Meglepetten pillantok rá. - Tényleg? De hiszen az rentegeteg munka. S haaaa.. ha csak kóstoló... köszönjük – billentem magam kicsit. Jól esik kedvessége és a fáradozása, hiszen nem lenne köteles ezt megtenni. - Megesik, hogy vannak rossz receptek. S azt nem tudnánk, hogy rossz, ha nem próbálnánk ki. S azt sem, mi a nekünk megfelelő – szeretek nyitott lenni, s úgy próbálni ki dolgokat legfeljebb, hogy amit nem ehetek, azt kiveszem belőle. - Reméljük – mosolygok rá. - Ráér – nyugtatom meg. Sehová sem rohanunk és most japán ételeket élveztetek vele, s nem akarom magunkat ebből kizökkenteni, hiszen mindent a maga idejében, csak nyugodtan. Mosollyal hümmentek a válaszára. - Te kényszernek érzed? A válaszára ismét bólintok, majd kissé félrebiccentem a fejem. - Anyu sincs mindig otthon, nem is várja el tőle senki. Csak szereti csinálni, megadni a módját. Van saját vállalkozása, azzal is foglalkozik és neki így tökéletesen megfelel. A sütésre bólogatok. Azzal bajom nincs, ha jó a tészta, akkor jó a sütés is, nekem így jött össze. - Örülök! - a kedvencből veszek, egy kicsit önző módon, van még bőven. - Persze – bólintok arra, mikor úgy dönt, megnézi és válaszol a telefon jelzésére.Addig ízlelgetem a süteményt. Az első tizedmásodpercekben leterít a pánik érzése, ami belőle árad. Megállok a desszert ízlelgetésében és kíváncsian tekintek rá. Nem kérdezek rá, hiszen lehet, meg akarja tartani magának. Aztán megáll teljesen a kezemben az evőpálcika, ahogy látom változni a légzésének ritmusát, vagy arcszínét. Nem, ez a telefon, nem a desszert. Amikor felpattan, kezem önkéntelenül találja meg a tartót, hogy odategye a pálcikákat, s felállok én is, közel lépve hozzá, mert van egy olyan érzésem, hogy most fog elájulni. Addigra már lenyelem a falatot, és minden izmom pattanásig feszült a mozdulatra. Mielőtt hozzáérnék, hogy átkaroljam, azt a technikát használom, amire nagypapi és nagymami tanított. Nonverbális, finom és a másik fél számára tudatallan kommunikáció azon igényére, mennyire van szüksége fizikai érintésre, mivel átölelni kívánom. Ha nem kér az érintésemből, a védelmezésből, arrébb lépek, jelezve némán, hogy értettem. Csendben maradok úgy végig és türelmesen megvárom, míg a pánikhangulata eltűnik. Ha nem engedte, hogy hozzáérjek, húgy zazenben ülök le a közelében, megvárva, hogy a külvilág és a gondolatai rendeződjenek. Töltök a termoszból egy adag teát, addig a kezemben fogom. Neki szánom, de megvárom, míg észrevesz. Komolyan nézek rá. - És akarod is? – Mert úgy érzem, hogy nem akarja.
- Tényleg - mosolygok rá. - Igazán nincs mit köszönni, és nem is nagy munka. Ha rutinos vagy, akkor egészen gyorsan megy. Ritkán, de régóta csinálok - hárítom a hálálkodását. Azt már nem kötöm az orrára egyelőre, hogy a kóstoló alatt, azért nem néhány darabot értettem, az legyen meglepetés. - Egy olyan, aki jártas a konyhában, és az adott kultúra ételeiben, az elvileg már az összetevőkből látja, hogy jó-e vagy sem. De ezt csak hallomásból tudom, mert én sem vagyok ott, és szerintem nem is leszek. Én leginkább azért eszek, mert tudom, hogy enni kell az életben maradáshoz - árulom el neki. Az evés nálam nem központi kérdés. Van, amikor rászabadulok a kajára, és szinte egész nap tudnék enni, de ez csak időszakos, és inkább jellemző, hogy kimaradnak az étkezések. - Rendben, de akkor majd szólj rám, mert szokásom elfelejteni dolgokat - bíztatom, hogy majd nyugodtan szóljon rám, ha elfelejtettem. - Én általában igen. Nem vagyok a tipikus házi tündér, főleg, hogy többet vagyok lakáson kívül, mint belül, így sokszor örülök, ha aludni hazaérek. És ez hosszabb távon felgyűjti a teendőket, amiknek a tolódása csak még inkább elveszi a kedvemet - húzom el a számat. Ha egy-két dolgot sincs erőm a helyére tenni, a felgyűlt mennyiség még inkább kiveszi az erőmet. A mosást heti rendszerességgel csinálom, de van, hogy mindent a szobámból kell összeszednem, mert este csak bezuhanok az ágyba, reggel meg kómásan az eszembe sem jut. - Lehet, ha többet lennék otthon, akkor nekem is több kedvem lenne - gondolkozok el. De én még a szabadságom alatti is folyamatosan be vagyok táblázva, és keveset vagyok otthon. A telefon nekem majdnem az életemet jelenti, de nem úgy, ahogy a mostani fiatalok gondolják. Engem Tío és Ryder ez alapján tud megtalálni, ha eltűnök, és ezen tudjuk leghamarabb rétesíteni egymást az igazán életbevágó dolgokról. A rendszer persze biztosan kijátszható, de az FBI-nál nagyon jó szakik vannak, ráadásul az egyik legjobb, akinek ez nem csak munka, hanem hobbi is, Tío csapatát erősíti. Most viszont valami hiba csúszott a rendszerekbe, de szerencsére hamar elejét vették a dolognak. Az már más kérdés, hogy ez a „baki” rám milyen hatással van, és, hogy milyennel van Isaacre. A pánikroham alatt gőzöm nincs, hogy hogyan került ki a kezemből az evőpálcika, de mégis megtörténik. Isaac szereti tartani a távolságot másoktól, amit mindig próbálok figyelembe venni és tiszteletben tartani. A pánikroham alatt pedig valahogy nem az ő védelmét próbálom meg keresni, hanem a nagy fa takarását, ami alatt ülünk, de amikor csillapodik a roham a második üzenetet követően, már én is változok. Mivel viszonylag közel van hozzám, automatikusan fogom meg a kezét, ahogy a fa tövébe próbálok leülni, és közelebb is húzódok a fiúhoz, annyira, hogy át is ölelem, ahogy térdelésbe kerülök. Jól esik az ölelése, a védelme, de nem akarok visszaélni a helyzettel. - Köszönöm! - mondom, ahogy eltávolodok tőle, amikor annyira megnyugszok, hogy nem kell tartanom egy újabb rohamtól. Eddig sem voltam messze a fatörzstől, de most még közelebb kerülök, ahogy hátra ülök, és felhúzott térdeimet átkarolva az államat is rájuk teszem. - Fontos a barátságunk, és ehhez kell, hogy tudd ennek az okát - mondom egészen halkan, mert érzem, hogy készül elcsuklani a hangom. Tudom, hogy illene tudnia, de hogy Ő valóban akarja-e hallani, az már egy nagyon másik kérdés. Én erről valóban nem igazán akarok beszélni, de nem miatta; nem Ő az oka, hanem, hogy én nem szeretek erről beszélni senkivel. Most viszont ez mellékes, mert, ha ez köztünk marad titokként, akkor abból feszültség, és később baj lesz. - Én öt évesen elveszítettem a szüleimet, és utána árvaházban voltam, majdnem tizenhét éves koromig - kezdek bele a történetbe, és most is próbálok tárgyilagos maradni, mint mindig. Ha nem így tennék, akkor már most úgy sírnék, mint egy óvodás. - Akkor örökbe fogadott egy jó módú család, akiről később derült ki, hogy a vagyonuk nem törvényes úton jött, és hogy itt is és más országban is keresik őket a hatóságok, itt nem is egy. A vádak között olyanok voltak, mint csempészet, gyilkosság, bántalmazás, ezekre való felbujtás, satöbbi - nagyon részleteket nem akarok mondani, mert nem akarok visszagondolni rájuk. - Természetesen engem nem a szülők választottak ki, hanem a tőlem csak néhány évvel idősebb fiúk - húzom el jelentőségteljesen a számat. - Valahol a maffia és a dél-amerikai drog-kártelek között mozogtak stílusban. Az itteni hatóságok kapták el őket, és én segítettem nekik, amiért a mostohabátyám megígérte, hogy „még találkozunk”. Most egy embere írt, de szerencsére Tíoék hamar elkapták, szerintem csak annyira volt ideje, hogy megírja az SMS-t - nézek végre rá. Eddig valahogy nem akaródzott ránézni, csak magam elé bámultam. Az ott átéltekről viszont nem tudok beszélni, nem tudom elmondani, hogy miket csináltak velem, de szerintem érzi, hogy engem nem a tenyerükön hordoztak, hanem éppen ellenkezőleg, bántalmaztak, és nem is keveset. Fizikai sérülés persze nem látszik rajtam, mert arra mindig figyeltek, hogy olyan jellegű sérülés ne legyen rajtam. Volt, hogy nagy pofont kaptam, amitől felszakadt a szám, de az hamar gyógyult, és nem is lett volna gond, már, ha ez lett volna a legrosszabb az ott átéltekből. Az idő közben a kezembe adott teát még mindig ugyan úgy fogom, mint mikor átvettem, de idő kell, mire úgy érzem, hogy a gyomoridegem csillapodott annyira, hogy befogadjon bármit is. A melege viszont jólesik a bőrömnek, még ebben a kellemes időben is. Vannak a stressz-evők, de én pont nem tartozok ebbe a csoportba. Én, ha ideges vagyok vagy félek, akkor egy falat sem megy le a torkomon, mert minden gond egyből a gyomromra megy. Sosem voltam elhízva, de nehezebb élethelyzetekben úgy rohannak le rólam a kilók, hogy napok, hetek alatt, annyit fogyok, amiért mások hetekig szenvednek kemény éhezéssel és edzéssel. - És megértem, ha ezek után soha többé nem akarsz találkozni velem - próbálok kedvesen mosolyogni rá, de még mindig a félelem hatása alatt állok, így kicsit még nehezen uralkodok a vonásaimon.
Számomra ezek a fáradozások jelentik, hogy valakinek fontos a másik, és ez meg is hat. - Nagyon köszönjük! - Megszokásból már igazítanám a szemüvegem, de az éppen nincs rajtam, így a zavart mosolyom marad, a megilletődés mellé. - Meglehet – nem értek ennyire a konyhákhoz, van, ami megy, van, ami nem. Egyedül azt sajnálnám, ha nagyi finom ételei vele együtt tűnnének el, anya is így gondolja és ezért nagyon sok receptetet tanult már tőle, nagyi nagy örömére. Van, ami generációk óta a családban van és illene nekem is megtanulnom, csak hát ilyenkor jön az, hogy ez a nők feladata, nagyi szerint és így ilyenkor annyiban marad. Anyutól és tőle is lesek azért, csak időm s ügyességem nincs annyi, hogy ezzel foglalkozzak. - Sosem tudni. Tíz éve még palacsintát sem tudtam sütni, ma már csak én csinálom többnyire otthon. A tésztával még mindig bajom van – mosolyodom el. S nem mondom neki azt sem, hogy vigyázzon ezzel magára, úgysem használna, hiszen neki ez a természetes. - Egy ideig én is így voltam. Aztán rájöttem, hogy mivel amúgy is minimalista vagyok, egyszerűbb mindent azonnal a helyére tenni, és bevezettem a tízperces szabályt is, s így kezelhetőbb lett az életem – többek között ezekben is érzek eltolódást Vele. Neki van bejárónője, éttermbekbe akkor ruccan el, vagy rendel, mikor kedve van. Egészen más élete van, olyan, amit apám után nekem is kéne élnem, élhetném, de nem én vagyok, nem ebben nőttem fel. De türelmes és nem is várja el, amiért felettébb hálás vagyok Neki. Arra, hogy többet lenne otthon, lehet nagyobb kedve lenne, bólintok. Megértem és az ellenkezését is, amit nagyi „kifogás!” felkiáltással címkézne fel, s amire én csak annyit tudok megjegyezni, mindenki úgy él, ahogy neki jól esik és ahhoz senkinek semmi köze nincs. Figyelem, most többet nem tehetek. Az érintés hiánya vagy megléte ilyenkor fontos. Mikor van az, hogy a másik nyújtsa a kezét s mikor van az, hogy meg kell várni, míg ő nyit. Itt most még mindig a kettő közötti érzésem van, így várok, mielőtt bármivel rosszabbá tehetném a helyzetet számára. Nincs bennem pánik. Sosem voltam pánikolós, még a családi vitákban is hideg fejjel, józanul mérlegeltem a szituációt. Ez rengeteg bakitól megkímélt, nagypapi büszke volt rám ilyenkor, mert tudta, hogy az a nevelés, amit gyerekkoromtól adott, kihozta ezt belőlem. És ezzel lehet csatát nyerni. Az érzelmek képesek elhamarkodott döntésre juttatni. A megérzés viszont bölcs dolog, érdemes arra figyelni és a dolgok összefüggéseire. Most is ez történik bennem, s mélyről azt a súgást kapom: várjak. A lépés megtörténik, megfogja a kezem, s finoman megszorítom, éreztetve vele, hogy van itt valaki vele, mellette, s hogy majd minden rendben lesz. Amikor átölel, átkarolom, gyengéden, de tartva is, ha esetleg rosszabbul lenne. Simítani kezdem lassan a hátát, mint riadt gyermeket szokás, de ez a mozdulat ösztönös, s arra irányul, hogy megnyugtassam. Csak idő után szólalok meg halkan. - Minden rendben van – bármi is az, el fog múlini, túl lesz rajta. Hagyja a sodrást elhaladni magam mellett, ne menjen vele, s egyszer a sodrás majd abbamarad és akkor megint ott marad ő. Győztesen. Többet nem mondok, úgy érzékelem, ennyi elég. Csak hümmentek megnyugtatóan a köszönömre, s ez koránt sem az udvariatlanság jele. A zümmögése éppen, hogy megnyugtató. Figyelem még, ahogy a fatörzsnek dől, majd töltök neki a teából.
Ha nem ilyen körülmények között mondta volna ki a mondatot, szavakkal köszönném meg, így megértően nézek rá, amiben ott rejlik a köszönet is. Bólintok, s néma maradok. Sejtem, hogy nem könnyed esti mese fog következni. Komolyan hallgatom, s teljes figyelemmel. Nem ítélkezem, nem dobozolok és nem jövök elő azzal, hogy és mi lett volna, ha. Sokan elfelejtik, hogy az már a múlt. Azon változtatni már nincs mit, a következményein még igen, ugyanakkor az emberek életébe sosem véletlenül jönnek, kerülnek ezek a dolgok. Flornak tanulni volt szükséges ezzel, és ahogy nagypapi mondta, aki megjárta a hadak útját: „van, hogy egyszerűen csak elromlanak a dolgok, fiam. S abból neked a lehető legjobbat kell kihoznod. Ez az emberség.” - Bátor vagy Flor, hogy kiálltál mindezek mellett. Hogy felálltál, kiálltál magadért és végig vitted. A múltjával kapcsolatban nem tudok beszélni, csak a jelenről. És amit látok, hogy erős, még ha nem is hiszi esetleg azt magáról. - S erős is vagy. S ugyanakkor... lehetsz gyenge is. Vannak, akik vigyázzanak rád, s nem csak, mert ez a feladatuk. S ki tudsz állni magadért, megvédeni magadat – halvány mosoly költözik a szám sarkába, a többi része az arcomnak komoly marad. - Nagyon köszönöm, hogy ezt megosztottad velem. Elmondani úgysem fogom senkinek, s nem azért, mert titoktartási szerződést kötöttünk, abból úgyis porosodik jó pár a fiókomban – hanem, mert mindez személyes és az ő élete, az ő titka. A tea jó fog tenni, tudom, s örülök, hogy legalább a kezébe vette. - Érdemes bele is kortyolni. A gyomornak kifejezetten jót tesz, s ahogy látom, szüksége is van rá – sok mindent tanultam a nagyszüleimtől, s érzékelem is, Flornak merre gyűlt be az ideg. - Miből gondolod, hogy soha többé nem akarok veled találkozni? - A félelem egy olyan érzés, ami ködössé teszi a józan észt és gátolja azt a megérzést, amire érdemes hallgatni és figyelni. - És akkor most vegyél egy mély levegőt, lassan, tartsd bent és lassan engedd ki – persze, ha nem akarja, akkor nem fogom erőltetni. S magam is csinálom, hátha azis segít. - Jobb? Jöhetnék nagy monológokkal, nagy szavakkal. Egyrészt értelme nincs, másrészt ezt Flor éli át és nem én. Nem tudhatom, pontosan mit érez, gondol, de mellette még lehetek és támogathatom. És ahhoz nem szükségesek szavak. Jelen lenni, az igen. - Arra a döntésre jutottál, hogy barátoddá fogadsz, mint ahogy én is úgy döntöttem, én is barátommá fogadlak. Az pedig éppen nem a hátra arcról szól a részemről. Kinyújtom felé a kezem, tenyérrel felfelé. Nem vagyok oda az érintésekért, ugyanakkor tudom, mennyire fontos lehet most ez. - Kezem rá – halvány a mosolyom, érzékelem, hogy még rémült, hogy a félelem ott lappanghat benne.
Hálálkodására csak kedvesen elmosolyodok, mert verbálisan már nem tudok mit hozzáfűzni. Észreveszem az akaratlan mozdulatot, amivel vissza akarja tolni a szemüvegét, és rájövök, hogy akaratom ellenére sikerült zavarba hoznom. Pedig tényleg nem állt szándékomban, így részemről lezártnak tekintem a dolgot, hogy ne okozzak neki több kellemetlenséget. Az árvaházban kaptunk kaját, és a konyhába nem igazán volt keresni valónk, legfeljebb, ha büntettek minket. A mostohacsaládomnál sem sok dolgom lett volna a konyhában, de szerencsére a szakácsot sosem zavarta, ha ott vagyok, és tanítgatott is, amiért hálás voltam neki, és igyekeztem mindent megjegyezni. Sajnos az Anyuval történt együtt főzkötölésekből csak nagyon kevés dolog maradt meg. Viszont, amikor Tío magához vett, úgy éreztem, a kötelességem, hogy átvegyem a házimunka jó részét, mert tudtam, Neki sokkal fontosabb dolga van, mint ezekkel foglalkozni. Valamint megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, és oltári nagy szívesség volt a részéről, hogy befogadott, főleg kezdetben, amikor ezt lényegében csak az ügy miatt csinálta. Csak később alakult ki az a kapcsolat, ami most is megvan közöttünk. A szokás, viszont, hogy, ha otthon vagyok, akkor én viszem a háztartást, megmaradt, de nála nem bánom. - Majd kitaláljuk közösen a jó tésztát is, hogy az is menjen - bíztatom, hogy még ez is fejleszthető, csak egy kis segítség kell hozzá. - Ez jól hangzik, csak én általában úgy érzem, hogy mire hazakerülök, örülök, ha a legégetőbb dolgokat még meg tudom csinálni, mielőtt összeesem. De mi is ez a tíz perces szabály pontosan? - érdeklődök, mert nyitott vagyok a lehetőségekre, hogy változtassak a dolgon. Sokan nem értik, hogy miért ilyen zsúfolt az életem, de aki ismer, az tudja, hogy én így tudok leginkább életben maradni. A munkámat szeretem, ami szerencse, de mellette muszáj más bevételi forrást is találnom, most leginkább a tanítást, hogy tudjak edzésre járni. Az edzés pedig azért fontos, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magam, legalább addig, amíg megérkezik a segítség. Ezért az edzés nálam összetettebb, mint az átlagnál, mert van benne önvédelem, kardió, állóképesség és a fizikai erőnlét javítása, valamint lövészet is, ezért szinte minden nap van valamelyik. A táncról elvileg le tudnék mondani, de erre azért van szükségem, hogy a maradék józan eszem valamennyire megmaradjon, és legalább egy időre ki tudjam zárni a félelmeimet, a gondjaimat. Egy pánikrohamnál nálam mindig a körülményektől függ, és a mellettem lévő személyektől, hogy érintésre vagy távolságra van szükségem. Ahhoz, hogy egy roham közben valaki érintése megnyugtasson, a lelkem legmélyéig el kell hinnem, tudnom kell, hogy az illető meg tud védeni bármitől és bárkitől. Erre viszont csak nagyon kevés személy képes, még akkor is, ha egyébként tudom, hogy ő nem jelent veszélyt. Tío ilyen, de még a csapatának minden tagjáról sem tudom ezt elmondani, pedig bízom bennük, és évek óta ismerem őket. Isaackel nincs bajom, tényleg, de mielőtt a segítségét tudnám kérni, előtte nekem kell kicsit rendbe jönnöm, hogy a normálishoz vezető utat már az ő segítségével tudjam megtenni. A kezdeti segítséget Tíotól kapom SMS formájában, az út további részében viszont Isaac segítségére szorulok. „Szánalmasan gyenge vagyok” állapítom meg újra magamban, mint már oly’ sokszor. Jól esik, nagyon az érintése, az ölelése, és a nyugtató szavak is, amiket suttog, mert valóban megnyugtat. Nekem nagyon ritkán van lehetőségem ezt a bensőséges kommunikációs formát élveznem, amit az ölelés jelent, mert próbálok mindenkit távol tartani magamtól az ő érdekükben. Félek, ha valaki túl közel kerül hozzám, baja esik miattam. Így bármennyire is szeretem, szeretném, bármennyire is szükségem lenne rá, ezt a fajta közelséget csak nagyon ritkán kaphatom meg. Ráadásul, ahogy egyre jobban ismét önmagammá válok, úgy jövök rá arra is egyre jobban, hogy Isaac nem szereti az érintéseket, így még jobban meghat, hogy most mégis képes volt erre, csak miattam. Jól esnek a szavai, hogy bátornak, erősnek tart, csak az a kár, hogy én nem így gondolom. Valóban bátorság kellett, hogy lesitteltessem őket, de akkor még nem gondoltam arra, hogy ennek hosszú távon mik lesznek a következményei, mert csak a pillanatban éltem. Ha tudom, hogy e miatt mások is veszélybe kerülnek, csak azért, mert a munkájukat végzik, és mert esetleg kapcsolatba kerülnek velem, lehet, máshogy döntök. Tudni, hogy értékes, fontos embereknek miattam lehet bajuk, csak, mert ismernek, azzal nehéz megbirkózni. - Néha úgy érzem, hogy jobb lett volna, ha sosem tekintenek rám többnek, mint egy feladat, mert akkor legalább számukra már véget ért volna ez a dolog - csúszik ki a számon. Szerintem mindenkinek könnyebb lett volna, ha akkor Tío nem vesz igaziból magához, és nem leszek az ő és a csapata életének része. Így nekik nem kellene miattam aggódniuk, és nekem sem kellene miattuk, sőt, ha tudnék olyan életet élni, hogy bárkit könnyen hátrahagyok, ha erre van igazából szükségük, akkor lennék igazából bátor és erős. Egy halvány mosolyt ejtek meg, amikor megköszöni, hogy elmondtam, és nem fogja elárulni senkinek. - Csak nehogy meg kelljen valaha bánnod - jön egy újabb őszinteségi roham. - De hálás vagyok érted - nézek egyenesen a szemébe. Hallgatok rá, és nagyon lassan belekortyolok az már jó ideje a kezemben tartott italba. Nem merem gyorsan inni, csak éppen egy kis kortyot először, mint amikor valakinek gyomorrontása van. Ez lényegében ugyan az, csak itt nem egy romlott étel az okozó, hanem az ideg, és így idő kell, mire a szervezetem eldönti, hogy mit is akar az újonnan belé kerülő dologgal kezdeni. - Mert a mostohabátyám ki fog szabadulni, legálisan - egészítem ki ezzel a nem elhanyagolható tényezővel. - És, ha ez megtörténik meg fog keresni, és félek, hogy akkor azokat is megtalálja, akik közel állnak hozzám. Ráadásul sok ember ösztönből kerüli azokat, akik sérültek, és én az vagyok - fejtem ki neki, hogy miért is gondolom úgy, hogy normális lenne, ha többé nem akar látni, és hogy én ezt miért érten meg. A beteg, sérült embereket ösztönösen kerülni szokták mások, hogy önmaguk túlélését biztosítsák, ezért sem szeretünk (többek között) kórházakba járkálni. Hallgatok rá ismét, és mivel a szavaira nem vagyok képes most ésszerűen reagálni, de tudom, hogy a mély levegővétel leviszi a pulzust, így vele együtt szívom be és fújom ki a levegőt. Az utánzás könnyű, az egészen kisbabáktól kezdve szinte bármely élőlény képes rá, így, jelen állapotomban nekem is jobban megy ez. Kérdésére, hogy jobban vagyok-e, csak bólogatással válaszolok, mert nem akarom megzavarni a pulzusszámom csökkenését azzal, hogy a beszéd miatt megváltoztatom a légvételemet. Jobb, ha ezzel még egyelőre nem kísérletezgetek. A barátságunkra adott reakciója annyira meghat, hogy újra kicsordul néhány könnycsepp a szememből, bár gyűlölök sírni, de a mosolyomból láthatja, hogy ez nem a negatív érzelmek hatása. Először nem is tudok mit mondani erre, mert nem találom a megfelelő szavakat. Csak némán a tenyerébe csúsztatom a sajátomat. - Annyira jól esett, hogy ezt mondtad, hogy azt el sem tudom mondani - nézek rá őszinte hálával. - De szeretném, ha miattam sosem veszélyeztetnéd a saját testi épségedet, az életedet - kérem tőle enyhe félelemmel, mert még a gondolat is fáj, hogy esetleg miattam lesz baja. Azt szeretném, ha én veszélyben vagyok, akkor hátrahagyna, a saját érdekében. Ha valakinek gondja van, akkor jó, ha van kire támaszkodnia, de ez most nem olyan jellegű baj, aminél engem nyugtatna a tudtad, hogy mellettem van. Sőt, úgy érzem, rontana a helyzeten a tudat, hogy rajtam kívül másnak is baja eshet csak azért, mert mellettem van.
- Szerintem csak én rontom el. Ugyanazt és ugyanúgy használja anyám is, és mérföldekkel jobb tésztát készít. De ha van jó tipped, majd megnézzük. Elmosolyodom. - Én is így voltam vele, aztán már rendkívül bosszantott, hogy egy zokni előhalászása több időbe kerül, mint kimosása. A keresést ráadásul minden nap el kellett játszanom, ellentétben a mosással – s nekem az idő menedzselése rendkívül fontos, így átgondoltam a tennivalókat, s egy hatalmas takarítás és szortírozás után máris könnyebb lett az életem. - Minden nap előirányzok tíz percet és az idő alatt a lehető legtöbbet elpakolom a lakás egy adott pontjáról. Szerencsére kevés holmim van és rászoktattam magam, hogy visszategyem a helyére, amit használok, de így is van, hogy úgy belefeledkezek a munkába, hogy az a tíz perces szabály nagyon kézhez álló.
Nem húzódik el, sőt átkarol, így azt cselekszem, amire megérzésem szerint a lehető legjobban szüksége lehet. - Ez az ő döntésük. Hogy mit és mennyit vállalnak, a következményeivel együtt. Ez nem a te felelősséged, hanem az övéké. És azért jó érzés lehet a tudat, hogy vannak, akik vigyáznak rád. S kedves tőled, hogy aggódsz értük – mosolygok rá. - Megbánni? - nézek rá csodálkozva, aztán megingatom a fejem. - Nem a félelem fogja megmondani és befolyásolni, kivel barátkozom, vagy mi lesz a következő lépésem – zavartan sóhajtok egyet. Azt hiszem, itt az ideje elmondanom. - Azt hiszem, annyit említettem már, na és persze, nyilvánvaló is, abból következtetve, aki, vagy ami vagyok, hogy apám katona. Vagyis pilóta. Volt, ha úgy vesszük. Azt viszont nem mondtam, mert nem szokásom hirdetni, hogy tavalyig fontos, tavalytól pedig nagyon fontos beosztásban van a támaszponton. A családtagokat könnyű célponttá téve. Pár évvel ezelőtt leültünk és végül arra döntésre jutottam, hogy nem kérek a védelemből. És ezzel azt is tudom, hogy ha apámat zsarolni akarják velem, akkor nem nyertek. Elfogadtam a döntését és ő is elfogadta az enyémet. És most is a barátságunk mellett döntök, mert nem a félelem fog igazgatni ebben sem – tekintek rá. Azt hiszem, akkor értette meg apám igazán, mennyire fontos volt, hogy otthon nevelkedtem. Egészen más világnézettel rendelkezünk, amire a nyugati kultúra félelemmel tekint, azt mi elfogadjuk és nem félünk tőle. Mégsem tartom magam különbnek senkinél, mert számomra ez természetes. Jó látni, hogy ha apró kortyokban is, de a gyomorerősítő tea elfogyasztásra kerül. - Elég, ha azon kapják, hogy bepróbálkozik. Azt hiszem, az itteni törvények elég szigorúak ebben is. Megértem, hogy aggódsz. S még továbbra is a mi döntésünk, a következményeivel együtt – ismét mosolygok. - Felvállaltuk, Flor, mert a barátságunk mellett szavaztunk. És mindenki sérült valamilyen szinten, erre nem igazán lehet magyarázatként utalni. Ahogy látom, saját gondolatmenetei alapján, zártan gondolkodik másokról, a félelem képes ezt tenni és az aggodalom. Megértő vagyok vele, s korántsem lekezelő. Azt hiszem, dédit szeretem ilyenkor hallgatni s papit, vagy nagyit. Sokkal bölcsebbek ebben és én is csak később kezdtem rájuk hallgatni. Ezért is nyúlok ahhoz, amit nekem is mutattak, mikor túlzottan zaklatottá váltam. Nálam hatott, s láttam másoknál is hatni. Hátha most is sikerül. Magamban mosolyogva nyugtázom, hogy kezd kilépni abból a mókuskerék érzésből. Finoman összezárom ujjaim a kézfején, ahogy belehelyezi az enyémbe az övét. - Kedves tőled, hogy aggódsz... s ez innentől már az én döntésem. S megértem aggodalmadat. Nagy szíve van Flornak, s mindenkiért aggódik. Csakhogy ebbe így bele lehet kattanni. A folytonos aggodalom nem jó, még akkor is, ha értem és megértem, miért érez így. Legalábbis remélem, s szeretném hinni, hogy értem. Csak akkor veszem ölembe a kezem, mikor elengedi a kezem, addig hagyom kezét az enyémben. A pikniknek ugyan annyi, és remélem, hogy meg tud nyugodni Flor. - Azt hiszem, ezt a sok finomságot nehezen tudod egyedül hazáig vinni – mosolygok rá. Bár nem tudom, mit szeretne, s még most is vártam, hagyva, hogy lenyugodjon. - Egy kis séta? Addig a mókusok figyelnek a dobozokra – ajánlom fel a lehetőséget.
- Hmmm… - gondolkozok el a hallottakon, mert így már tényleg tanácstalan vagyok, de csak annyit sikerül megállapítanom, hogy most nem fogok előrébb jutni. - Majd kitaláljuk - értek egyet az elhangzottakkal. - A zoknikkal nekem nincs bajom - hagyok egy kis hatásszünetet. - Én azokat mindig párban hagyom el - vigyorodok el. Az én káoszom olyan, hogy a ruhák egymásra, egymás mellé vannak szórva, így általában minden megvan. Sőt, az esetek többségében tudom is, hogy körülbelül hol kell lenni, mert valamilyen szinten emlékszem, hogy hol is dobtam el. A gond csak az, hogy ahol van, az szinte sosem az a hely, ahol a helye lenne. - Ühüm… - gondolkozok el a szavain. - Akkor lényegében napi tíz percet pakolsz minden nap - fordítom át a saját agyamra, és már azon gondolkozok, hogy mikor is lenne rá időm. - Napi tíz perc… Mondjuk kétszer öt perc, talán még belefér, ha az egyik a reggeli és a fogmosás közben van, a másik meg a vacsora és a fogmosás közben - agyalok a lehetőségeken. A gond csak az, hogy a vacsi ki szokott maradni. - Szerintem ki fogom próbálni. Köszönöm a tippet! - mosolygok rá kedvesen.
- Túl jó érzés - mondom szomorúan. - Pont ezért a jó érzésért nem tudom meghozni azt a döntést, ami nekik a legjobb -, hogy elhagyom őket, de ezt már nem mondom ki. Bűntudatom van, amikor valakinek miattam van veszélyben az élete. - Lehet, hogy rosszul gondolom, de nem a félelem az, ami meggátol minket attól, hogy mondjuk, körülnézés nélkül menjünk át a város legforgalmasabb úttestén? - mondok egy példát, ami hirtelen eszembe jut. Én úgy gondolom, hogy a félelem az, ami meggátolja az emberek többségét, hogy életveszélyes hülyeségeket csináljanak, de lehet, hogy Isaac máshogy látja. Nem vitatkozni vagy ellent mondani akarok neki, hanem megérteni az ő gondolkodását. Némán hallgatom a szavait. - Igen, már beszéltünk róla, és látszik is rajtad, hogy „katonagyerek” vagy - mondom neki, de ezt a megnevezés persze nem bántónak szánom. Nem gyereknek nézem, hanem hogy katonai szülői hátérrel rendelkezik. - És köszönöm, hogy megosztottad velem ez a dolgot - nézek rá, de a mosoly nagyon halovány az arcomon. - És azt is, hogy így gondolkozol a kettőnk kapcsolatáról - és próbálok úgy ránézni, hogy lássa a szememben a hálát. Bár nem tudom mennyire sikerült uralmam alá vonnom az arcizmaimat, lehet nem nagyon, legalább is én így érzem. - Elvileg igen, csak a kérdés az, hogy mennyire jut közel - húzom el a számat. És persze az sem mindegy, hogy mi a célja, hogy kicsit folytassa, amit régen abba hagyott, vagy, hogy egyből megöljön. Az utolsó megjegyzésére viszont már egy igazibb mosoly szökik az arcomra. Nem tökéletes, de már jobb, mint az előző. - Köszönöm! - mondom halkan. Tudom, mert tanultam és tapasztaltam is már, hogy a mély, egyenletes légzés segít, de a pánik és a félelem kitöröl minden értelmes gondolatot a fejemből, így szükségem van az irányításra. Szerencsére Isaac készségesen meg is adja. Megjegyzésére kicsit félve nézek rá, mert úgy érzem, hogy nem fog hátra hagyni, ami aggaszt. De jelen pillanatban nem tudok ezzel mit kezdeni. Amikor már jobban vagyok, óvatosan elengedem a kezét, mert nem akarom túlfeszíteni nála a húrt. Tudom, hogy kerüli az érintéseket, és ezt tiszteletben akarom tartani, eddig is próbáltam ezt tenni, és ez után is ezt fogom. Csak most a pánikroham miatt nem voltam önmagam. Kicsit furcsán nézek rá, mert ezt most nem tudom hova tenni. - Egyelőre nem feltétlen szándékozok még hazamenni - adok egy elég bizonytalan választ a dologra, de megadom neki a lehetőséget, ha ő menni szeretne. - Biztos, hogy itt merjük hagyni ezeket? - kérdezem összehúzott szemekkel, mint aki egyáltalán nincs meggyőzve arról, hogy ez jó ötlet. Nem a négylábú mókusokkal van bajom, hanem azokkal a kétlábúakkal, akik az őrizetlenül hagyott holmiknak adják a maradék két lábat, hogy azok is el tudjanak sétálni. Valamint ezzel egyúttal próbálom az is jelezni neki, hogy annyira nem érzem szükségét a sétának, de, ha neki van kedve, akkor mehetünk.
Hümmentve biccentek egy rövidet. Majd alakul, majd lesz, most mással vagyunk elfoglalva, máshol. Elmosolyodom. A hatásszünet hatott, hiszen a zoknik nálam egy időben rejtélyes módon eltűntek, szublimáltak. Anyámat nem engedem a szobáimba, ahol alszom, dolgozok, úgy vélem, azt nekem kell rendben tartanom, neki is van elég dolga. Ez vezetett ahhoz, hogy felismertem, mire is van igényem és még inkább egyszerűsítettem az életvietelem, mert sok mindenre nem is volt szükségem. - Nagyjából. Van nagytakarítás is és takarítás is. Csak így nem azzal telik el a fele, hogy elrámolok. Ha rendet raksz, akkor csak rendet raksz, mert olyan intenzív, hogy közben semmit sem tudsz csinálni, csak pakolni. Mint egy kardio edzés. Tíz perc egy nap és csak pakolsz. Rajtad áll, ha akarod kipróbálod, aztán majd meglátod, mennyire működik neked. - És mert kedveled őket – bólintok. Egy kicsit érdeklődéssel tekintek rá. - Hogy nekik mi a jó, az az ő döntésük. S meghozták akkor, amikor úgy döntöttek, az életükbe befogadnak téged. Hogy mi nekik a legjobb, azt csak ők tudhatják és tehetnek róla, annak érdekében, senki más. S ők döntöttek, hogy védenek téged. Mert ettől ők ők. Otthon máshogy működünk és mégsem. Hiába csoportos felelősségtudat, az egyén felelőssége a sajátja, pusztán a saját cselekedetei felett köteles dönteni, más helyében nem teheti meg. Ha mégis, annak szigorú társadalmi szabályai vannak, s nem az egyén dönt felőle. Nekem új volt ez a nyugati individualizmus, otthon nem az amerikai kolóniában nőttem fel, s értetlenül néztem ott is az „önös”nek nevezett érdekeket. - Lehet, hogy rosszul gondolod? - Nézek rá értetlenül. - Rendben. Nézzük a példádat. Itt az történik, ha kilépsz az úttestre és jön egy autó, amit te nem látsz, mert nem néztél körbe, nagy valószínűséggel felkenődsz az aszfaltra. Nézzük azt a példát, hogy valaki a barátod lesz, noha tudja, hogy veszélybe kerülhet az élete, csak mert a barátod, de te úgy döntesz, hogy mégsem akarod a barátságot, mert félted az életét. Az első életösztönből fakadó félelem. A második eset: megfosztod őket a saját életük feletti irányítástól, mert a félelmeddel úgy érzed, jogod van átvenni az irányítást az életük felett. Ez nem életösztönből fakadó félelem, ami rád vonatkozik. Melyik az, amelyik gazdagabbá teheti a te és mások életét? – mivel csak példákról beszélgettünk, ezért szavaim nyugodtak, ahogy beszélek. Nem az én feladatom bárki világát megváltani vagy megváltoztatni. Tiszteletben tartom az érzéseit és a véleményét. Nekem is van mit tanulni, van mire ráeszmélni. Van, amiben csak a „szöveget” tudom, mögötte nincs az az élettapaszalat, ami dédinek vagy a nagyszüleimnek, vagy apámnak van meg. És nem hiszek az örök igazságokban, mert azokat emberek alkották és az emberek ismerete a világról korlátozott. Ez volt az első, amivel szembesültem és nem az ittenieket illetően, hanem magamat illetően. Nekem ez volt a legnagyobb sokk. Tudattalannak éreztem magam, a senki mellett. Meglepődéssel mosolyodom el. - Ezt nem nagyon szokták mondani. Biccentek viszonzásként a köszönömre. Ami számomra természetes, az természetes. - Ha másként is vélekedel, amit gondolok, az megmarad, a baráságunkat illetően – ha kételkedne benne, vagy nem tartana a barátjának, az a saját álláspontomat változatlanul hagyja. - Olyan dologtól rettegsz, ami a jövőben van, és nem is biztos, hogy bekövetkezik. Hogy tudod így élvezni azt, ami eddig a pillanatig megadatott neked? Élvezni a barátságot, az adott pillanatot? És minél többet gondolsz arra, megtörténik, be is vonzod, hogy bekövetkezzen. A hitnek nagyobb ereje van, mint hisszük. Melyikben szeretnél lenni jobban? Egy boldog beszélgetésben, vagy egy olyan érzésben, amiben csak a rettegés van, hogy majd valami rossz egyszer csak bekövetkezik? Melyikben tudod a legtöbbet kihozni magadból? Akár mások számára is? - Próbálom onnan megközelíteni, hogy Flor nagyon szeret segíteni, támogatni és nagyon odafigyel másokra. Tudom, hogy nem feltétlenül tisztességes, nálam viszont működött, mert a megfelelési kényszerem mellett ott volt, hogy azt adjam, aki igazán vagyok. Visszamosolygok rá. Megértem őt, még ha nem is szeretném ebben az aggodalmában támogatni. Ez a hozzáállás viszont szerintem sokkal jobb, mint ha nem akarnám megérteni. Hol van akkor a barátság egyik fontos lényege? Kicsit megkönnyebbülök, ahogy lélegzik. Rengeteget képes segíteni, magamon tapasztaltam. Még akkor is, ha pár perccel később a félelmet látom a szemeiben ismét. Hagyom elvenni a kezét, ha ennyire volt szüksége, ennyit tudok neki biztosítani. - Én sem – nézek rá mosolyogva. - Itt – bólintok. - Bízz. Ha meg valaki elviszi... váljék egészségére. Valószínűleg nagyobb szüksége volt neki élelemre, mint nekünk – mosolyodom el. - De mielőtt sétára mennénk – a saját táskámból előveszek egy adag fertőtlenítőt és megtisztítom a kezem, majd ülő helyzetben, hátat fordítva Flornak, lehajolva, kiszenvedem a kontaklencséket. Iszonyatosan éget most már és inkább vaksizok. - Most már nincs mese, muszáj leszel kísérni – eléggé folynak a könnyeim, de nagyon jól esik a szemeimnek, hogy megszabadultak a kellemetlenkedőtől. - Ilyen.... massza vagy, csak mondom – törölgetem a szemeim.
Enyhén elgondolkozva rázom nemlegesen kicsit a fejemet. - Nem, pakolni evés közben is lehet. Azt régen csináltam. Egy szelet kenyér az egyik kézben a másikkal pakolsz - emlékszek vissza, amikor ezt Tíonál csináltam így. - Ha rád csapódik az ajtó, akkor meg lábbal nyitod… meg kilinccsel - egészítem ki, amikor leesik, hogy ebből arra lehet következtetni, hogy berúgtam az ajtót. Az idő és én sosem voltunk jóban, valahogy mindig úgy siet, hogy akárhogy próbálok benne maradni, mindig lehagy. - Szeretem - bólintok rá a megjegyzésére. - Tényleg kidobhattak volna miután lezárták az ügyet - gondolok most Tíoékra. Utána már nem volt kötelessége magánál tartania. Csak én mindent megtettem, hogy ne kerüljek ismét az utcára. Vajon így is él Isaac meglátása? Kérdezek rá magamban. A bizonytalanság viszont biztosan ott csillog a szememben, mert érzem, hogy kiült az arcomra. - Akkor ezek szerint Te a gazdagabb, de rövidebb életet választanád, a hosszabb helyett, ahol több a lehetőség? - gondolkozok el a hallottakon. A világ folyton változik, és a lehetőségek tömkelegével szolgál. Ha Isaacnek miattam történik baja, akkor lehet, megfosztok egy gyereket egy nagyon szuper apukától, mert a gyerek később kerülne az életébe, mint a miattam bekövetkezett baj. Akkor melyik lenne a gazdagabb élet? Az, ahol a barátja vagyok, vagy az, ahol egy rendes családban élhet? Nem akarok ellenkezni vele, csak megérteni ezt az oldalát. Más kultúra, más szokások, más gondolkodás. Egyet értek vele abban, hogy elvileg nem a félelemnek kellene minket irányítania, de én már túl sok olyan dolgot láttam, éltem át, ami sokaknak külön-külön is megterhelő lenne, és félek, hogy újra át kell élnem azokat. Nem vagyok felkészülve arra, hogy újabb szerettem vérbefagyott holttestét találom meg, hogy testileg és lelkileg megtört emberek hangját halljam, vagy, hogy a szemükbe nézzek. De igazából arra sem, hogy ismét valaki játékszere legyek, akin a beteges dolgait élheti ki. - Rosszat mondtam? - kérdezem hirtelen, megijedve, hogy megbántottam. „Ezt nem nagyon szokták mondani”, akkor most rosszat csináltam? - A legtöbben nem tudják, ismerik a múltamat, így olyannak fogadnak el, ismernek, amennyit tudok magamból adni. A legtöbb reakcióm pedig már olyan természetes, mint a levegővétel, így, ha nem történik ilyen, mint most, akkor én már nem is érzek különbséget, ha barátok között vagyok - próbálom megválaszolni a kérdéseit. A környezetem figyelése már a világ legtermészetesebb dolga számomra, és szinte már hiányérzetem van, ha nem kell figyelnem rá, mert más megteszi helyettem. - Ez pedig nem egy önmagát beteljesítő jóslat, ha gondolsz rá, akkor bekövetkezik. Marco betartja a szavát, mindig, és megígérte, hogy megtalál. És ki fogják engedni, mert nem életfogytiglanit kapott - próbálom megcáfolni. Elviekben igaza van, de a körülmények ellenem vannak, ha gondolok rá, ha nem. Az, ahogy az embereket látja, hogy akkor veszik el másét, ha nagy szükségük van rá, az nagyon-nagyon más világszemléletet takar, egy nagyon más kultúrát. De még véletlenül sem akarok most ellentmondani neki, így csak viszonzom a mosolyát. Talán már egyre jobban is megy. - Kísérlek én bárhova - nézek félve a szemére, mert nagyon csúnya lett idő közben a kontaktlencse miatt. - És lehet nyugtató hatású szemcseppért kellene mennünk - húzom el aggódva a számat. Nagyon bevörösödött a szeme, és ez a kellemetlenségen kívül még veszélyes is, mert ilyenkor fogékonyabb a szem valamilyen fertőzésre a kitágult erek jóvoltából. - Az a legkisebb gond. Szerintem ezeket a vackokat soha az élben ne tedd többet be, ha nem akarod elveszíteni a szemeidet - tanácsolom neki. Értem én, hogy fontos a külső, de a szemünk világa szerintem fontosabb. Ráadásul manapság nagyon divatos és dögös szemüvegeket is lehet kapni. És felé nyújtok egy csomag bontatlan, tízes papír zsebkendőt. Ha kell, viheti az egészet.
Mindenki úgy tesz, ahogy számára a legmegfelelőbb. Flornak meg határozott elképzelései vannak és én meg csak javaslatot tettem. Majd rájön, hogy jó neki, vagy nem, erről fogalmam sincs. Majd eldönti, miként kezeli mindezt. Hiszen nem szokásom erőltetni senkire semmit. Így csak egy halvány mosoly a válaszom. Viszont bólintok rá. Ezek az érzések fontosak, hiszen ez adja a bizalmat és a kötődést. - S nem tették – egészítem ki a szavait. - Még most is az életed részei, s nem csak kötelességből érdeklődnek hogyléted felől – mosolygok rá. - Ezt a kérdést miből vontad le így belőle? - kérdezem tőle és megértem, nem érti a saját döntés és felelősségvállalás lényegét. Így nem fogom mindezt erőltetni ismét, hiszen még nem készült fel rá, nem tud nyitott lenni. Egyszer majd az az idő is elérkezik. Valahol mélyen úgy érzem, a félelem az, amely nem képes láttatni vele szavaim. S általában ez van az emberek többségével, hiszen a félelemnek több gyökere van, vagy legalábbis nagyon szeretnek abba belekapaszkodni. - Miből veszed, hogy azt tetted? - érdeklődöm kíváncsian. Ha valami nem úgy volt eddig, az miért rossz? - Miből gondolod, hogy ha valami nem úgy volt eddig, az csakis rossz lehet? Csak annyit mondtam, hogy nem nagyon szokták rám mondani, hogy látni, katona az apám. Azt még kevesebben, hogy a dédapám még szamuráj volt. S az attól még nem rossz – hagyom, hogy eméssze, s rájöjjön, egyáltalán nem mondott rosszat, s szavaim sem ezt jelezték, mindössze ő gondolta mögé, múltja alapján. Amit megértek, s a múlt az múlt. Most itt ülünk és beszélgetünk, a múlt meg valahol messze van. És én meg dobozolok és előítéleskedek, ha úgy vesszük. Így sóhajtok egyet magamban és elengedem ezen tépelődéseimet. - Miért lenne szükséges ismerniük? Nem a múltban ismertek meg, hanem most. Aki meg bármit is ítélkezik bármi alapján, az meg nem biztos, hogy megérdemli, befogadd az életedbe – ha valakit kedvelek, nekem aztán mindegy, mi volt a múltban. A most számít. Legtöbben a múltban élnek, a múltbeli sebeket nyalogatják, a helyett, hogy elengednék végre a sérelmeket és szabadon élnének tovább. Ismét az következne, ki miként ragaszkodik a saját igazához. Nem kedvelem az ilyen huzavonákat, sosem éreztem értelmét. Ha Flornak ez a világképe, akkor ki vagyok én, hogy megcáfoljam? Így csak csendben hallgatok a cáfolásra. Az ő élete, az ő döntése és nem hiszem, hogy én lennék az első, aki ugyanezeket mondta, amit az imént én. Úgyhogy elengedem, mást nem tudok tenni. De nem vitatkozom rajta. - Az van, hoztam – nyúlok bele a táskám egyik mellékzsebébe, majd újfent hátat fordítva neki, csepegetetk bele. Csak előbb ki akartam könnyeztetni, már azzal is sokat enyhült. - Kedves tőled az aggódás – csak most próbáltam ki és egyáltalán nem ragaszkodom a kontaktlencséhez, ha nem válik be. S sosem voltam hiú, azok után pláne, hogy éppen a külsőm miatt bántalmaztak már az óvodában és később a suliban is. Illetve, akartak. Csak nem jött össze. De a külsőm miatt mindig is kivülálló voltam. - Van kendőm, köszönöm – muszlint tett be anyu, sejtvén, hogy ez lesz a vége és valahogy én is így sejtettem. - Van itt egy kisebb... tó, nem tudom, minek nevezzem, valójában találó lenne a kacsaúsztató kifejezés. Bár hattyúk vannak benne, pár. Megnézzük őket? - összerakom a csomagot, s az egyik padra teszem, megkérdezve a másik oldalán ülő házaspárnak kinézőktől, itt hagyhatnánk-e egy kis ideig. Bízok az emberekben, a mókusok a kis dézsmálók, de majd ők is kapnak finomságot.
- És ha én nem engedtem nekik, hogy elváljanak tőle, ha én tettem meg mindent, hogy magamhoz láncoljam őket, hogy ne maradjak egyedül? - csúszik ki a számon. Meg akarom érteni az ő nézetét, hátha abban találok valami nyugalmat, valami vigaszt. Nem lehetek minden körülöttem lévő bajnak a forrása én, de ha történik valami rossz a környezetemben, akkor először mindig azt kezdem el mérlegelni, hogy „én okoztam?”. - Néha az az érzésem, hogy körülöttem többen halnak meg, mint mások körül, vagy kerülnek életveszélybe egy sérülés miatt. A szüleim is fiatalon haltak meg miközben én a szobámban aludtam. Tío is, és a kollégái is sérültek meg nagyon komolyan, amikor engem próbáltak védeni, volt, aki meg is halt. Ha ezen a vonalon megyek tovább, akkor mellettem sokkal rövidebb életűek az emberek, mint akik nem ismernek jól. De, ha onnan nézem, hogy a kalandok egy gazdagabb életet jelentenek, amik általában veszélyesek is, akkor az ilyen életet élő emberek is hamarabb halnak meg, mint, akik kevesebb kalandban vesznek részt. Mint a régi felfedezők, akik hajóval vágtak neki az újvilágnak, új földrészek felfedezésének, mint akik a családot választották, és a saját városukban élték le az életüket. - Most mondtam két nagyon eltérő indokot, de nem tudom, hogy Isaac tudja-e követni a gondolatmenetemet. De ebben a pillanatban, ettől többet nem tudok mondani. - Itt - utalok most az erre a kultúrára - sok a kimondatlan dolog, főleg akkor, ha kellemetlen. A katonákat Amerikában nagyon tisztelik, de annak az életnek is megvan a hátulütője, amit sosem mondanak ki. És mivel szerintem látszik rajtad, hogy katonai háttérrel rendelkezel, és ez számomra egyértelmű, csak kezdetben nem tudatosult bennem, azt hittem, hogy ez mások számára is egyértelmű. Évek óta ilyen közegben mozgok, és akiket én ismerek, azok is mindig kiszúrják, ha valakinek köze van a katonasághoz - magyarázom az előző gondolataimat. - De alapvetően nem hiszem, hogy minden változás rossz - mosolyodom el halványan. - Szamuráj volt? - kérdezem csodálkozva. - Akkor nagyon meg lehetett becsülve, ha jól gondolom - várok egy megerősítést. Tényleg nem vagyok otthon a japán kultúrában, de ez valahonnan, mintha rémlene. - Mindenki viselkedését befolyásolja a múltja, a származása - válaszolok a kérdésére. - A múltban történt dolgok kihatnak a jelenre, az formál minket. - Csak ezzel nem foglalkoznak az emberek, mert nem szeretnek kellemetlen dolgokkal foglalkozni. Ez amolyan struccpolitika jellegű dolog. - Ha valami rossz, fájdalmas, kellemetlen, akkor kerüljük, tagadjuk, nem akarunk róla tudomást venni. Engem is ezért fogadnak el sokan, mert érzik, hogy nem rózsaszín felhők között nőttem, és ezzel ők nem akarnak szembenézni, nem akarnak tudomást venni róla, így vagy kerülnek, vagy elfogadnak anélkül, hogy ezzel foglalkozni akarnának - árulom el a tapasztalataimat. Megnyugodva hallgatom, hogy van nála szemcsepp, így erre kijelentésére csak bólintok. - De ha mégis kell, szólj - mondom kedvesen, és visszahelyezem a csomagot a helyére. - Ühhüm, mehetünk - lelkesedek fel egy kicsit, (még nem vagyok formában) és felállok, ami nem megy túl könnyedén, mert elgémberedtek a lábaim. A félelem már alig van jelen, és nem is hiszem, hogy visszatér, ha nem történik valami váratlan, de remélhetőleg már semmi nem fog kizökkenteni. - Merre megyünk? - kérdezem, hogy melyik tavacskához akar ellátogatni, és hagyom, hogy vezessen.
Félrebiccentem a fejem s úgy figyelem a válaszát. Ösztönös. Nem vagyok pszichológus, így csak dédi egy kijelentése rémlik, valahonnan kamaszkorom elejéből. - A befogadó családod is mindent megtett, hogy maradj. Mégis, megtaláltad az utat, hogy kilépj onnan. Ugyanez szerintem rájuk is ugyanúgy érvényes – az ő szemszögén keresztül szeretném megközelíteni. És szerintem még így is bátor volt. Nagyon. Türelmesen hallgatom végig szavait. Sokkal megfelelőbb, ha ő maga érti meg saját motivációit, okait, mert azt sokkal inkább képesebb el is fogadni. - Ez is benne van a döntésükben. Mint Achilleus. Választhatott volna nyugodt, hosszú életet, de ő azt választotta, hogy inkább részt kíván venni aktívan az életben – s hogy ki hosszú vagy rövid életű? Véleményem szerint nem ez határozza meg, s mégis, mi magunk. Valahogy még mindig nem áll össze, mitől mondott volna rosszat, de a magyarázatot magában, megértem. - Bár nem vagyok katona, a szemem miatt nem is lehetek, mert akkor apám útját követtem volna, de tény, a harcművészet megváltoztatja az ember... tartását s mást is. És hát a katonacsalád is, végül is – hiába veszem apámat lazának, igyekszik kettéválasztani a két életet, ő egészen biztosan nem tudja tagadni, hogy katona. - Van, hogy utólag derül ki, jó volt az a változás – én a mai napig nem tudom, mennyire volt jó, hogy anyu végül eljött ide. A másik lehetőségen már jó ideje nem rágódom. - Igen. Mondhatni – bólintok. Ezért sem örültek anyám házasságának, hiszen így veszélybe került az örökség. Ezért is ragaszkodtak ahhoz, hogy a nagyszüleimnél nevelkedjek inkább. Pedig az unokabátyám sokkal rátermettebb a hagyomány továbbvitelében. - És ha valami jó? Mert ebben most csak rosszat soroltál fel – nézek rá. Igaz, rossznak is lehet jó megoldása, mint ahogy jónak is rossz. - Mintha az nem is létezett volna a múltadban – teszem egyértelműbbé. Általánosít, pedig csakis a saját életét tudja élni, nem a többi hétmilliárdét. Ebben némileg különbözök az otthoni szemlélettől, mert ott a mi, az sokkal inkább működik. Igaz, teljesen más, mint az itteni „mi”. - Kedves vagy, köszönöm! - kicsivel könnyebb a cseppekkel, még ha veszettül is csíp, ami azt jelenti, nagyon jól döntöttem, hogy inkább most vaksiskodom. Felé nyújtom a kezem, ahogy látom, észreveszem, lassan megy, de jól el is ültük a lábainkat, abban biztos vagyok. - Nem nagyon ismerem a helyet, csak amikor megnéztem, hol találkozunk, láttam egy fotót egy … padról, mögötte volt egy kis büfé, és jobb oldalán volt egy tórészlet, benne a madarakkal. És ha jól láttam idefele jövet, az észak felé lesz, de nem tudom, milyen messze. Szóval ha látsz valami kisebb épületet, észak felé, akkor arra menjünk, mögötte lesz a kis tó. A szemem könnyezik, de már most jobb, viszont tényleg csak maszatokat látok magam előtt, amit amúgy szemüveg nélkül legfeljebb csak homályosan. Legközelebb inkább homályosan, ha nincs kedvem szemüveget felvenni. - Meg az illatok is segíthetnek. Waffelt ettek a képen – mosolyodom el.
- Ha akarnak, kiraknak - összegzem az Isaac által mondottakat, bár várok egy kis megerősítés félét, hogy jól értelmezem-e a dolgot. Ebben talán igaza is van, de Tío mindenkin segíteni próbál, akinél úgy érzi, hogy arra van szüksége. Tud neme is mondani, de az ritka, és általában akkor, ha tudja, hogy az illető egyébként meg tudja egyedül is oldani a dolgot. - Hős volt, aki más önzősége, hataloméhsége miatt halt meg. Ha nem akartak volna újabb területet meghódítani, akkor még… élhetett volna - majdnem azt mondom, hogy ma is élhetne, de rájövök, hogy az azért már oltári hülyeség. Sikerült viszont egy olyan példát hoznia, amit nem tudok ész érvekkel sem cáfolni, sem megerősíteni, mert valószínűleg sosem létezett, hiszen ő egy mitikus alak. - A szemed miért akadályoz?- kérdezem érdeklődve. Ha a rövidlátásra utal, akkor annak elvileg nem kellene befolyásolnia a lehetőségeit, mert annak a műtéti úton történő helyrehozatala elvileg ma már rutin dolog. Igaz, utána jó ideig nagyon kell rá vigyázni, de nem örökre, és néha vissza is áll, de nem mindig. Ha csak ez az egyetlen indok, amiért nem lett katona, akkor ott valaki nagyon félre tájékoztatta. Igazán, a szem egészsége, a mesterlövészeknél fontos, az egyéb posztokon tudtommal annyira nem lényeges. Jó, oké, kell a jó látás, de nincs előírva, hogy azt nem lehet megtámogatni. - Valóban - értek egyet vele. Nem láthatjuk mindig, hogy melyik döntésünk milyen eredményt ad. Van, hogy pozitív, van, hogy negatív, és sokszor ezt csak az idő dönti el. - Ez nem volt túl meggyőző. Jól látom? - kérdezek rá kisség azért bizonytalanul. Valami nem kerek nálam ebben a történetben, és nem csak a hiányos ismereteim miatt lehet. - Jó nem is sok volt - árulom el. A szüleim halála óta igazán jó csak a tánc volt, aminél felejteni tudtam, és Tío. Ha Ő nem lett volna, vagy már régen halott lennék, vagy továbbra is az utcán élnék és bujkálnék. A szüleim halála, az árvaház, a mostohacsaládom, az utca mély nyomokat hagyott bennem, amik sok jót is kitöröltek. Ráadásul a szüleimmel töltött idő nagy része annyira régen volt, hogy a többségüket már homály fedi, arról nem is beszélve, hogy az emberek az életük első három évére nem is emlékeznek, esetleg azokra, amiket sokszor hall, vagy van róla fényképük is. Nekem egyik sem adatott meg, abból az időből csak három képem maradt meg, az egyik Anyuról, a másik Apuról, a harmadikat meg szinte sosem nézem meg, mert az a biológiai apámról készült, és csak még azért nem dobtam ki, mert Anyu tette a medálomba, még, amikor az övé volt. - Szóra sem érdemes - hárítok, amikor köszönetet mond. - Azt hiszem, tudom melyik - mosolyodom el. - De akkor irány észak - értek vele egyet, és megindulunk a megadott irányba. - Meg is szeretnéd kóstolni? - érdeklődök kedvesen. Valahogy nekem ennyi kaja után kicsit nehéz evésre gondolni, ráadásul egyelőre a stressz emlékét is érzem még a gyomromban. Hamarosan meg is érkezünk a kis tóhoz, amitől nem messze valóban egy kis épület van, ami előtt néhányan sorba állnak. - Erre gondoltál? - érdeklődök kedvesen.
Némán tekintek rá, megértve, hogy neki mondhat bárki bármit, ő akkor is a burkán belül gondolkodik és látja a világot. Egy barát állítólag akkor barát, ha most jól megmondaná neki. Csakhogy eddig is mondtam neki mindezt, éppen az imént is s még nem nyitott rá. Nem fogok ezen a vonalon tovább menni. Ha neki így működik a világ, akkor így működik. És minden bizonnyal nekem is vannak ilyen berögzüéseim, amit ások észrevesznek, én meg vak vagyok rá. Elgondolkodom a válaszán. Ez is egy lehetőség. - Benne van, igen – értem a lehetőségre, amit kifejtett Achilleusszal kapcsolatban. Én éppen más miatt mondtam és megerősítik egymást azzal, amit fentebb mondott. Így jöhetek én példákkal... valószínűleg én is kötöm az ebet a karóhoz. Így aztán elengedem az egészet, okulva ebből. Jó dolog erre ráébredni, éberen odafigyelni és tanulni mindebből. - Ha bevonultam volna, akkor csakis vadászpilóta lettem volna, mint apám. Oda pedig a szemem sehogyan sem jó – márpedig beadtam a jelentkezésem, s mivel ragaszkodtam ehhez, a vizsgálat kidobta, hogy ne is álmodjak róla. Valahol nem bántam, addigra már más is érlelődött a fejemben, mikor apával bemehettem a szimulátor szobába. - Mi nem volt túl meggyőző? - Érdeklődöm. Nem értem egészen pontosan mit ért a kérdése alatt és így válaszolni sem megy. - De volt. És ez fontos – sorolhatnám én is a rossz dolgokat az életemben, hasonlítgatás nélkül, hiszen mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, ahogy hallottam az itteniktől, és boldog voltam, hogy megértettem. Mégis, számon tartom a jókat is és segít előre lendíteni, lendülni. - És az, hogy magad is tudsz alkotni jó emlékeket. A jelenben. Hogy örömmel emlékezz vissza majd rá a jövőben – mosolyodom el. Hiszen aki a múltban él, nem tud a jelenben élni, s ezáltal maga megalkotni a jót, amit szeretne. - Ilyet mondj nekem. Igenis érdemes. Megbecsülöm, amit teszel értem - felelem neki komolyan. - Rendben – szélesedik a mosolyom. - Nem ehetek olyat. De ha megkívántad, meghívlak – az illata is elég, főleg, ha vaníliás-fahéjas illatot is érzek közben. Ez a kettő a kedvencem, édességben. A hangok alapján egyre inkább közeledünk a vízhez és az illata is elér, előbb a bódéé, azután a vízé. - Igen – valamiért ösztönösen megállok, megfogva és megtartva Flor kezét is, s érzem, ahogy valami elsuhan a lábamnál, vagyis éppen beleütközik. Éppen léptem volna. - Ez igen, szélvész vagy – guggolok le, mert egy kis termetű kutya nyüsszent fel. A fejét éreztem koccanni a sípcsontomon. - Minden rendben, kishaver? - A nyakán tapogatnám ki, hogy jól van-e, de már nyalogatja a kezem. - Nincs itt semmi baj – nevetem el magam, simogatom meg a kutya hátát végül, még csak véletlenül sem a fejét veszem célba. A hálálkodó gazdi végül elviszi. Szerencse, hogy a napszemüvegen keresztül nem látni, noha néha törölgetem a szemem. - Ha van üres hely az egyik padnál, akár le is ülhetünk – nézek körbe, de csak a foltok mennek, s nem tudom eldönteni, melyiken ülnek vagy nem ülnek.
Amikor elárulja, hogy vadászpilóta akart lenni, a bal kezembe hajtom a fejemet, jelezve, hogy ezt nem gondoltam át rendesen. - Egy szót nem szóltam - vallom be hangosan is, hogy most már mindent értek. A vadászpilótákat érő extra erős nyomás, aminek ki vannak téve a repülésük alatt, az egy teljesen más megterhelés a szervezetnek, mint bármi más. Talán az űrrepülésnél van nagyobb nyomás, amikor felszállnak. - Azt hiszem az egyetlen poszt, ami sosem jutott volna az eszembe. A tengerészeti posztoktól kezdve a katonaság különleges egységeiig minden lehetséges posztot számításba vettem, de ez valahogy teljesen kimaradt. Ne haragudj! - mondom magamban hülyézve magam. - Ez a „mondhatni” nem volt meggyőző. Itt mintha lemaradt volta egy „de”. Kicsit úgy hangzott, mintha azt mondtad volna: „Mondhatni meg volt becsülve, de azért voltak, akik nem tisztelték” vagy valami hasonló - fejtem ki, hogy mire is értettem az előző megjegyzésemet. Persze lehet, hogy rosszul éreztem, de nekem akkor is befejezetlennek tűnik a mondata. Megjegyzésére nem reagálok verbálisan, csak kedvesen elmosolyodok. Valóban sok jó kedves emlékem van azóta, hogy Tío magához vett, és azóta is, hogy ide költöztem. Nem mutatom, de kicsit meglep, hogy ennyire jól esik neki az a semmiség, amit nyújtok neki. Ez számomra természetes, így nem is értem, miért köszöni meg. Én azt szoktam meg gyerekkoromban, hogy, ha jó teszek az természetes, és a rosszért jár a büntetés. Ezért én mindig értetlenül állok az előtt, amikor valaki egy ilyen apróságot köszön meg, mint most Isaac. - Nem, köszönöm. Egy falat sem menne most le a torkomon - mondom őszintén. Egy pillanatra meglepődök, amikor Isaac megállít. Nem tiltakozok, és szinte ugyan abban a pillanatban meg is torpanok, pont, mint, amikor kizombát táncolok, és blokkol a fiú. Könnyedén és magától értetődön követem az impulzust, bár most egy pillanatra azért átsuhan a meglepetés az arcomon. Majd megértem, hogy miért állított meg. Egy nagyon aranyos „padlócirkáló” került majdnem a lábunk alá. Nekem annyira kiesett a látószögemből, hogy észre sem vettem, amíg fel nem nyüszített, és a barátom le nem hajolt hozzá. - Jól vagytok? - kérdezem Isaactől, hogy neki mennyire fáj a lába, és hogy a „szélvész”, ahogy ő nevezte, megsérült-e. Én is leguggolok hozzá, hogy ha a víz felé vetné magát, akkor meg tudjam fogni, de szerencsére a mellettem lévő fiú annyira lefoglalja, hogy ez eszébe sem jut, és így a gazdija könnyedén utoléri. - Ne kézzel! - szólok Isaacnek kedvesen, amikor a szeméhez nyúl. - A végén még kötőhártya gyulladást kapsz - utalok arra, hogy éppen most simogatott meg egy szőrmókot. Szeretem a kutyákat, de akkor sem szabad a szemünkhöz nyúlni, ha megsimogattunk egyet. - Nálad van a kendőd vagy adjak? - kérdezem, mert nem figyeltem, hogy az előbb hova tette a sajátját. - Úgy egy méterre van is egy üres pad - indulok meg lassan az ülőalkalmatosság irányába. Nem sietek, hogy Isaacnek kényelmes legyen továbbra is követnie.
Kezdőlap
