Jelenet: Prológus
Zene: A Fantom

Az operaház fantomja:

• Szerző:Gaston Leroux
  
• Eredeti cím: Le Fantôme de l'Opéra
  
• Apró leírás: "Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye."
  

Semmi különleges nincs benne. Meghúzódik a háttérben, nem beszél sokat és nem nagyon barátkozik. Nehezen találja meg a közös hangot az emberekkel, mert furcsának tartják. Kicsi korában is leginkább a zene érdekelte már. 8 éves volt, mikor elkezdett zongorázni. Sokáig gondolkodott a zenei pályán, de mondván, hogy abból nehezen élne meg feladta ezt az álmot és úgy döntött, hogy másoknak adja azt a tudást, amelyet ő bírtokol. Hiszi, hogy az embernek van egy saját dallama, amelyet csak szabadjára kell engedni és akkor képesek vagyunk megtalálni saját magunkat.
Ismerős az a mondat, hogy a zsenit és az őrültete csupán egy vékony határ választja el? Talán nála ez még nem igaz. Nem bolond, de határozottan a zene megszállotja. Ha ideges a megoldás a zene, ha boldog zenét hallgat, ha gondolkodik zene szól, ha főz, bekapcsolja a zenét, zene, zene, ZENE! Mondhatjuk akár azt is, hogy túlságosan is szereti, de ő legalább nem kicsinyesen magának tartogatja ezt, hanem szétosztja. Nem tartja magát tehetségesnek, pedig igenis az.
Kicsiként még nem tudott az Operaház fantomjáról. Sose hallott még róla, de aztán évekkel később elolvasta a könyvet, s oly mértékben magára ismert a fantom szerepében, hogy rajongójává vált. Az emberek utálták a tettéért és mert torz volt, ő ellenben istenítette a zsenialitását. Tőle akart tanulni személyesen, ami persze nem volt lehetséges.
Szorgalmasan készült minden vizsgájára és órájára. A tanárai közül valaki csodagyereknek képzelte, pedig tényleg csak sokat készült. De mindannak ellenére, hogy nagylelkű, hiszen az sokszor, segítő kész, lelkes és becsületes nyilván vannak rossz tulajdonságai is.
Rengkívül elhidegült az emberektől. Kezdetben azt hitték, hogy gonosz, esetleg valami baj van vele, majd orvosok közölték a szülőkkel, hogy enyhe érzelem kifejezési gondjai vannak. Az egyetlen módja, hogy el tudja mondani mit is érez igazán azok a hangok.
Hirtelen haragú tud lenni. Amennyire nyugodt természetnek tűnik, ha látja, hogy valaki nem ad bele mindent a munkájában könnyen elszakad nála az a bizonyos cérna. Igyekszik ugyan magát most már moderálni, de képes arra, hogyha egy tanítványa nem akar valamit, akkor elküldi mondván, hogyha nem képes mégcsak készülni sem, akkor foglalkozni sincs értelme vele.
Dohányzik és a csokoládé iránti imádata is szinte már szenvedély. Ezek nem annyira tulajdonságok, inkább tények. A dohányzásra... maga sem tudja talán már hogyan szokott rá. Odahaza esetleg még az unokatstvére adott neki először? Általános kifogás, hogy miért csinálja, de megnyugtatja. Bár inkább csak az, hogy valamit fog az ujjai között és tudja forgatni, de neki ez bőven elég. Ennek ellenére, nem sokszor csinálja, csak akkor ha tényleg ideges. Szerencsére ez egyre kevesebbszer van. A csoki pedig... kell magyarázni? Szereti azt az édes ízt és ennyi. Csak éppen túl sokat fogaszt belőle.
Mindneki azt hiszi róla, hogy olyan nyugodt és lusta természet, akit senki és semmi sem érdekel. Ez nem teljesen van így. Valóban képes figyelmenkívül hagyni a zavaró tényezőket, de hogy lusta... az, hogy valaki az ágyban fekszik még nem azt jelenti, hogy nem gondolkodik. A nyugalmát pedig már megbeszéltük, hogy nem annyira igaz, én inkább közönynek hívnám az emberek felé.
Nagyon elutasító is tud lenni. Ha valamit nem akar megtenni, vagy nincs kedve hozzá, akkor képes nemet mondani. Ilyenkor eléggé nyersnek tűnhet, időnként az is, de nagyon dolgozik rajta, hogy ne minden csak úgy kicsússzon a száján, hogy bántónak hangozzon, hanem valami kellemesebb álruhában közölni egyes tényeket másokkal.

1. Felvonás - A zombi
Zene:Journey to the Cemetery

-Vigyázat! Zombi invázió!
-Mi van Zombieboy? Kiéheztél egy kis agyra?
Így ment el minden nap az általánosban. Reggel felkelt, felvette a ruháit, megreggelizet aztán elment otthonról, hogy végig ülje az unalmas óráit. Egyedül az ének óra izgatta fel egy kicsit, de ott is inkább a kottázás.
Minden egyes tanítási nap ott várta az a csapat fiú, akik kinézték maguknak az osztályból. Kicsi volt, gyenge, eléggé sovány, nagyon sápadt és nem volt szokása érzelmeket mutatni. A tökéletes példája a zombinak.
A kinézete ellen nem tehetett. Mindig is ennyire fehér volt. Azt mondták lassú a vérkeringése, de mivel nem tartották vészesnek, így nem is kedztek vele semmit. Az, hogy vékony volt nem azért volt, mert éhezett. A családja jól keresett, na nem voltak gazdagok. Átlagosak voltak, mindig volt ételük és még olyan dolgokat is megengedhettek maguknak, mint egy zongora, vagy magántanár alkalmazása. Egyszerűen csak hiába evett, nem hízott. Ilyen alkata volt és van a mai napig. Az érzések? Na igen, ez a szüleit is aggasztótta akkor, hogy sose látták nevetni, de még csak sírni sem. Nagyon ritkán dühösnek, meg talán párszor mosolyogni. Ezeken kívül, csak a szokásos egyhangú arc vetült vissza mindnekire.


-Befáradnának kérem?- Az orvos, jobban mondva a pszichiáter, bár a másik megnevezés is helyénvaló lenne, igyekezett nagyon kedvesen és megértően bánni  a családdal. A szülők már kezdtek aggódni, hogy 7 éves elmúlt a gyerekük mégsem volt hajnaldó szinte semminek sem örülni. De az sem tartották éppen normálisnak, hogy bár ők maguk is hallották hogyan csúfolódnak rajta a társai nem csinál semmit. Nem panaszkodik miattuk. Volt olyan, hogy dühös lett és verekedésbe került emiatt, de nagyjából itt be is fejezősött a sor.
-Nem fog jól hangzani, amit most mondok... A fiúknak enyhe érzemi problémái vannak. Nem azt mondom, hogy nem érez, mert azzal semmi baj sincs. Csupán nehezebben fejezi ki azokat. Ez kezelhető. Meg lehet tanítani neki ezt. Addig pedig találjanak más módott, hogy meg tudja magát értetni...


Ezek után a családja beírattata zongorára. Már többször elmondta, hogy szeret kottázni és szereti, mikor a tanár a zenéről mesél nekik. Úgy gondolták ez akár egy jó módszer is lehet neki arra, hogy kommunikáljon. A dalok érzelmeket is tudnak közvetíteni. Bár Sun Woo az órái elején még nyilván nem tudta ezt alkalmazni, de az első év végére szinte mesterévé vált annak, hogy tudja melyik hangulatban mit játszon. Valójában ez volt az egyetlen dolog, amiért tudták a szülei, hogy boldog és hálás nekik ezért a lehetőségért.
Az első vizsgakoncertje is sikerrel zárult. Sokat készült az előadásra, de a tanára még külön meg is jegyezte, hogy kiemelkedő a diákjai között is. Sose gondolta azt, hogy ő tehetséges lenne. Úgy volt vele, hogy van érzéke hozzá és élvezi, így már csak azért sem akarja feladni a tanulását bármilyen nehéz is legyen az.
-Sun Woo! Kisfiam, olyan ügyes voltál. Mondd csak, boldog vagy? - teszi fel neki a kérdést az édesanyja. Nem tudni miben reménykedett, illet azt lehet, de egyáltalán mit várt? Hogy egy év majd csodákat művel szegény gyerekkel? Nem, megmondták nekik, hogy ez hosszú és bonyolult lesz. Nem fog ilyen könnyen menni. Sokkal több áll még előttük, mint az gondolnák.
-Boldog?- gondolkodik el egy pillanatra. - Úgy, mint Mozart Farázsfuvolájában a Papageno ária? - néz vissza a nőre, akinek könnynek gyűlnek a szemében, ahogyan legugol a fia elé.
-Igen...Pont úgy. - ragadja meg a karját.
-Ah... Akkor értem. - mondja csak így egyszerűen, majd értetlen arcot vág, hogy az anyja miért kezd el zokogni. Teljesen össze van zavarodva. Valami rosszat mondott volna? Az apja ellenben a felesége vállára teszi a kezét és erősen megszorítja.
-De legalább érti...

2. Felvonás - A diák
Zene:Angel of Music
-Nem. - jelenti ki hidegen. Ugyan már több éve tanult zongorázni, értett a kottaíráshoz, alkalom adtán még maga is próbálkozott az írással, bár sosem találta elég jónak. Mindig csak az Operaház fantomjához hasonlította magát, hogy olyan zene alkotása, mint ami a filmben, valamint az előadásban is volt neki is menne, ha eleget gyakorolna. De mindennek ellenére, hogy tényleg jó volt és volt már rá példa, hogy szolfézstársait korrepetálta, ha a tanár megkérte rá, nemet mondott Ah In-nak. Így is épp elég volt neki az, hogy másokat a nyakába sóztak, akiket nem tudott visszautasítani, hiszen a tanárnak a külön kérésére vállalta be őket, nem hiányzott számára még egy kolonc, akinek nem kottázást kellett tanítani, hanem magának egy bonyolult eszköznek a használatát.
-De miért nem? - kérdez vissza a kisebbik.
-Nem foglak és kész. Fogadd el. - Többet nem is mondott, csak otthagyta szegény párát. Akkor még nem tudta, most sincs vele tisztában, hogy milyen betegsége van a fiúnak. Ha halvány fogalma lett volna, akkor talán megesik rajta a szíve és akkor másképp dönt. Dehát... a sors is úgy fest valami hasonlóra gondolt...


Aznap, mikor elvitték a kórházba a gyereket, nem tudja micsoda pontosan, de valami megragadt benne. Sajnálat? Bűntudat? Szegény csak zenélni akart volna. "Hát nem ezt szeretted volna te is?" Teszi fel saját magának a kérdést. Dühében belerúg az iskola egyik kukájába. A francba is vele, hogy nem tudott erről korábban, akkor biztosan nem lett volna ennyire nyers. Már jobban kezeli a érzéseit, tudott volna normálisabb is lenni vele. De persze neki csak elutasítónak kellett lennie. Őszintén szólva bele sem gondolt abba, hogy kit dobott el. Egy olyan fiút, aki tényleg semmi másra nem vágyott, csakhogy tanulhasson valakitől és pont őt választotta. Ennek elismerésnek kellett volna lennie.
Másnap pont ezért, mikor meglátja a két srácot odamegy hozzájuk. -A suli után az épület előtt várj meg. - Csak ennyit mond Ah In-nak, majd ő megy a saját órájára. Szerncséjére a srác nem is késett a találkozóról, bár a haverját is hozta magával, de neki igazából olyan mindegy volt. Visszakísérte a két fiút az épületbe, elkérte az énekterem kulcsát és beléptek az ajtón. -Tudod amúgy, hogyan is működik?- Ez csak most jutott eszébe. Egyáltalán van bármiféle zenei képesítése? Mert ha nem, akkor jócskán meg fog vele gyűlni a baja.
És ez egyébként így is lett. Az elején sokszor gondolkodott, hogy feladja, mivel még csak a kottát sem tudta olvasni a fiú. -Nem szűkített, hanem bővített érted? BŐ-VÍ-TETT! Bővített hármas hangzat, szóval akkor újra, hadd halljam. - A kezdetekben nehéz volt vele, sokszor kiabált, kiakadt, volt olyan, hogy csak 10 percet bírt vele, aztán elküldte, hogy másnapp jöjjön vissza. Amit nem tudott Ah In és Shin se, hogy odahaza különböző módszereket próbált kidolgozni, hogy könnyítsen a fiú tanulásán. Nem volt tehetségtelen, abszolúte nem, sőt érzéke is volt a zenéhez, csak nehezebben jött össze neki. Fiatalon könnyen tanul az ember, bár ő sem öreg, de most már nehezebb belevinni a buksijába a sok hangnak a nevét, a különböző hangsorokat és szabályokat.


-Mondjad már!- kiált rá Shin, mikor már vagy 10 perce húzza a fiúk agyát azzal, hogy nem árulja el, miért is hívta őket össze a zeneteremben. Ma kivtelesen nem tanítani akart, hanem egy nagyon fontos hírt kellett velük közölnie.
Az utóbbi időben nagyon megszerette a két srácot, annak ellenére, hogy legelső találkozássukkor hideg és elutasító volt, mostanra rájött, hogy korántsem volt értelme annak a jelenetnek a folyosón. Valójában nem olyan vészesek, bár Ah Ih tanítása nehézkesen indult és Shint sokszor bolondnak tartja, de hosszú idő óta most nevezhet bárkit is barátjának. Talán őket még az sem zavarja, hogy az érzések terén, még van hova fejlődnie, vagy éppen az, hogy minden szabadidejét a zenének szenteli, ha éppen nem velük van.
-Felvettek Amerikába tanár szakra. Zenét fogok oktatni- A két fiú örömmel fogadta barátjuk sikerét, de ugyanakkor szomorúság is fogta el őket. Először nem is értette, hogy mi lelte a két haverját hiszen ez egy nagy lehetőség, ott könnyebben fog talán boldogulni, így abszolúte nincs szükség a bánatra.
Aztán leesett neki. "Akkor én... soha többé nem látom őket?" Alig hogy rátalált volna azokra az emberekre, akik elfogadták végre és nem csak gúnyt űztek a különcségéből most saját maga dobja el őket. Hiába mondhatná, hogy ők maguk is jöhetnek vele, hogy nem kell it szenvedniük... Nem teszi. És hogy miért nem? Nem lesz önző. A két fiúnak saját magának kell eldöntenie mit akar, és csak reménykedni tud benne, hogy az útjaik ismét kereztezni fogják egymást.

3. Felvonás - Az utazás
Zene:Why Have You Brought Me Here

Ahhoz képest, hogy azt mondják, csupán egy repülő út ide, nagyon elfáradt. Nem tudott aludni a repülőn, valamint a filmek sem voltak számára túl egetrengetően izgalmasak, így csak azt tette, amiben jó volt. Írt. De nem könyvet, az nem az ő műfaja, hanem zenét. Szinte alig telt el úgy nap, hogy ne próbált volna meg valamilyen hangsort lefirkantani. Időnként elégedett is volt magával, az utóbbi években pedig még arra is rávette magát, hogy esetleg lejátsza. Nem ezzel állt szándékában foglalkozni a későbbiekben, már réges régen lemondott erről az álmáról, inkább a biztonságos terepet választotta. Azért ment tanárnak, mert Ah In példáján látta, hogy mennyire szeretne az ember tanulni, de valamikor erre nincs lehetősége. Van, hogy nincs pénz miből, vagy nem engedik meg, esetleg csak szimplán elutasítják. Szerette volna, ha bárki, aki a zenélésre adja a fejét, az teljesen ki tudná fejezni azt, amit érez, hogy önmagát tudja megmutatni egy dallammal. Neki annak idején ezt javasolta az orvos, azóta hiszi, hogy minden embernek saját dala van, ami őt testesíti meg. Csakúgy, mint egy operában. Mindnekinek van áriája, ami hozzá illik és senki máshoz.
19 évesen futott neki a tanári szaknak, pár év elteltével pedig már jöttek hozzá szaktársak is korrepetálásra, hogy hogyan is képes így zongorázni, valamint meg tudná-e tanítani azt a módszeret, amivel a zenetörténetet tanulja.


-Szóval ha a fehéret nyomod le, akkor szép, tiszta hangot kapsz. Ezt nevezzük egész hangnak. Ha pedig a feketét, akkor ilyan furcsa és rossz. Ez a félhang. - kezdi lelkesen a zongorának megismeretetését az ifjú tanítvánnyal. Már amúgy is kellett mennie gyakorlati helyre, így volt alkalma megtapasztalni, hogy milyen is, mikor egy egész osztálynak próbált zenetörténetet tanítani. Ez egy csöppet nehéz volt, mivel nem könnyen tudta rávenni őket, hogy figyeljenek, ellenben a szolfézsóra meseszerűen ment. Senki sem volt rossz, mindneki együtt énekelt és csak lesték minden mozdulatát, mikor hallás alapján kellett kottázniuk. Persze kisgyerekeket kapott így elsőre, nem pedig valami tinédzer bandát, de velük szeretett is dolgozni.
Azóta pedig sokszor oktat magántanárként zongorát, még kottát olvasni is megtanítja azokat, akik hozzáfordulnak. Nem egy olyan volt diákja jelent meg az ajtaja előtt, hogy korrepetálja mert nem megy neki például a blattolás.
Sikere volt, valljuk be. Talán ez is hozzásegítette ahhoz, hogy most már könnyebben mosolygot és messze nem kapta fel a vizet úgy, mint az előtt.

4. Felvonás - Végjáték
Zene:The Mirror

Amerika tulajdonképpen sok mindenre jó hely. Nem csak arra, hogy elkezdj egy olyan kóros mániát, mint a csokoládé szeretete, ahogyan ő tette. De itt annyi féle íz van, meg állag! Koreában is volt, ő nem állítja, hogy nem, csak ott más volt a jelleg. Itt több ezer féle közül válogathat és mindegyik különleges. Régebben nem evett ennyit, messze nem érdekelte, de most nagyon rákapott és szabadulni sem tud a sötét, cukrozott massza egyedi ízvilágától. Vagy lehet éppen fehér. Azt sem utasítja vissza.
Ezen kívül talán még egy dologra volt jó, ez a hely. A saját oszrágában csak is a heteroszexuálisokat preferálják, ő maga szentül meg volt győzödve, hogy az, vagy ha nem, akkor aszexuális, mivel senkihez sem vonzódott úgy különösebben. Itt ellenben ráébred, hogy egyik sem talált be. A nőket valóban szépnek gondolta, ha úgy esett, még randizni is vitte őket, de semmi komolyba nem kezdett bele soha. De ha aznap este a bárban véletlenül nem mozdul rá egy srác és nem kezd el erőszakoskodni vele, akkor talán sosem ébredt volna rá, hogy tulajdonképpen mind a két nemmel szimpatizál. Csak egyikkel sem valami hosszútávón és nem valami nagy romantika szinten. Ő magának való srác, akit kevesen értenek meg és még annyira kevesen tudnának kedvelni. A zene az ő világa, ahol minden elfogadja úgy, ahogyan van és nincs elkötelezettségi problémája.


-Sun Woo... valamit el kell mondanom.- Idegesen áll a nappalija közepén, maga sem érti, hogy Ah Ih miért hívta fel, mi lehet az oka annak, hogy csak úgy  a semmiből letámadja ezzel a mondattal. De a kínos csend, az a drámai szünet, amely Haydn Üstdob színfóniájában is jelen van, hogy keltse a feszültséget, aztán a semmiből csapjón le... Ez a legrosszabb része. Már majdnem el is kezd ordítani, hogy mondja már ki, mert lassan megöli a kíváncsiság. Először rosszra is gondol, talán beteg, vagy haldoklik, esetleg Shin sérült meg... már készen áll arra, hogy most rögtön megvegye a repjegyét hazafelé, de szerencsére a fiú kinyitja a száját.
-Amerikába költözök! - a mondandó végén eltartja a telefont és nagyot sóhajt. Már azt hitte, hogy a valami történt, erre csak ennyi az egész. Persze ennek nagyon tud örülni, mert ez azt jelenti, hogy többé nem csak kamerán keresztül kell őt látnia, esetleg  tanítását is folytathatja, most már azért profibb módon. Ki is fejezte a boldogságat, még ha ez csak szavakkal sikerült is, de azért meglett, és örömmel felajánlotta, hogy segít egyetemet keresnie, ha éppen arról van szó.
Az már csak külön öröm volt neki, hogy ezek után Shin sem tudott a fenekén maradni és ő is idecsapodótt, így aztán ismét együtt lett a csapat. Sun Woo miután elköltözött ismét a magányos farkas életmódott vette fel, hiszen a tanításon kívül különösebben nem foglalkozott mással, és a tanítványait leszámítva, más kapcsolatokat sem akart kiépíteni. A két haverjával beszélt, akik odahaza maradtak, de mindössze ennyi. Ezért mikor megtudta, hogy jönnek és tényleg ide is költöznek, a szokásosnál sokkal aktívabb lett, sokakat talán meg is lep, hogy az akkor régen zombinak csúfolt fiú, most milyen élénk és milyen vidám lett.