Nem tudta hogyan fog végződni ez a beszélgetés. Most nem volt külön órája, így Ah In haza mehetett, ellenben Shint elrángatta egy kis beszélgetésre. Pontosabban megduálta vele, hogy ma délután csak kettesben szabad beszélniük.
A szekrényében matat, közben látja, hogy a legfiatalabb éppen igyekszik kifelé az iskola épületéből, így csak barátságosan int felé, majd tovább pakolgatja a könyveket és kottákat. Furcsa számára, hogy kivételesen nem bent ül még az órák után is és nem őt tanítja éppen a hangsorok lejátszására, a kotta olvasására és maga a zongorázás művészetére. Elismeri, hogy néha egy kevés szünet csodákra is képes, ha a tanulásról van szó. Ő maga mondjuk nem preferálta, inkább addig gyakorolt, amíg tökéletesnek nem érezte. De ő más volt. Kicsi korában kezdte a zenélést és úgy tűnt van is érzéke hozzá. Neki nem voltak olyan nehézségei, hogy kelljen zenélnie, hogy valójában azt sem tudja, mi van leírva és hogy ez melyik billentyűt jelenti. Talán már el is felejtette, hogy ő hogyan kezdte. Bár a kotta nem okozott neki nehézséget, de az akkori rövid ujjai, amivel igenis nagy távokat kellett volna átfognia, vagy éppen mikor pedálozni kellett volna neki sem ment rögtön elsőre. Beletelt néhány próbálkozásba. Csodagyerek. Ezt mondták rá, pedig nem volt az. Nem egy Mozart, hogy rögtön első hallásra tökéletesen lejátszik bármit, vagy elsőre leblattolja a dalt. Neki ezekhez mind idő kellett és gyakorlás. Persze az évek alatt ezek is fejlődnek, ezért most már tényleg tehetségnek hiszik.
Aznap talán Ah In is pont azt hitte, hogy tehetséges és ezért akart tőle tanulni. Ugyanekkor utasította el olyan hidegen. Nem gondolt bele, hogy milyen érzés lehetett ez a fiúnak, nem is nagyon érdekelte. Csak azt tudta, hogy nem akar még egy terhet a nyakába venni, így nem is tette. Csak azután gondolkodott el ezen, mikor látta a földön, majd hogy elviszi a mentő. Azóta se jött rá, hogy mi lehetett a baj. Csak szimplán összeesett? Esetleg valami komoly betegsége van? Elképzelni sem tudta, hogy az, pont ezért hívta ki a harmadikat, hogy megkérdezze. Ha valaki, akkor az a gyagya biztosan tudta. Össze voltak nőve, így kétli, hogy Shin ne tudna róla. Neki nem mondták el, igazából nem is kérdezgette. A kíváncsiság persze élt benne, de ezt a legfiatalabb előtt sosem fedte volna föl.
Türelmetlenségében előveszi a cigarettás dobozát, kivesz belőle egy szálat, azt a szájába teszi, majd a másik zsebéből előbukkan az öngyújtó is. Lassan kezdi el szívni, közben pedig az ujjai között forgatja. Késik. Miután erre a megállapításra jutott csak annyi tűnt fel neki, hogy még idegesebb lett. Talán el sem fog jönni. Lehet valójában nem is tervezett megjelenni, csak elhitette vele. Ő ellenben csak ott áll és továbbra is vár, hátha végre idedugja a képét.
Már-már véges a türelme és tényleg kedve lenne elmenni, hogy aztán holnap intézze el a fiút, de még éppen idejében fordul be a sarkon, ahol köszönés nélkül ragadja meg a ruhája felső részét és nyomja a falnak. – Már éppen ideje! Hol a francba voltál? – Persze továbbra sem ereszti, hanem mélyen a szemébe néz. A cigit a szájában odébb viszi, hogy ne feltétlenül a fiúra menjen a füst, de azért a pillantásának intenzitását maximálisan érezze.