta vágyom; családot, gyerekekkel. Nem csak megjátszottam az érzéseim, hanem komolyan is gondoltam. És nem azért ajánlottam fel a segítségem Masonnek, hogy plusz pontot szerezzek nála, hanem mert ezt akartam. De mindeközben ott motoszkált a tudatom hátsófelében az, mi lesz, ha egyszer valami oknál fogva véget ér ez az egész kettőnk között, én pedig elvesztem őket. - A legutóbbi esetből tanulva előfizettem a Disney+ra. -
Gyötrelmes volt olyan mesét találni ami mindenkinek tetszett, és akkor még azzal szenvedni, hogy keressünk egy weboldalt, ahol letudjuk tölteni -  mert nyilván a kábeltévén nem ment semmi értelmes -, mert persze egy stream szolgáltatónál sem volt fent a Macskaarisztokraták. Legalább ezt a részt megtudjuk spórolni.
- Majd beszélek Mattivel, és kitalálunk valami B tervet arra az esetre, ha nem lehet kültéri programot csinálni. - a tervek, a kiszámíthatóság fontos. Ha valamit, ezt megtanultam Mason mellett, és nekem sokszor nehezemre esett előre gondolkozni, igyekeztem alkalmazkodni. Érted.
Ez az a pont, amikor úgy érzem, kissé kifogyom a témából, és nem igen jut eszembe semmi könnyed téma, amivel megtörhetnénk a csendet. Tekintetünk egymáséba kapcsolódik. Nem tudom mi az, ami a férfi gondolai között vethette meg a lábait, de nekem már biztosan egészen más irányba terelődtek a gondolataim.
A finom vacsora lassan fogyatkozik, ahogyan a bor is, így már a második pohárnál tartok. Pluto könyörgő szemei pedig nálam érik el hamarabb a kívánt hatást, és egy falatot lekanyarintva neki, nyúlok az asztal alá, hogy odaadhassam neki, miközben bocsánat kérően pillantok Masonra. Ekkor pittyen egyet a telefonom, amit az asztal szélén hagytam. A felvillanó kijelzőre nézek, és meglepetten szaladnak fel a szemöldökeim. Udvariatlanságnak tartom, ha valaki egy vacsora közben a telefonját nézegeti, de ez most az a kivételes helyzet, amikor belefér.
- Emlékszel még arra a vakrandira, amit a barátnőmnek szerveztem, és a Te pedig beajánlottad az egyik ismerősödet? - szólalok meg, miközben a képernyőt nézem. - Egy hete találkoztak először, és Sarah elmondása szerint nagyon jól sikerült, és most azt írja, hogy Jeremy, a barátod, odaköltözik hozzá, és szeretnének bennünket meghívni egy házavató vacsorára a jövőhéten.  -
Vázolom a helyzetet, és egyben a meglepettségem indokát, s zárom le a telefonom, majd nyúlok a pohárért.
- Úgy érzem, lemaradtam. Te tudtál valamit erről az egészről? -

But for now, we stay so far

'Til our lonely limbs collide

Bronx közel sem volt már annyira szörnyű, ahogy azt a közmédia mutatta. Egyes szomszédságok, főleg fent, északon, már egészen felvették a zöldgyepes kertvárosi Amerika idilli formáját. Még mindig ajánlott volt kétszer fordítani a kulcsot a zárban, de az embernek már nem kellet attól tartania, hogy kővel dobják be az ablaküvegét, vagy megtámadják, ha sötétedés után indul haza. Lent délen viszont, egész közel a manhattani határhoz, Bronx továbbra sem volt túl szép hely. Még az sem igen talált benne semmi szerethetőt, aki ide született; Avery most mégis itt volt, Mott Havenben, és az én lakásomon mutatott körbe. – Ha tényleg így van, akkor azt kell mondjam, szörnyű az ízlésed – mosolyodom el én is vele együtt, könnyedén ingatva a fejem mellé.
Én sem szerettem Dél-Bronxot. A lakást sem különösebben, ami azt illeti. Régen, amint lehetőségem nyílt rá, más városba költöztem, aztán más államba, végül a tengeren túlra, végül mégis itt kötöttem ki megint. Mi több, valamiért úgy ragaszkodtam ehhez a városrészhez, mintha lett volna bármi, ami úgy igazán ideköt. Pedig nem volt.
Lehettünk volna többet nála. Lehettünk volna többet együtt.
Jó lett volna tudni, hogyha szüntelen erre a következtetésre jutok, akkor miért vonakodom mégis mindig, ha lehetőségem nyílik rá? Mert az most is nyílt, Avery tervezett és ötletelt, és kárpótolni akart valamiért, amit lényegében el sem mulasztott, bennem meg még csak fel sem merül a lehetőség, hogy legalább egy kicsit beleéljem magam a közös hétvége gondolatába.
Nem egészen vagyok biztos benne, hogyan kéne viselkednem most. Hogy hogyan kéne reagálnom. Abban sem, hogy vajon van-e jó lépés, és ha van, akkor melyik az. Azt választom inkább, amiről tudom, hogy csak a problémát kerülgetni. Terelek. Megint. – A hétvége jól hangzik, de mit gondolsz, megoldható lenne, hogy máskor hajtsd be azt a tartozást? Csak mert egy nap fogda tökéletes születésnapi ajándéknak tűnik Jonah számára.
Amolyan íratlan társadalmi elvárás, hogy szeretni kell a családtagjainkat, arról viszont soha, sehol nem esik szó, hogy kedvelni is kell őket. Nem hiszem, hogy van mondat, ami jobban meg tudná fogalmazni a kapcsolatunkat a bátyámmal.
Furcsán táncol körülötte a figyelmem, míg a témák ide-oda terelődnek a vacsoraasztal felett. Figyelek, de nem reagálok; felelek, ha kérdez, de nem viszem tovább a beszélgetést. Az egyik pillanatban még arról biztosítom: tudom, hogy hamarosan elkapják a gyanúsítottat (és tényleg biztos vagyok benne, ez nem csak üres bók; megannyi tulajdonsága körül a kitartása volt az egyik kedvencem), aztán gyerekekről csevegünk, mesecsatornákról és B tervekről. Annyira fáradtnak érzem magam közben végig, pedig tudom jó, semmi okom rá. Vagy legalábbis nem több, mint bármikor máskor. Még Avery bűnbánó tekintetére is csak egy erőtlen mosollyal felelek, míg Pluto diadalittasan rágcsálja a kikönyörgött falatot az asztal alatt. Egész addig nem is hiszem, hogy bármi felrázhat ebből az állapotból, míg Avery szemöldöke a magasba nem szalad. Lejátszom a jelenetet a fejemben, ahogy hátrább tolva a székét végül feláll, és sűrű bocsánatkérésekkel mentegetőzve közli: megvan a gyanúsított; az egyik, valamelyik, akármelyik. Azonnal mennie kell, de ígéri, bepótoljuk. Tényleg. Sajnálja. Nem így akarta, higgyem el.
De Avery nem mozdul. Nem áll fel, nem indul a kabátjáért és nem kezd készülődni. Csak a meglepett szemeit emeli rám, az én figyelmem meg, a legrosszabbra számítva, egyből le is rázza magáról a semmittevést. – Odaköltözik? Már most? – osztozom a döbbenetben, mert ez az információ hozzám sem jutott el. Sőt, ha őszinte akarok lenni, onnantól kezdve, hogy bemutattuk őket egymásnak, én egyáltalán nem is követtem nyomon az események alakulását. Nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt történne bármi is, amit érdemes. – Nem tudtam. Nem igazán beszéltem Jeremyvel mostanában. - Habozok kicsit, de végül csak kibukik belőlem a válasz mellé most egy kérdés is. - Nem gondolod, hogy ezt egy kicsit… elsietik?
Abban sem voltam biztos, hogy nekem jogom van ezt megítélni. Mi több, mint egy éve együtt voltunk már Averyvel, és bár soha nem gondoltam, hogy eddig jutunk, azt még nekem is be kellett látnom, hogy ez az eddig sem valami sok. Jeremy egy hét után meglépte azt, ami nekem hosszú hónapokkal a hátam mögött sem ment. Nem tudtam eldönteni, bátornak, vagy ostobának nevezzem-e. Mindkettő illett rá.
- Gondolom, el kéne mennünk, igaz? – emelkedem fel az asztaltól, a kezeim között a saját vacsoránk terítékével. Egy kicsit mindig könnyebb volt úgy, ha volt mit csinálnom, ha a kezeimnek nem kellett tétlen pihennie egy helyben, míg az agyam fáradhatatlanul pörgött az adott téma körül. Minden téren a tettek embere, anyám mindig ezt mondta régebben; hol bókként, hol kritikaként, de abban igaza volt, hogy nem viseltem jól a tétlenséget.
Szerettem volna hinni, hogy képes leszek nyugodt maradni. Elvégre, nincs semmi oka idegesnek lennem, nem igaz? Ez csak egy vacsorameghívás, csak egy összeköltözés. Azért, mert mi még nem tartunk ott, még nem jelenti, hogy nem tartunk jó helyen, nem?
Kár is beszélgetni róla.
– Elpakolok. Addig tiéd lehet a fürdő, ha gondolod.

I don't like my mind right now

Stacking up problems that are so unnecessary

- Okozzuk kellemetlen perceket a testvérednek, mindezt születésnapi meglepetésnek szánva? Megoldom, emiatt nem kell aggódnod. - vigyorom egészen kiszélesedik, és eme vidám gesztus jóval többet rejt magában. Egy kimondatlan ígéretet, amit befogok váltani, ha Mason valóban zöldutat ad nekem. Az, hogy nem szívleltem túlzottan a testvérét; Jonathant, nyílt titok volt. Tény, hogy én voltam a párkapcsolatunkban az a fél, aki gyakran szabotálta a találkozóinkat a váratlanul közbejövő munkáim miatt, viszont akadt egy bizonyos harmadik, aki látatlanul szivárgott be közénk, és nem holmi esetleges szeretőről volt szó. Lehet, hogy ebben az esetben még egy kéretlen udvarló sem okozott volna annyi bosszúságot, mint Mason bátyja azzal, hogy rendszeresen, és mindenfajta kérés nélkül Mason nyakába varrja a lányait, és visszaél azzal, hogy a testvére mindent megtenne az unokahúgaiért. Ez pedig egy olyan helyzet, amiért mégsem szólhattam, mert egyrészt a családjáról volt szó, másrészt pedig nem lett volna jogom hozzá, hogy szemrehányást tegyek, hiszen magam is bővelkedtem hibában. Így nem maradt más, mint az, hogy ha nem is fogadom el ezt a kialakult helyzetet, nem kényszerítem kéttűz közé, és igyekszek segíteni a férfinak, aki a társam. Rendszeresen hoztam el az iskolából a lányokat, és szerveztünk közösen programokat, és ezen alkalmak közé igyekeztünk bepasszírozni némi időt magunkra is, mint éppen most is. A kezdeti nehézségek ellenére kellemes ütemben folytatódik az est. Az étel isteni, és a beszélgetés is könnyed mederben folyik tovább. Szó esik minden olyan témáról, mely bennünket érint, de kettőnkről, az esetleges jövőbeni tervekről még csak érintőlegesen sem. Csupán a biztonsági zónán belül mozgunk, s bár láthatóan nem veszek észre semmi különöst a másik viselkedésében, nem jelent azt, hogy a felszín alatt ne raktároznám el a pillanatot, ami túlzottan is törékeny ahhoz, hogy teher legyen ráhelyezve. A sors furcsa fintora pedig az, hogy míg a mi magánéletünk nem kerül terítékre, addig azon páré igen, akik általunk ismerkedtek össze.
- Igen, már most. - ismétlem vissza válaszként Mason szavait, osztozva a döbbenetében, végül csak lezárom a telefonom, és ismét visszakerül az asztalra, a következő mozdulattal pedig a pohárért nyúlok, és belekortyolok a borba. A magam részéről azt tudom, hogy próbáltam felvenni a kapcsolatot a barátnőmmel, de nem igazán reagált az üzeneteimre, vagy ha mégis, sietős és szűkszavú volt a válasz. Egészen idáig nem is tudtam mire vélni ezt a hirtelen bekövetkezett változást, de az iménti üzenetet olvasva már nem kellett találgatnom, mivel – vagy sokkal inkább kivel – ütötte el az idejét. - De, határozottan sietős ez a tempó, amiben haladnak, de talán azért is gondolom így, mert nem vagyunk már húszévesek. De van az az elsöprő érzés, amikor nem számítanak ezek a részletek. -
Mosolyodom el, és az utolsó falatot is eltüntetve a tányérról, dőlök hátra egy pillanatra, kezem ügyében a pohárral, melyben már szintén megszámlálhatóak a hátralévő kortyok száma. A férfi vonásait tanulmányozom, s egészen a felém intézett kérdésig nem szólalok meg.
- Illene elmennünk, igen. Ellenkezőesetben számolhatunk mindkettőjük haragjára. - arra már inkább nem is térek ki, hogy minden bizonnyal a vacsora során számtalan alkalommal lesz kiemelve, hogy ezt az egészet nekünk köszönhetik. Nem szeretném még ezzel is tetézni Mason idegességét. Hiába próbálja leplezni, látom rajta. Az akaratlanul megfeszülő állkapcsokból, a ténykedő mozdulataiból, légzésének ritmusából. - Biztos jó lesz, Sarah remekül főz. Eszünk egy jót, csevegünk velük, majd végül hazamegyünk. A lakásavató ajándékot pedig majd intézem. -
Különleges alkalomra vásárolni nem feltétlenül örömteli tevékenység a férfiak számára, és tudom, hogy Masonnek sincs kedve a boltokat járni, hogy megtalálja a leginkább megfelelőbb apróságot. Jómagam sem vagyok nagy pláza látogató, viszont kiválóan tudok internetről vásárolni, amit aztán a munkahelyemen a portán hagynak nekem. Így három kattintással letudom majd ezt is, és nem kell emiatt is fájjon a feje a férfinak, aki éppen egy újabb ártalmatlan kérdéssel kívánja keresztül húzni a számításaim. Felhajtom a maradék bort, és felállok az asztaltól, majd a mosogatóhoz lépek, a pohár pedig a gépbe.
- Értékelem az előzékenységed, de ha nem bánod, nem élnék vele. - kiveszem azt, ami a keze ügyében van, és félreteszem, hogy ne legyen útban, de ne is okozzak fele nagy felfordulást. - Az igazság az, hogy egészen más terveim vannak. -
Az oldalához simulva kapaszkodom meg a vállaiban, s lábujjhegyre állva hintek apró csókokat a füle mögötti érzékeny területre. A másik kezemet pedig a pólója alá csúsztatom, s addig ügyeskedem, amíg egész testével felém nem fordul. Ajkaim végül az övét érintik, s válláról lecsúszó kezem a farmerjába bújtatott övébe akasztom be, s hátrafelé lépkedve indulok el a fürdőszoba irányába. A figyelemelterelést nem csak a munkám során tudom kiválóan alkalmazni, hanem az olyan esetekben is, amikor az életem elsőszámú férfija kiakar engem zárni. Már pedig én ezt nem hagyhatom, s nem is fogom, mert ha van olyan, amiben könnyedén közös nevezőre tudunk jutni kimondott szavak nélkül is, akkor ez az.

But for now, we stay so far

'Til our lonely limbs collide