Our own D-day

Sophie & Christopher & Aiden

Elég borongós nap van, a láthatóságot pedig csak tovább rontják apám dolgozószobájának sötét falai. Ezúttal nem hivatott, most csupán a kórházból hazaérve fáradtan sétáltam fel a lépcsőn, hogy szobámba menjek pihenni, mikor ő nyakon csípett, kitárta ajtaját és egy határozott mozdulattal intett, hogy befelé. Láttam a szemében, hogy mérges és ez megrémített, ugyanis hosszú évek munkája által fejlesztette ki azt az érzéketlen arckifejezést, amit talán még elalváskor is magán tart. Ha már látszik rajta a düh… nem is készülök semmi jóra. Pontosan tudom, hogy mi vár rám, egyszerűen csak érzem, mert nem vagyok hülye, tisztában vagyok mindazzal, amit az elmúlt hónapokban művelt, láttam az autókból felém leskelődő embereket, a folytonos méregetést minden alkalommal, mikor elmentem itthonról, majd hazajöttem. Talán már egy kicsit bele is fáradtam ebbe, nem tudom, hogy mit akarok, derüljön ki a kapcsolatom és lesz, ami lesz, vagy ne keltsek vele botrányt és tűrjem a szorongást. Nem az én jogom efelett dönteni, így hát összeszedem bátorságomat már a zárt szobában és apámra nézek. Remeg. Ez nagyon furcsa tőle, de nem kell még csak orvosi szem sem ahhoz, hogy tudjam az okát. Apám nem normális, olyan dühromai vannak, amiket kezelnie kellene, mégsem meri senki azt mondani neki, hogy ő nem tökéletes.
- Mélységesen szomorú vagyok, hogy a fiam vagy. - Nyelnem kell. Utálom. Mikor már felkészítem magam arra, hogy mit mondhat, mond egy annál sokkal fájdalmasabbat. Mit mondhatnék? Hogy sajnálom? Nem sajnálom. Mivel bizonyítottam az ő vére vagyok, nem én vagyok a hibás azért, mert élek.
- Én is - szökik ki suttogott hangon belőlem a felelőtlen őszinteség. Christopher és még néhány személy ráébresztett arra, hogy nem kell mindent eltűrnöm, még ha az apámmal is nézek szembe. Meglepett szemekkel pillant rám.
- Tessék? - Újra nyelek a földet bámulva. Nagyon félek, de veszek egy mély levegőt, mert ezúttal nem akarom, hogy megint földbe legyek tiporva.
- Ahogy te is egy példaértékű kisebbik fiúra vágysz, úgy én is egy példaértékű apára. Az egyetlen érzelem, amit irántad érzek, az a félelem és ez semennyire sem normális. - Nem igaz, de ennyit mertem bevallani. Én gyűlölőm az apámat.
- Felneveltem rajtad kívül két gyereket! - kezd el üvölteni. - Mind normális lett. Adam, Aida, nézz rájuk és kérdezd meg tőlük, hogy valaha is eszükbe jutott az, hogy a család riválisával tegyenek gyalázatos dolgokat! - Sosem arról voltam híres, hogy elfojtsam az érzéseimet, de most nagyon igyekszem emlékeztetni magamat, hogy csak részben mond igazat. Aida sem annyira hű apához, mint azt gondolja, de abban igaza van, hogy egyik gyereke sem feküdt a Hyundai örökösének ágyában, kivéve én. Tán vétkes vagyok, de… ezúttal szeretek az lenni. Meglepődhetnék, hogy tud rólunk, Chrisről és rólam, de ezt eddig is tudtam, csupám most mondja ki először nyíltan. És én semmit sem tagadok!
- Ne haragudj, de…
- Elég! - Jobb is, ha nem mondok el neki mindent. Mondja, mit akar és legyünk túl ezen.
Üt. És nekem fáj, mert erősen találja el az arcomat, de bízok magamban, hogy már nem rendít ez meg mentálisan. Ha ezt akarja, üssön, de ezzel magát igazolja.
- Azt lenyeltem, hogy mit műveltél Párizsban, de a céget nem fogod ilyen baromságokkal tönkre tenni! Christopher Nam a Hyundai örököse és csak azért viseli el a társaságodat, hogy kitálalja neki rólunk. - Megint üt. Igaza volt, de már nincs. Tényleg régen voltak kihasználó szándékai Chrisnek, de mára ez változott és én nem fogok az érzéseiben elbizonytalanodni. Főként arcomat célozza, hisz ez az a pont, ami egy embernek a legjobban fáj, nem feltétlenül fizikailag.
- Nem minden úgy van, ahogy te az gondolod! - suttogom az erőtlenségtől, miközben lépek egyet oldalra, hogy távolodjak apámtól. - Nem fogok megváltozni! - üvöltök rá már könnyeimmel nedvesedett arccal. Nem szokta meg, hogy feleselnek neki, pláne nem ilyen hangon, s ha még nem pattant volna el az utolsó idegszála, hát most betelni látszik a pohár, az a pohár, amit hosszú évek óta én telítettem meg apránként.
Homályosulni kezd minden, szerintem csak a pániktól, vagy a közben rám törő asztmától, érzem, hogy kicsit sem visszafogottan üt meg újra, lehet az egyik szédített meg annyira, hogy földre essek és gombócba húzzam magam, kezemmel védve fejemet. Szemeimet behunyom, sírok mintha átfolyna rajtam egy folyó, ám hangok nem jönnek ki belőlem. Egyre nehezebben tudom szétválasztani a mentális és fizikai fájdalmat, nem hiszem, hogy teljes erőből rúgna, de rúg. Minden másodpercben zokogva reménykedem, hogy végre abbahagyja, vagy elfárad. Üvölt valamit felém, ellenben az adrenalintól nem értem, nem fogom fel.
Van egy pont, mikor aztán mégis felpillantok apámra. Ő az az ember, aki képes volt közvetve megölni egy embert, ki tudja talán többet is, még ha nem is a saját kezével tette, s most, arcát látva nekem is halálfélelmem támad, amitől beindul bennem a menekülési ösztön. Mikor vesz egy mély lélegzetet, vagy csak elfáradt a kezét, lábát masszírozza meg, én négykézlábra pattanok, akárcsak egy atléta, kúszok egy kicsit az ajtó felé, míg nem lábra állok és rohanva teszem meg a dolgozószoba ajtajáig vezető még néhány métert.
- Ebbe a kibaszott házba többet be nem teszed a lábad és ne… - üvölt utánam haragosan kezét felém nyújtva fenyegetve, de nem fordulok meg, rácsapom az ajtót. Fájnak a porcikáim, nem tudom, hogy nézhet ki a fejem, viszont megállni sem akarok, mert akkor lehet felkelni sem tudnék egy ideig, így sietve megyek el Adam felelése mellett, szinte fellököm. A lépcsőn lefelé is még pompán hallom apám azóta is üvöltöző hangját, könnyeimet törölgetem, hogy lássak is valamit, hát meg is pillantom anyám elfehéredő arcát, s érzékelem, hogy megindul felém, míg én a főbejárat felé igyekszem.
- Fiam!! - szólítana meg tőle nem megszokott elgyengült hanggal, de mire ő megtesz két lépést, én már a főbejárat üvegezett ajtaját rántom be magam mögött olyan haraggal, hogy lehet betörik az üveg, vagy lejön az ajtó melletti vakolat a falról.
Észreveszem, hogy az egyik szakács parkol be éppen, s szál ki az autójából. Mikor meglát, hatalmas szemekkel néz rám. Hogy nézhetek ki?
- Elkérhetem az autót? Visszahozom - Nem tudom, hogy igazat mondok-e, vagy sem, ez majd kiderül, de látva az állapotomat, ha akarna sem bírna velem ellenkezni, így hamar megkapom a kulcsát és újra felbőg az imént leállított motor.
Az úton tudok venni elsőként egy mély lélegzetet. Szüntelenül törlöm arcomat, hogy jobban láthassak a sírástól. Egy-két helyen felszakadt a bőröm, de nagy vérzés nincs, ellenben sajog a legtöbb porcikám, ami csak idő kérdése, hogy még jobban feldagadjon és bekéküljön. Ujjaim remegnek a kormányon, kétszer korrigálnom is kell, mert rám dudálnak, hogy átlépem a felezősávot. Próbálok gondolkodni, bár nagyon nehezen megy ilyen helyzetben, amúgy sem arról vagyok híres, hogy jól kezeljem a kritikus pillanatokat, mégis most igyekszem higgadt és okos maradni. Nem tudom, most hova menjek, mikor elszaladtam otthonról ez még nem volt fontos kérdés, csak azt éreztem, hogy onnan el.
A GPS képe emlékeztet, hogy nagyon is lekövethető ez az autó is, így bárhová mennék, úgyis utánam tudnának jönni. Nem akarom, hogy megtaláljanak, most egy jó darabig nem merek senkivel sem találkozni az otthoniak közül.
Végül a tengerparton állok be egy parkolóba, nem szállok ki az autóból, mert félek, hogy még bevinne valaki a kórházba, úgyhogy a vezetőülésben telefonálok. Hívok egy taxit. Ha a hívást le is követik, azt már nem fogják egykönnyen, hogy az a taxi hova visz engem.
Hova gurulok hát a sárga járművel? Egyenesen Christopherékhez. Egész úton csendben vagyok, mindössze egyszavas válaszokkal értetem meg a taxisofőrrel, hogy bár értékelem a kedvességét és aggodalmát a pocsék állapotom felől, inkább tapossa azt a gázt és haladjunk.
Így hát itt lennék, a Namok villájának bejárata előtt és mindenben, amiben annyira határozott voltam eddig, most hirtelen elbizonytalanodok. Igen, Christopherhez jöttem, csak azzal nem számoltam, hogy mindeközben a teljes családjához is. Én csak azt nem akarom, hogy miattam magyarázkodnia kelljen Chrisnek… Homlokomat az ajtó lapjára döntöm, lehunyom a szemem, hogy felkészítsem magam. Szédülök, nagyon. Éhes vagyok és fáradt, mert mégis csak tíz órát töltöttem a kórházban, majd történt ez a nem elhanyagolható eset. Lehet, ha akarnék se bírnék már elmenni innen, úgyhogy felegyenesedek, veszek egy mély levegőt és végre becsengetek. Újból megtörlöm az arcomat, még egy mosolyt is begyakorlok, hogy bárki is nyit ajtót, azért ne fogadjam csapzottan, feltéve, ha nem mindegy már.
Azt hiszem, izgulok, hogy ki fog ajtót nyitni, az aranyos bácsi, akinek már megint elfelejtettem a nevét, Christopher, Sophie… vagy valamelyik szülőjük., illetve izgulok azért is, hogy vajon mérges lesz-e rám Chris, amiért csak így, ÍGY ilyen állapotban és előzetes kérdezés nélkül betoppanok a családjához, hozzájuk.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Meg vagyok győződve afelől, hogy nekem most Christopherhez kell mennem, senki máshoz. Vannak barátaim, sok telefonszámot csupán tárcsáznom kellene és akár még el is jönnének értem oda a tengerpartra, ám nem lennék velük kisegítve. Úgy érzem, bárhová is megyek, bármit is teszek, az úgyis Christopherhez vezet majd, meg fogja tudni, mi történt, nem tudnám előle eltitkolni. Meg akarom ölelni, hiszen a karjaimban olyan biztonságot érzek, amit még apám sem lenne képes felbolygatni, holott tudom, ez nem igaz, s mégis rendületlenül hiszek benne. A másik ok, amiért a Namokat választom, az a rejtőzködés. Ha van hely, ahová nehezen akarna és nehezen is tudna eljutni apám és a családom többi tagja, az pont a Namok rezidenciája, így hát evidensnek tűnik, hogy ott én meghúzhatnám magam. El is indulok taxival, minden lenyomozható felületet magamról lekoppintva, amennyiben erre képes vagyok. Tisztában vagyok a képességeikkel, azzal, hogy apám a végletekig elmegy, ha meg akarna találni, remegek is emiatt, de mi mást tehetnék? Semmi mást nem akarok, csak örökre elfelejteni a családomat, Aidat kivéve!
A főbejáratuk előtt ácsorogva azért már nem vagyok annyira elszánt. Most eszmélek fel az apróságokra, olyanokra, mint: mi van, ha egyenesen az apja nyit ajtót? Mit fogok akkor mondani? Nem nyököghetek neki csak úgy össze-vissza, mert helyből elküld jó messzire. Mondjuk nem sok annak a valószínűsége, hogy az apuka nyisson ajtót, legfőképpen a Bácsi, vagy... talán Christopher. Nagyon szeretném, ha Chris nyitna ajtót, még ha annak is kicsi az esélye, de erősen rá fókuszálok, mikor bekopogok és torkomban érzem, fülemben hallom a szívverésem minden egyes ütemét, amíg meg nem hallom, hogy közelebb lépnek az ajtóhoz a túloldalt. Akkor kezd el veszettül verni a szívem. Mély levegőt veszek és felnézem a Bácsira. Talán ez a legjobb, ami velem ma történhetett. Azt hiszem, kedveljük egymást, bízom benne, persze lehet, hogy ő mindenkivel így viselkedik aki vendég, elvégre ez a dolga, aztán szíve mélyén nem is kedvel. De megrázom magam, elhessegetem a depresszív gondolatokat, elvégre jelenleg a világ összes emberéről azt tudnám állítani, hogy nem szeret engem.
Szomorkásan és nagyon ijedten nézek fel a szemeibe, mint egy rossz fiú, aki várja a szidást, amiért ilyen csúnya és összeszedetlen állapotban beállít. Ajkaim nyílnak, ám csak megremegnek, hangok nem szöknek ki belőle, azonban a Bácsi cselekvésre szánja el magát.
Igyekszem olyan gyorsan szedni lábaimat befelé, ahogy csak tudom, az ajtó után pár méterre viszont meg is torpanok. Összehúzom magam, midőn belém nyilall a felismerés, hogy te jó ég, hol vagyok. Újra rettenetesen elszégyellem magam, hogy Aiden Lee-ként én csak úgy becsöngettem és be is jöttem ide. Idegennek tűnik minden, holott már voltam itt, szép emlékek fűződnek a helyhez, s most mégsem látok mást, csak a  mi házunkhoz hasonló méreggazdag kalitkát. Átkarolom magam egyik kezemet azonban a Bácsi megérinti. Árad belőle a biztonság és a féltés érzete, én nagyon szívesen eltöltenék pár órát a társaságában a Nam család tudta nélkül itt és most, ám tudom, hogy ez lehetetlen. Az érintése ad annyi erőt, hogy vegyek egy mély lélegzetet és végül felszólaljak.
- Én... tényleg sajnálom, hogy csak így berontottam, tudom, hogy most és így nem kellene itt lennem - kezdek el szabadkozni visszafordulva a férfi felé, s egyben az ajtóval szemben is, még egy lépést meg is indulok az ajtó felé, amit tudat alatt teszek. Menekülnék is, hiszen meggondoltam magam már, ám a Bácsi ezúttal is nyugtató szavakat intéz felém. Miért mond nekem ilyeneket? Úgy mondja, mintha tényleg tudná, hogy minden rendben lesz és nem csak süket szavakat intézne, de ez számomra annyira hihetetlen.
Hatalmas szemekkel nézek az irányába, míg ő elsiet. A családhoz indulhat bizonyára, ennek gondolata pedig teljességgel megrémiszt, holott mindkét gyerekkel jóban vagyok. Jóban? Ez annyira lekicsinylő szó. A szülei sem tűntek fenevadnak, bizonyára csak a két család közti hasonlóság és a közeli élmények miatt érzem azt, hogy nem merek Christopher apjának szemébe nézni most.
Remegő testtel igyekszem kontrollálni a légzésemet. Hirtelen rám tőr minden olyan érzés, amit az eddigi adrenalin és menekülési ösztön elfedett. Megszédülök, a távolabbi lépcsők és a folyosópadlók is elhomályosodnak, a hangok tompulni kezdenek, mire megrázom fejemet és erőt veszek magamon, hogy talpon maradjak. Most nem eshetek össze.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg újra léptek zaját hallom meg, ezúttal kettőt. Fogaimat összeszorítom, úgy meredek arra a pontra, ahol meg fogom látni az illetőt, mintha az elkapott áldozat várná gyilkosát. Reménykedem, hogy Christophert fogom meglátni, minden lépészörejjel egyre hangosabban ver a szívem, ajkamba harapok, lábaim meg-megremegnek, majd meglátom őket... Őt. A vállamról lezuhanó hatalmas szikladarabbal együtt könnyeim is megindulnak, nem tudok tovább parancsolni magamnak, kirobban a testem, s felszabadul minden olyan érzelem, amit eddig elnyomtam idefelé jövet.
Lassan és botorkáló léptekkel indulok meg felé, ő gyorsabban odaér hozzám, én pedig néhány pillanatig állok előtte hatalmas szemekkel figyelve arcát, majd érintése lavinaként zúdít el bennem mindent. Semmivel nem foglalkozva esek az ölébe, megölelem, hozzá bújok és ajkamba harapva fojtom vissza hangomat, hogy ne adjak hangot a zokogásomnak.
Christopher mindig képes volt arra, hogy kihozza belőlem az érzéseimet, most pedig bőven van mit, ellenben utálom magam, amiért ennyire gyenge vagyok, s annak is tűnök.
Megüti fülemet, hogy olyan szót és olyan hangot hallok tőle, amit eddig sohasem. Érzésekkel, haraggal és dühvel telve mondja el szavaival, hogy sejti, mi történt velem. Az elmúlt napokban és hetekben többször mondogattam neki, hogy érzem, a nyakam körül szorul a hurok. Szerintem egyikünk sem lepődött meg, hogy mi történt ma velem és mégis mélyen eltiporta apám ezzel a lelkemet.
- Ne haragudj, hogy berontottam, én csak jöttem ahová vitt a lábam és az eszem. Nem gondolkodtam... - emelem fel arcomat és szaporán kezdem törölni a könnyeimet, hogy végre kulturáltan nézzek ki, már ha ez ilyen foltokkal lehetséges egyáltalán. Talán nem volt a legokosabb döntés most eljönni hozzá. Nem is csodálom, hogy tehetetlenül áll velem szemben, igazándiból én sem tudom, hogy most mint csináljon. Azt sem tudom, hogy én mit csináljak. Kérdésére kérdéssel válaszolok, hisz van néhány olyan tényező, ami legutóbbi találkozásainkkor nem voltak, ez pedig a családtagjai.
- Itthon vannak a szüleid, igaz? - suttogom közelebb hajolva az arcához és ajkaihoz is. Szerintem érti, hogy mire akarok utalni. Ez most nagyon nem alkalmas idő arra, hogy mi együtt legyünk. - Visszajövök később, ha gondolod, vagy esetleg... - vagy elbújok a szobájában, de ez nagyon rossz gondolat a részemről. Most nincs helye az aggodalomnak. Mélyet sóhajtok, majd beletúrok hajamba gondterhelten, hátrasodorva a tincseimet. - Áh, nem akarok bajt okozni neked a jelenlétemmel - suttogom továbbra is immáron teljesen elengedve őt és tisztes távolságot tartva. Itt van a Bácsi, előtte nem titkolok semmit, vagy ha szabad ilyet mondanom, magasról teszek arra, hogy mit hal meg és mit nem, hiszen benne megbízok, ellenben nem akarom, hogy a hangomra mások is felfigyeljenek. Érettebbek kellene viselkednem és nem fejvesztve futni, majd rontani be valakihez, aki nincs felkészülve a fogadásomra. De nem sajnáltatom magam, én csak nem tudom, hogy most mit kellene tennem, miközben annyira fáradt vagyok, hogy szerintem ki sem tudnék menni innen. Hátranézek, s a fordulással együtt meg is szédülök, egy kicsit meginog testem, de tudom tartani magamat.
- Van rá mód, hogy maradjak olyan formában, hogy ne okozzak nektek kellemetlenséget? - Igen, még mindig szüleire gondolok elsősorban. Visszapillantok Christopherre komoly és ezúttal már felelősségteljes tekintettel, még egy picit könnyező szemekkel, de a rám telepedett sírógörcsöm szerencsére hamar elmúlt. Egy gyors roham volt mindössze, ami talán később folytatódik, mikor a párnát ölelhetem valahol... bárhol.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Talán ennél még sosem irányítottam jobban a sorsomat és még így is azt érzem, hogy nem tudom kordában tartani a történéseket, úgy akarok ura lenni önmagam érzelmeinek, hogy erre a lehető legrosszabb és legszélsőségesebb pillanatot tűztem ki. Christophert meglátva a vállam leesett hegység dobbantja meg a szívemet, hálát adok mindennek, hogy eljutottam hozzá és végre láthatom azt a személyt, akire most óriási szükségem van. Nem is csodálkozom, hogy egyből leszűri a történteket, szemében harag villan, pont olyan, ami bennem is mérhetetlenül kavarodik, csak jelenleg még a félélem ellepi, nem engedi kiteljesedni.
Szomorúan lehunyom szemeimet, mikor megigazítja hajtincsemet, nem tudok olyan hosszan ilyen közelről most a szemeibe nézni, mivel könnyen lepik el az enyémet. Megtörlöm magam, nem akarok többet sírni, hiába remegnek meg újra és újra ajkaim.
Olyan helyről jöttem, ahogy nem látnak jól és egy ahhoz talán nem is annyira hasonló, de mindenképpen vele párhuzamba vehető családhoz jöttem át, a szülőkkel pedig bár találkoztam már, mégsem úgy, hogy illendő legyen csak úgy betoppannom, főleg a mi rétegünkben. Márpedig már csak az hiányozna nekem, ha Christopher szüleit is magamra haragítanám, úgyhogy igenis foglalkoztat az a zavaró tényező, hogy nem vagyunk jelenleg kettesben Christopherrel, vagy éppen hármasban Sophivel együtt, nem úgy, mint eddig sokszor máskor, amikor átjöttem hozzá. Látom rajta, hogy ő is érzékeli a problémát, teljesen meg is értem, hogyha eddig megfeledkezett volna róla, csak éppen ez tőle eléggé szokatlan. Több se kell nekem, értem én a helyzetet, úgyhogy mennék is, amíg mentális erőm nem hagy el, azonban mielőtt bármi érdemlegeset tehetnék, Christopher után nyúl és... annyira hozzábújnék, forrón így ahogy tart engem, de nem teszem, nem vagyok ketten, se nem olyan helyen. Talán van rá mód, hogy mégis maradjak és ne legyen kockázatos, megérdeklődöm óvatosan tőle, ám egy erős szóval minden reményemet elsöpri. Arcomra kiül a megfagyott bánat, de mielőtt megemészthetném a puszta igazságot, folytatja, újabb kijelentését azonban nehezen tudom együtt kezelni az előző szóval.
Sokáig nem is tudok tenni, vagy mondani semmit a meghatódottságtól, ízlelgetem a szavakat, amit kapok tőle ellentmondást nem tűrő határozottsággal és el is éri, hogy még csak ne is kezdjek el gondolkodni azon, hogy tán elmegyek mellőle.
Megremegnek fáradt és sebes ajkaim, mintha mondani akarnék valamit, csak nem vagyok képes hangokat formálni. De állom tekintetét, kezeimmel pedig feléje nyúlok, meg akarom érinteni, nagyon kell most ő nekem. Kezeim mellkasát érik el, rajta tartom mellizmain kezeimet, miközben homályos szemekkel könyörgök neki, hogy adjon rá esélyt, hogy megcsókolhassam, persze tudom én magam is, hogy most nem lehet.
S megcsókol. Mellkasán ujjaim meghajlanak, érzem, hogy orcámon melegség árad végig és elolvad a fagyott bánat rajta. Nem is tudom igazán felfogni, hogy ez megtörtént, pláne nem a bácsi előtt, nem tudok ezzel foglalkozni mindaddig, amíg meg nem szólal.
- Mi? M-m-miért? Mire készülsz? - nézek rá, mikor ő elindul vissza a szülei felé. Miért van olyan érzésem, mintha pontosan tudnám, hogy mire készül? Szívverésem felgyorsul, legszívesebben utána kapnék, hogy visszahúzzam és könyörögnék neki, hogy ne tegye, ha tényleg arra készül... De nem teszem, mert nem vagyok rá se fizikailag, se mentálisan képes, így hát Chris eltűnik a folyosón, én pedig kettesben maradok a bácsival. Összehúzom magam, nem merek szemeibe nézni, de van egy pillanat, mikor elkapom a tekintetét, igazából nem látom benne haragot, ám azonnal el is kapom szégyenkezve a csók miatt, úgyhogy nem tudom igazán megvizsgálni az arcát és kideríteni, hogy mit gondolhat. Talán nem is ez a legnagyobb problémám most, ugyanis Chris... egek, mire készül az az ember?! Egyre szaporábban, már-már veszélyesen gyorsan kezdek kapkodni a levegőért, hátralépek, ám a fal van ezúttal mögöttem. A bácsi egyből hozzám is lép, mire lepottyanok a fenekemre, a földre és veszetten próbálom előhalászni a bigyuszomat, amit az asztmámra kaptam. Ha most otthon hagytam volna, nagyon nagy bajba kerülnék, de szerencsére itt van nálam és használni is tudok.
A bácsi nyugtató szavait hallom, bár nehezen fogom fel őket. Csak arra tudok gondolni, hogy találkoznom kell Christopher szüleivel is és azok után, ami ma történt velem, nagyon friss emlékekkel, lehet nem mernék megjelenni előttük, főleg nem ilyen mocskosan. Félek tőlük is, pedig sosem adtak rá okot.
A szapora légzés nem múlik el, csak valamelyest enyhül annyira, hogy ne legyen kritikus az állapotom. Kezeimbe temetem arcomat, törölgetem a sebeimet és könnyeimet, miközben minden pillanatban reménykedem, hogy újra megjelenik mellettem Christopher, remélhetőleg egyedül és nem kerülök olyan helyzetbe, amiben fogalmam sincs, hogy miként viselkednék így hirtelen, holott én magam jöttem ide, gondolnom kellett volna rá.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Látom szemében a szándékot, azt, hogy elhatározza magát. Határozott és tudatos, s mégis kissé elégikus az, ahogy visszanéz rám. Mindketten tudjuk, hogy mire készül, mégis megkérdezem tőle, holott ijedt, már-már pánikszerű hangom sejteti vele, hogy csak megerősítésre lennének jó szavai. Nem is válaszol, amiből tisztán látom, hogy kavarognak benne is az érzések, fejébe vett valamit, valamit, amit nem szándékozott megtenni, ha most nem állítottam volna be, szóval bizonyára hirtelen elhatározás ez a részéről, tán nem is átgondolt. Nem akarom, hogy miattam megváltozzon az élete, nekem senki se mondja, hogy minden rendben lesz, hiszen már átéltem azt, hogy milyen, ha a szülők megtudják az igazunkat. Kettőnk igazát.
Christopher távozását nem tudom megállítani, elfog a pánik, majd azt követően az asztmám is kiüt. A földre rogyok, igyekszem nagyokat lélegezni, miközben elfognak a rémképek, hogy vajon milyen baja eshet neki. Lehet túlreagálom, lehet csak az emlékek túl élénkek még fejemben, mint ahogy attól is rettegek, hogy milyen szóval fognak illetni engem, miután megtudják, hogy ki vagyok a példás gyereküknek. Mert valljuk be, én rontottam el Christophert.
Kis idővel később érzékelem csak a bácsi jelenlétét, ki mély, gyengéd hangon próbál nyugtatni. Nem értem, miért ilyen kedves velem, ezidáig szemébe sem mertem nézni, hiszen féltem attól, hogy mit gondolhat rólam, ám ilyen közelségben, ennyire magatehetetlenül már nem tudom elkerülni a tekintetét. Meglepetésemre azonban kedves arccal néz rám, olyan kis sunyin, vagy csak látok valamit a szemében, amit már régóta észrevettem, csak nem tudok értelmezni. Mintha mindenről tudott volna kezdetek óta…
- Ugye… ugye nem lesz baja? - kérdem tőle fáradtsággal teli szemeimet felé emelve, mire a férfi megrázza a fejét.
- Egészen biztosan nem fog úgy járni, mint Ön - feleli egészen tisztelettudóan, amit betudok annak, hogy már pontosan tudja, hogy kije vagyok Christophernek. Nem foglalkozok azzal, hogy vajon honnan tudja, mi történt velem, hiszen mostanra már egyértelmű számomra, hogy ez a férfi minden reakcióból és minden elejtett szóból tökéletesen olvass. Ez bizonyára amolyan komornyik képesség. Nem igazán tud megnyugtatni a válasza, de elfogadom annyira, hogy valamelyest összeszedjem magam és a bácsi segítségével felálljak.
- Ha gondolja, elkísérem a mosdóig. - Pont erre gondoltam, szeretném tisztább lenni, mint most, elvégre izzadtság borítja arcomat, s testem egészét a menekülés és apámmal vívott küzdelmem okán.
- Az nagyon jó lenne… - felelem gyenge hangon és nehéz végtagjaimat megmozgatva követem a bácsit a fürdőig, ahol elmondja, hogy mit hol találok, ezáltal bátorít arra, hogy magamhoz vegyek tiszta törülközőt és törlőkendőt, míg ő az ajtó előtt vár és jelzi, hogy merre bújtam el, ha netán valaki ez idő alatt érkezne.
A rettegést felváltja az izgulás, amit Christopher miatt érzek, tudom, hogy mennyire nehéz pillanatokat él most át és ha csak belegondolok, hogy mi van, ha ő is úgy jár, mint én…. nem, az lehetetlen, a komornyik is megmondta, hogy az nem fordulhat elő és én szeretnék neki nagyon hinni. De akkor is, aggódom érte. Bűntudat lep el, hogy most nem vagyok vele, bár nem tartottam volna jó ötletnem ilyen ádáz módon berontani a vacsorájuk közepén, közel sem egészséges állapotban.
Megmosom az arcomat szappannal, noha nem gondoltam bele a szerteágazó gondolataimnak köszönhetően, hogy mennyire borzalmasan csípni fog a víz és a szappan egyvelege. Fájdalmas grimaszt vágok, de tűröm a fájdalmat, mert most csak az számít, hogy kulturált és szép legyek. Leöblítem az arcomat, s megtörlöm a törülközőbe a fejemet. Hallgatózni kezdek, hogy vajon történik-e kint valami, de még csak a bácsi lélegzetét sem hallom, úgyhogy úgy döntök van idő áttörölnöm a felsőtestemet is. Idebent milyen biztonságos… odakint pedig, nos, azt nem tudom, milyen. Nem tudom, mit gondolnak Christopher szülei rólam, vagy a valódi fiújukról, de próbálok immáron tisztábban sokkal pozitívabban hozzáállni a dologhoz. Végül is, még nem átkoztak ki erről a helyről (is).
Mély levegőt veszek, olyan mélyet, hogy biztosra vehetem, az összes tüdőhörgőcském abszolút tele lett oxigénnel, majd kilépek az ajtón. Lassan nyitom ki, mivel tudom, hogy itt áll a… bácsi és nem akarom, hogy rányissam, az biztos fájna neki.
- Köszönöm - suttogom neki már valamivel emberibben, s aggódástól sápadt arcomat a folyosó felé fordítom, ahol Christopher eltűnt. Még most is hallom lépteit, sőt, elég élethűen is, míg nem fel sem fogom, hogy újra őt és ezúttal a húgát nézhetem. Meredten bámulom őket, próbálom feldolgozni, hogy talán már vége is, már megtörténhetett minden, vagy éppen semmit sem mondott rólam, csak a húgát hívta ki, bárhogy is, érzem, hogy szívem egyre jobban felgyorsul, ahogy közelednek felém.
Ahogy megáll előttem, én még mindig csak állom meredten, hitetlenkedve hatalmas szemekkel bámulva őt, már-már tátott szájjal és nem próbálom felfogni, hogy újra itt van… sértetlenül. Nem is sejti, mennyire féltettem, hogy úgy jár, mint én.
Erős ölelésére kapok először levegőhöz mióta a bácsi mellett megtettem ezt legutóbb. Testének melegsége átjár, az mozdulatából, annak hevességéből pedig már tudom, hogy nagy dolog történt bent. Egyszerűen csak érzem rajta, olvasom a mozdulataiból, a testtartásából, hiszen ismerem őt nagyon jól, jobban, mint a világon sokan más. Felrobban a szívem, szorosan átkarolom nyakánál, arcomat az övéhez nyomom és már nem akarom leplezni sem a zokogást, amely a megkönnyebbültségtől tör rám.
Fogalma sincs, mennyire izgultam miatta, ahogy arról sem, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy mindezt megtette értem, kitálalt a szüleinek, igen, tudom, hogy megtette, mondania sem kell, belefáradtam ebbe a napba, az hatalmas érzésrohamokba, úgyhogy most csak hagyom kitörni mindezt magamból, hagyom, hagy zokogjak bele nem túl hangosan fülébe, s immáron egymáshoz és ezen ház összes lakójához is őszintén állva.
Szerelmes szavát hallva összetapasztom homlokunkat, érzésektől és levegőhiánytól megremegő ajkakkal csókolom meg érzelmesen, miközben ujjaim tarkójára csúsznak. Ez másmilyen csók, mint az összes eddigi… ez minden, mi én és ő.
- Szeretlek, Christopher! - suttogom ajkaiba a rövid, ám annál jobban érzelemtől heves csókot követően. Érzem, hogy pokolian ver a szívem a megkönnyebbültség, az mai nap okozta adrenalin és az szerelem egyvelegétől. Csak behunyom szemeimet, nem foglalkozva a két személlyel, kik itt állnak közvetlen közelünkben, vagy a szülőkkel, akikkel ki tudja mi van, homlokunkat érintve élvezem a közelségét és ölelem, amíg azt nem érzem, hogy már valamennyire én is itthon vagyok, Chrisszel vagyok.

- Mi volt az étkezőben? - kérdezem tőle az oldalamon az ő ágyában fekve, kimerülten, de már megnyugodva a nemrég történt eseményeket követően.  Csodálatos ez az ember.
- Köszönök mindent! Hogy… befogadtatok és hogy ekkora rizikót vállaltál miattam - utalok arra, hogy bevallott egy nagyon nem könnyű dolgot a szüleinek. Szeretném tudni, hogy mi történt vele ott, milyen hatások érték, el is felejtem, hogy tulajdonképpen még én sem meséltem el semmit a történtekből.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Ha Sophieval és Chris-szel együtt a szülei is jöttek volna, akkor feltehetőleg nem tudnának belőlem kirobbanni mindazon érzelmek, melyek több hónapja, netán több éve érlelődnek bennem, ám az elmúlt négy órában csúcsosodtak ki. Most viszont, ahogy meglátom Christophert és tudatosul bennem, hogy nem lett baja, arcvonásait nézve sem mentálisan, se fizikailag nem bántották őt , s bár vagyok ebben nem lehetek biztos, ebben a pillanatban nekem elég ennyi is, hogy felszabadulva terheimtől borulhassak Chris nyakába. Vajon tudja ő, hogy mindaz, amit most tett, mennyit jelent nekem? Többet is, mint gondolná, sokkal többet, így hát eszemben sincs visszafogni magam és könnyeimet. Jelenleg mérhetetlenül boldog vagyok, így már el merem hinni, hogy talán minden rendben lesz, tényleg nem szükséges elmennem, mert Chris nem küld el és... ha ő nem, a szüleinek sincs más választása. Még sosem tapasztaltam azt, hogy valaki, ki az én családomhoz hasonló közegben nőtt fel ennyire tudna hatni, illetve felülkerekedni a szülein. Lenyűgöző!

A heves események - legalábbis nekem érzelmileg biztosan - után kissé elvonulunk, szükségünk van rá, hogy legalább egy kicsit kettesben legyünk. Az ágyra dőlve le jövök rá, hogy az idegesség testileg is teljesen kikészített, ami hangomon is hallatszik, azonban szomorú már nem vagyunk, inkább csak nagyon fáradt. Kérdő pillantásokat vetek Christopherre, ahogy nem tud válaszolni kérdésemre. Mi az, hogy nem tudja? Nehezen tudom elképzelni, amit mond, persze nem kérdőjelezem meg, csupán újabb kéréseket szül bennem, amik ellenére némán figyelem őt, s hallgatom, ahogy kifejti az előbbieket.
- Mintha rosszul lenne? Miután elmondtad neki, vagy már azelőtt is? - Felé hajolok. Igazából megérteném, ha teljesen elfehéredett volna a hallottaktól... Nem igazán tudom, hogy mit kellene most éreznem. Aggódom még Chris miatt, mert nem akarom, hogy megromoljon a viszonya a szüleivel miattam, de közben pedig szeretnék kiállni kettőnkért és ha már eddig eljutottunk, hát küzdjünk tovább.
Kezeit megérzem derekamon, mire én is automatikusan mozdulok, közelebb kúszok hozzá épp annyira, hogy még kényelmesen be tudjam fókuszálni arcát. Köszönetét ugyan nem értem, mire fel mondja, de egy szerény kis mosollyal cirógatom meg orrát az enyémmel. Annyira durva belegondolni, hogy most már nem mehetek haza. Ijesztő feldolgozni ezt, de egyben annyira jó lenne, ha itt maradhatnék náluk, persze nem akarok betolakodni sem a család életébe, mindössze csak Chris-szel szeretnék lenni, s szinte bizsergek, ahogy hallom az erre utaló szándékát. Csókjára boldogságot árasztó szemekkel nézek rá, szám sarkaiban megjelennek az apró gödröcskék is, azonban megrázom a fejem.
- Inkább ne, nem kell áthozatni a cuccaimat, főleg ne Philipnek. Egy kicsit nem akarom, hogy tudják, hol vagyok, szükségem lenne valamennyi időre tőlük távol. Rendelek inkább új ruhákat, az orvosi cuccaimat is újra be tudom szerezni. - Talán kicsit érhetetlen most a gondolkodásom, de jelenleg mindent felülmúl a családom iránt érzett gyűlöletem, hiába nem kelleme az egész családra kivetítenem. Aidanak lehet szólni is fogok, hogy élek a következő napok valamelyikében, de az otthoniaknak, azaz Adamnak és anyának apa miatt nem szeretnék. Nálunk apa az út, teljesen mindegy is lenne, mit gondolna és mit tudna rólam a másik kettő.
- Szóval akkor tényleg lakhatok itt veled? - térek vissza a jelenbe és nézek rá csodálkozva, amint felfogom ténylegesen is a szavai mögött rejlő szándékot. - Ígérem, nem foglak zavarni a munkádban!

Our own D-day

Christopher & Aiden

- Ohh - veszem tudomásul, hogy milyen reakciót kapott Christopher a szüleitől, mikor bevallotta nekik az igazat és ez egy kicsit aggodalommal tölt el. De végül is, ez a legkevesebb és a legenyhébb reakció talán, amit egy szülő ilyenkor adhat és talán pozitívnak is kellene lennem tőle, most teljesen felesleges azon töprengenem, hogy vajon mi lesz, ha egyszer kidugjuk az orrunkat a szobából és lemegyünk, merthogy örökké nem lehetünk itt, nem bujkálhatunk. De ez majd csak a jövő zenéje, nekem is meg kell nyugodnom, na meg felfognom azt a sok mindent, ami történt velünk az elmúlt órákban és nem könnyű elhinni, hogy ezentúl minden más lesz. Chris szavaira eszmélek csak fel, hogy amennyiben tényleg annyira makacs vagyok, mint amilyen, úgy az összes eddigi cuccomat elveszítem, ideiglenesen biztosan. Noha nincs semmi, ami ne lenne pótolható, vagy ki kellene menteni a szobámból, mégis felkavarodik a gyomrom az érzéstől, hogy ezúttal tényleg ki lettem tagadva. Apám ki is mondta, az már más kérdés, hogy a saját haragomtól sem tenném be oda a lábamat, amit eddig otthonomnak hívtam.
- Igen - kuncogok a megjegyzésére, ami önmagában nem lenne vicces, de a helyzet siralmassága még egy ilyen kis apró megjegyzést is azzá tud tenni. Nem sokszor éreztem még ilyet, mint most: egyszerre vagyok boldog és mérhetetlenül szomorú is, mintha nem tudnám eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, de egyértelműen az utóbbit választom, hogy elnyomjam a lelkem mélyén még pokolian kínzó fájdalmakat. Én csak annak örülök, hogy együtt megyünk át ezen a nehéz folyamaton, hiába volt már előtte is párom, az merőben más volt, én azt hittem, hogy egyáltalán nem is tudtak róla apáék, ami mint utóbb kiderült, nem volt igaz, de az én szempontomból ez lényegtelen.
Enyhén szorítok kezén mellette az oldalamon fekve, mikor kimondja az igazságot, ami... teljesen érthető. Egy kicsit bűntudatom is van, hogy miattam vált legnehezebb napjává ez, ha nem jövök el, vagy ha nem is ismerjük meg annyira egymást, akkor most nem került volna ilyen helyzetbe, de az elmúlt háromnegyed év alatt már megtanultam mellette, hogy nem szereti, ha mindenért bocsánatot kérek, így ezúttal sem hagyom, hogy elhagyja a szó a számat. Vagy... várjunk csak! Azt mondta, hogy a legszebb napja? Mintha kissé meglepett szemekkel néznék rá, az imént beképzelt, feltehetőleg magamban megfogalmazott melléknév után teljesen elérzékenyülök, ahogy ízlelgetem a valóban hallottakat.
- Szerintem nekem egyszerre a legrosszabb és a legszebb. Vagy szimplán csak furcsa, őrült nap ez a mai. Veszettül azt érzem, Yesol, hogy ez az életem egy szakaszának a vége és egyúttal az új kezdete is. - Még mindig őt nézem, ahogy leveszi arcáról kezét és megláthatom teljes arcát, ami olyan higgadtságot és nyugalmat áraszt számomra, ami azonnal elárasztja a testem. Elernyedt állapotomban csak a szívdobogásom az, ami gyorsított tempójában nem képes megnyugodni.

Gyorsan elment a nap hátralévő része, aminek igazából örültem. Új nap, új remények, új kihívások, bár nem ez a reggel hozza el számomra a legkellemesebb ébredést, hiába Chris mellett térek magamhoz. Leginkább tanácstalan vagyok, az ismeretlenbe ugrok bele, s bizony jobban izgulok egy átlagos reggelizéstől, mintha vizsgázni mennék. Kezeim között sem olyan szaporán fordul meg a ruha, miközben felöltözöm, ami azt illeti, hozzám képest meglehetősen szótlan és görcsös vagyok. Christopherre pillantok, hogy leolvassam róla az érzéseit. Igazából nem tudom, melyikünknek nehezebb most, de nem is versenyzünk, a fő az, hogy kéz a kézben - képletesen biztosan - vészeljük át az elkövetkező órákat és bízzunk benne, hogy a lehető legnagyobb rendben megy majd minden.
- Részemről szerintem mehetünk - hangzik tőlem az annyira nem határozott kijelentés, miután megigazítottam a hajamat is a tükörben, majd Chrisre nézek.
- Te jól vagy? - Szerintem tudja, hogy miként értem.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Kicsit más ez a reggel, már azon túl is, hogy egymás mellett ébredünk. Hiába vagyunk együtt viszonylag régóta, nem tudom azt mondani, hogy megszokhattam már a teljes lényét magam mellett az ágyban, amint magamhoz térek reggelente és nagyon furcsa - de közben jó is - belegondolni, hogy talán az elkövetkezendő hetek minden napját így fogom kezdeni.
A kellemes érzés mellé azonban hamar társul egy kis szorongás is, hiszen tegnap este úgy tűntünk el az emeleten, mint teljesen felszívódtunk volna, és tulajdonképpen most van lehetőségünk - és egyben valamennyire kötelességünk is - találkozni újból a szüleivel, ezúttal azonban már ketten együtt. Ha felajánlaná a lehetőséget Christopher, hogy esetleg maradjak idefent, én akkor is lemennék, mert előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznem velük. Látom rajta is hogy nem annyira komfortos az arca, mint szokott lenni, amitől még jobban aggódni kezdek. Ha nem is hasonló módon, de valamelyest én átéltem már ezt otthon, ami miatt megkaptam a magamét és többek között az is vezetett oda, hogy most itt vagyok, tudom, hogy más minden, azonban az emlékek miatt hatalmas gombóc van a torkomban. Nem tudom, hogy mire számítsak.
- Én is... - hajtom le fejemet kissé gyenge hangon, majd elkezdem igazítani a póló alját, mintha meg lenne gyűrve, pedig egyáltalán nincs semmi ilyesmiről szó.
Kilépek az ajtón, még be sem szívom a folyosó levegőjét, mikor Christopher a világ legtermészetesebb mozdulatával fogja meg a kezemet, majd engedi is el rögtön. Mivel nincs időm kapcsolni, ezért mindössze csak arcát fürkészve keresem a gondolatait, bár pontosan tudom, hogy mik játszódnak le benne. Furcsa belegondolni, de nem tudom, hogy jelenleg melyikünk a feszültebb, ami csak azért nem megszokott, mivel szinte mindig ő tűnik annak, legalábbis hozzám képest.
Teszünk pár lépést, s látom, ahogy hátra nyújtja kezét, nem tudom, hogy pontosan mit szeretne, igazából azt sem, hogy én mit szeretnék, ám kis hezitálás után bátortalanul megfogom a kezét. Azt feltételezem, hogy csak egy kicsit legyünk így, higgyük el magunkról a valóságot, ebből adódóan ahogy a lépcsőhöz érünk az én ujjaim lazulnak az övén, viszont ahogy érzem, ő nem enged. Nem veszem el kezemet, csupán hirtelen úgy karót nyelek, ahogy legnagyobb parázásaimkor szoktam. Bízok Christopherben és abban, hogy nagyon is tudja, mi itthon a járás, de azért kellően elvörösödik az arcom, mikor megérzem ajkait. Nem most csinál először ilyet, múltkor is hasonlóképpen reagálhattam, de ezúttal talán még annál is intenzívebben átszíneződök. Szavak nem igen jönnek ki ajkaim közül, mosolygok, de irtó zavarban vagyok, ami nem rossz érzés, csak... hihetetlen ez az ember, ráadásul ő is tudja, hogy bármelyik pillanatban látóhatáron belülre érhetnek a szülei.
A keletkezett szín talán elmúlik, mire a konyhába érünk, de a merev testtartásom egyáltalán nem, így amikor meglátom a szüleit reggelizni, igazából nem is kell jobban kihúznom magam. Némán meghajlok, hogy tisztelettudóan üdvözöljem őket, bár nem lennék meglepve, ha nagyon nem kedves tekinteteket és szavakat kapnék tőlük.
- Jó reggelt! - Figyelem a reakcióikat, de ezzel együtt annyira hevesen dobog a szívem, hogy szinte felgyorsulnak az események. Leülök Chris mellé és kicsit ártatlan szemekkel nézek végig az asztalon. Egy pillanatra megállapodik a tekintetem az apján, de mihelyst rám pillant, gyorsan a felénk közeledő férfire nézek, aki megterít nekünk. Semennyire sem vagyok erős, azonban megpróbálom legalább valamennyire annak tüntetni fel magamat, úgyhogy egy halvány mosolyt engedek meg Chris felé, mielőtt nekilátnánk a reggelinkhez.
Ami elsőre szembetűnik, az a némaság. Nem tudom, hogy miattunk van ez, vagy általában ilyenek náluk a reggelek, nálunk rendszerint apa és Adam beszélgetésével telnek a nap első étkezései. Az étel viszont mennyei, ebben kapaszkodom, valamint mentálisan a mellettem ülő páromba is és próbálom nem úgy megélni az első ilyen alkalmat, mintha minden másodperce, minden szótlan pillanata kínzás lenne. Az igazság az, hogy semmit sem tudok róluk kiolvasni, ez talán nem is annyira meglepő, csak megint a saját családomhoz hasonlítva az esetet, apám bizonyára egész végig homlokát ráncolná. Ő is tud maszkot viselni, de ha rólam van szó, általában nem rest kinyilvánítani a nemtetszését.
Mikor aztán a megszokottól eltérő mozdulatot tesz az apja, én magam is felpillantok rá és a fiára. Értem, mit mond, de közben pedig mégsem. Az anyjára is vetek egy kérdő, már-már aggódó pillantást, miközben mindketten felállnak és távoznak. Mikor kiteszik lábukat az étkezőből, én csúszok jó pár hosszúságnyi egységet a székemmel Christopher mellé és hatalmas szemekkel hajolok közelebb hozzá és a borítékhoz.
- Most akkor micsoda? Nem utálnak minket? Engem? Mi történt az előbb és micsoda ajánlatról van szó, Chris? Nem értek semmit! - tör ki belőlem az elmúlt hosszú percek megannyi feszültsége már-már pánikszerűen. Tény, hogy bár ettem a szülők társaságában, annyira görcsölt a gyomrom, hogy nem vagyok biztos benne, hogy be tudta fogadni rendesen az ételt a hasam. A hatalmas kérdésáradattal együtt viszont azt is érzem, hogy kezdek megnyugodni, kiengedni testileg biztosan.

Our own D-day

Christopher & Aiden

Nem akarom őt elereszteni, dehogy is, csak ahogy sétálunk le a lépcsőn egyre jobban fokozóik mennem a menekülési kényszer, az, hogy a kézfogásunk bűn és titkolni kell, meglehet fejben még mindig otthon járok, csak egyszerűen csak az elmúlt napok kivételével bármelyik év bármelyik napján és szoknom kell, hogy nyíltak is tudunk lenni a külvilág felé. Az, hogy Christopher érezteti velem, hogy már nincs miért elengednem a kezét, merthogy mi vár nem vagyunk titkosak, az több mint csodálatos és egyben rendkívül szokatlan érzés. Ez egy olyan dolog, amit eddig nem tapasztaltam még, holott elvileg én vagyok a jártasabb az ilyen kapcsolatokban, úgyhogy rendkívül hálás vagyok Chrisnek, hogy átlendít a határon és tudatja velem, hogy nem csak mi szintet léptünk, nem csak az életem változott meg, hanem a kapcsoltunk is teljesen más korszakba lépett, legalább itthon, házon belül.
Nem igazán tudom, hogy mi ti történik ezután, azonkívül, hogy megyünk reggelizni, csak megyek Chris után a konyhába, ahol azonban ott vannak a szülei is. Erre számítani lehetett, úgyhogy annyira nem lep meg, csak jócskán befeszülök a találkozástól. Tegnap én nem láttam őket, egyedül Christopher tudatott velük mindent, szóval ez lesz az első alkalom, hogy úgy leszek a társaságukban, mint a fiúk barátja és nem mint a Kia vezérigazgatójának fia, s bármelyiket nézzük, egyik miatt sem várok nagy szeretett.
Az asztalhoz ülve egy erőltetett mosoly segítségével jelzem neki, hogy végül is megvagyok, azon kívül, hogy halvány fogalmam sincs afelől, hogy mi történik, a szülők is csendben vannak, ami nekem egy kicsit szokatlan, mivel nálunk mindig beszél valaki valamiről, ha más nem, akkor apa és Adam. Még akkor is némán figyelek, mikor meglátom a borítékot és hallom az az apuka szavait, csak épp nem értem, mire gondol, így hát minhelyt távoznak, jó nagy szemekkel fordulok Chris felé, s nem is vagyok rest egyből megszüntetni köztünk a távolságot székkel és mindennel együtt. A fordításától jóformán lefordulok a székről, szemeim kidüllednek és bizony eltelik pár másodperc, mire felfogom, hogy mit is mondott.
- Szóval akkor most… mi?? Várj. Tényleg te lettél a ceo? – Ép ésszel fel nem foghatom, hogy ez az egész előttem játszódott le, nyilván feltételezem lesz ennek hivatalos formája is, de mikor eljöttünk reggelizni a konyhába, akkor nagyon nem számítottam ehhez foghatóra. – Ez nagyszerű! – Vagyis gondolom az, meg ahogy érzékelem, ez nem hirtelen döntés, hanem már Christopher is pontosan tudta és bizonyára készült is rá. Meg mintha mondott volna valami olyat is, hogy egyetem után Christopher veszi át a céget, de mégis annyira hihetetlen ez most számomra. Ebből is látszik, hogy mennyire más a két család, nem mintha sok közöm lenne már az enyémhez, de minket nagyjából úgy kell elképzelni, mint az angol királyi családot, amíg nem hal meg az uralkodó, addig bizony nem veszi át senki sem a helyét, legyen a fia szintúgy nyugdíjas korú.  
Természetesen az sem kerüli el a figyelmemet, hogy mivel vonja párhuzamba a szerződést, illetve, hogy mennyire jókedvűnek látom. Érthető is, hogy boldog, hatalmas elismerésnek örvendhet és ez csodálatos érzés lehet. Én is elmosolyodom a rám jellemző arccal.
- Úgy érted, hogy elfogad minket, hogy itt maradhatok és lehetek… tudod, veled? -  nézek rá még mindig szüntelenül és nagyon izgatottá válok. Bár bizonyára így értette, de mindent kétséget ki akarok zárni.
Szinte felfoghatatlan az a kép, ami elém tárul Christopher személyében, sosem láttam még ennyire boldognak és felszabadultnak, vagy legalábbis per pillanat nem tudok és nem is akarok visszaemlékezni hasonlóra, s csak mosolyogva pislogva hagyom, hogy közelebb húzza magát – vagy engem hozzá, relatív – és átöleljen. Több sem kell nekem, én is átkarolom derekát és államat a vállára helyezem.
- Úgy örülök, hogy ezt átélhettem veled – mondom mielőtt még ő megszólalna, miközben combjaim simogatom fel-alá boldogan. Sosem éltem még át ehhez hasonlón, meglehet, pont ezért fogalmam sem volt, hogy mi történik.
- Persze, hogy szeretném! - Hát ez meg milyen buta kérdés volt? Rettenetesen régen töltöttünk már el együtt egy teljes napot. - Van esetleg valami terved, hogy mit csináljunk? Vagy csak úgy legyünk? - Mindkettő tökéletes lenne nekem, bár szó mi szó, bőven van mit átgondolnom, hogy berendezkedjek.
- Segítesz ideiglenesen beköltözni? Biztos van jó sok minden, amit át kell gondolni az érkezésem miatt, ha mást nem, azt, hogy mi minden kell nekem, amit nem hoztam magammal otthonról - húzom el szám sarkát, mert ahogy egyre többet gondolok erre, annál nagyobb lista jut eszembe, amit nem hoztam magammal, pedig kellene nekem. - Csak maradjunk itthon, jó? Nem akarom utcára menni egy jó ideig. Szerintem kiveszek szabadságot is. - Nem tudom abbahagyni a szövegelést, de szerintem mindezt már megszokta tőlem az elmúlt időszakban. Most nyer csak igazán értelmet az itthon és az otthon szavak közti különbség, én már itt vagyok itthon, és az eddigi házunkban meg otthon.
- De mindenekelőtt, megünnepeljük ezt a napot – már nem azt, hogy elfogadtak minket, még ha az is megérne egy ünneplést, hanem hogy az apja áldását adta arra, hogy mindezek után is Christopher legyen a cégigazgató. Noha fogalmam sincs, hogy miként ünnepeljük meg, de az biztos, hogy nagyon megtesszük.