Marshall&Leslie

I'm watching myself, Drifting away A vision so darkened,I cannot stay, Where do we go when we walk on light Who do we call at the edge of night

‑ Hát nem is tudom… - csóválta a fejét nagy fejtörések közepette a nálam alig idősebb rendőr, miközben a papírt tanulmányozta serényen, amivel érkeztem. Az akták száma volt csak rajta feltüntetve, és kétlem, hogy betéve tudta volna, hogy a ki tudja mennyi irattárban őrzött ügyszám kit és mit takar. A problémája abból adódott, hogy nekem kellett kiadnia. Ilyen az én szerencsém. A sok fiatal rendőr közül, akik minden második nőnél igyekeznek kihasználni az egyenruha jelentette előnyt, kifogom az egyetlent, aki a szabálykönyvvel kel és fekszik.
‑ Felhívjam West őrmestert? Ha nekem, és az aláírásával ellátott dokumentumnak nem hisz, akkor talán …
‑ Ne, hagyja csak! – szakított félbe gyorsan. Volt egy olyan sejtésem, hogy ismerte Bellamy-t. A legtöbb ilyen ember nem akar vele beszélni többet. – De ez sok ügyirat, ha ellenőrzés van…
‑ Csak végzi a munkáját. Ahogy én is, ahogy mindannyian – vontam meg a vállamat, igyekezve meggyőző képet vágva a férfinak, aki úgy nézett rám, mintha citromba harapott volna. Láthatóan nem tetszett neki a dolog, de végül némi néma önmarcangolást követően felsóhajtott és eltűnt az iratraktárban.
Úgy tűnik mégiscsak ismeri az ügyeket, mint a tenyerét, mert a vártnál legalább kétszer gyorsabban bukkant fel, és hangos puffanással ejtette az asztalra az irathalmazt, amit kikértem. Pontosabban, amit Bellamy kért ki. Én csak hozzáfirkantottam a már meglévő listához még néhány ügyszámot. Bell úgy is kiadja az irat át másolást valaki másnak, én pedig gyorsan átnézem azokat a plusz aktákat. Mire szemet szúr nekik, hogy több van, mint kéne, már nem is fog hiányozni. Félreértések pedig minden munkahelyen történnek.
Egy köszönömöt elrebegve emeltem fel a mappákat és fordultam sarkon, de ahogy kiléptem a folyosóra, rögtön elakadtam. Balról jöttek nekem, vagy én léptem ki az illető elé jobbról, nézőpont kérdése. Az viszont nem, hogy kis híján elestem, mert sikerült összerúgnom a bokáimat, de még szerencsére időben visszanyertem az egyensúlyom, ennek az ára azonban az volt, hogy el kellett dobnom a torony magasságú, gondosan összeválogatott mappahalmazt. Ha az irattáros látta ezt, egészen biztosan elküldött melegebb éghajlatra.
‑ Francba! – morogtam, a falban kapaszkodva meg, kifújva az arcomba lógó hajtincseket. – Hagyja, majd én … Angus? – tudtam, hogy nem szereti, ha így hívják, de a húga vagyok. Ki hívná így, ha nem én? Valamiért élveztem, hogy minden alkalommal megkért, hívjam a rendes nevén. – Ne, hagyd! – szólok rá kicsit talán erélyesebben, mint kéne, ha megpróbálna lehajolni, hogy segítsen. - Callie említette, hogy a múltkor meghúztad a hátad és… ‑ más hazugság épp nem jut az eszembe, de mivel van egy lánya, akit fel-le emelget folyton, könnyen igazam is lehet. – És hogy vagy? – fejezem be végül a mondatot gyorsan leguggolva, összeseperve egy kupacba az aktákat, remélve, hogy nem fog neki szemet szúrni egyik se. Ellenben velem, ő hozzáférhet az aktákhoz (legalábbis azt hiszem), szóval előfordulhat, hogy már előttem átnézte apa ügyét, és ismerősek lesznek neki mappákon feltüntetett számok.
‑ Azt hittem ma nem dolgozol. De persze örülök, hogy látlak. Bár jobban örülnék, ha lassabban közlekednél a folyosókon. Kéne ide egy traffipax – mosolyogtam rá, miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban, de legkevésbé feltűnően összerendezni az iratokat. De túl sok volt nálam, ráadásul Marshall sem hülye, hogy ne kérdezzen rá. Jobb elébe menni. – Ez csak néhány régi, főleg halott ügy, amit digitalizálni kell. Épp egy hadra fogható nyomozó sem volt az IU-nál, én pedig ráértem – kicsit ferdítek, mert önként jelentkeztem szinte egyből, ahogy Bell megemlítette a dolgot, minden bizonnyal még bőven félálomban. Vagy másnaposan, nála nehéz megállapítani.
‑ Tudod, említettem, hogy segítek egy cikkben, az IU-val dolgozunk, vagyis inkább csak figyeljük és követjük őket. Főleg kávét viszek-hozok, meg iratokat – böktem mosolyogva a fejemmel az iratok felé, kicsit imbolyogva állva fel, nehogy kedve támadjon néhánynak lefelé szédülni. – Nem sietsz? Szuper – mosolyogtam ugyan, de valójában lefelé görbült a szám. Szerettem a bátyámat, de ha valamikor, hát pont most nem akartam vele összefutni. Vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, és a kezemben volt éppen ennek néhány ékes bizonyítéka.
‑ Beszéltél anyával mostanában? Múltkor átmentem hozzá és alig akart hazaengedni – bár ebben benne lehet az is, hogy engem ritkábban látott. Nem laktam lehetetlenül messze, de a kapcsolatom anyával… hát nem volt teljesen felhőtlen. – Kezd megint kissé paranoiás lenni – pillantottam az iratok fölött-mellett a bátyámra, ezúttal gondosan a falnak préselődve, hogy elengedjem a felénk igyekvő rendőrt. – Beszélned kéne vele, ti ketten jól szót értetek ‑ ha én beszélek vele, annak mindig sértődés a vége. Ő túl érzékeny és bizonyos dolgokban én is, ráadásul nagyon másként vélekedünk apáról és… a legtöbb dologról, amihez köze van. Azaz, úgy mindenhez.