Viszonylag nyugodt természettel rendelkezek, de ez a beszélgető partneremtől is függ vagy épp a nyomozásom miatti stressztől. Nagyon precízen odafigyelek a munkámra és arra, hogy a kellő besúgóból a megfelelő infót húzzam ki. Ehhez néha olyan dolgokhoz nyúlok vagy engedek meg magamnak, ami nem mindig törvényszerű. Túlságosan magabiztos vagyok, mert jó vagyok abban, amit csinálok, viszont egy-egy necces helyzetben nálam is kijön, hogy mégis csak nő vagyok. Hiába mutatom magam erősnek, mégis ha egy banda előtt állok egyedül, reszketek mint egy nyárfalevél a nememnek köszönhetően. A legnagyobb mumusom, ha egy férfi elkezd erőszakoskodni velem és nem tudom magam megvédeni. Rettegek, hogy egyszer pórul járok a fene nagy magabiztosságommal és megerőszakolnak.
Ezt viszont sosem mondtam senkinek, próbálok nem megnyílni olyannak, akiben nem bízok 100%-ig, nehogy fogást találjon rajtam. Eddig nem volt belsővizsgálatos ügyem, mindig is jó voltam abban, hogy magam után elrejtsem a nyomaimat.

Hihetetlen, de nem elsőként érkeztem az Andrews családba. Van két bátyám, egy öcsém és egy húgom. Mivel öten vagyunk testvérek, így elég sokszor tudtunk többféle szituációs játékot játszani. Nekem sosem volt kedvem babázni a húgommal, inkább a fiú testvéreimmel lógtam nagyon sokat. Velük lehetett katonásat, rendőröset vagy épp tűzoltósat játszani. Természetesen a húgom volt a védtelen áldozat, akit mindig ki kellett szabadítanunk a játékok során. Ahogy nőttem, úgy kezdett el jobban érdekelni a különböző ügyek feltárása. A tv-ben is nagyon sokszor néztem krimit vagy épp olyan rendőrös filmet/sorozatot, amiben izgalom volt és egyre jobban éreztem, hogy nekem ez a hivatás való. Rengeteg nyomozós könyvet kértem a szüleimtől különféle szülinapokra vagy karácsonyra. Agatha Christie-től az összes kötete megvan és rongyosra vannak olvasva.

Már az általános iskolában kitaláltam, hogy én ha nagy leszek akkor rendőr akarok lenni, azon belül is nyomozó. Mindig detektívesdit játszottam és ez miatt nagyon sokan el is kerültek, mert azt hitték, hogy agyilag valami nem százas bennem. Viszont volt egy legjobb barátom, aki sűrűn fordult hozzám segítségért. Én pedig mosolyogva és izgatottan a segítségére siettem, hiszen ezzel is megmutathattam a külvilágnak a tehetségemet.
Az eseteim szigorúan titkosak, így nem oszthatok meg mindent. Na jó, eggyel kivételt tehetek, mert látom a szemeidben a kíváncsiságot, de ígérd meg köztünk marad!

Esős délután volt, amikor a garázsban... Akarom mondani az irodámban rendszereztem a lezárt aktáimat, amikor Sophie belépett. Idegesen ejtettem bele a kezemben lévő kartont a dobozba az ajtó nyílását követően. Hirtelen tettem egy 180 fokos fordulatot, amitől Sophie vékony hangja megütötte a csendet. A mozdulatomat őt, a sikkantása pedig engem rémisztett meg. Így pár másodpercig álltunk egymással szemben és csak az eső cseppek kopogását lehetett a tetőn hallani.
- Sophie! Kopogás nélkül ne lépj az irodámba! – Morranok rá, de ő csak megszeppenve figyel engem azokkal a hatalmas szemeivel. Már ekkor tudtam, hogy egy újabb ügyem lesz és ez valahogy elfeledtette velem, hogy egy civil majdnem meglátta a lezárt ügyeimet.
- Kelly... Segíts! – Hallom sírásra elcsukló hangját, én pedig nem habozok, közelebb lépek és megnyugtató mosollyal megsimogatom a vállát. Ez az a momentum, amikor nyugodtnak kell lennem, ha azt akarom, hogy az ügyfelem is az legyen és el tudjon minden részletet mondani az esetről.
- Joey-t elrabolták. – Fakadt ki sírva, nekem pedig hatalmasra nyíltak a szemeim.
- Úristen... Miért akarná... Várj! Ki az a Joey? – Húzódott magasba az egyik szemöldököm és kérdőn tekintettem a síró barátnőmre, miközben egy papírzsepit nyújtottam felé.
- Megígéred, hogy nem nevetsz ki? – Szipogott és letörölt egy könnycseppet, én pedig komoly pillantással bólintottam.
- A játékmackóm. – Miután kinyögte, belőlem kitört a nevetés. Olyan jóízűen nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult, de Sophie-ra nézve, megköszörültem a torkom és próbáltam komoly lenni.
- Megvan már a születésem óta. És nem tudok nélküle aludni. Kelly, kérlek segíts! – Könyörögve kezdi el húzogatni a pulcsim ujját, én pedig az elfojtott nevetésemmel küszködve elvállaltam az ügyet.
- Ki rabolta el? És miért? – Vettem fontolóra és ránéztem az előttem álló lányra. Remélhetőleg minden részletbe be fog engem avatni.
- Fogalmam sincs, de egyből hozzád jöttem. Egy üzenetet is hagytak. – Hangján érezhető volt a szomorúság, de ekkor előbukkant a zsebéből egy boríték, amit izgatottságomban szinte kitéptem a kezéből. Egy fénykép és egy üzenet volt mellette. Tisztán látható volt a fényképen, hogy nem egy profi csinálta. Jobban megnézve talán az ujja is beleért, amikor készült a fotó. Csak hümmögtem, és meg sem hallottam, amit Sophie mondott. A levélre tértem át és gyorsan elolvastam.

McCain,
Mint látod, nálam van a Macid. Szerintem játszhatnánk egy kis játékot. Hívjuk mondjuk Maci vadászatnak.
Itt is van néhány szabály. Jelenleg a Maci egy darálóban van. Nagyon hasonlít a McCain Varázsdarálóhoz, amit te terveztél. Oops, milyen ironikus! Csak ennek éles pengéi vannak, nem pedig műanyag és nincs rajta hülye post-it, hogy „McCain Varázsdaráló”.
Maci darálója egy dobozban van, ami el van rejtve egy titkos helyre. Ma délután 4-re van beállítva egy időzítő, ami bekapcsolja a darálót. Éééés Maci le lesz D-A-R-Á-L-V-A! Apró darabokra! Kivéve, ha leszel annyira okos, hogy helyesen megoldod a feladatokat és előbb érsz oda. Kinyitva a dobozt az időzítő megáll és ezzel Maci biztonságban lesz.
Tik-tak, az idő ketyeg! Itt az első kérdésed. Kész vagy?
„Egy nő csokit eszik a kék kerítésnél, amíg vár, hogy elutazzon Philadelphia-ba. Hova mutat a nő?”
Oh, valamit elfelejtettem. Még egy apró szabály. Ha bárkinek is szólsz a játékról, akárkinek, akkor az időzítő meg fog változni. Kitalálod, hogyan? Ha megszeged a szabályokat, ez az... Nem is vagy olyan hülye.

Elolvasva megint csak hümmögök egyet. Azért azzal tisztában kell lenni, amit benne írtak és ezt Sophie-tól is megkérdezem. Elvégre azzal, hogy megmutatta nekem a levelet, máris szabályt szeget, de a lány csak megrántja a vállait könnyező szemekkel. Biztos benne, hogy egyedül nem tudná megoldani a rejtvényt és kockáztat. Mindenről alaposan kikérdezem, hogy ki tudhat Joey-ról a maciról, mire elég hosszú listát kapok. Azt tudni kell Sophie-ról, hogy nagyon szeret feltalálni dolgokat, a korához képest elég kreatív. Mint a levélben is megemlített Varázsdaráló is az egyik iskolai feltaláló versenyre készült. Nem mondom, ha felnő biztosan benne lesz az újságokban a találmányaival.
Kicsit hosszabban tanulmányozva a levelet, rájövök arra, hogy a tolvaj nemrég náluk járhatott, viszont Joey-t nem ismerheti, mert úgy hivatkozik rá, mint „Maci”, nagy M-mel. Mint tudjuk, ha valaki ismer valakit, akkor biztos, hogy a nevén nevezi. Arra is időközben rájövünk, hogy ez valószínűleg bosszú lehet, de mégis kié és miért? Sophie rámutat Ben York-ra, akivel nem vagyunk puszi pajtások. Stimmelhet a felvetés, és ez az ő módszere is lehet.
- Gondolkozzunk! Philadelphia-ba készül egy csokit evő nő... Mehet busszal és vonattal is. – Hangosan gondolkozok, hátha jobban eszünkbe jut valami olyasmi, ami kicsit előrébb visz minket ebben az ügyben.
- Igen, de nincs időnk mindkettőt megnézni. Le fogják darálni Joey-t. – Kétségbeesetten tekint rám Sophie. Abban igaza van, hogy nincs időnk mindkettőt leellenőrizni, de van még valami segítség a levélben. Kék kerítés... A busz állomáson noha nem voltam túl sokszor ott, nem emlékszek kék kerítésre. A vonat állomáson viszont van, hisz minden második héten a nagyszüleimhez utaztam vonattal. Meg is van, irány a vonat állomás!
Felkaptam a sötétzöld esőkabátomat és Sophie karját megfogva húztam ki az irodámból, hogy egyenesen a vonat állomás felé menjünk. Nincs messze, pár utca sarok.
- Minek ez a zöld esőkabát? Úgy nézel ki benne mint egy óriás uborka. – Magam mögött hallom, de nem foglalkozok vele, már megkaptam egy párszor ezt a jelzőt. De detektív vagyok és nekem szükségem van erre. Mellesleg meg esik az eső, mégsem ázhatok el, hogy néznék már ki?
Nem kellett sok, hogy a vasút állomásra érjünk, hiszen rohantunk. Megérkezve a nagy órára pillantok és csekkolom az időt. 12:20. Tehát van még 3 óra 40 perc 4-ig.
- Hogy találjuk meg? Rengeteg nő van itt. – A sírás nyugtalanított, mert el kellett ismernem, igaza van. Nehéz lesz ennyi ember közül felismerni azt, aki nekünk kell. A kék kerítés még mindig egy indulópont, így ezt elmondva Sophie-nak, ő is lefoglalta magát a kereséssel. Kerítés... Kerítés... Nincs kék kerítés. És mi van ha nem kerítésről van szó. Kezdjük elölről. Egy csokit evő nőt keresünk, aki épp Philadelphia-ba tart. Megnéztem a táblát és egyetlen egy vonat fog indulni Philadelphia-ba, még hozzá az ötös vágányról. Megfordultam az ötös vágány felé és elindultam. Kék kerítés nincs, de van egy mozgó poszteres tábla, aminek kék a kerete. Ez az! Kék keret sokkal valószínűbb, mint a kék kerítés. A poszteres táblát kezdtem el fürkészni a szemeimmel, de nem csokit evő nő volt rajta, hanem egy borotva reklám. És ekkor történt a csoda, átfordult és lám egy csokit evő nő, aki épp mutat valamerre.
Pillanatok alatt húzódott mosolyra a szám, megtaláltuk! Már csak ki kell találni, hogy merre mutat. Próbáltam a táblává eggyé válni és egy ingyenes térképet ajánló dobozt pillantottam meg egyenesen az újság árus mellett. Elindultam Sophie-val az oldalamon, hogy fényt derítsünk a titokra.
Egy borítékot láttam a doboz belső oldalára ragasztva, így a tetejét kinyitva nyúltam bele, hogy kiszedjem. A borítékon ez állt: McCain és barátja.
Megforgattam a szemem, biztos vagyok benne, hogy Ben keze van a dologban. De nem tétlenkedtem kinyitottam a borítékot és elolvastam a levelet.

McCain, Andrews,
Gratulálok. A válaszod helyes, de! Oh, megszegted a szabályokat. Figyelmeztettelek, hogy ne mondd el senkinek, ugye? Megszegted a szabályt, így az időzítő most már 3 órára van állítva a 4 helyett.
Tik-tak, Maci ideje véges... Mindeközben üdvözöllek a játékban Kelly. Itt a te játékod. Egy mobil is van a dobozban a daráló mellett. Ezen a mobilon rajta van, ahogy szapulod a dirit és a többi tanárt, hogy mennyire kretén az összes és hogy kritizálod az iskolai szabályzatot. Ez az én titkos felvételem rólad. A napjaid megvannak számolva, mint detektív. Hamarosan elveszíted a titulusod. Imádom ezt a játékot! Muhahaha...
Itt az újabb találós kérdés számotokra:
"Két diák olasz teát iszik. Kódot használnak 10-1-14-8-6-9. Hova mennek?"
Ne felejtsétek a szabályt! Ne mondjátok el senkinek a játékot, vagy az idő csökkenni fog. Ha kinyitjátok a dobozt azzal megszakítsátok az időzítőt és a nap meg lesz mentve.

Olvastam fel hangosan, Sophie pedig megint könnyezni kezdett, ahogy érzékelte, hogy most már 1 órával kevesebb időnk van megtalálni Joey-t. Engem nyugtalanított más is, ami a levélben meg lett említve.
- Mikor szapultad az iskola vezetést? – Hangzik a kérdés Sophie szájából is, miután a fejemben ez már megtörtént. Őszintén szólva, erre nem emlékszem, de az, hogy le akar járatni, nem újdonság. Egy egyszerű váll rándítással újra az órára pillantok. 13:15 a pontos idő. Tehát maradt még 1 óra 25 perc.
Az idő sürgetett, nekem pedig egyre jobban kezdett dobogni a szívem. Mi van, ha a felvétel igaz és hamarosan mindenki megtudja, hogy milyen szörnyűségeket mondtam a tanárok háta mögött. Igaz, bár nem emlékszem, hogy valaha is panaszkodtam volna valakinek erről, de Ben-ből bármit kinézek. Ő az a gazdag elkényeztetett ficsúr volt, aki felvágott mindennel, közben pedig olyan hülye volt, mint a seggem. Most pedig kész volt arra, hogy ártson nekem és kirúgasson. Joey pedig... Ő csak egy járulékos veszteség. Egy eszköz, amivel engem sarokba tud szorítani.
- Sophie. A suli közelében van egy kávézó. Ott lehet teát is kapni, nem? Mi is a neve? – Mindig a kávézó előtt megyek el, ha suliba megyek, de sosem néztem meg tüzetesebben a helyet. Beültünk is oda, de akkor is inkább az étlappal voltam elfoglalva, mint a hely nevével.
- Constanza. De az olasz név? – Sophie határozottan szólal meg a nevet illetően, nekem meg szinte egy villanykörte gyulladt ki a fejem felett.
- Igen... Nem... Nem vagyok benne biztos. Muszáj felhívnom Mary-t. Ő tudja. – Elbizonytalanodtam, de van egy másik barátom, aki nagyon jók ezekben. A telefont elő húzom a zsebemből, de Sophie a képernyőre teszi a kezét és aggódva figyelmeztet a levélben leírtakra. Ha szerencsénk van, akkor hamarosan az ügy végére járhatunk. Nyugtatólag rámosolygok Sohpie-ra, bár belül egyáltalán nem vagyok nyugodt, sőt. Majd kiugrik a szívem a helyéről, mégis csak Joey „életét” kockáztatom és azt a tényt, hogy engem örökre elbocsájtanak az iskolából.
Röviden elmondom, mibe is keveredtem és miért kérdezem tőle azt, amit. Mary megerősít, hogy Constanza egy olasz név és felajánlja a segítségét. Találkozzunk a kávézóban.
20 perc kellett mire a kávézóba beértünk a vasút állomásról. Gyorsan az órámra pillantottam, mikor helyet foglaltunk az egyik asztalnál és vártuk Mary-t. 13:35. Még van 1 óra 25 perc.
Mary hamarosan betoppant az ajtón és mosolyogva intett nekünk, miközben az asztalunk felé sétált.
- Sziasztok. – Hangzott a szájából, majd hol egyikünkre hol másikunkra tekintett.
- Szia. – Egyszerre hangzott a köszönésünk Mary felé, viszont én szólaltam meg először.
- Sietnünk kell, már csak kicsivel több időnk van mint 1 óra. Valami olyasmit kell találnunk, ami sosem változik, hiszen Ben tuti, hogy már hetekkel ezelőtt elkezdte tervezni ezt a „játékot”. – Mutatok idézőjeleket az ujjaimmal. Mindketten egyetértettek abban, hogy valami olyasmit kell keresni, ami a kódot nem zavarja össze, ha csak nincs a pultos is beavatva. Kétlem. Mary az ital táblára bök, ami a pultos háta mögött van.
- Az italokat sosem cserélgetik. – Hívja fel a figyelmemet és én is odapillantok. Oké, mi van azon a táblán.

Kávék

Szuper jeges kávé
Espresso
Cappuccino
Tejes kávé
Hosszú kávé
Latte
Macchiato
Olasz különlegesség

Teák

Almás-fahéjas
Indián cseresznyés
Menta
Zöld
Fekete
Kamilla

Tehát a kód 10-1-14-8-6-9. Hogy lehetne összerakni az itallappal? Pár perces gondolkozás után, beugrik valami. Vegyük a soroknak az első betűit. 10. sor első betűje I. 1 sor első betűje S. 14. sor első betűje K. 8. sor első betűje O. 6. sor első betűje L. 9. sor első betűje A. Amikor ez a fejemben összeállt, felugrottam örömömben a székről, mire az összes szempár rám szegeződött.
- Iskola. – Mondom ki büszkén, miután dekódoltam a számokat. Tehát az iskolában van a következő nyom, így nem is késlekedtem, hiszen nem volt már olyan sok időnk megtalálni a dobozt, ráadásul az iskola hatalmas volt. Kezembe kaptam az esőkabátom és a barátnőim után mentem. Mielőtt kiléptem volna, magamra kaptam az esőkabátot, hisz most már szakadt az eső. Mary fura tekintete, mosta le a vigyoromat.
- Mi van? – Kérdezem tőle nem túl kedvesen, miért néz ennyire engem.
- Kelly... Tudtad, hogy úgy nézel ki, mint...
- Ne is folytasd! – Vágok a szavába, nem akarom hallani, nem ő az első, aki ezzel jön. Az iskolába kell mennünk azonnal. Még jó, hogy a következő utca az, így csak 1 percbe telik. Belépve az első ajtón – a két ajtó közé érkezve -, odafordulok Sophie-hoz, hogy megtudjam az időt. 13:45. Tehát van még 1 óra 15 percünk átfésülni az egész iskolát. A portás kis ablaka jobb oldalt helyezkedik el és mily meglepő, de nincs itt, más különben már rég kiküldött volna minket. Amúgy ő szokta az ajtót kinyitni az idejáró diákok, tanárok előtt. Ez amolyan biztonsági előírás, hogy illetéktelenek ne tudjanak engedély nélkül az iskola területén mászkálni. Messzire nem kell mennünk, mert meglátom az előttem lévő ajtó ablakára ragasztva egy borítékot, rajta ez áll: McCain, Andrews és barátja.
Hezitálás nélkül bontom ki a borítékot és hangosan olvasom, hogy a többiek is hallják.

McCain, Andrews, Fox,
Gratulálok. Egy újabb helyes válasz! De... Sajnos megint megszegtétek a szabályokat.
Üdvözöllek a játékban Mary. Van számodra egy meglepetésem. Egy másik telefon is helyet foglal a dobozban, rajta az összes enciklopédia címével, amiket felhasználtál az összes beadandódhoz. C-c-c. Nem fog örülni neki Mrs. Wilson, ha megtudja, csaltál az összes háziddal.
Ne feledjétek! Ha kinyitjátok a dobozt, akkor az időzítőt hatástalanítjátok és megmentitek a napot. Izgatott vagyok, hisz a játéknak mindjárt vége. A doboz valahol az iskolában van elrejtve. Adok egy tippet: menjetek a tanáriba!
Majd elfelejtettem. Mivel megint megszegtétek a szabályokat az időzítő most már 2-re van állítva, nem 3-ra.
Tik-tak, kifogytok az időből.

Sóhajtok egyet. Rápillantok Sophie-ra, aki hatalmas szemekkel bámulja a telefonja képernyőjét. Némán felém tartja és ugyanez az érzés fogott el engem is. Melegség áradt szét a testemben, a szívem úgy dörömböl a mellkasomban, hogy szinte fáj. 13:55 van. 5 percünk van arra, hogy megtaláljuk a dobozt. Mary a portás ablakán bemászik annyira, hogy elérje az ajtó nyitó gombot. Halk berregés jelzi, hogy szabad az út. Mindhárman betolongunk az iskolába, ahol csend honol. Az összes tanárnak valamilyen értekezlete van, így biztos csak mi vagyunk jelenleg az épületben.
Azért mégis osonásra intem a többieket. Nem kéne, hogy itt a cél egyenesben lebukjunk és örökre véget érjen Joey „élete”, az én „karrierem” és Mary jó hírneve.
Miután megbizonyosodtunk, hogy a tanárok folyosója üres, rohanni kezdtünk. Az ajtó előtt megállva, mindhárman leguggoltunk. Én elsőként nagyon lassan és óvatosan kinyitottam az ajtót. Nem láttam senkit, így ujjaimmal még jobban belöktem azt. Senki sem volt bent, így kifújtam a levegőt. Van még nagyjából 4 percünk, hogy megtaláljuk. Mindenki szétszéledt és a tanárok asztalán kerestük a következő nyomot. Hol lehet? Kellett pár perc mire Sophie felkiáltott.
- Megvan! – Egy papír lapot tartott a kezében, amin annyi állt, hogy „küldjetek egy sms-t”. Alatta pedig egy számunkra ismeretlen telefonszám. Sóhajtottam egyet, már csak 3 percünk van.
- Oké, akkor valaki küldjön egy sms-t. – Nézek rá a többiekre, de mindketten úgy állnak ott, mintha nem életekről lenne szó. Bevallom, én is félek a következményektől, de muszáj cselekednünk. Már csak 2 perc.
- Nem bírom! Joey-t akarom! – Elkezdett Sophie sírni, Mary pedig a hátát simogatva próbálta nyugtatgatni. Nekem kell cselekednem. Már csak 1 perc és még mindig nem sejtjük, hogy merre lehet a doboz elrejtve.
Kikapom Sophie kezéből a mobilját, majd egy „itt vagyunk” üzenetet küldök a megadott számra.
40 másodperc van hátra.
Az izgalomtól apró gyöngyöző izzadtság cseppek jelentek meg a homlokomon.
A telefon rezgéssel jelzi, hogy Ben válaszolt. A következő állt benne: „a doboz a nagy teremben lévő asztal alatt van, Andrews.” Olvasom hangosan, mire Mary nyög egyet.
- De... De... Ott vannak a tanárok értekezleten. – Falfehérré váltam, de nem volt késlekedni való időnk.
30 másodperc van hátra.
Rohantunk a nagy terem felé.
20 másodperc.
Az ajtó előtt hallottam, ahogy a diri hangja kiszűrődik bentről. Ha most ide berontunk, akkor óriási nagy pácban leszünk és ezt Ben is biztosan tudta.
10 másodperc.
- Várjunk! Megnézted, hogy Joey a szobádban van-e? – Fordulok Sophie felé, aki a felismeréstől ledermedt.
8 másodperc.
- Nem. Megtaláltam a levelet és a képet. Egyből hozzád rohantam, hogy segíts. – Magyarázza Sophie, aki egyáltalán nem is foglalkozott a levél valódiságával.
7 másodperc.
- Azonnal hívd fel apád, hogy nézze meg. – Parancsolok rá és visszaadom neki a telefont, aki késlekedés nélkül tárcsázott.
6 másodperc.
Most kell eldöntenem, hogy berohanok-e és megnézem a doboz valóban az asztal alatt van-e az összes bizonyítékkal, vagy várok és kockáztatok. Közben Mary-hez fordultam és megkértem, hogy menjen az ablakhoz. Biztos vagyok benne, hogy Ben figyel minket, különben honnan tudná, hogy hárman vagyunk már a kezdetek óta és, hogy mit csinálunk.
5 másodperc.
Sophie az apját próbálja meggyőzni, hogy menjen fel a szobába és nézze meg Joey ott van-e. Kifutunk az időből, én pedig nem tudom, hogy mit tegyek. Várjak vagy kockáztassak?
4 másodperc.
Futásra készen állok, bár már így is kevés időt hagytam magamnak, hogy berohanjak és úgy érjem el a dobozt, hogy senki se kapjon el.
3 másodperc.
Sophie-ra nézek, aztán meghallom a tapsot a nagy teremből. Végeztek az értekezlettel, vagy legalábbis szünetet tartanak.
2 másodperc.
Sophie-ra pillantok, de már elkéstem, nem lenne időm hatástalanítani a dobozt.
1 másodperc.
- Megvan Joey. Otthon van a párnám alatt, ahol szokott. – Sophie megkönnyebbült hangját hallva egy hatalmas levegőt fújok ki magamból. Elfogyott az idő, viszont Joey biztonságban van. Na, de mi van a mi bizonyítékunkkal. A nagy terem ajtaja nyílik és Mrs. Wilson bukkan elő mögötte.
- Maguk mit keresnek az iskolában? – Meglepetten teszi fel a kérdést, hisz azért maradt el a mai nap, mert a tanároknak valami tovább képzésük és értekezletük volt. Megnyugodtam, mert már rég meg kellett volna kapniuk az anyagokat rólam és Mary-ről, de látszólag a tanárnő nyugodt volt. Mindent elmondtam neki az elejétől a végéig és, hogy Ben York-ot gyanúsítjuk a játékkal. Mivel nincs semmi bizonyítékunk, mert a telefonszám is ismeretlen, nem Ben-é, ezért csak vádaskodásnak minősül. A doboz viszont nem került elő, így mikor be akarnék menni a nagy terembe, hogy megnézzem valóban ott van-e, Mrs. Wilson kitárt karja állít meg. Muszáj bemennem és megtudnom, hogy mi van a dobozban, ha egyáltalán ott van. A tanárnő maga ment be, hogy megnézze és mielőtt kinyitotta volna, ráordítottam, aki megrezzenve fordult hátra a többi tanárral együtt.
Nagyot nyeltem, de megkértem, hogy hozza ki inkább a folyosóra, aki eleget is tett a kérésnek. Együtt bontottuk ki és egy hatalmasat robbant. A füst szétáramlott a folyosón, mi pedig köhögve próbáltunk levegő után kapkodni. Az ablak pillanatok alatt nyílt ki. Füst bomba. Nem halálos, jó diák csíny, mégis volt benne valami. A füst kiáradt az ablakon és ekkor szól Mary, hogy Ben ott fut az udvaron.
Ben hátranézve rohant, amikor hirtelen koppant és a földre huppant. Annyira megszédült az ütközéstől, hogy fel sem fogta mi történt, még a jajveszékelést sem hallotta meg. A gondnokba futott bele erőteljesen, aki a térdét fájlalta. Mrs. Wilson az ablakon át szólt neki, hogy hozza be, mert beszélni akar vele.
Pár perccel később, már mind a négyen a tanáriban voltunk, ahol kikérdezett minket. A mi sztorinkat már tudja, de semmivel sem tudjuk bizonyítani, hogy Ben volt a tettes. Ő viszont csak röhögött a szánalmas próbálkozásunkon. Arra viszont nem gondolt, hogy a tanárnő megcsörgette a telefonszámot, ami a papír darabon volt és Ben zsebében csörgött ki. Most már megvan a bizonyíték ellene.
- Még azt nem értem, mire volt jó a füst bomba? – Kérdőn tekint rám a tanárnő, nekem viszont már össze is állt a fejemben a kép.
- Ha berohanok az értekezlet közepén és kinyitom a dobozt, akkor a füst miatt beindul a tűzérzékelő és mindent ellep a víz. Ezáltal nem csak hatalmas összegű kár keletkezett volna az iskolában, de még engem is kicsapnak ezért, hiszen Ben ha kijut, simán eldobja a telefont és soha senki sem fogja megtudni, hogy benne volt a keze. A bűnbak pedig én lettem volna. Szép terv volt, de megbuktál! – Magyarázom el a végét, majd Ben-hez fordulok, mert majdnem kicsúszott a kezünkből, de végül elkaptuk. Minket elengedett Mrs. Wilson, de Ben-t nem, mert még a szüleivel is akar beszélni, hogy füst bombát rejtett egy dobozba, ami már túl mutat egy diák csínyen.
Mielőtt elhagynám a tanárit, Mrs. Wilson hangját hallom.
- Ms. Andrews! Szép munka! De ezt az esőkabátot hanyagolja. Úgy néz ki benne, mint egy óriás uborka. - Lehunyt szemekkel csak sóhajtok egyet és elhagyom a termet.
Kilépve a suliból, mindhárman egy mosoly kíséretében pacsit adtunk a levegőben egymásnak. Szép volt, még egy ügyet felgöngyölítettem.
Odahaza az irodámban megírtam az aktát, csatoltam hozzá a leveleket és a fotót. Még egy sikeresen megoldott ügy kerül a többi közé. Az akta neve pedig: 5 másodperc.

Immáron büszkén állok felöltözve az osztálytársaim mellett a diplomaosztómon. Mind elvégeztük sikeresen a rendőr akadémiát. Most már valódi ügyekkel foglalkozhatok és gyerekkori álmom valóra válhat, nyomozó leszek.
Őrmesteri pozícióban kezdtem neki a karrieremnek. Nem arról álmodoztam, hogy egy járőr autóban fogom a társam történeteit hallgatni. Nem izgalmas egyáltalán, nekem adrenalin kell, olyan, ami felpörget és valóban tudom használni a képességeimet. Szinte visszasírom a gyerekkoromat, amikor detektív voltam. A legjobb még hozzá.
Évekig járőr voltam, tapasztalatot gyűjtöttem, informátorokat szereztem. A főnököt is nyüstöltem, hogy én ennél több vagyok. Az egyik sikeres akcióban léptettek elő hadnaggyá. Mivel ezt a pozíciót nem a járőr autóban akartam eltölteni, így egy újabb megbeszélésre jelentkeztem be az ezredesnél.
Kihívást akartam, valami olyat, ami nekem való. Gondolkozni akartam és sikeres lenni, még ennél is jobban. Előnyömre vált, hogy nagyon is elégedettek voltak velem, így mikor nyugdíjba vonult a bűnmegelőzési csoport főnöke, majdnem mindenki lépet egy pozíciót előre, így megüresedett náluk egy hely. Ezt a helyet kínálták fel nekem. Örültem neki, legalább civilként dolgozhattam. Sokkal kényelmesebb volt, mint a rendőri egyenruha. Már pár éve a bűnmegelőzésnél teljesítek szolgálatot és nagyon is élvezem.