Úgy gondolod, az élet sötétebbik oldalán nem megy a képmutatás? Ó, ne legyél már ennyire naiv! Ebben a világban farkastörvények uralkodnak, tehát vagy túlélsz, vagy mész a levesbe. Akár mondhatnám ezt úgy is, hogy egy rossz hiba és halott vagy.

Ami engem nem kifejezetten fenyeget, mert megértő vagyok és hallgatok, ám ennek ára van. Ha hozzám fordulsz, nem ítéllek el a titkaid miatt, és bizton állíthatom, azok nálam jó helyen vannak. Könnyen építek ki kapcsolatokat, nem a visszahúzódó fajtába tartozom, sokan azt is mondják, vagány vagyok. Na, meg, hogy nem rendelkezem gátlásokkal. Végül is, igazuk van. Bár, nem mindenki van odáig egy szabad szájú, öntörvényű nőtől. Ami a szívemen az a számon, és nem igazán futok fölösleges köröket, ha meg kell mondanom, amit gondolok. Nincs körítés, nincs cukormáz, csak a pofátlan valóság.

Apropó pofátlanság, szerintem ezzel a tulajdonsággal is rendelkezem. Ahogyan ésszel, körültekintéssel, és jó helyzetfelismerő képességgel. Na, meg gyomorral. Mert ezek szükségesek a munkámhoz. Bevallom, azért némi paranoia is becsúszik a gépezetbe, de ez sosem volt baj, ez is elősegíti azt, hogy ne kerüljek a látótérbe.

Egyszerre vagyok képes tündéri mosollyal a pokolba rendelni neked a taxit, vagy a rémálmaid tárgya lenni. Vagy a buta fruska, akit hülyítesz a buliban, és a nő, aki ezzel párhuzamosan ásta meg a sírodat. Ám, ahogy lehetek a rémálmod tárgya, úgy lehetek a vágyálmod tárgya is. Meg kell mondjam, utálom ezt a kifejezést, nők vagyunk, nem kibaszott tárgyak. Ki volt az a marha, aki ezt kitalálta?

Nem érdekel mit gondolsz rólam, már réges-régen túlestem azon a fázison, hogy ez meghasson. Sok féle szerepbe képes vagyok belebújni. Fenyegetni is megfenyegethetsz, nem leszek ideges tőle. Csak majd ne felejts el anyádéknak szólni milyen temetést szeretnél. Nem agyalok azon, ha meg kell húznom egy ravaszt. Ha okot adsz rá, bármikor hidegvérrel a fejedbe eresztek egy golyót. Mi lesz hulláddal? Ne aggódj, nem rettenek meg a piszkos munkától, de megtalálni sem fogják a tetemedet.

Mivel is zárhatnék?
Fejem akár a vasbeton, szavakkal is meg tudom benned forgatni a tőrt. Egy jó szaftos pletykára mindig vevő vagyok. Rohadtul unom, amikor a maszkulinitástól egy-néhány barom nem lát a szemétől. Az is egyszerűen gyerekes, hogy szabályokkal jöttök. A szabályokat mi hozzuk, a legtöbb esetben pedig az hágja át őket, aki kitalálta azokat.
Ezek után meg még azt mondod, ne legyen elegem?



Nem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy van egy anyám, akit két évesen vesztettem el, autóbalesetben. Meg egy beképzelt apám, aki amúgy durván megtollasodott a vállalkozásából. Ami egyébként a veszte lett, hiszen a vékony, zsenge húszas-harmincas kis nőcskék voltak a gyengéi. Na, akkor remélem, mondanom sem kell, milyen volt a mostohaanyám, ugye?
A problémák körülbelül, akkor kezdődtek, amikor kétszámjegyű lett az életkorom. Addig én voltam apuci pici lánya, a jó tanuló, aki nem kérdez a családban lévő furcsaságokról, csak egyszerűen a homokba dugja a fejét. Aztán egyre inkább kezdett zavarni, amikor mind „anyut” és aput is külön férfiakkal, illetve nőkkel láttam. A tanulmányi eredményeim? Tökéletesek voltak. A magatartásom? Csapnivalóan rossz. Viszonylag korán kezdtem rossz társaságba keveredni, bár egy ideig nem igazán ártottam bele magam semmilyen rosszba. Inkább én voltam az, aki mindig őrködött, amíg az új barátaim az iskolában valami rosszat csináltak.
Bár, emlékszem, amikor iskolába mentem, már a saját ízlésemnek megfelelően öltözködtem, és ekkor beszólt egy srác. Mármint, hogy miért nem megyek az utcasarokra, miért vagyok itt. Nos, több sem kellett, hátra csavartam a karját, ami eltörött. Mindezt az osztályteremben, én pedig megrovást kaptam. Szerinted hazavittem aláíratni? Dehogy is!
A szünetben, amíg a barátaim ötleteltek mit kellene tenni az este, én azt próbáltam kitalálni, hogyan hamisítsam meg apám aláírását. Pont kapóra jött, hogy az egyik srác bátyja ilyenekkel foglalkozik. Szóval korrepetálás címén átmentem hozzájuk, ahol megmutatta, mire figyeljek, hogyan kezdjek neki. Bevallom, sokkal érdekesebb volt, mint az iskolai tananyag. Úgyhogy a tizenhárom éves lány csillogó szemekkel kért meg egy húsz évest, fogadja tanítványává. Nem mondom, meglepte a kérésem, viszont beleegyezett. Aztán hamarosan rá kellett jönnöm, nekem ehhez van tehetségem.
Szóval az általános utolsó évében, többek szüleinek is én hamisítottam az aláírását. Jó munka volt, még zsebpénzt is kerestem magamnak ezzel. Apám a későbbiekben úgy gondolta, ha egy drága gimnáziumba küld, akkor majd javul a magatartásom. Nem pofázok vissza otthon állandóan, megszakad a kapcsolatom a régi barátaimmal. Segítek, nem így lett. Korán felismertem, miket művelnek a gazdag kölykök egy ilyen gimnáziumban, így összekötöttem a kellemest a hasznossal. Imádtak a gimiben, mert mindent megszereztem, ami csak kellett.
Adderall? Nem probléma.
Fű? Viccelsz? Holnap hozom.
Nem kifejezetten volt nehéz dolgom. A régi barátaim nagyja ilyen-olyan bandákban kötött ki, nekem meg elég volt egy üzenet. Szépen lassan kezdtem el kitanulni azt, amivel mostanság foglalkozom. Igen, ilyen pitiáner módon. Egyszer meg rajtakaptam az egyik tanárt, azon, az egyik diákkal kefélget. Én naivan azt gondoltam, ez mekkora! Nyilván kaptam elő a telefonomat, hogy rögzítsem, mi történik, csak megbuktam a vakuval. Persze a tanár tajtékzott, én meg egy ösztönös ötlettől vezérelve zsarolni kezdtem. Elég jó érdekszövetségre tettem szert, egyébként. Mit ne mondjak, nagy volt a pofám, már akkor is.
A sárosabbnál sárosabb dolgaimra apám csak akkor jött rá, amikor egyszer az őrsről kellett hazahoznia. Gőzöm sincs, miért kerültem oda, na meg arra sem emlékszem már mit üvöltött nekem a kocsiban. Olyan részeg voltam, mint az állat, és ekkor voltam cirka tizenhat. Viszont, ha saccolnom kellene, mikor szabadult el a Pokol… Apám kidobta a nőjét, aki az anyámat próbálta helyettesíteni. Lecserélte egy fiatalabbra, aztán áthívta a haverjait elhencegni az új csajjal. Én akkor a szobámban írtam a kémia házimat, amikor lesétáltam a konyhába üdítőért és féktelen röhögést hallottam a nappaliból. Nem gondoltam volna, amit néha láttam képeken, azt élőben is viszont látom. A dohányzó asztalon feltekert százdolláros, bankkártya meg valami fehér por. Segítek a fehér por, nem porcukor volt, de nem is liszt. Nagyokat pislogtam, a levegő pedig egészen fagyos lett. A lelkemre kötötte, ha valakinek elpofázom, nekem annyi. Már akkor sem volt a szívem csücske az öregem, de belementem az alkuba. Nyugisan folytattam az ügyes-bajos dolgaimat, hallgattam ennek a rohadéknak az üzletéről szóló elbeszéléseket, és tanultam.
Persze, én naiv, nem gondoltam volna, hogy ezután Bostonba küld egyetemre. Vegyészmérnökként végeztem, de olyan recepteknek a birtokában, amiért ölni is képesek lettek volna. Nekem meg elég volt egy pillarebegtetés, vagy ágyba bújni valakivel. Nagy ügy. Bár, sosem vettem rá magam a droggyártásra, valahogy máig sem tudnám. Igazából, a másik nem elhanyagolható szempont az alkunkat tekintve az volt, hogy apám azt akarta ott is maradjak. Minél távolabb, annál jobb. Arra már nem emlékszem, miért kezdtem rendőrökkel haverkodni. Talán meg akartam javulni? Talán jóra akartam fordítani az eddig megszerzett tudásomat? Vagy apám ellen akartam felhasználni őket? Franc se tudja.
A lényeg, amire abból az időkből emlékszem, hogy akkor keveredtem bele a korrupt zsaru hálózatba. Holott, sosem voltam zsaru. Viszont, Bostonban sem akartam maradni. Fogtam az összes kis cuccom, eladtam a Bostoni lakásomat titokban, és visszatértem New Yorkba. Nem volt egy könnyű időszak, és úgy kellett tennem, mint, aki még mindig Massachusetts-ben él. Szóval, amíg nem tudtam eladni a lakásomat, addig szintén egy zsarunál húztam meg magam. Utána pedig vettem Brooklynban egy csinos, tágas lakást és átcuccoltam. Dolgozni kezdtem a szakmámban, közben folytattam a kis illegális dolgaimat, immáron mindenki részére. Aztán úgy lehettem vagy huszonnégy, amikor felhívtak, az apám meghalt egy lövöldözésben.
Őszintén? Nem tudott meghatni. Jó, azért előadtam a szegény, gyászoló lánykát, akinek így már nem volt senkije. Közben pedig folyamatosan azon járt az agyam, csak azt kapta, amit megérdemelt. Elvette az eszét a pénz, a nők, meg a drogok. Ennyiből is jobb voltam, legyen bármilyen szar a helyzetem, sose drogoznék. Na, meg, ha nem anya ült volna a kocsiban, akkor talán én sem csúszom le ennyire.

Azt kérdezed, azóta mi van velem?
Busás örökséget kaptam, így elkezdtem felfuttatni a saját üzletemet. Kiléptem a munkahelyemről, egy régi barátnőmmel vállalkozásba fogtunk – így lett meg a butik. Viszont, a csaj zülleni kezdett, én ezt nem engedhettem meg. Fontos volt az üzlet hírneve, ezért kivásároltam a részét, és teljesen enyém lett a bolt. Szert tettem egy Staten Island-i romos gyárépületre is – Isten áldja Amerikát, és a zsernyákjait! Ahol a kevésbé legális üzletemet kezdtem el kiépíteni, miután kipofoztattam a helyet. Elsőre főként okirat hamisítással, „kereskedelemmel”, illetve információkat árultam. Később elkezdtem az épület üresen maradt részeit kiadni bérbe – kétes üzletek embereinek. Mindeközben beavattak a fegyverkereskedelem rejtelmeibe is, az eredeti szakmámból kifolyólag emellett nem csak kereskedni vagyok képes. Gyártani is tudok kirobbanó dolgokat. Bár, nem szeretnék nagyképű lenni, de mindkét bizniszem pörög, a háttérben vagyok, csak az ügyfeleim körében terjed a nevem, akiknek a listája szigorúan titkos.
Kíváncsi vagy, mit hoz számomra a jövő? Na, látod ezt még én sem tudom.
Viszont remélem, nem az lesz a síromra írva, ha elpatkolok, hogy:
"Az alma nem esett messze a fájától."