Mindig az az ember voltam, aki tudni akart mindent. Jó, ez túlzás, de szerettem folyton a dolgok mélyére látni, az embereket megismerni. Van egy eleganciával és mértékletességgel teli énem, aki imádja a munkáját, kissé előbukkan belőle az, hogy gazdagabb családból származik, de sosem magamutogató és büszkeség sem tör rá olyankor. Megesik, hogy emiatt egészen egyszerű azt hinni rólam, hogy egy sznob liba vagyok, ám a valóság eltér. Sosem akartam apám nyakán élni, aki feltört egészen oda, hogy már csak pár lépésnyire van a Fehér Háztól. Jelenleg a Külügyminisztérium egyik tagja, magam sem tudom, miféle pozíciót szerzett meg, mert nem tud érdekelni valahogy. Az utóbbi négy évben nem is beszéltem vele. Kissé elzárkóztam a családomtól, nem nagyon van amúgy sem kivel tartanom a kapcsolatot, ápolni a rokoni szálaimat.
Nehezen jövök zavarba, ha kérdeznek múltamról, családomról vagy a jelenemről. Kicsit ugyan elgondolkodom, kinek mi köze van hozzá, de végül aztán szót ejtek, ha kell. A régi cserfes, két copfos lány eltűnt, helyette jött egy nő, aki elért valamit, és nem hagyta, hogy megállítsák őt benne. A jog mindig érdekelt, ahogyan a pszichológiai dolgok is. Nem vagyok még nagyon tapasztalt, ami a hivatásomat érinti, de igyekszem minél jobb lenni. Nekem pont jó az, ha nem kell egyedül dolgoznom, hanem csapatban segíthetjük egymást. Csapatjátékos, kitartó és türelmes vagyok.
Nekem is voltak hibáim, vannak is, és lesznek is. Még egyetem alatt vendégkíséretet vállaltam nagyobb cégvezetők és hasonló személyek mellett. Nagyon rosszul tettem, hiszen állandó zaklatásnak lettem kitéve, amit nem tudtam sokáig elviselni. Ugyan tudtam, mivel jár, mit akarhat egy ittas ember egy huszonkét éves lánytól. Titkoltam ezt a kis dolgot, szerencsémre, nem volt olyanra módjuk, hogy testileg bántsanak, mert hamarabb cselekedtem. Az volt az igazán jó döntésem. Életem második legjobbja. Az első a jogi kar volt.
Amúgy meg borzalmasan rosszul főzök, meg botrányosan tudok kinézni otthon, a lakás zugaiba, amikor mackónadrágot meg egy elnyűtt pántos felsőt öltök magamra... És itt a kamera. Csíííz. Talán nem is vagyok vészes nőszemély. Talán.


Hullafáradtan ülök le a laptopom elé, mellé leteszem a nemrég kiöntött rozé bort, ezt egy üzletembertől kaptam pár hete egy alkalmi rendezvény során. Az illata leginkább valami virágokkal teli mezőre hasonlít, finom és édeskés. Belekortyolok, közben pedig megnyitom a böngésző kereső oldalát, és a szabad kezem ujjaival a billentyűzet alatti részen zongorázásba kezdek. Azt sem tudom már, hogy mi az, amit nézni és olvasni szeretnék...
Nem tudok megnyugodni egy férfi beadott kérelme miatt. Többek között nekem osztották ki, hogy keressek új infót, kicsit szimatolgassak ebben a bizonyos ügyben. Fellebbviteli perre kell, hogy sor kerüljön. A tárgyalás csak úgy lehetséges, ha találunk valamit, amivel a bíró is elfogadja a kérelmünket. Tévesen elítélt személyről van szó. Legalábbis a férfi a barátját szeretné kihozni, mert biztos abban, hogy nem ő tette. Emberöléssel került börtönbe hét éve, amikor én még nem éltem itt. Pár napja ismertem meg az ügyet, már egy azóta nyugalmazott rendőrnyomozóval is tudtam beszélni erről, ő volt az egyik főnyomozó az ügy során. Megingott az igazságérzete, amikor kérdezősködtem nála. Annyit mondott, hogy ő a nyomozás lezárta után több alkalommal is volt olyan megérzése, hogy mégiscsak rossz embert kaptak el, de végül nem tett semmiféle pluszt azért, hogy jók -e a megérzései vagy sem. Beütöm a keresőbe az elítélt férfi nevét, majd pár a rendőrség által ellenőrzött ismerősei nevét is. Végig szeretném nézni azt a rengeteg albumot, vagy megtudni, hol járt akkoriban.
A gurulós székemmel átgurulok a szekrény felé, ahol az akta lapult. Magammal hoztam. Bolond vagyok, amiért itthon is ilyesmivel foglalkozom pihenés és minden egyéb helyett. Kitárom a jó néhány oldalas aktát. Belemerülök az olvasásába, és rá kell jönnöm, hogy kipihent aggyal sokkal jobban menne ez az egész, viszont mégsem teszem le a kezemből. Olvasom, de összefolynak a betűk már...

A bordó koktélruha comb alsó részétől áttetsző, sokat sejtető. Figyelemfelkeltő, az üzletember, akit több alkalommal is elkísértem valahová, egyre jobban bámul. Túl van néhány whiskyn, ez feltehetőleg feldobta őt, és próbálkozik azzal, hogy hozzám érhessen. Megragadja a derekam, közel húz magához, a jobb keze lecsusszan a fenekemig, míg másikkal az arcom simogatja. Ellöktem magamtól jó nagy erővel. Mondtam neki, ez volt az utolsó ilyen, többé nem lát. Ezután utánam jött, és kiabálva kérdezte: azt hitted, hogy mindig csak a kísérgetésed lesz a prioritás? Én ekkor egy pofonra nyújtottam a kezem, de ő megragadta, de kiszabadítottam magam, vagyis ő engedett a csuklóm szorításából, én meg a pillanatot nem hagytam ki. Eltávolodtam. Elindultam a vészkijárat felé. Tovább akartam lépni. Elfelejteni, hogy voltam én olyan idióta, hogy nem egy könyvesboltba kezdtem el inkább egyetem mellett dolgozni.

Emlékeim feltörtek, de felébredtem arra, hogy a székből majdnem kiestem. Beszundiztam. Pittyegett a telefonom, valami érdektelen hír lehet, be van állítva az ilyen is, merthogy ne maradjak le semmiről sem. Amikor megpillantottam, hogy a külügyminisztériumról van szó, azon nyomban oldalra suhintottam az ujjammal a hírt, hogy eltűnjön. Ridegen hagy, ha apám neve is benne van valami hírzáporba. Inkább végigolvasom a Háború és békét meg bármelyik Stephen King könyvet.
Kikortyolom a borocskát, aztán a konyhába megyek, hogy töltsek egy újabb pohárral... Majd pedig nekidőlök az ajtófélfának, és onnan nézek ki magamból. Össze kell kaparnom magam, hogy újra nekiálljak dolgozni. Vagy csak tényleg pihenésre szorulok.