Ahhoz képest, hogy már lassan tíz éve a városban dolgozom, nem mondanám, hogy különösebben kiismerném magam az amerikai kultúrán. S ez alatt nem a modern nemzetet értem, amely a maga diszfunkcionalitásában felettébb összetett és oximoronokkal teli; inkább az amerikai őslakosokra. Az ezzel kapcsolatos kiállítás nincs olyan messze az antik részlegtől, mégse volt sok időm körülnézni ott; egyetlen látogatás pedig nem elég ahhoz, hogy akárcsak közel megértsünk mindent, főleg, ha hozzávesszük, az egykori Észak-Amerikai féltekét mennyi különböző törzs uralta. A részleg vezetőjével viszont viszonylag gyakran ebédeltünk együtt, és ahogy az szokás volt, az embernek a mi szakmánkban nehéz nem mindig felhoznia a saját szakterületének vélt érdekességeit.
Így tudtam meg tőle, hogy több őslakosi kultúrában létezett egy szokás, ami valahol a jegyességgel lehetett egyenértékű. Mielőtt a házasság megköttetett volna, a párnak sok időt kellett eltölteni egymással, teljes csendben. Úgy tartották, egy sikeres kapcsolathoz meg kell tudniuk, hogy természetesen jön-e a megnyugvás és békesség egymás társaságában, a szavak rásegítése nélkül.
Ahogy a konyhaasztal két végén ültünk Jules-szal, a megnyugvás és a kényelem elég távol álltak a gondolataimtól.
– Mit is mondtál, mikor jön haza Soren?
– Vasárnap reggel.
Az még egy egész hétvége, amikor ráadásul elviekben mindketten szabadnaposak vagyunk. Patrick volt az egyetlen, aki még itthon lakott, de már vagy egy hete nem csak itthon, a városban sem tartózkodott; elmentek néhány ismerősével valami koncertre, két állammal odébb. Jules szerint korai volt még ennyire elengedni, tekintve, hogy nemrég azért rúgták ki az egyik bolti eladói állásából, mert elfelejtette bezárni az ajtót, mikor rá bízták a zárást egy éjjel. Az ő zsaru-agya folyamatosan azon kattogott, hogy miféle szörnyűségek történhetnek vele; és valahogy figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy Patrick huszonkét éves, ennyi idősen már nem csak gyerekünk volt, de állásunk is. Én a saját huszonkettedik születésnapomat Boszniában ünnepeltem; az Egyesült Nemzetek Protekciós Egységének tagjaként töltöttünk el ott heteket, amikből végül hónapok lettek, mivel nem küldték időben a megbeszélt NATO egységeket, akik átvették volna tőlünk az utánpótlást biztosító utak felügyeletét. A mai napig elég jól emlékszem rá; mínusz húsz fok volt a központba, Vitezbe vezető úton, és mivel akkoriban még közel sem volt olyan jó a kamerás felszereltség a páncélos járművekben, valakinek mindig fent kellett állnia a kibúvóban. Nem sokszor lőttek ránk, de a lehetőséget sosem lehetett kizárni. Az ember mindig csak utólag nyugszik meg.
Jules valamiért mindig is túlféltette Patricket, és sosem értettem, miért; az anyák gyakorta ilyenek a legidősebb gyerekükkel, de Patrick a harmadik, és fele annyira sem elveszett, mint Soren. Néha egy hang azt a gondolatot noszogatta bennem, vajon azért kivételez-e vele, mert tudja, hogy ő máshonnan jön, mint a többiek.
Felnézek a tányéromból, át Julesra. A krumlipüréjét turkálja, és újra meg újra ránéz az órájára. Mintha programja lenne. Vajon kivel?
Én vagyok az utolsó, aki követ vethetne rá, ha őszinte lennék; amikor megjöttem, hirtelen újra érezni véltem Alaska parfümjének illatát, ahogy elkeveredik a lakásunk megszokott aromáival. És ahogy megpillantottam a feleségem, ő legalább olyan meglepettnek tűnt, mint én. Egyikünk sem számított a másik jelenlétére, a közös otthonunkban.
Ha némileg cinikusabb hangulatomban lennék, azt is mondhatnám, ez az egyik utolsó dolog, ami közös bennünk. Ez, és a gyerekek. Akik a legfőbb témát szolgáltatták az egyébként kínos csendben telő vacsorához.
Nem tudom, melyikünk örült jobban, mikor Jules telefonja hirtelen megszólalt. Szinte közösen szakadt fel belőlünk a megkönnyebbülés.
– El kell mennem, egy helyszínhez hívtak – magyarázta meg a rövid beszélgetés után. Már most kapkodott, letette az evőeszközöket, a fogashoz lépett a kabátjáért, és végigtapogatta a zsebeit, hogy megvan-e mindene. – Ne haragudj, igyekszem vissza, és akkor majd...
– Ne aggódj, elpakolok – biztosítottam mosolyogva. Egy pillanatra megállt és rám nézett; lehet, hogy nem így akarta folytatni. Lehet, hogy azt akarta mondani, hogy "akkor majd folytatjuk", vagy hogy "akkor majd beszélgetünk". De végül csak elmosolyodott, bólintott, és kisietett. Még hallottam, hogy az előtérben felveszi a slusszkulcsát, aztán becsukódik mögötte az ajtó, és egyedül maradok. Sokkal kényelmesebb csendben, mint addig.
Valahogy enni is egyszerűbbnek tűnik így, gyorsan végzek, aztán az ígéretemhez híven elpakolom az asztalt, az ő megkezdett tányérját pedig egy az egyben befóliázom és a hűtőbe teszem. Mivel kivételesen tényleg nem terveztem semmit a hétvégére, leszámítva azt, hogy holnap találkoznom kell az egyik kollégámmal, aki szeretné, ha írnék néhány fejezetet a könyvébe, ami lényegében rövid történetek összefoglalása lenne... Egy órával Jules kirohanása után már a nappaliban ülök, és a Jeopardyt nézem. Még épp megtudjuk, mi a mostani adás double jeopardyja (hétköznap ritkán van időm tévét nézni, úgyhogy egy-két heti felvett adás szokott várni), és elkezdhetek reménykedni, hogy a Az Antik fedőnevű kategória valóban azt fogja rejteni, és legalább egy kicsit szórakoztathat a munka, amikor kopogást hallok az ajtón.
Ki a fene lehet az ilyen későn? Rendben, technikailag még nincs olyan késő, épp csak hét óra múlt, de mivel egyedül vagyok itthon, és senkit sem várok... Az első gondolat, ami belém hasít, hogy talán Jules-hoz jöttek. De kicsoda?
Az első kopogást egy második is követi, nem olyan egyszerű felállnom az egyébként nagyon kényelmes és süppedős kanapéról, mire odaérek a bejárati ajtóhoz. Mielőtt kinyitnám, még belenézek a kukucskálóba; a vonások torzulnak a halperspektivikushoz hasonló üvegen át, de biztos vagyok benne, hogy egy rendőr az, az egyenruhája alapján.
– Igen? – szegezem neki a kérdést, félig kinyitva az ajtót. Ismerősnek tűnik, de fogalmam sincs, hogy honnan; a neve semmiképp se jut eszembe. Talán Jules egységében van, jut eszembe. – Miben segíthetek? A feleségem hagyott itt valamit, vagy...?

 | ⚶