Elsőre van benne valami menő – talán a haja, talán a szeme alatt sötétlő karikák, a lenőtt platina szőke haj és az a fajta leszarom attitűd, ami már-már ijesztővé teszi.
Aztán az ember elgondolkodik – ezt tényleg menőnek nevezik? Melyik világban?
Szóval, ha jobban elkezdesz gondolkodni rajta, akkor kiderül, hogy egy seggfej, elég antiszociális, ha hozzászólsz, unott képet vág vagy lebasz, mert untatod, sosem tudni, milyen hangulatban találod, és egy ponton túl, ha van egy kis eszed, ahelyett, hogy megpróbálod megfejteni, inkább csak hagyod a francba, hogy téged legalább ne bántson többé.
Nincs benne amúgy kimondottan rossz szándék, egyszerűen csak valahol félrecsúszott, fura az agya, azaz egész egyszerűen csak olyan… más. Mint mondjuk egy UFO, vagy bárki, aki állítja, hogy rossz korba született, vagy rossz társadalomba, rossz családba, rossz akármibe, mert mindenkiben bárhol megtalálja a hibát, csak magában nem. Magát ettől függetlenül nem tartja tökéletesnek, csak olyan… érthetetlennek.
Nem barátokat gyűjt, hanem inkább rajongókat. Nem nyílik meg senkinek, borzasztó a csevegésekben, de nagyon morbid és sötét humora van. Néha nyíltan rasszista (de negyed részt mexikói, így nem érzi gáznak), néha nyíltan ítélkezik a melegek felett (de volt már két csaja, szóval nem hiszi, hogy gond), néha felkap egy MAGA sapkát (de hallgat Kanye Westet, szóval megteheti). Szereti magát reménytelen esetként beállítani, de igazából csak fél elmenni a pszichológusához, mert inkább iszik és szemezget válogatott drogokból, mint akármi mást csinál, és nem akarja, hogy ezért számon kérjék. Fél, hülye, elege van mindenből, bizonyára vannak értékei, de nem látja ezeket magán. Kicsit hisztérikus, mások szerint manipulatív, megint mások szerint segítségre lenne szüksége – szerinte is, de ő ezt úgy képzeli, hogy, például, valaki végre agyon lőhetné.



Életemben a legboldogabb, azt hiszem, kilenc éves koromban voltam. Illetve abban az évben nyáron, mert az egész nyarat egy francia farmon töltöttem a nővéremmel. Kaptam egy saját csirkét, amit minden nap etethettem, macskákat hajkurásztam és délutánonként csak elfeküdtem a ház mögötti telken lévő derékig érő fűben, amíg összecsíptek a hangyák.
De, ja, figyelj, komolyan mondom, New Yorkot halálra unom néha. Mármint őrült és hülye város, és tele van élettel, de néha meg olyan, mintha pont az élet hiányozna belőle. Érted, mire gondolok? Az igazi élet, nem ez a narkós, bűnözős, üzletemberes álbaromság, amit mindenki tol errefelé. Nem is tudom, miről lehetne az itteniekkel egyáltalán beszélni. Felhozom nekik, hogy gyerekként volt egy csirkém, és csak néznek rám, hogy minek, ha egyszer akciós a sarki mekiben a McNuggets.


Tizenhét évesen még Los Angelesben éltem és tizennyolcnak hazudtam magamat, hogy megszerezzem álmaim munkáját. Ez akkor az volt, hogy napi négy órán át ültem a webkamera előtt fehérneműben, miközben srácokkal chateltem, és felnyomtam őket, ha azt kérték, hogy vegyem le a melltartóm. Ezt úgy három hétig csináltam, aztán kitudódott, hogy még kiskorú vagyok, a céget feljelentették (aztán egy egyszerű alkuval megúszták, pedig elég sok év várt volna nem is tudom, kikre ott, mert gyerekpornót live streameltek, vagy legalábbis a vád ez volt), apám pedig, amikor megtudta a dolgot, pofán vágott.
Jaj, nyugi, nem olyan nagydolog, nem ez volt az első pofonom tőle. De tudod, nem is bánom, az apám egy fasz, persze, én is ezt mondom, de legalább valahogy odafigyelt rám. A legtöbb lány LA-ben még ennyit sem mondhat el, aztán vegánként végzi és jógázik és az ételeit fotózza Instagramra, mintha a kedvelések száma bármit is boldogítana rajta.


Először tizenhárom évesen vettem be Xanaxot. Anyámtól loptam. Egy casting cégnél dolgozott, és kicsit pánikbeteg volt – azt hiszem, kicsit örököltem is tőle. De az első szem Xanax nem erről szólt, csak ki akartam próbálni, mint ahogy egy évvel előtte a nővéremmel whiskyt loptunk apámtól. (Azután a nővéremet képelte fel apám.)
Három évre rá anya túladagolta magát Xanaxszal, és meghalt. Apa szerint nem öngyilkosság volt. Szerintem tizenhét tablettát egyszerre benyomni kicsit azért az.

A nővéremen segített, mikor pszichiáterhez fordult, nekem elegem lett az orvosokból, és inkább környékbeli srácokkal kukákat gyújtogattunk a Hollywood Hillsen.
Sohasem tanultam meg gördeszkázni, de mindenkinek azt hazudtam, hogy penge vagyok benne.
Egész jól gitározok, de ha bárki megkér, hogy játsszak, csak a Wonderwallt tolom le.


Húsz évesen költöztem New Yorkba, de csak fél évvel később vettem rá magam először, hogy kimozduljak éjszaka is a városba. Egy évvel később megismertem Bernardot. Rá egy évre elvettem őt. Rá fél évre meghalt valami ritka, örökletes betegségben, amit senki nem diagnosztizált előtte nála.
Előbb ki akartam nyírni magam, aztán inkább szereztem egy macskát. Aztán eladtam a macskát, hazahúztam, visszajöttem, megint hazahúztam, megint visszajöttem. Aztán valahogy itt maradtam.