Egyik kedd reggelén megkérdezted, szabad-e a velem szemben lévő szék és hely a kávézóban. Csendben bólintottam, aztán visszatemetkeztem a tabletembe a szemüveg mögül. Nem szóltunk egymáshoz, miután elfogyasztottuk a reggelit, külön úton s időben a saját dolgunkra tértünk.
Két hét múlva kedden, ismét telített volt minden asztal, ezúttal én mentem hozzád, megkérdezni, hogy szabad-e a veled szemben ülő szék és hely. Ugyanaz az asztal volt, mint két héttel azelőtt. Ugyanúgy nem szóltunk egymáshoz egy köszönésen, és elköszönésen kívül.
Ahogy sűrűsödtek ezek a véletlenek, és a csendben, közösen eltöltött percek, ugyanannál az asztalnál, megszokásunkká vált, hogy minden második kedden, ugyanabban a kávézóban, ugyanannál az asztalnál, várjuk egymást. Aki előbb érkezik, rendeli meg a másik részére a reggelit. Ám továbbra is csendben töltöttük el a reggelinket. Neked is jól esett, s nekem is.

Egyik reggel azonban hiába vártál, s a rákövetkező héten sem jelentem meg, hiába várt téged a szokott asztalon a reggeli, s ahogy beléptél, az italod is. Amikor vissza akartad vinni a csészét, a csészealátét alján egy kis cetlit találtál meg, rajta egy tollal rajzolt virággal és egy szemüveggel.

Ez folytatódott legalább két és fél hónapig, s te kitartóan leültél az asztalhoz.

Amikor most viszont belépsz, már nem csak a szokásos reggelid vár az asztalnál. A teljes képhez hozzátartozik az a srác is, akivel pár hónappal azelőttig közösen töltöttétek azt a pár percet a kávézóban.

Vajon leülsz az asztalhoz, vagy inkább másképp döntesz?