Az utóbbi három napban mintamunkaerő voltam, drága Főninek egy szava sem lehet rám, mert ledolgoztam a dupla műszakot, annyi energiám volt. Mondom volt. Így a harmadik nap estéjére, amikor összesen úgy négy óra alvást tudok magam mögött, már nem vagyok kicsattanó formában, leginkább erőlködök azon, hogy ne boruljak be a tálcával a pultba, mert nincs kedvem takarítani, sem az ügyeletre rohanni. Egyedül maradtam zárásra, amivel nincs is semmi probléma. Jó ideje forgok ebben az étteremben, tudom, hogyan kell kettőre zárni az ajtót és mit hova kell beírni. A családi csevegésünkben már érkezett egy órával ezelőtt a kérdés a testvéreimtől, hogy minden rendben van-e, ne jöjjenek-e értem. A válaszom mosolygás, szemforgatás és egy "semmi gáz" üzenet volt. Kicsit túlzásba viszik a féltést annak ellenére, hogy általában az éjszakákat is a város különböző pontjain töltöm, néha pedig elég nagy rá az esély, hogy az egyik sikátorban megölnek, vagy megerőszakolnak. A kirablás nem játszik, nem járnának jól azzal a tíz dolcsival, amit a táskámban dugdosok felkészülve az ínséges időkre... Egy apró sóhajjal pakolom be a polcra az utolsó poharat is, a pult üres, tiszta, ahogy a mosogató és a gépek is. Felpillantok, az étteremben már csak hárman vannak. Egy első randis párocska két turmix felett sutyorogva és Ő, a Doki. Találkozik a tekintetünk, én rámosolygok. Nem ez az első, hogy egészen lámpaoltásig ül bent. El szoktam játszani a gondolattal, milyen lenne egyszer marasztalni, magunkra zárni az ajtót és... - Szép estét, sziasztok! - intek a távozó fiataloknak, így már csak ketten maradunk. Öt perc, amibe pont belefér a maradék poharak és az ő mintás bögréjének elmosása. A kötényemet már felakasztottam a helyére. Fáradtan, de egészen jókedvűen megyek, hogy összeszedjem a poharakat és azzal a mozdulattal letörlöm az asztalt. Igen ám, de a visszafelé vezető út nem sikerül túl elegánsra. Azt hiszem, a saját lábam az, amiben elakadok útközben. A tálca repül, a poharak törnek, én pedig térdre huppanok a szilánkok tengerében. Az első, ami eszembe jut, hogy ma sem megyek haza időben. A második, hogy ez kurvára fáj. - Picsába, Rosa, de egy kétbalkezes liba vagy... - motyogom magam elé miközben feltápászkodom és szemügyre veszem a lábaim. A látvány nem kellemes, több helyen is felvágta a térdem az üveg, csíkokban csorog a vér belőle. - Elnézést, csak a szokásos - pillantok a dokira. Igaz, hogy már egy ideje nem találkoztunk a kórházban, de korábban elégszer ahhoz, hogy ez az incidens ne érje meglepetésként.
Lassan veszem a levegőt és fújom ki, miközben a magát étteremnek tituláló kávézó, rosszul megvilágított kissé lepukkant helyiségében, iszogattam a késő esti kávémat. szobám ajtaján bámulok kifelé. Odakint hangos zsivaj közepette tombol egy csapat fiatal akik nem tudtak vagy nem akartak korán hazamenni, bent azonban csend és némaság uralkodik. A már jól ismert pincérnő, szól valamit,amire a bent turbékoló fiatal pár kimegy a helyiségből, én pedig az órámra néztem. Komoly arcomon a gondterheltség ráncai jelennek meg eg pillanatra, de amilyen hamar jöttek, olyan hamar ki is simultak. Végül én is felállok és kimegyek a mosdóba, hogy még indulás előtt rendbe szedjem magam kissé. A hajam most kellemetlenül hosszúra nőtt, az arcom a szokásosnál sápadtabb, kis szakállam pedig nagyobb volt, hála az irodába zárkózva telt napoknak. A lábamon drága, márkás sötét olasz bőr cipő van, ami tökéletesen megfelel a legfrissebb céges divatnak.Ehhez fekete öltönyt és fehér selyem inget vettem fel, ami miatt úgy nézek ki, mint aki most jött temetésről. A nyakamban sötétszürke nyakkendő látható, aranyozott nyakkendő tűvel. A kezemen pedig a figyelmes szemlélő megláthatja a rolexemet. ~ El kéne mennem vacsorázni. ~ Nyugtázom magam egy pillanatra a gondolatot, miközben megmosom a kezemet és az arcomat. ~ Ma délután ugyan ettem a támogatói fogadáson, de az csak pár rák tortácska volt. A közeli kóser étteremnek nincsen nagy forgalma talán adnak egy asztalt ilyen késői időpontba. Esetleg megpróbálhatnám a kínai kelt, nem egy öt csillagos hely, de a konyhája jó. Mondjuk simán rendelhetnék is egy pizzát otthonra. Esetleg fent tarthatnék egy nagyobb állandó háztartást, ahol személyzet megoldja az ilyen problémákat. Persze, az csak úgy működhetne gazdaságosan, ha lenne egy párom aki fenntartja a rendet. Arra meg egyenlőre nincs kilátás, és ha lenne se biztos, hogy egy hamar bele tudna szokni abba az életbe, ami nekem teljesen természetes. A gazdag családok erre célra tenyésztett lányai pedig nem biztos, hogy valóban alkalmasak a feleség szerepre, maximum kirakati szinten. Egy olyan szintű kapcsolat felépítése, amiben a gyermekvállalás és a közös élet egyáltalán szóba kerülhet több év. Körülbelül tehát tíz évre vagyok minimum, egy olyan élettől ami szüleimé és nagyszüleimé volt. Feltéve ha ki lépve innen találok valakit, akit randira hívhatok. ~ Gondolkodom el hosszasan, miközben vissza indulok az étkező részre. A csörömpölésre először nem figyelek fel, a mosdó ajtaja mögül csak pár törött pohárnak hallatszik. A káromkodásnak hangzó szövegre azonban meg szaporázom a lépteimet, mert már sejtem mi történt. - Már megint? - Kérdezem csípőre tett kézzel. Közben nézem, ahogy a fekete hajú szépség próbál lábra állni. Normális esetben már rohannék, hogy ellássam a beteget, de a hölgyemény éppen annyira törzsvendég a sürgősségin, mint amennyire én a kávézóba. Igazából kész csoda, hogy fizetni tudja az összegyűlt sok kicsi-közepes orvosi számlát, vagy nem mondott fel neki a beteg biztosítója. Végül azért csak meg szánom és hóna alá nyúlva fel segítem, egy bárszékre. Ezt követően keresek valami sterilnak törő rongyot és némán, nem igazán törődve sziszegésével hozzá látok az üvegszilánkok kiszedéséhez. Közben letörlöm a vért és próbálom felmérni, mennyire mélyen vágta meg magát.
Szívesen elszívnék már egy szálat miközben a trópusi illatú habokban áztatom magam ezután a hosszú nap után. Holnap nem akarok bejönni, azt hiszem, nem is kell, szóval szabadjára engedhetem a gondolataim. Egyszerűen fáradt vagyok, de álmos nem, ezután még éjszakába nyúlóan fogok tudni alkotni, ha végre hazajutok. A hazajutást és magát az indulást megelőzi azonban az elefánt a porcelánboltban tevékenykedésem. Az ember megszokja, hogyha naponta éri kisebb-nagyobb baleset, de a fájdalom mindig fájdalom, az nem enyhül. Nem beszélve a látványról, mert hát a fehér tornacipőmet nem szerettem volna olyan pirosra festeni, mint amilyen a szoknyám. - Mentőre most nincs szükség - próbálom elviccelni a dolgot és nem ellenkezek, amikor felsegít. Tagadhatatlanul tetszik a közelsége, de esküszöm nem emiatt intézem el magam ilyen sűrűn. Pár pillanatig kisgyereknek érzem magam, akit a doktorbácsi felültet a vizsgálóasztalra és egy matricáért cserébe hagyja, hogy megkínozzák. - Nagyon kedves, de nem szükséges ezzel törődnie... - beszéd közben felszisszenek, nem kellemes érzés az, ahogy a bőröm alól kifordulnak a szilánkok. - Biztosan van jobb dolga is - kellemetlenül érzem magam amiért a saját munkahelyemen is engem kell ápolni ahelyett, hogy szegény férfi menne a dolgára. Ajkamat beharapva figyelem a mozdulatait, ezt mondjuk nem tudom megunni. Az ijedelem és a hirtelen fájdalom egyébként nagyobb volt, mint a baj. Látom én is, hogy csak egy-két nagyobb vágás van, a többi inkább karcolás. Elpillantok a pult mögé és rájövök, nincs szükség ilyen extra beavatkozásra, ott van nem messze a táskám. - Van nálam sebtapasz, be tudom ragasztani - egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A batmanes és unikornisos sebtapaszokból nem engedek és továbbra is erősködöm, hogy hagyjon itt nyugodtan, ez nem a kórház, hogy kötelessége legyen ellátni.
Nem igazán vagyok vevő sem a hölgy vicceire, sem pedig arra, ahogyan próbálja el bagatelizálni az egész helyzetet. Először alaposan meg vizsgálom a lábát és befejezem a szilánkok eltávolítását a terveimnek megfelelően, majd elsősegély csomag után nyúlok, hogy bekötözzem. Mind a két tevékenységem során, normál tempóban és szenvtelenül dolgozok. Gondosan ügyelek rá, hogy ne okozzak neki további kárt, de az már kevésbé érdekel, hogy mennyire fáj neki a gyors beavatkozás. Közben meg sem szólalok, és igazából rá sem nézek, csak rutinszerűen teszem amit kell. Miután a terület megfelelően tiszta könnyű gézzel elfedem a nagyobbb vágásokat, amik miatt úgy néz ki, mint ha éppen egy haloweeni jelmezbálra készülne. Ekkor egy pillanatra elmosolyodok, de tényleg csak egy pillanatra, mert utána az arcom ismételten komoly, komor ábrázatot ölt magára. Végül fel állok és kezét, majd a nyakát és a többit is megszemlélem, ami némileg kellemetlen lehet, és mai világban már-már szexuális zaklatással ér fel. Nekem azonban köteleségem meggyőződni, hogy nincs-e más nehezen észlelhető helyen egy-egy eltévedt szilánk, ami később bajt okozhat, tehát ha csak nem tiltakozik elég hevesen, akkor megteszem ami szükséges. Amúgy is technikailag én vagyok a kezelő orvosa láttam őt már problémásabb helyzetbe is, ahol a kezelés nem csak némi taperolást igényelt. ~ Remélem rendben lesz így. Ha emiatt most bekerült volna sürgősségire, már biztosan gondja lett volna belőle. Többször sérült meg pincérnőként elmúlt félévbe, mint én hadseregben két év külföldi szolgálat alatt. Pedig még ki is tüntettek a bátorságomért, na meg hülyeségemért, hogy orvosként annyiszor keveredtem bajba. Mondjuk ha a szüleim nem intézik el, hogy haza kelljen jönnöm, lehet már nem is élnék. Talán ét kéne adnom neki a kitüntetésem és akkor végre felhagyna az elővigyázatlansággal? Mindegy hagyjuk a felesleges gondolatokat, késő van és neki zárnia kell. Persze, a végét meg várom aztán valahogy gondoskodnom kell az időben való hazajutásáról, mert szeretném ha legközelebb is lenne aki kihozza a kavémat. Neki legalább nem kell magyaráznom, hogy mit kérek. Tapasztalatom szerint az embereket nem olyan egyszerű megfelelően beidomítani. Persze, most csak viccelek magamban, de szépen kifejezve és más konteksztusban ez még igaz is lehet. ~ Gondolkodom el hosszasan, miközben befejezem a kezelést és vizsgálatokat. Ekkor már hátra lépten egy lépést megadva neki a személyes teret, csak a kezemet nyújtom felé, hogy könnyebben letudjon szállni a székről. Arra gondosan ügyelek, hogy ne eshessen el és ne legyen semmi baja, túl jól ismerem, hogy ráhagyam a dolgot. - Segítsek bezárni? Esetleg értesítsem a feletesét? - Kérdezem tőle nyugodt szenvtelen mély hangon. Közben a tekintetemmel már keresem merre van a lapát és a seprű.
Vannak azok a férfiak, akik értik a viccet és nem csinálnak nagy ügyet az olyan apróságokból, mint némi vágás, aprócska sérülés. Meg vannak azok, akik fapofával hallgatnak végig, mintha nem is mondanék semmit. Mintha csak egy bábu lennék érzés és lélek nélkül. Hát ő, a doki az utóbbi kategóriába sorolható. Nem mintha újdonság lenne, kerültünk már ennél érdekesebb helyzetbe is a kórházban, de gondoltam a munkahelyén kívül talán kicsit kevésbé karót nyelt. Gondoltam a mosolya, amivel köszönni szokott némileg kedvesebb embert rejt. Szusszanva forgatom meg a szemeim, amikor telenyomja a lábam különböző pontokon gézzel. Csodálatos, így biztosan nem fogok kilépni az utcára, megvárom míg elmegy, aztán kicserélem a sebtapaszomra, ahogy azt eredetileg szerettem volna. - Semmi bajom, doki - forgatom tovább a szemem, amint megérzem kezeit a nyakamon. Nem mondom, el tudnám még viselni más szituációban ezt... Ennek azonban nincs itt sem az ideje, sem a helye, szóval hagyom, hogy felsegítsen és megkeresem az egyensúlyom. Komolyan, semmi komoly, amitől ne tudnék egyedül bezárni, vagy összetakarítani. Válaszul megrázom a fejem és hátramegyek a raktárba. Csodák csodájára épen és újabb sérülések nélkül immár a seprűvel és lapáttal felszerelkezve térek vissza, hogy minél hamarabb feltakarítsam az alkotásom. - Köszönöm, hogy megmentett - mosolygok rá épp csak felpillantva miközben szaporán söpröm egy helyre a szilánkokat. - Innentől megy egyedül is, de tényleg. Legalább mosogatni már nem kell. Megint próbálom elviccelni a bénaságom, de sejtem, hogy ez sem fogja felfelé görbíteni a szája sarkát. Továbbra sem értem, mit keres egy orvos nálunk még ilyenkor is, de ki vagyok én, hogy az életéről faggassam? Egy rossz házasság, vagy sok gyerek már könnyen lehet az oka. - Menjen már, biztos várják otthon.
Nem törődök továbbra sem a lány mondanivalójával és egészen addig vizsgálom ameddig szükségesnek érzem. Továbbá a tiltakozása is süket fülekre talál nállam. Kizárlag csak azt éri el, hogy még komolyabban nézek rá és a tekintettem is szúrósabb lesz mint volt. A segítség felajánlása után sokáig meg sem szólalok, csak némán felügyelem a partnerem tevékenységét. A karjaimat persze keresztbe fonom, amivel teljesen azt a hatást érem el, hogy egy szigorú felügyelő tiszt vagyok és nem a kedvesen mosolygó doktor úr. ~ Én vagyok az orvos és nem az ő. Az a vágás igen is mély és laza gézkötést igényel. A betegek nem választhatják meg a kezelés módját és ilyen apróesetekben sem szabad rájuk hagyni. Ismerem a lányt, mint a rossz pénzt, biztosan leszedné a kötést mihelyst elfordulok. Már az indokokat és kifogásokat is keresi a fejébe. Például nem tud szoknyát felvenni, meg e féléket. A másik kedvencem a katona dolog, ami alapvetően egy téves kifejezés. Még nem látott sivatagban vagy dzsungelban elfertőződött vágást aki ilyet mondott. Ebbe a válságos időszakba különösen ügyelni kell a biztonságra és a higéniára. Ő pedig híresen nem vigyáz magára. Arról nem is beszélve, hogy a hely higéniájában sem lehet teljesen biztos. A tetanusz oltásra is szükség lehet még, nem minden esetben látszik azonnal a fertőzés. ~ Gondolkodom el, majd megunva a várakozást továbbra is szónélkül neki állok segíteni a rendrakásba. Többek között tartom a lapátot és segítek összeszedni a földön az üveg szilánkokat, mert hajolni biztonsággal most biztos nem tud. ~ Kirani úgy sem fog maximum ha rendőrt hív, de egészen biztos, hogy engem nem fognak fogdába vinni. Fizikailag és mentálisan is erősebb vagyok, ha akarja ha nem segítséget fog kapni. Majd ha jól viselkedik, akkor áttérhetünk egy más taktikára. Komolyan, olyan mint egy neveletlen gyerek a szomszédból, akinek gondját kell viselni, mert a szülei nem teszik meg. Én meg néhány hete még randevúra akartam hívni. Mondjuk, ami késik nem múlik és talán ki kéne használnom a lehetőséget. Ezzel két legyet ütnék egy csapásra, és az este nagyrészében felügyelhetném. Talán arra is ráveszem, hogy a Brooklyn-i lakásomba aludjon, ott van elég szoba és akkor biztosan tudni fogom kell-e az az injekció. Talán az orvosi táskámba van is egy, majd meg kell nézni. Szerencsére általában jól emlékszem a dolgokra, de mostanában már semmibe se vagyok biztos. Az életem hírtelen sokat változott. Nem csoda, ha néha összekavarom a dolgokat. ~ Egészítem ki az előbbi gondolat sort, miközben remélhetőleg feladta a küzdelmet és együtt elvégeztük a munka oroszlánrészét. Ha látom, hogy jól van és helyiség is kezd rendesen kinézni én is megenyhülök kicsit. A tekintettem az övét keresi és már majd nem mosolygok is. - Nos, most hogy itt végeztünk nincs kedve vacsorázni valahol? Ha mást nem az éjjel nappali pizzéria nyítva van, de eltudok intézni egy kései foglalást ha esetleg rendes kaját enne. Persze, szigorúan baráti alapon, de a számlát és oda utazás költségeit állom. Engem nem vár sehol senki sem haza, a munkával pedig végeztem mára és holnap sem kell bemennem a kórházba. Az egyéb teendőimmel pedig, ez a kis kiruccanás összeegyeztethető. - Mondom nyugodt mény határozott hangon. Innentől, hagyom had tegye a dolgát, és nem avatkozok közbe, ameddig a kötések a helyén maradnak. Annyit megteszek még, hogy kimegyek az ajtón kívülre és továbbra is rajta tartom a szemem. Ha igen-t mond megvárom és a kérésének megfelelő étteremhez kísérem, ha nemet akkor legközelebbi tömegközlekedési eszköz fele indulok vele.
Megadom magam, mert érzem, hogy ebben a helyzetben mást már nem tehetnék. Érezheti rajtam, hogy nem szívesen engedek, a büszkeség hajt, amitől többször is fújtatok és a szememet forgatom. Hihetetlen ez a pasi. Jelen helyzetben nem tudom eldönteni, imádom, vagy utálom. Egészen közel van az utóbbi negyed órában, még az illatát is érzem. Kezdem azt hinni, ettől gondolom egyik pillanatban ezt, a másikban az ellentettjét. - Köszönöm a segítséget - őszinte mosollyal pillantok fel rá. Esküdni mernék, hogy valami mosolyszerűt látok az ő arcán is, nem hiszem el, hogy csak képzelődöm. Miközben a lapátról a szemetesbe ürítem a szilánkokat egy új dallam kezd el járni a fejemben. Halkan dúdolni kezdem, de megakadok benne a feltett kérdést hallva és feldolgozva. Most ő komolyan vacsorázni hívott? Felvonom a szemöldököm, s dobban egy nagyobbat a szívem. Aztán hozzáteszi, persze, hát perszeee hogy csak baráti vacsora. Ember, nem is vagyunk barátok! Halkan felnevetek és felveszem a hátizsákom. Keresni kezdem a kulcsom miközben gondolkodok a válaszon. - Doki, tudom, hogy csak attól fél, hazafelé még el is üttetem magam. Nem lenne meglepő, de ezért ne tegyen több szívességet, oké? Mint a macskáknak, nekem is kilenc életem van. Meg egy pár - vállat vonva indulok a kijárat felé. Útközben még leoltom a lámpákat, bekapcsolom a riasztót és elkönyvelhetem, egy újabb napot túléltem a munkahelyemen. - Egyébként is...ilyen randipartnerre van szüksége? - nevetek fel miközben végigmutatok magamon. Pedig a szettem csinos, szeretem a szoknyákat, de nem túl praktikus, ha az ember tele van gézzel. Csodálatosan festek. - Csak akkor bízom magam önre, ha ezentúl apunak szólíthatom... Fizeti a vacsorámat, zsebpénzt ad és a sebeimet is ellátja... Apu.
Minden a legnagyobb rendben halad kettőnk között, már amennyire ezt a szürreális filmbe sőt musicalben illő jelenetet rendnek lehet nevezni. A valóságban nem igazán történhet meg, hogy a pincérnő elesik és egyetlen vendég egy ismerős orvos a segítségére siet. Ilyen véletlenek azonban egyszer-kétszer előfordulhatnak és végül is egy ismerős orvos simán kávézhat, majd segíthet a betegen. Továbbá teljesen logikus, hogy egy kedves ismerőse műszakjában teszi, az egyik ingatlana közelébe. Az azonban nem fordulhat elő, hogy ott marad takarítani és még vacsorázni is elhívja, az viszont teljes képtelenség. Én viszont mégis megtettem és éppen az események alacsony valószínűsége, na meg a elhangzó ének hang hiánya miatt teljesen nyugodt voltam az estét illetően. Ez nem egy romantikus komédia, lesz ami lesz alapon simán bele vágtam volna a dologba. A végső szavai azonban valóságos hideg, vagy is inkább forró zuhanyként érnek, mert vérnyomásom rögtön az egekbe szökik és az egész testemben mozgolódni kezd valami. Az agyam fogaskerekei is meglódulnak, mert az elhangzottak a ködös meseszerű felhőkből a valóság szilárd talájára rántják ezt az egészet. Közben átszakította a közöttünk lévő falat és az ösztönösen meghúzott határokat, teret adva ezzel az érzelmek, valamint a vágyak szárnyalásának. Ez pedig határozottan korai még, egy barátinak sem nevezhető kapcsolatban. - Teljesen megfelel így, csak mondja meg hova akar venni és elviszem oda. - Mondom neki meglepően nyugodt, mély hangon és bár határozottság még mindig érződik benne, de korántsem annyira mint eddig. ~ Ezzel most mit kezdjek? Nem mondom, nem ő az egyedüli aki hasonló ajánlatot tett, de ő nem az a pénzéhes típus. Volt egy barátnőm még a seregből, aki betegesen izgult az ilyen apa-lánya játékokra, de neki súlyos apa komplexusa volt. Biztosan Rosanak sem egészséges kapcsolata a szüleivel, azonban kétlem, hogy ilyesmi fétisei lennének. Nekem anno kifejezetten tetszett a dolog, talán benne lennék egy olyan kapcsolatban, azonban nekem nem ez az elsődleges fantáziám. Sőt, a munka mellett nem is tudom, mi tetszene most igazán. Viszont az innentől biztos, hogy ez nem baráti vacsora lesz, ha nem valami más. Sajnos a randi szót sem lehet rá sütni, bár ha összejön az lenne a könnyebbik eset a számomra mert akkor tudnám mihez tartani magamat. Innentől nem tudom, hogyan kéne kezelnem a dolgot, mert határozottan akarok tőle valamit, és azt hiszem tudom is mi az. A fordítottjáról azonban koránt sem vagyok meggyőződve. ~ Gondolkodom el, miközben közelebb lépek hozzá, majd hirtelen előre nyúlok és megfogom kezét. Picit meg is szorítom, majd szelíd erőszakkal közelebb húzom magamhoz. - Biztosan ezt akarod? A kislányom akarsz lenni egy éjszakára? Zsebpénzt csak akkor adok érte, ha nagyon jó kislány leszel. Szóval hova is szeretnél menni? Azt mondtam te választhatod a helyet. A pénz nem akadály, maximum nyitvatartási idő ami közbe szólhat ma este. - Kérdezem tőle picit incselkedve vele, majd ha végre megkapom választ elindulok a kért étterem, büfé vagy kifőzde felé. Közben továbbra is fogom a kezét és védelmezően közel tartom magamhoz, ne hogy újabb baleset érje.
Nem tudom, mire véljem a hirtelen ötletet, erőteljesen kételkedek benne, hogy ez rendben lenne. Mármint nekem bejön a férfi, talán fordítva is igaz lehet, de komolyan? Egy orvos? Elvisz engem vacsorázni? Mondjuk van benne lehetőség, olyan ez, mint a művészeti bemutatók, csak most egy doki mutogathatja az elsősegélydobozos mentését. Próbálok vele viccelni, ami azt hiszem, nem pont úgy sül el, ahogy akartam. Nem volt igazán célom, csupán oldani akartam a kettőnk között még meghúzódó feszültséget...hát tessék, erre eltátom a szám egy pillanatra azon, ahogy megragad. Aztán mire becsukom, felszalad a szemöldököm, mert képes zavarba hozni. Talán még el is pirulok, nem tudom, egy rövid ideig be is pánikolok. Ha ő olyan férfi, aki olyasmikre hajt... Akkor nagy bajban vagyok. Miért nem vagyok képes befogni a számat? Óh Rosa.... - Nem úgy értettem, csak viccnek szántam - válaszolok és a szemébe nézek. Nem tűnik olyan embernek, aki bántana majd itt a sötét utcán, vagy egyáltalán bárhol, de azt hiszem a hálószobai titkaira még nem vagyok felkészülve. - McDonalds - rövid hümmögés után választom ki a két saroknyira levő gyorséttermet. Általában akikkel randizok, vagyis akik férfiak és elhívnak valahová, azokkal nem étterembe szoktunk menni és nem is tudom, volt-e rá példa, hogy meghívtak volna bárhová az utcai hotdog áruson kívül. - De tényleg nem kell - még egyszer megjegyzem, bár tudom, értelmetlen. Igazából jól esik ahogy a kezemet fogja és nem úgy sétálok mellette, mint egy kisgyerek az apja mellett. Néha lopva rápillantok és elmosolyodom. - Egyébként mi a neved? Vagy dokinak szólítsalak továbbra is? - kíváncsiskodok miközben már sorba állunk a pultnál. Mivel gyakran innen viszem a vacsorát a testvéreimnek, pontosan tudom, mit kérek, ahogy a kiszolgáló srác is. A "szokásos?" kérdésre mosolyogva bólintok. - Ezért cserébe a holnap reggeli kávét én állom - ellentmondást nem tűrően még csípőre is vágom a kezem. Aztán ha megkaptam a csomagom, lábujjhegyre állva nyomok egy puszit a férfi arcára hálám jeléül.
Éjszaka van, késő éjszaka. A normális emberek már alszanak, vagy akinek nincs máshol munkája, szórakoznak valahol, esetleg otthon hódolnak a hobbijuknak. Én pedig az utcákat rovom, egy félig-meddig idegen nő kezét fogva, egy értelmetlen szerepet játszva. Az arcomon azonban ennek ellenére nem látszanak a korábbi komorság jelei, igaz más érzelem se, tehát csak az előbbi helyzethez képest lehet javulásnak tekinteni. A mozgásom egyenletes és igazodik partnerem tempójához, nem siettek sőt kicsit lassan is megyek, mert nagy lábammal nem tudna követni. Ezen felül sérült is és bár a mostani nem tűnik komolyan, de sok kis dolog összeadódhat, valamint könnyen kaphat fertőzést is aminek a jelei csak később mutatkoznak. Lopva és óvatosan fokozottan figyelek rá emiatt. Szerencsére ez most nem látszik annyira és talán a lány sem jön rá, mert tudat alatt rá is játszom kicsit. A kezét továbbra is fogom persze, gyengéden de határozottan ahogyan eddig is tettem. - Tudom, hogy nem úgy értetted! A kérdés az, hogy te tudod-e mit mondtál? - Mondom neki remélhetőleg miközben sétálunk. Az éttermes részre nem reagálok, mert fáradt vagyok és érzem, hogy baj lenne belőle, abból pedig nem kérek többet mára. Ráadásul az étterem kicsit el is tereli a gondolataimat más irányba és ez most jól esik, mert így van lehetőségem legalább fejben szilárdabb vizekre evezni. ~ Voltam én valaha McDonaldsba? Burger King-be igen, a katona társakkal elég sokat. A mostanában menő csirkés étterem és KFC egészen ehető kosztot ad, oda mostanában is be-be szoktam térni. Ez a hely azonban teljes más kategória. Magamtól eszembe sem jutna a közelébe se menni ha nincs bent beteg. Bár akik rendszeresen járnak ilyen helyrekre, az előbb utóbb nálunk köt ki a szívével, vagy a májáva, rosszabb esetbe belgyógyászat vagy onkológia is szóba jöhet. Elvihettem volna bárhová, ami még nyitva van és ez New York vannak még jó éttermek egészen biztosan. Erre kiválasztja a legfélelmetesebb és legrosszabb hírű gyorséttermek egyikét! Van ott egyáltalán valami ami ehető? Láttam a dokumentum filmet, de a szüleim forognának a sírjukba, ha megtudnák hogy egyáltalán elsétáltam egy ilyen hely mellett. Várjunk van kóser étkezés? Az izreali verziójukban van, de itt szinte biztos vagyok benne, hogy nincs. Nem baj, majd eszek hideget esetleg rendelek az éjjel nappali pizzériából, bár az sem feltétlen egy úri hely. Megkóstolni viszont megfogom, legalább lesz mit megbeszélnem a rabbival. Amúgy is ritkán járok hozzá, talán rakhatnék oda megint egy kis adományt, nem mintha az én egyházam rászorulnak. ~ Gondolkodom el hosszasan. Közben már a rendelést intézi a lány és én is kérek egy bigMac-t, kólát, sült krumplit és csirke falatkákat. - Nem hiszem, hogy holnap bemegyek kávézni és kevesebbet is fogsz látni, mert befejeződik a Brooklyn-i ingatlanom felújítása. A másik két lakásom Mannhattan-be van, illetve van egy házam ami Qeens-be található. Az itteni egy régi projekt volt, most ki fogom adni egy gazdag barátom cégének. Kevesebbet fogok ide járni, talán csak hétvégente ha lesz időm, mert nekem innen minden nagyon messze van. - Mondom neki, miközben bele harapok a hamburger és tekintetemmel egy padot keresek, ahova nyugodtan leülhetünk. A kezét ekkor már értelemszerűen nem fogom, de a puszira is már csak félmosollyal tudok reagálni, mert hírtelen nyomasztó érzés lesz urrá rajtam. Ezzel párhuzamosan pedig megérzem a rettentes ízt, amit ez az ételnek nevezett vacak kelt a számba és rögtön rosszul leszek. - Elnézést, de ezért nem éri meg lemondani a kóser étkezésről. Egyébként Michael vagyok, Michael Handerson. - Mondom miközben hősiesen lenyelem maradékot és kidobom a burgert a kukába.
- Tudom, mit mondtam, a kérdés, hogy te hogy értelmezted - fél szemöldökömet felvonva pillantok a férfira. Érdekes, hogy egy szimpla poénnal milyen gyorsan ledöntöttünk egy egész háznyi falat. Nem mondom, hogy nem vonz a gondolata, hogy megismerjem közelebbről is, de azt már nem garantálom, hogy ha ő tényleg az ilyesmi szerepjátékokat kedveli, akkor nem fogom menekülőre... Vannak már szembetűnő különbségek is köztünk, elég csak ránézni és megállapítható, hogy nem ez az ő otthona, nem ez a környék az, ahol szívesen tölti az idejét. Vagy az életét. Aztán aki rám néz, láthatja, hogy egy béna, kócos kölyök vagyok, Brooklyn egy olyan részéről, ahol nem véletlenül olcsók az albérletek. Aztán fel lehet vonni a szemöldököket, kérdezvén, ez a kettő miért járkál kézen fogva? Számomra természetes, hogy kerülöm az igazi éttermeket, nálunk az számít, hogy ne kelljen egy teljes napi fizetést elverni egy étkezésre. Egyszerű, ízletes, valamiért mindig odáig tudok lenni a sültkrumpliért és furcsa nyögésszerű hanggal rágcsálom el az első darabot. Pont úgy, ahogy most is, miközben már az utcán állunk. Egy pillanatra a szememet is behunyom, kiélvezem az ízét. - Ó - megállok a mozdulatban, amivel a számhoz emelem a krumplit. Ez a hír nem esik jól, sőt, egészen kellemetlenül érint, nem tudom, miért. Talán mert megszoktam már, hogy nap mint nap látom és én választom ki, éppen melyik mintás bögréből fogyasztja a kávéját. Nem tudom, mit kellene erre mondanom, de ahogy folytatja, én úgy érzem magam egyre kellemetlenebbül. Csendesen eszek tovább miközben leülök a padra. Ingatlan itt, ingatlan ott, egy lakás, két lakás, három villa... Talán nem is baj, ha nem látom gyakran ezután az este után. Azt hiszem, nem kellene hiú ábrándokat kergetnem. Ő meg én két teljesen más világ vagyunk. Biztosan világgá menne látva, hol élek én a testvéreimmel. - Mondhattad volna - pislogok rá meglepetten és egyszerre ijedten. Azt már nem is akarom szóvá tenni, hogy ételt nem dobunk ki, adhatná egy hajléktalannak, szóval inkább csendben maradok és eszegetek. Legalább egyikünknek ízlik az a rettenet. - Hát Michael, nekem csak egy gitárom van és a saját lakásról is csak álmodom. Ami neked kaviár és libamáj, az nekem ez - lebegtetem meg az ujjaim közé csípett sültburit. Ez van, én nem szégyellem, hogy nem nercbundát viselek és opera helyett bárokba járok.
Bár még mindig érzem a levegőben azt a különös vibrálást, és minden józan döntést eltakaró ködöt mint korábban, de már korántsem akkora intenzitással. A falak leomlottak ugyan, de ezt követően feltörő energiák lerombolták a minket a külvilágtól elválasztó törékeny buborékot is. Ez pedig azt jelenti, hogy ami bent volt az kiszabadult, helyére pedig megérkezett az amiről eddig nem akarunk tudomást venni. A szikrák lassan eloszlanak a légtérbe a köd is tovaszáll, nem marad más csak a hideg éjszaka és a csalóka remények ábrándja. Olmos fáradtságot érzek a végtagjaimban, és a szemem is kissé homályos lesz. Az étkezést addigra már befejeztem, csak üdítőm maradékát szürcsölöm szokatlan illetlenséggel és ami kevésbé meglepő szótlanul. Tekintettem a lányét keresi, miközben figyelmesen hallgatom a szavait és próbálom kitalálni mit is válaszoljak neki. Közben feltámad a hideg szél ami szemetet sodor, és port kavar fel, na meg ruhák alá hatol, hogy védett helyekre is elvigye az apró jeges tüskéket. ~ Talán mondanom kellett volna mielőtt elhívtam erre a randiszerűségre? Nem igazán hiszem, a nevemet is csak pár perce tudja. Volt már szegény barátnőm, akivel semmi probléma nem volt. Persze, jó pár olyan eset is, amikor társadalmi problémák vagy éppen a pénz így-vagy úgy közénk állna. Neki csak jó lehet amit adni tudok és valahogy róla nem bírom elképzelni, hogy a pénzem kell neki. Amúgy is erre vannak az ügyvédek és a házassági szerződés. Talán még jól is jövök ki a dologból, mert vele biztosan nem neveznének rasszista zsidónak, elvégre alacsony sorból származó latin amerikai bevándorló a nejem. Amit én inkább problémának látok, az nem ez ha nem a korkülönbség, hiszen én már lassan kifutok a családalapításról, ő meg még el sem kezdett ezen gondolkodni. Már is úgy gondolkodom, hogy a jövőnket keresek az életbe, otthont és megállapodást, ami hatalmas marhaság. Nem is az, ha nem inkább teljes őrültség és minden realitás mellőzése, mert egy olyan kapcsolatot évekbe telik felépíteni. Nem lehet ennyire előre tervezni pláne nem, ekkora különbségekkel és ehhez hozzájön, hogy technikailag idegenek vagyunk egymásnak. Visszont egy esélyt miért ne adhatnánk a dolognak? Kockázat nélkül nincs győzelem és minél nagyobb a kockázat annál nagyobb a nyeremény.~ Gondolkodok el hosszan, miközben minden maradékot kidobók a közeli kukába. Ezt követően visszatérek a táborhelyünkhöz, de nem ülök le padra, ha nem leveszem zakómat és ráterítem a fekete hajú szépség csupasz vállára. - Nem érdekel az anyagi helyzeted, van elég pénzem bőven. A libamájat pedig nem igazán szeretem, csak olyan módon elkészítve, hogy a rabbim sírógörcsöt kapna tőle. Viszonylag vallásos, rendszeresen zsinagógába járó zsidó vagyok. Ezen felül, republikánus aktivista vagyok, Trump szavazójaként és republikánusok helyi szervezetenének támogatójaként rengeteget tettem az illegális bevándorlók kitoloncolásáért, a mexikói határ fal építésért és egyetértek azzal, hogy nem békés tüntetők közé lőnek ha szükséges. Ezen felül orvos létemre ellenzem a TB-t és dolgoztam szeretet kórházba még sem támogatom az ingyenesnek nevezett egészségügyet. Jelenleg is keményen kiveszem a részem, hogy újra válasszák az öreget. Ezzel együtt tudsz élni? Mert ez a könnyebbik fele…. ha igen akkor legközelebb én választom ki a randevú helyszínét. - Mondom neki nyugodt mély hangon, majd végig símítom az arcát magam sem tudom miért. Ezt követően azonban inkább hátra lépek és adok neki annyi személyes teret, ami ilyen helyzetben szükséges.
Vannak dolgok, amik addig szépek és izgalmasak, amíg nem tudjuk megkaparintani őket. Amíg a fejünkben csak egy álomkép él, az elképzelés arról, milyen lehet az érintett tárgy, vagy személy. Esetemben személy. A férfi, akit teljesen másnak képzeltem egy olyan dumát tol le nekem, hogy csoda, hogy nem fulladok bele az olcsó, számára ehetetlennek bizonyuló vacsorába. Látszik, hogy soha nem kellett szűkölködnie és nem szabtak neki gátat. Pár szavát nem is értem, csak pislogok rá rémülten. Meg sem próbálom eljátszani, hogy értem a helyzetet. Azt hiszem, más esetben a szívem azért kalimpálna ennyire, mert nagyon akarom őt és az említett randit, most viszont inkább pánikolni kezdek. Nem, én nem. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. A dokim a mintás bögréjével, a finom mosolyával. Őt akarom, nem ezt az embert, aki annak ellenére, hogy nagyjából kitoloncolna engem is az országból, még randira hív. Egy igazi randira. És megsimogat! Zsebembe gyűröm az étel után maradt szemetet és magam elé tartom mindkét kezem.Pár pillanatig hallgatok és nem tudom, mit kellene mondanom. - Te totál őrült vagy, eszemben sincs találkozni veled - megrázom a fejem is mellé. - Lefested nekem a képet arról, hogy húzzon a picsába mindenki, aki nem itt született, mint Te meg az a vén majom, aztán képes vagy randira hívni?! Hitetlenkedve csattanok fel. Nem sejtettem, hogy ennyire fel tud húzni egy pillanat alatt. Igazából nem is az ő hibája, magamat okolom, mert ennyire félreismertem. Vagy talán kissé túlreagálom? - Spanyol vagyok. Nem telik rá, hogy fizessek minden egyes öltésedért. Egy mini lakásban élek a két testvéremmel és ez a hely nekem maga a mennyország - lazán odabökök a mekire, s megint a fejem ingatom. Úgy érzem, ezzel mindent elmondtam és még jó, hogy az emlékezetem a helyén. Hátat fordítok a férfinak, majd miközben megindulok a metró felé, táskámból egy füves cigit kotrok elő. Pár simítás és mintha új lenne, aztán néhány béna kattintás a gyújtóval és már füstöl is.
Este van, bár ki tudja mennyire repült el az idő, lehet hamarosan ránk köszönt a reggel. A lehelletemet, ezüst-fehér köddel festi meg a hideg, én ebből azonban semmit nem érzek, mert a lelkem forrong legbelül. Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy a lány szavain meglepőek, azonban ilyen heves támadásra nem számítottam. A szavai valósággal késként hatolnak az érzékenynek, amúgy nem nevezhető lelkembe. Fejemben vadul indulnak meg védekezés képpen a gondolatok, bár nincs sok időm velük foglalkozni, mert közben a partnerem szökni próbál. Ilyen állapotban pedig, ki tudja mi történik vele, hiszen alapból nem szokott vigyázni magára. Arról nem is beszélve, hogy ez nem a legjobb környék és általában a környezet is ellene dolgozik. ~ Ez majd nem olyan szintű támadás volt ellenem, mint amikor zsidó létemre lenáciztak. Egész életemben csak a hazámat szolgáltam és másokat segítettem, a pénzem nagy részét is erre használom. A politikai nézeteim és az ahhoz kapcsolódó döntéseim mögött, évek tanulása, valamint sok-sok tapasztalat van. Arról nem is beszélve, hogy alaposan végig gondolok mindent, mielőtt rábólintok. Ő meg érvek helyett azonnal a támadás mezejére lép, holott a probléma ennél sokkal-sokkal összetettebb. Tipikusan azokat a dolgokat hozza fel, amiket a hírekben elé tolnak, de valós tájékozódás és gondolat nincs mögötte. Miért nem lehet ezeket értelmesen egy vacsora mellett megvitatni, miért osztja meg az embereket a politika? Megértem, azt hiszi ez neki a bőrére megy, ami azonban megint csak részigazság, mert gondolom az ő papírjai rendben vannak, ráadásul bejelentetten dolgozik. Tudom, hogy sokkal jobb helyzetbe vagyok, mint ő, de nekem éppen úgy vannak dolgok, amik problémát jelentek és harcolok is ellenenük. A liberálisok irreális adókkal rengeteget húznának ki zsebemből, amit valós segítség helyet elszórnának, vagy nem megfelelően hasznosítanák. Ez történt az Obama kormány idején is. Már pedig az én pénzem, ahogyan nagyon sokaknak az ismerőseim közül, vagy jótékonyságra megy, vagy pedig a gazdaságot erősíti valamilyen formába. Tehát az állam az ő zsebéből is vesz ki ez által, megkockáztatom többet, mint amit neki visszaoszt. Az egészségügynek pedig vannak költségei, amit valakinek meg kell fizetnie és bizony a nem fizetők miatt olyan katasztrófális az állami ellátás. Azonban az sem megoldás, ha tb-t fizetettünk mindenkivel, mert az megint szegényektől veszi el a pénzt, mikor lehet egy olcsó biztosítóval jobban járnának. Esetleg azt a pénzt költhetik zöldségre, gyümölcsre, megelőzésre, bár az nem megoldás teljes mértékben. ~ Gondolkodom el hosszasan, miközben keresgélem őt, bár mivel most nem erre figyelek, mert lefoglal az ön igazolásom. Az arcomon némi feldúltság látszik, és izzadok, de gyorsan felveszem a szokásos sztoikus nyugalmat ami általában jellemez. - Igen, szívesen elviszlek vacsorázni. Ha gondolod egyszer bemutatlak a vén majomnak, hogy megbeszélheted vele a problémáidat. A kezeléseidet pedig az utóbbi időbe én fizettem, vagy valamelyik alapítványom. Ezen felül biztosan találnánk neked olyan munkahelyet, ahol van normális biztosítás, de az is lehet csak rossz biztosítónál vagy, és találhatunk neked ami stabilabb. Persze el is utasíthatsz, azt visszont nem hagyom, hogy egyedül menj haza, mert a végén tényleg bajod esik. - Mondom neki immáron nyugodt mély hangon, éppen csak határozottság tűnt el valahol Brooklyn zeg-zugos utcáin.
Nem pont így képzeltem az első randit egy ilyen férfival. Sokkal jobbra, sokkal oldottabbra és kevésbé félelmetesre vártam. Kimondhatom, hogy ez ennyi volt, jobb lett volna, ha egy egyszerű álom marad és a továbbiakban csupán a kórházban és a Soloban találkozunk. Kedvesen mosolygunk egymásra, némi szikra, de semmi más. Még csak bemutatkozás sem. Menekülni akarok, otthon akarok lenni és egy forró fürdőben kiáztatni a sebeimet. Nem csak a lábamon levőket, hanem a lelkemet is, hisz nem mondhatnám, hogy ez a beszélgetés jót tett. Folytatja. Beszél tovább és jön utánam, mintha nem mondtam volna meg világosan, hogy keressen mást, aki ellen kevesebb kifogása van. Nem akarok megállni, próbálom kiszűrni a hangját és csak a cigi füstjére koncentrálni. Próbálkozom, de nem sikerül. Egy fél utcát sétálunk így át, mikor megtorpanok. Jobb kezemben tartom a füstölgő szálat, ballal átölelem a mellkasom. Felpillantok a férfira, majd hosszasan nézem az arcát. Lehetséges, hogy tényleg nem adja fel? Látnom kellene benne a jószándékot és a különös, ritka jelenséget, hogy tényleg akarhat? Igazi randi, biztosítás? Hosszabban szívok bele a cigibe, mint kellene, kissé bele is szédülök. Eldobom a csikket, eltaposom, s végig csendben váratom. Aztán megfogom a kezét és szó nélkül vezetem a legközelebbi padhoz. Ahelyett, hogy letenném a kis fenekem, felállok rá, így nagyjából egy magasságba kerülünk. - Nem tudlak hova tenni - azt hiszem, saját magamban csalódok most, amikor visszatáncolok a tényhez, hogy kedvelem. Félek tőle, megrémít, kiborít és mégis teljesen megőrjít. Itt állok a padon, elveszve a tekintetében és két kezemet az arcára helyezem. Végigsimítok rajta, majd gondolkodás nélkül hajolok közelebb és csókolom meg. Épp csak annyi időt hagyok neki mielőtt ajkaink összeérnének, hogy eltolhasson, ha nem akarná.
Az este-reggel újabb nem várt fordulatot vesz, mert amikor utána megyek a sötét hajú szépségnek hirtelen megcsókol. Erre pedig nehezen tudok mit reagálni, hiszen az előbb még teljesen máshogy álltak a dolgaink és a legtöbb, amit remélhettem, hogy biztonságban haza juttathatom őt. Tetszik amit csinál és vissza is csókolok neki azonban a lelkemben még mindig kavarognak az ellentmondásos érzelmek és a fejem zakatolása se szűnt meg. Éppen ezért hamar megszakítom az érintkezést és egy mozdulattal leemelem őt a padról. A kezét meg fogom és innentől nem engedem el, mert félek nem beszámítható állapotban van. Persze, a cigijét elszívhatja ahhoz kezéhez nem nyúlok, még akkor sem ha számomra kellemetlen az illata és csípi szememet a füst. ~ Ezt meg mi lelte…. Nem nehéz válasz, gondolom a cigijébe volt egy kis fű is…. Viszont tényleg csak ennyi lenne? Elegem van ebből az estéből, ez így túl szürreális és zavaros. A dolgoknak nem így kéne működnie, valóság tapasztalataim szerint nem ilyen. Mi abszolút nem illünk össze és nem is hiszem, hogy meg tudnánk egymást érteni. Vagy is én talán, de a legutóbbi kirohanása még mindig él bennem és túl sokat kéne magyaráznom, hogy át lássa helyzetet. Közbe meg itt szívja nem is tudom én mit, ami New Yorkban nem is vagyok biztos, hogy így legális. Viszont ha már idáig eljutottunk és megígértem csak el kéne vinnem valahová, aztán ki tudja jól is elsülhet a dolog. Vajon, hány ilyen szürreális pillanat vár még ránk? Vajon lehet-e normális kapcsolatunk? Egyáltalán haza tudom juttatni? Meg kéne vizsgálni jobban, hogy kiderítsem, de kórház messze van és mentőt még sem hívhatok, ilyen semmiségért. Talán az én lakásom közelebb van és odáig még el is cipelhetném. Igaz, nem tudom hol lakik és kérdéses, eddig jó felé vezetett-e egyáltalán. Szóval nem nagyon van más opció, ha csak észhez nem tér és el nem magyarázza merre is kéne mennie. Ez a helyzet egy agyrém komolyan mondom. ~ Zsörtölődöm magamban fáradtan, miközben arra várok, hogy elszívja amit el kell. Közben nézelődök hol ide, hol oda és próbálom betájolni hol is vagyunk pontosan, mert ennyi probléma közepette erre kevésbé figyeltem. - Gyere szépen! Szerintem jobb lesz ha haza viszlek. Ma nálam alszol, ha csak meg nem mondod, melyik épület, melyik ajtaján tegyelek le, vagy nem tudsz szólni valami kevésbé sérült és józan egyénnek. - Mondom neki fásult, beletörődő hangon. Már sehol sincs az a nyugodt határozottság, ami eddig áradt a szavaimból. Ha akarja ha nem, ezt követően felkapom és elindulok vele, vagy ő vagy az én házamhoz. Indulás előtt adok neki egy puszit a fejére, bár ez inkább nyugtató és baráti gesztus, nem pedig romantikus. Útközben páran megbámulnak talán, de különösebben nem érdekel, csak biztonságban szeretné tudni és utána minél előbb haza keveredni. Amennyiben én hozzám megyünk, akkor óvatosan leteszem magam mellé és miközben végig támasztom ajtót nyitok. Következő lépésként felviszem az egyik emeleti vendég szobába, ahol berakom az ágyba és még be is takargatom. Ez után zárom az ingatlant ellenőrzök mindent, és még egyszer visszanézek,hogy biztosan minden rendben van. Amennyiben hozzá megyünk, egyszerűbb a dolgom, mert csak át kell adni a testvéreinek.
Kezdőlap
