A halál útja csöndes és magányos. Nincs aki fogja a kezed, csak a gyászolók sírása tölti be a teret.

Orvosszakértőként ezernyi arcával néztem szembe a halálnak, erős túlzással élve. Gyomor kell hozzá. Sokszor. Lelkierő. Főleg, ha egy gyermeket kell felboncolni. Kitartás. Nem mindig egyértelmű a halál oka, van, hogy órákon, akár napokon át kell vizsgálni a testet, a szöveteket, a vért, mire választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért, mivel, vagy éppen hogyan. De én soha nem adom fel! Ezért vagyok az egyik legjobb. Osztályelsőként végeztem az egyetemen, majd a továbbképzésen, és ebből eszem ágában sem volt alább adni. Addig kutattam, amíg fel nem tártam az igazságot, amit az élet tőlünk megtagadott.

A munkahelyen erős, céltudatos és komoly vagyok. Tisztelem a halottakat, mert valakihez tartoznak, és ezt elvárom a munkatársaimtól is. Még ha bűnözőről is van szó, erről a fémasztalról már nem árthat senkinek, és neki is volt anyja, apja, családja. Jó esetben. Ehhez a munkához szükség van az objektivitásra, és némi együttérzésre. Aki ezeket a szabályokat nem képes betartani, azoknak ott az ajtó. Mindenkinek joga van megtudni, miért vesztette el egy szerettét, és egyik anya gyásza sem különbözik a többiétől.
A munkatársaimmal figyelmes és kedves vagyok, de közeli ismertségbe, netán barátságba csak kevesekkel bonyolódom. A veszteség még mindig bennem zsong, elsötétítve az éjszakát, és kalodába zár, mikor lehunyom a szemem. Rémálmok kísértenek az árnyakból, arra várva, hogy lecsaphassanak rám álmomban, kóbor, alaktalan szörnyekként játszva a tudatommal, míg zihálva fel nem ébredek. Örök társaim lettek, kiket csak ideig-óráig űz el egy férfi erős ölelése, vagy az altató áldásos hatása, mellyel az üres légtérbe vagyok képes lökni az agyam, hogy ne gyártson kísérteteket, és végre aludni tudjak. Ebből is látszik, hogy napközben működőképes vagyok, de éjszakánként a Pokollal nézek szembe az esetek többségében.

Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok teljesen egészséges, és talán a munkahelyi pszichológus is tudja, de egyelőre még nem omlottam össze annyira, ami a munkámat veszélyeztetné. Ráadásul pont ez az, ami kitűnő magyarázatot és menekülési utat ad a viselkedésemnek. Mégis, esténként olykor, ha már túl sok bennem az elfojtás, és a rémálmok már a nappalokba másznak, kibillenek abból a falatnyi egyensúlyból, amit megalkottam magamnak, és az utcákat róva keresem A férfit, aki képes gátat szabni az elmémben tomboló kisebb őrületnek. Akinek a karjában el tudok veszni, el tudom felejteni magam, és forró ölelése távol tartja a halál hidegségét.

Magányos és elveszett vagyok, mióta anyám meghalt, mégis, színházi álarcot húzva játszom a szerepem, amit kiróttak rám, hogy ne okozzak aggodalmat a családomnak, akik az ébredésem óta túlzott aggodalommal és féltéssel figyelik minden léptemet. Hetente egyszer felhívom apámat, hogy megnyugtassam, havonta egyszer elmegyek a vasárnapi ebédre, és kedvesen mosolygok, illedelmesen társalgok, miközben legszívesebben ordítanék, mert érzékelhetően kerülik azokat a témákat, amik felzaklatnának, és olyan, mintha lábujjhegyen közlekednének mellettem tojáshéjakon. Olyan szívesen sírnék a vállukon, és igen! Beszélni akarok az anyámról, akinek a hangja már kifakult az emlékeimből, és az arcát, ha nem lennének a fényképek, már rég elfelejtettem volna! Ő az, akit a nyakamban hordok egy medálban, és aki úgy érzem még mindig velem van, és vigyáz rám.

Még mindig apró szilánkokból igyekszem összerakni magam, mert bár valamennyire sikerült, hiányos a kép, de ezt nem láthatja senki. Egyedül vagyok. Csak az elmém által gyártott kísértetek a társaim, és félek, belebolondulok egyszer végleg abba a veszteségbe, amelyet még mindig képtelen voltam feldolgozni. De amíg bírom erővel, haladok előre. Mert vannak még, akik válaszokra várnak!

-Daaaam!! Várj meg!!
Lélekszakadva rohantam a bátyám után, de képtelen voltam utolérni. Még csak négy éves voltam, és ez volt a legelső emlékem róla.
Dühösen fordult meg, és kapott el.
-Értsd meg Alex, nem jöhetsz! Kicsi vagy még a focihoz!
-De én veled akarok menni! - görbült le a szám, és lábadt könnybe a szemem, de még ez sem hatotta meg. Egyszerűen megfordított és finoman lökött egyet rajtam a ház felé.
-Menj haza! Anya aggódni fog.
Ő akkor tizenhárom éves volt. Késői gyerekként születtem, és szerintem nem tudott mit kezdeni egy hugicával. Persze, nem mentem haza. Egyszerűen leültem a fűben, és sírtam, amíg anyánk ki nem jött értem, fel nem vett, és be nem vitt a házba.

-Alexandra Hope Daly! Azonnal mássz le a fa tetejéről, vagy én megyek fel érted, de abban nem lesz köszönet!
Megszeppenve néztem le apámra, aki rémülten pislogott felfelé. Az udvarunkban álló diófára másztam fel, teljesen a tetejébe, és voltam hozzá mindössze nyolc éves. Szét akartam nézni, milyen onnan a kilátás, másrészről meg ott volt egy fészek, és kíváncsi voltam a madárkákra. Nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj lesz belőle.
-Gyerünk!
Némileg kétségbeesve forgattam a fejem. Felmászni nagyon egyszerű volt, de most, hogy lepillantottam, olyan mélység tátongott alattam, ami megijesztett. Hevesen dübörgött a szívem, és kétségbeesetten kapaszkodtam a fa törzsébe, nehogy lepottyanjak. Végül kerítettek egy létrát, apám felmászott értem, amíg tudott, aztán fél óra könyörgés után leimádkozott addig, hogy le tudjon emelni. Persze kaptam a fenekemre, de csak miután agyonlapítottak ölelés címszó alatt.

-Anya?
Csak suttogva mertem szólni. Anyám két éve megbetegedett. Rengeteg vizsgálaton átesett, erős fájdalomcsillapítókat kapott, ahogy különböző kezeléseket is, de valójában az orvosoknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi baja van. Ezt csak azért tudtam, mert kihallgattam apám beszélgetését a bátyámmal, aki akkor már jogi egyetemre járt. Még soha nem láttam vagy hallottam apámat sírni, az volt az első alkalom. A rettegés beette magát az életembe. Amikor anya otthon volt, mint most is, próbáltunk mindent megtenni a kényelméért, de láthatóan távozott belőle az élet. Felülni is alig volt ereje, annyira lefogyott, hogy a bordáit is meg lehetett számolni, és falfehér volt.
Most éppen egyedül voltam otthon vele, és egyszerűen csak szerettem volna mellette lenni egy kicsit, ezért is néztem be hozzá. Nagyon szerettem és kötődtem hozzá, így nehezen viseltem azt, hogy nem bújhatok hozzá, nem főzünk együtt, nem hallom a nevetését.
Óvatosan léptem bentebb, és érintettem meg a kezét, de jéghideg volt, a szemei élettelenül meredtek a plafonra. Gyakorlatilag ledermedtem a sokktól. Még sikítani sem volt erőm, nem mintha bárki is hallotta volna rajtam kívül. Még ma is élénken él bennem a kép, ahogy ott feküdt, holtan. A kezét szorongatva rogytam le mellé, és csak bámultam magam elé órákon át, amíg apám haza nem ért. Nem érzékeltem, ahogy felemelt és kivitt a szobából. A világ bezárult körülöttem és én ott maradtam összezárva önmagammal, a képpel a fejemben, az emlékeimmel.

Fél év. Ennyi időbe telt, amíg kimásztam a gubóból, amibe a tudatom csomagolt, és megszólaltam. Fél év, amit rémálmokban és sötétségben töltöttem. Még a temetésére sem tudtam elmenni. Mire feleszméltem, már minden lezajlott. Emlékszem apám sírva borult a nyakamba, mikor először néztem rá tiszta értelemmel, és még Damon is hazajött, azért, hogy megölelgessen. Lassú volt a felépülésem, de az tisztán látszott, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam. Mintha valami eltört volna bennem. Dühös voltam. Mérhetetlenül. Az orvosok inkompetenciáját képtelen voltam megérteni, és ez vitt engem végül arra a pályára, ahol kikötöttem. Tudni akartam miért halnak meg az emberek, vagy éppen az állatok. Ha találtam egy tetemet az erdőben, hazavittem, és először a garázsban, majd a fészerben felboncoltam. Nem érdekelt, hogy vérben úszok, bár annyi eszem azért volt, hogy gumikesztyűt húztam, meg maszkot, ahogy a filmekben is láttam. Anatómiai könyveket bújtam naphosszat, vagy az interneten szörföztem betegségek tünetei után kutatva, és az orvosi egyetemre jelentkeztem azzal a céllal, hogy igazságügyi orvosszakértő leszek. Makacsul törtem a célom felé, nem törődve apám aggódó pillantásaival. Szivacsként szívtam magamba minden információt, amit csak képes voltam meglelni. Soha többet nem akartam elveszíteni senkit, és nem akartam elfelejteni semmit, de leginkább választ akartam adni egy olyan kérdésre, amire más nem tudott az értetlen családtagoknak, mint amilyenek mi is voltunk: miért történt mindez.

Fáradtan és kiégve varrtam össze az apró testet. Egy alig hat éves kislány teteme feküdt előttem a boncasztalon. Kétséges volt a halál oka, ezért is került hozzám, és a nyomozónak nem csaltak a megérzései: eltört a nyelvcsontja, zúzódások voltak a nyakán, apró bevérzések a szemében. Megfojtották. A törött bordák a túlzásba vitt újraélesztés nyomait mutatták, de akkor már hiába. Mindig megviselt, ha gyereket kellett boncolnom, pláne, mert sosem értettem mit is árthatott egy ilyen apróság egy felnőttnek, amiért ilyen bánásmódot érdemelt. Csakhogy ezt már nem az én tisztem volt kideríteni. Letakartam az apró testet, kikapcsoltam a mikrofont, levettem a köpenyemet, és hazaindultam, bár a frusztráció csak egyre nőtt bennem. Egyszerűen túl sok volt az utóbbi pár hét, és ez a kisgyerek volt az utolsó csepp. Muszáj volt kiengednem a gőzt, hogy működőképes maradjak és a munkámra tudjak koncentrálni. Hazaérve gyorsan letusoltam, hajat mostam, felvettem egy miniruhát, szandált, majd nekivágtam a városnak. Szükségem volt arra, hogy kikapcsoljon az agyam, és erre a legjobb módszer az volt, ha valami bárban felszedtem egy pasit.