Nálam jobban senki se tudhatta, hogy mennyire hálásnak kellett lennem azért, mert Heather a mai napig hajlandó volt betölteni a titkárnőm szerepét. Ahhoz képest, hogy eredetileg csak azért vettem fel, hogy rendben tartsa az irodámat jóval nagyobb szerepet sikerült végül kivívnia magának, persze, mindezt nem önszántából. Mondjuk úgy, hogy teher alatt nő a pálma, én pedig szerettem elkényelmesedni, így egy idő után Heather lett a két lábon járó emlékeztetőm, csomagküldő szolgálatom, ébresztő órám… igen, ki kell mondanom, ez a nő aranyat ért.
Más kérdés, hogy tudtam, eddigi gyümölcsöző kapcsolatunknak hamarosan vége szakad, hiszen elérkezettnek látta az időt egy magasabb szintre emelni a párkapcsolatát jelenlegi partnerével, magyarán anyai örömök elé szeretett volna nézni… az én kiszolgálásom segítésem és ez utóbbi vágya viszont nem volt összeegyeztethető. Időszerű lett volna feladni azt a bizonyos álláshirdetést és Heatherrel egy nagyobb rostálást tartani, de szerettem volna minél tovább elhúzni a dolgot. Pontosan tudtam, hogy nem kis önzőség ez a részemről, elvégre inkább együtt kellett volna örülnöm vele, viszont nem voltam biztos benne képes lesz-e bárki úgy ellátni a feladatokat, mint ahogy Heather tette, vagy egyáltalán… túléli-e társaságomban hosszútávon. Úgy éreztem, meglehet hamar felmondásra késztettek majd néhány jelentkezőt. Nem azért, mert ez a célom, hanem inkább mert nem igazán voltam egy egyszerű eset. Rendben most mondhatnánk: ha tisztában vagyok ezzel, akkor miért nem változtatok a dolgon? Talán azért, mert a régi szokásokat egyre nehezebb felülírni minél idősebb az ember.
De miért is volt ebbe lényeges belemennem? Leginkább azért, mert ha Heather nem szól rám, akkor nagy eséllyel teljesen kiment volna a fejemből, hogy a mai napra is volt egy időpontra érkező páciensem – és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy egyszerű eset lesz. Valljuk be, még egész friss húsnak számítottam ebben a kriminálpszichológia témakörben, nem véletlen, hogy egyelőre ha részt is vettem egy börtönlátogatáson, leginkább a mentorom által kezelt páciensekkel találkoztam és próbáltam minél inkább megfigyelni a technikáit és felkészülni arra a napra, mikor magamtól, teljesen egyedül kell majd ilyen esetekben eljárnom.
Épp ezért, mikor mentoromat felkérték, hogy lássa el Ezra O’Neal szerepét, ő inkább beajánlott engem a nemes feladatra, hiszen a férfiról meglévő akták alapján úgy vélte „kezdő esetnek” kifejezetten jó lesz a számomra. Hogy is fogalmazzak szépen? Találhatott volna valami jobbat is.
Mivel Heather már elég jól ismert, így már a találkozó előtt három órával felhívott azzal az indokkal, hogy bár tudja, biztosan mérhetetlenül elfoglalt vagyok – hallottam ám az iróniát a hangjában, de a valóság az volt, hogy nem tévedett, hiszen épp ihletett állapotban voltam, így pedig egész jól haladtam a legújabb regényemmel – de Mr. O’Neal pár óra manhattani irodámban lesz, nem kellene túlzottan megváratni. Nem túl nagy jókedvvel, de kénytelen voltam igazat adni neki, így hagytam elveszni a kreatív energiáimat, amik így helyet adhattak a professzionalizmusnak. Haha, jó vicc, szép is volna, ha ilyen egyszerűen működne!
Kevesen gondolnak bele abba, hogy nem csak az ügyvédeknél és más prominens személyeknél fontos a ruha megválasztása, ez ugyanúgy érvényes mindenkire, aki valamely segítőszakmában van jelen. Itt nem arra gondolok, hogy adj magadra, legyél ápolt, ne a lyukas pólódat vedd fel, hanem az emberek átgondolják, mit is akarnak mutatni annak a személynek, akivel találkozni fognak. Például: én nem mehetnék beállított hajjal, tökéletes sminkkel, magassarkúban és rövidke kosztümszoknyában egy kismamákkal történő csoportos terápiára, elvégre a dolog vége valami olyasmi lenne, hogy ők terápiás célzattal keresztre feszítenek. Egy kismama kisebb gondja is nagyobb a megjelenésénél, ha pedig egy másik nő elkezdi neki osztani az észt, aki nem abban az életstádiumban van, mint ő és még úgy is néz ki, mintha egy címlapfotózásról ugrott volna be, nos… nem feltétlen veszik komolyan. Ugyanígy, mikor mentorommal megtettük azokat a bizonyos börtönlátogatásokat, akkor is úgy kellett megjelennem, hogy komolyan vehetőnek tűnjek, meg aztán azt se szerettem volna, ha úgy tekintenek rám a kedves rabok, mint egy darab húsra. Az aznapi találkozóra is úgy választottam ki vajszín kosztümömet, hogy hasonló hatása legyen. Persze, abban az esetben ha lesz következő találkozó, akkor már tisztább képet kapok az úrról – valamennyire – így pedig fel tudom mérni azt, miféle megjelenést és hatást akarok gyakoroljak rá. Ó, hogy mennyien lebecsülik a ruha erejét!
Épp ezért, mire sikeresen összekaptam magam gyorsan autómba ültem, majd elautóztam ahhoz a drága, sok-sok emeletes épülethez, ami az én irodámat is magába foglalta, egészen pontosan a negyedik emelet egyik relatíve kellemes kis részét.
Igazán felüdülés volt, hogy a liftet már megjavították, hiszen az utóbbi időben a szerkezet néha úgy döntött, hogy kikapcsolja a világítást, a hiba pedig nem a villanykörtékben volt keresendő. Na jó, pontosítok: amíg felértem a negyedikre, addig a csodás ki-kikapcsolódó, morze jeles világítás móka nem történt meg, amit annak tudtam be, hogy már megoldották a problémát. Nem tesz jót a terápiára járó betegeknek, ha már a liftben rájuk tör a frász.
Irodám előterében Heather fogadott, hogy kezembe nyomjon néhány dolgot: a kedvenc karamellkrémes kávémat, egy kis csomag süteményt a The Gingerbread House-ból és egy aktát, ami azokat az információkat tartalmazta, amiket a rendőrök küldtek át nekem Mr. O’Neal kapcsán. Persze, már volt alkalmam átnézni nem is egyszer, de nem tűnt rossz ötletnek még egyszer alaposabban átnyálazni. Így tehát átfáradtam a másik szobába, ahol majd a kedves kis „szeánszunkat” terveztem tartani legújabb páciensemmel, hogy a kávém elfogyasztása mellett újra szemügyre vegyem a rendelkezésemre álló adatokat. A sütiket azért még előtte egy tálcára helyzetem, ami végül arra a dohányzóasztalra került, amit majd O’Neal és én ülünk „körül”, magyarán én a már jól bejáratott, minimalista stílust követő fotelomban, az úr pedig dönthet, hogy a kanapét, avagy a másik fotelt választja. Már az is sok mindent elárul, hogy emberünk melyik ülőhelyet részesíti majd előnyben. Tény, mikor berendeztük a helyszínt, akkor egyértelműen nem azzal a céllal tettük, hogy flancoljunk: letisztult, nyugodt közeget akartam, világos színekkel, de nem azokkal a csiricsáré árnyalatokkal. Nyugodtságot akartam, na meg azt, hogy ne legyen hivalkodó.
Első körben azért inkább a szoba jobb oldalán lévő íróasztal felé vettem az irányt, hogy a mögötte lévő székben helyet foglalva felcsapjam az aktát és néhány kávéhörpintgetés közben újra „megismerjem” Ezra O’Nealt.
Gyilkosság vádjával ült, de nem tudták rá bizonyítani az esetet, magyarán egy évig élvezhette a New York egyik börtönének vendégszeretetét, majd szabadlábra helyzeték. Lehet a helyében a nyakukba akasztottam volna egy kártérítési pert, hiszen elvileg ártatlan, magyarán a bebörtönzése nem tűnik indokoltnak, de… ha mégis lett volna valami vaj a füle mögött, akkor mégis csak egyszerűbb meghúznia magát az embernek. Egyke gyerek egy jól szituált családból; ha rosszmájú akarnék lenni, akár azon is elgondolkodhatnék, hogy lehet a szülei keze is benne lehet a szabadulásában, de ki tudja… nem egyszer volt a történelem során arra példa, hogy a drága felmenők szívesebben látták a gyermeküket a hűvösön, semmint szabadlábon. Mindezeken felül még masszív drogfüggő is volt, de elvileg a börtönben felhagyott eme káros szenvedéllyel… viszont, mivel „ártatlanul” ült, továbbá megvan annak az esélye, hogy megfelelő útmutatás nélkül visszaesik, ezért előnyösnek látták pszichológushoz küldeni, aki segít a férfinak újra beilleszkedni a társadalomba.
Nos… az egész ügy bűzlött, már ott, hogy az „újbóli beilleszkedést segítő tanácsadást” már a börtönben el kellett volna kezdeni, hogy aztán a pszichológus végig kísérje mindaddig, mire úgymond egy kiegyensúlyozott, dolgozó individuum lesz az emberből. Na, ez az egész kimaradt, mintha minél előbb ki akarták volna dobni Mr. O’Nealt… és nem tudhattam, hogy azért, mert a rend őrei nagyon elbaltázták az egész ügyet, vagy inkább mert valami más mozgott a háttérben. Csak annyival tudtam nyugtatni a lelki világom, hogyha nagyon gázosnak látom az urat, akkor még mindig kérhetem a pszichiáteri közbeavatkozást, mert ugye, akad az az állapot, ami túl mutat a pszichológuson.
Merengésemet az asztalomon megcsörrenő telefon zavarta meg – Heather volt az, hogy jelezze, Ezra O’Neal megérkezett, bekísérheti-e a szobába, mire igent mondtam.
Egy nagy sóhajjal emelkedtem fel asztalomtól, az aktát pedig az egyik fiókjába raktam, hogy a helyét a kis jegyzettömböm váltsa fel. Persze, a modern technológiai vívmányok mellett simán használhattam volna tabletet is, de úgy vettem észre, hogy a betegek jobban értékelik, ha nem egy tablettel az ölemben hallgatom őket, elvégre valahogy mindig arra a következtetésre jutnak, hogy mikor jegyzetelek, akkor valójában épp valami netes játékot játszom. Ez sose volt szokásom, pedig… voltak olyan betegek, akiknél igen előnyös lett volna!

remélem elmegy kezdőnek o.o | ⚶

Egyértelműen nem vártam, hogy ez egy meghitt teázásban lesz részem Monaco hercegével, aki majd néhány sütemény mellett kiönti nekem a lelkét, pedig őszintén, biztosan nagyobb anyagi javat hozott volna. Rendben, erre mondaná azt Jonah, hogy szarul választom meg a pácienseimet, amire én kedvesen benyöghetném: ez a „válogatás” nem egy reális opció, főleg nem a kriminálpszichológiai területeken. Nem mintha amúgy neki bármi joga lenne tanácsokat adnia nekem a kész csődtömeg életével.
A „delikvens” pedig megilletődötten pislogott befelé, majd olyan lassúsággal fáradt befelé, hogy azt a tempót elég sokan megirigyelték volna. Szegény pára, ha azt hitte attól a pillanattól kezdve megkezdődött a foglalkozás, amint ő átlépte a küszöböt, hát… rosszul hitte. Bár én se igazán tudtam rá emiatt haragudni, elvégre biztos voltam benne, egyáltalán nem jókedvében került ide – elég volt csak az ajtón túl várakozó tisztre pillantanom. Mondhatnám, hogy egyikünk sem azért került ebbe a helyzetbe, mert annyira vágyott rá.
- Heloise Hunt, örülök, hogy megismerhetem – azért én se most jöttem le a felvédőről, így hiába nem tapsikoltam örömömben a helyzet miatt, azért tudtam annyira professzionális maradni, hogy ez ne üljön ki az arcomra. Ergo: barátságos mosoly, meg ami ilyenkor kell. Épp ezért elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd hellyel kínáltam balsorsú beszélgetőtársamat – értelemszerűen tehát a kanapén, vagy az egyik fotelban, hiszen ha elrobogott volna az íróasztalom felé, nos, azt nem igazán értékeltem volna. Tény, józan paraszti ésszel az kikövetkeztethető volt, hogy bizony az nem a foglalkozásnak fenntartott helyszín, de sajnos, akadt már olyan személy, aki humorosnak gondolta magát és mégis csak arra vette az irányt. Mertem remélni, hogy Mr. O’Neal nem ebbe a kategóriába tartozik.
- Még mielőtt belekezdenénk a komolyabb témákba, megkínálhatom valamivel? Fel tudok ajánlani teát, esetleg süteményt, ha gondolja – tettem hozzá, ha pedig kért valamit, akkor természetesen nekiláttam annak „előkészítésének”.
Amennyiben persze nem kért semmit, akkor helyet foglaltam az egyik fotelben, természetesen úgy, hogy könnyedén fenn tudjam vele tartani a szemkontaktust – már amennyire ez lehetséges volt, elvégre ha kerüli a tekintetem, akkor nem sok dolgot tudok tenni a dolog érdekében.
- Nos… Mr. O’Neal, árulja el nekem, hogy Ön szerint miért van itt? – ez a kérdés alapvetően egyszerűbb volt az átlagos betegeimmel, mert ők szabad akaratukból érkeztek, viszont jelen pillanatban az egész mondatnak teljesen más hangsúlya volt – elvégre ő nem azért ült ott velem szemben, mert szüksége lett volna valakire, aki meghallgassa. Érdekelt, hogy miképp viszonyul a dologhoz, hátha nem olyan kétségbeejtő a helyzet, mint amilyennek gondolom a róla olvasott akta alapján. Akár még egy egész érdekes beszélgetés is kisülhet a dologból, nem pedig egy jó ötven perces csendkirály játék, de… nem akartam inni előre a medve bőrére. Egyszerűen csak próbáltam azt a professzionális nyugalmat sugározni, amit bármelyik más betegemnél, hiszen egyik se kezelhető „különlegesebbként”, „jobbként” vagy „rosszabbként”… vagy legalábbis szemtől szemben ezt nem igazán mutathatja ki az ember egy bizonyos pontig.

bocsánat, hogy eddig tartott o.o | ⚶

Eddigi praxisom során nem egy érdekes személlyel hozott össze a sors. Persze, voltam annyira szerencsés helyzetben, hogy lehetőségem volt megválogatni kikkel vagyok hajlandó együtt dolgozni – ha pedig néhány találkozás után úgy éreztem, biztosan nem lesz meg az összhang, akkor hamar kiadhattam a „kellemetlen tényező” útját. Más kérdés, hogy a kriminál pszichológia terén én magam is még gyerekcipőbe jártam, így nehezebben is tudtam felmérni a kiválasztottakat, továbbá ezen pácienseim nem önszántukból csengettek fel hozzám, hanem a rend őrei vezették színem elé őket – magyarán tényleg csak akkor szabadulhattam tőlük, ha valami hatalmas nagy baromságot próbálnak elkövetni. Magyarán, testi sértés vagy arra látszólagos hajlam, szökés, esetleg annak kísérlete… és persze, még elég sok minden adhatott volna erre indokot.
Az mondjuk nem, hogy a szoba tele volt használható ülőalkalmatosságokkal és mégis, ennek a jóéletűnek pont az asztal tűnt a legkényelmesebb pontnak. Ha nem lettem volna túl professzionális, lehet benyögök valami „Hé, nincs valami gond a fejével? Ó, tényleg, épp pszichológusnál van, nem szóltam”, de az ilyen típusú kedves megnyilvánulásokat általában megtartom magamnak. Vagy Jonahnak, már ha hagy szóhoz jutni. Elvégre, ő se szerette, ha kritizálom a viselkedését – és azok, akik még fizettek is azért, hogy megnyugtassam őket, valahogy nem igazán tapsoltak volna örömükben, ha megjegyzéseket teszek rájuk. Nem is értem miért.
- Érdekes választás – inkább csak ennyit fűztem hozzá, majd mivel nem kér se enni, se inni, én nyugodtan foglaltam helyet az egyik szabadon maradt fotelban, amely távolságából adódóan pont elég személyes teret adott nekem is és neki is. Még szerencse, hogy eleve nem a kanapén akartam helyet foglalni, hiszen az adott ülőhely az asztal elhelyezkedését nézve túlzottan is közel lett volna, a fotellal viszont még képes voltam fenntartani egy megfelelő teret kettőnk között.
- Rendben, akkor maradjunk az Ezrában – nekem se célom, hogy bármi ellenérzetet keltsek benne jelenléte alatt, így aztán csak az ölembe vettem a már nálam lévő iratokat. Kicsit elmosolyodtam a válasza hallatán.
- Nos, ha ez megnyugtatja, akkor kijelenthetem önnek, hogy mondhatok bármit, én nem juttathatom vissza a börtönbe. Vagyis… ha nem vállal hirtelen magára bármi olyan bűntettet, amiért még nem ítélték el, akkor megeshetne, de azt valahogy bizonyítani is kell – tény, néha úgy érzem magam egyes betegeimmel, mintha a gyóntató papjuk lennék. A régi időkben néhány balsorsú szentlélek élvezhette a lelki szemetesláda szerepkört, de ők legalább elküldhették annyival az idegesítőbb tagokat, hogy „mondj el tíz miatyánkot és veszél búcsú cédulát”, máris mindenki boldogabb volt. A gyónó fél azért, mert azt hitte a bűnei megbocsátattak, a pap meg azért, mert tuti neki is csurrant-cseppent valami abból a búcsú cédula árból.
Arra, hogy ő kérdez tőlem, kicsit felvontam a szemöldököm, elvégre „minálunk ez nem szokás”, azaz persze, a betegek is szoktak érdeklődni erről-arról, például, hogy „miképp ment félre az életem”, amire csak magamban szoktam egy látványos szemforgatást tolni. Ilyenkor jön a kérdés: ha ennyire unom az embereket, minek mentem pszichológusnak? A válasz egyszerű: mert szeretem elemezni a hasonló helyzetre adott különböző reakciókat. Szeretek elmélkedni azon, hogy mi vezethetett az ilyen szintű idiótasághoz, aminek végén már nálam kell tespedniük és nyöszörögni a szerencsétlenségükön. Épp ezért egy fokkal érdekesebbek a bűnözők, de… ennek kapcsán még bőven gyerekcipőben jártam, lehet később megütöm magam ezen elbizakodottságomért.
De végül is, úgy voltam vele, hogyha látszólag nyitott lapokkal akarok játszani, akkor kénytelen leszek normálisan válaszolni a kérdéseire, hiszen ha elzárkózik, akkor nem sok jót várhatok a továbbiakban.
- Röviden összefoglalva annyit, hogy egy évet ült börtönben egy olyan vád miatt, amit nem sikerült bebizonyítani, továbbá, hogy drog addikcióval küzdött, de amíg bent volt sikeresen leszoktatták róla – kíváncsi voltam amúgy, hogyha valóban sikerült is a dolog, akkor mennyire változhatott ez meg, mióta szabadult. Ilyenkor eléggé gyakran visszaesnek az emberek, ahogy hirtelen a „nyakukba esik” úgymond a szabadság, hirtelen részegíti meg az embert.
- Ezen felül még a családjáról is olvastam néhány sort… – bár azon felül, hogy jómódúak és ő az egyedüli gyermekük, nos… nem kaptam sok más információt. Persze, értékeltem volna, ha magától hozzáfűzi a szerinte kiemelendő dolgokat, elvégre sokban elősegíti a rehabilitációját, ha jobban átlátom a „múltját” és a „miérteket”.
- Visszatérve a kiindulópontra: jelen pillanatban nekem leginkább az a feladatom, hogy segítsem Önt visszaszokni a börtönön kívüli társadalomba, továbbá a kis találkozásaink rendelkeznének egy prevenciós jelleggel. Ez alatt azt értem, hogy a visszaszokási folyamat alatt sokakkal megesik, hogy újra elkövetnek valamit, ami miatt újra a börtönben találják magukat. Ennek indokai emberenként változnak, de feltételezem, Ön nem szeretne visszakerülni. Vagy tévednék? – mert akad olyan, aki igen, ilyenkor ezt jobb előre tisztázni – leginkább már csak azért is, mert erről azért értesítenem kell a felügyelő tisztjét. A legtöbb személyes adat a titoktartás védelme alá tartoznak, de akad egy-két kivétel, elvégre ki akarná, hogy egy állítólagos gyilkos azon gondolkozzon, miképp juttathatja vissza magát a dutyiba?!
- Mióta is engedték ki pontosan? Miképp élte meg a szabadulását? – mondhatnánk, hogy hülye kérdés és van is, aki reflexből ezt vágja rá. Józan paraszti ésszel mindenki úgy gondolja, hogy kijutni a börtönből egy remek dolog, ami persze igaz is – de sokakra idővel rászakad a valóság. A hirtelen jött túl sok inger, a szabályok és a kötöttségekben történő változások egészen érdekes reakciókat tudnak kiváltani az emberből. - Mi volt az első dolga, mikor átlépte a börtön kapuját?

megint eléggé megvárattalak, bocsi o.o | ⚶