« Like it really rough guy »

Vettem magamnak egy új ruhát. Nem különösebben nagyzoló, elég klasszikus vonalú, térd felett végződő, amolyan „kis fekete ruha”, ami a női magazinok szerint minden nő kötelező kelléke, de annak egy talán kevésbé egyetemista kislányos verziója, és még azt is megkockáztattam, hogy ne fekete legyen. (Hanem sötétkék.) Háromszáz dolláromba fájt. Már akkor éreztem, hogy ez rossz befektetés, amikor megláttam az árcédulát, de a nő a boltban úgy bámult rám, mintha érezte volna rajtam a Bronx és az egyedülálló anyaság vélt bűzét, a szeme egyszerűen azt sugallta: tudom, hogy úgyse tudod megvenni. Vagy nem mered.
Nekem senki ne mondja vagy sugallja, hogy nem merek megtenni valamit! Bármit teszek is vagy sem, az saját döntésem lesz, és nem hagyom, hogy mások hozzák meg őket helyettem!
Úgyhogy lett egy háromszáz dolláros ruhám.
Tudtam, hogy megvettem, a telefonomra érkező üzenet, amit már a kocsiban láttam, mégis meghökkentett. Nem mondanám, hogy feltétlen napról napra élek, elég sokat megtagadok magamtól ahhoz, hogy mindig legyen némi párnázásom financiálisan, de így, hogy Bobby is beköltözött hozzánk, és valamilyen érthetetlen oknál fogva még teljesen színjózanon sem vontam vissza az előtte este tett fél-ajánlatot, úgyhogy még Saúl is az én kajámat ette, és valószínűleg nem hazudott a vízzel kapcsolatban sem, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem én hagytam bajusz-szőröket a mosdómon. Bár az épp Bobby is lehetett.
Akivel még mindig nem tudtam, mit kezdjek. Szeretem az öcsémet, és bárkit puszta kézzel ölnék meg, aki ártani mer neki, ez amolyan nagytesós kötelezvény, de… Vele élni nehezebb volt, mint bárkivel. És kezdtem azt hinni, hogy a gyerekek is ezt gondolják. Emma legalábbis múltkor reggelinél megkérdezte, hogy meddig akar itt lakni, mert büdösek a zoknijai, és a haja olyan, mintha négy hónapja a dzsungelben élne. „Hajléktalan Tarzan”, azt hiszem, ezt a hasonlatot használta. Nyilván rászóltam, de azért egyet kellett értenem vele.
Úgyhogy halovány jelzésként bedobtam úgy fél évre elegendő tusfürdőt, sampont és dezodort a kosárba a Targetben. Ez itt a Bronxban, kábé tíz percre a házamtól, nem volt különösebben nagy, de legalább pont ezért forgalmas sem. Egyszer voltam a Macy’s üzletben a Herald Square-en. Azóta is PTSD-m van.
Már vagy öt perce próbálok dönteni két jégkrém között a fagyasztóknál, amikor hirtelen megszólít valaki.
– Nehéz döntés?
A pasas valahol egy fejjel magasabb lehetett nálam, fekete bőrdzseki volt rajta, alatta pedig egy olyan mintás ing, amit nem feltétlen férfiaknak terveztek, és amik keveseknek állnak jól. Talán csak Bruno Marsnak és az olaszoknak. Tony egyszer, némi ital hatására, elég hathatós fejtegetésbe kezdett arról, hogy miért nekik áll jól minden, és miért jobbak a latinoknál. Nem emlékszem, de valószínűleg amúgy is baromság volt.
Nem feltétlen szeretek idegenekkel beszélgetni; oké, mondjuk ki, hogy alapból semmi humorom hozzá. De tudom, hogy a legtöbben nem így állnak hozzá, mást várnak el, és a Bronxhoz képest azért nem volt ijesztő pasas. Úgy nézett ki, mint ahogy a vízvezetékszerelőmet képzelem el szombaton, a fia baseball-meccse után.
– Nem nekem lesz, úgyhogy… igen – mosolyodom el halványan, udvariasan, aztán próbálok visszafordulni a kínálat felé.
A fickó viszont nem akart tágítani. Mivel közben ő a mirelit pizzákat nézte eggyel odébb, annyira nem tűnt furának. – Gyerekek?
– Igen. Elég… válogatósak. – És még kettő nagyobb méretűvel is számolnom kellett. Mert ilyen a normális élet, mi?
– Akkor a csokisat venném – jelenti ki, a sonkás-sajtos pizzatekerccsel bökve a jobb kezem felé. – A csokival nem lehet mellélőni, azt biztos mindketten szeretik.
Jóval hosszabb idő kell, hogy leessen, mit mondott és az mit jelent, mint szeretném. Egy szóval sem említettem neki, hogy két gyerekem van. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem ismerem. Ez a gondolat valószínűleg kiül az arcomra, mert a pasas elvigyorodik, szinte már szerényen, aztán az órájára néz. – Nocsak! Már majdnem három. Azt hiszem, ideje lenne indulnia, a végén még nem ér oda időben az iskolához.
– Honnan…
– Ha találkozik az öccsével, adja át neki szívélyes üdvözletem!
Bobby. Hát persze. Mielőtt összeszedtem volna a gondolataimat, hogy ne csak értelmes emberi lényként halljak valamit a zúgáson túl, hanem mondjuk kamatoztassam a tényt, hogy a rendőrségnél dolgozom és utána menjek, már egyszerűen eltűnt. Váratlan volt, csak ennyivel tudok védekezni; nem számítottam rá, hogy fényes nappal, egy Targetben fognak megfenyegetni. Vagy ha nem is annyira engem, de Bobbyt.
Az autóban hosszú percekig kellett még várnom, mire eltűnt a remegés a kezemből. Nem is értem; nem éreztem magam idegesnek, nyugodtak voltak a gondolataim, de a testem teljesen elárult. Háromszor kezdtem el üzenetet írni Saúlnak, de végül kitöröltem. Csak túlreagálom a dolgot. Mit írjak neki? Hogy valaki jót kívánt nekem a fagyi mellé? Tudom, hogy nem normális, de azt is, hogy ha el akarná érni Bobbyt… Ha tudná, hogy ott van nálam, akkor már nem lenne. Nem bízom abban, hogy Bobby mindent elmond nekem, de azt tudom, hogy ha úgy érezné, valaki figyeli, vagy hasonló, már rég megpróbált volna meglépni. Ez nem történt meg. Úgyhogy ez jó jel, ugye?
Késve érek oda az iskolához. Előtte még haza akartam menni, hogy berakjam a fagyit a hűtőbe, de túl sokat pepecseltem a parkolóban, és egyébként is… Muszáj volt látnom a kölyköket. Tudtam, hogy reálisan nincs sok esély arra, hogy bajuk legyen, de mi van, ha mégis? Ez a legszörnyűbb ebben az egész szülő-dologban. Folyamatosan úgy érzed, hogy veszélyben vannak, ha nem látod, hogy épp békésen összenyálazzák a párnájukat.
Azon mégse lepődtem meg, hogy Emma nem írt üzenetet. Szeretni szokta, ha később megyek érte, és még jobban, ha nem megyek érte, és kikönyörgi, hogy valamelyik barátnője „sokkal lazább és sokkal menőbb” anyja vagy apja vigye el, de olyankor mindig iszonyatosan inadekváltnak érzem magam. Mintha egy dolgom lenne, és azt se tudnám megcsinálni.
A parkoló mögötti zöld részen átvágva már láttam is, hogy az egyik kőpad előtti részen áll egy lánnyal, akit párszor láttam már, talán egy bartánője. Az viszont csak a gyepen átvágva közeledés közben tűnt fel, hogy talán mégse jókedvűen beszélgetnek. Emma arca egészen összegyűrődött, rám szokott így grimaszolni, mikor épp beszól a fasírtomra. A másik lány nekem háttal állt; és már csak annyit láttam, hogy a lány meglöki Emmát, aki erre elesik.
Butaság, tudom. Néha akkor is elesek, ha megpróbálok felállni a kanapéról egy kiadós vacsora után. Emma pedig épp csak seggre ült. De a Targetes találkozás után úgy tűnik, még mindig nem csillapodott le az adrenalin a véremben.
– Hé! Mit csinálsz? – kiáltok rá a másik lányra, aki összerezzen, mikor megragadom a karját. Jobban megnézve nem tűnik ismerősnek, fogalmam sincs, mi lehet a neve, de szerintem Emma osztályába jár. – Nem tanították meg, hogy nem bántunk másokat? Ha?
– Anya! – Emma elég döbbenten szól rám, de nem tudom eldönteni, hogy haragszik, kínosan érzi magát, vagy egyszerűen meglepte a feltűnésem. Elengedem a másik lány karját, amit talán kicsit erősebben fogtam meg, mint kellett volna, meg amúgy is abban az érában élünk, ahol nem szabad senkihez hozzáérni, mert beperel szexuális zaklatásért, aztán szinte felrántom Emmát a betonról.
– Jól vagy? Megütötted magad? Vérzel? – A keze után kapok, alig hagyva neki időt válaszolni, horzsolást keresve, közben a fejemben pedig stáblistaszerűen gördülnek végig a különböző fertőzések, amiket el lehet kapni egy ilyen közösségi tér padlójától.
Látom, hogy Emma válaszolni akarna, de ekkor valakit meglát a hátam mögött. Megfordulok a tengelyem körül. Nem ismerős a pasas, de ez semmit sem jelent;Emma az utóbbi évben már rávett, hogy ki se szálljak a kocsiból, mikor érte jövök. Úgyhogy senkit sem ismerek.
– A maga lánya? – mutatok a másik lányra, aki úgy tűnik, ismeri a férfit. Kor alapján valószínűtlennek tűnne, hogy a húga volna. Feltolom a napszemüvegem a hajamba. Mondták már, hogy őrült szemem van. Néha hasznos is. – Ellökte Emmát! Ezt tanítják neki otthon? Mi ez, a Vadnyugat?

« Well, now then, mardy bum »

Felpattogzott a lakk a szék karfáján. Oda sem figyelve, az ujjammal piszkálom, tudat alatt próbálva mindennél elszántabban hozzátenni valamit a pusztításhoz. Egy centi nem sok, annyi sem enged az akaratomnak, csak a mutatóujjam sértem fel majdnem a kopott faanyagon. Mrs. Nelson eközben egyenes háttal ül a saját székében, csuklója körül ezüstszín karperecek csörögnek, akárhányszor legyintéssel ad nyomatékot a mondandójának. Nagy szavakkal dobálózik, olyanokkal, mint a veszteség-élmény, érzelmi labilitás, belső feszültség. Nem vádaskodás, egyáltalán nincs benne semmiféle támadó él, mégis az egész úgy hangzik: rosszul csinálod, rosszul csinálod, rosszul csinálod. Valószínűleg tényleg így van, máskülönben nem kellene megint a tanácsadói irodában töltenem a délutánt. Mrs. Nelson egy hónapon belül másodjára kívánt beszélni Lizzie szabálysértő tanulói viselkedéséről, nem volt kétségem afelől, hogy a harmadik alkalom felfüggesztéssel jár majd. Aztán persze megerősíti ezt ő maga is, szóban, hogy ne legyen félreértés. Finom javaslatnak álcázva még azt is hozzáteszi, talán jó lenne erről az unokahúgom jog szerinti gyámjait is értesíteni. Nekem, mert ő, állítása szerint, a bátyámmal ez évben még nemigen találkozott. Nem lep meg igazán, mert én se nagyon. Megígérem azért, hogy szólok a gyerek apjának, megígérek én bármit, engedelmesen bólogatva, csak mehessek végre. Ki a levegőtlen irodából, ki a nyüzsgő iskolaépületből, a lehető legmesszebb ettől a cirkusztól, amit sokadjára járunk végig – eredménytelenül.
Végül aztán megkönyörül rajtam. Megköszöni, hogy befáradtam – ismét –, közben a kezét nyújtja felém, olyan eleganciával, mint aki kézcsókot remél. Kézfogást kap helyette, a mozdulatba meg újra belecsörögnek azok az átkozott karkötők a karján. Még mond valamit mellé, hangszíne alapján valószínűleg könnyed csevegésnek szánja, de egyetlen szava se jut el a tudatomig. Csak az ékszerei istenverte fémes csilingelését hallom, még jóval azután is, hogy a folyosóról az iskolaudvarra érek.
Majdnem észre sem veszem Lizzie-t a betonasztalok körül. Napszemüveges, ismeretlen nő áll mellette, feszes lófarokba fogott hajjal, feszült tartással, és egy másik lányhoz magyaráz. Aztán nekem, amint észre veszi, hogy mögé lépek. A hangja két pislogás között vált aggodalmasból vádlóvá, meg is lepődnék rajta, ha nem támadna le kapásból három kérdéssel is. Válasz gyanánt csak a szemöldökfelvonásig jutok el, mert Lizzie – aki eddig tisztes két lépés távolságból, mellkasához szorított karral állt döbbenten – ugyanezt a pillanatot választja, hogy megtalálja a hangját.
- De nem én kezdtem! Emmáék cikiznek folyton, olyanokat mondanak rám, hogy korcsolyázni lehetne a homlokomon, meg hogy…
- Lizzie, elég.
- De…
- Elég!
El nem hallgat, de legalább dacos morgássá halkítja a panaszos hangját, ami már önmagában több együttműködés, mint vártam. Lehajolok hozzá, a kezéért nyúlok, ő meg grimaszolva ugyan, de hagyja, hogy feltűrjem a pulcsija ujját. Óvatosan forgatom körbe az alkarját, karcolást, kék-zöld véraláfutás, zúzódást keresve. Semmi nem látszik a bőrén, leszámítva talán, hogy nem visszük eleget napra, de arról nem Emma és az anyja – feltételezhetően az anyja? – tehetnek. Mikor végül elengedem, sietve cibálja vissza rá a pulóver ujját. Fintorog is mellé, mint akinek kínos aggodalmam. Valószínűleg az is. Nem veszem túlzottan magamra, neki aztán tényleg minden kínos mostanában.  
Felegyenesedem és a mellkasom előtt összefont karokkal folytatom.
- Nézze, hölgyem, Elizabeth tíz éves...
- Tizenegy vagyok! - Édes-jó-istenem-miért?!
Felsóhajtok, hosszan, teátrálisan és szörnyen nagyon fáradtan. Fél másodperc az egész, de fél évnek tűnik. – Oké, nemsokára tizenegy. Maga bizonyára ennél jóval... - ne mondd, hogy öregebb. Ne! Mondd! Hogy! Öreg! - több. De feltételezem érettebb, mint egy általános iskolás, mégis maga ragadta meg az unokahúgom karját, és maga támadt nekem. Nem hiszem, hogy az én nevelési módszereimmel lenne probléma.
Volt, hogyne lett volna, most ültem majd húsz percet Mrs. Nelson irodájában emiatt. Meg hát, alig viszem le a hangsúlyt a mondat végén, Lizzie nyomban hitelét is veszi a szavaimnak azzal, hogy az istennek sem hajlandó csukva tartani a száját. Durcásan vágja keresztbe maga előtt a karjait ő is, a súlypontját balról a jobb lábára helyezi közben. Automatikusan nyújtom ki elé a kezem, sorompóként állva az útját, mintha attól félnék, megint nekimegy Emmának. Merthogy tényleg ettől félek. Nem moccan, nem tesz ő igazából semmi mást, csak fintorog, és duzzogva közli – Nem fogok bocsánatot kérni! - Nekem meg bűntudatom támad, amiért arra gondolok: bár egy kicsit jobban megijedt volna, akkor még most is csendben lenne. Így bezzeg veszekedhetek miatta én. Nagyszerű.
- Tisztában van vele, hogy Emma és a barátnői hónapok óta piszkálják Lizzie-t? Spóroljon meg magának egy kört, és beszéljen a lányával, mielőtt az iskola kéri meg ugyanerre.
Ahogy kimondom, egyből meg is bánom. Mert az igazság az, mindegy, mennyire neutrális a hangszíned, az iskolaudvaron nincs olyan, hogy baráti jótanács. Itt csak nyílt hadüzenet van és őrült szemű anyukák.

« Like it really rough guy »

David, az egyik pasas, akivel kevés számú randevúm egyikén voltam, az említett randevú sikertelenségére azt hozta fel érvként, hogy önsorsrontó vagyok, és nem fér bele az életembe egy másik személy. Nem tudom, melyiket szánta erősebb érvnek, de az igazság az, hogy mindkettő a valóságot tükrözte. Nem kellett volna például elválnom Tonytól; maradhattam volna vele, jó asszonyhoz méltóan, egészen kényelmesen ellettünk volna, sőt, talán még félre sem lépett volna. Sosem voltak ilyen tendenciái, a csavargásai inkább barátokkal történtek, nem pedig nők után koslatott. Ha így lett volna, nem tudta volna eltitkolni előlem, és mazsolává pörkölöm a golyóit a kerti grillen. Nem kellett volna mindenáron továbbtanulnom az első vagy a második diplomám után. Minek nekem a doktori? Anélkül is ugyanott lennék, mint most. Csakis saját magam önigazolása végett volt rá szükségem. Nem kellett volna plusz vagy hosszabb műszakokat vállalnom a rendőrségen; valamennyi szükséges, egyedül nem tudnám fenntartani a családunkat nélküle, még Tony csekkjeivel együtt sem, de én is tudom, hogy túlzásba viszem. Azóta ezt teszem, hogy az első „anyuka, úgyhogy biztos nem ér rá itt maradni” pillantásokat megkaptam a legelső munkahelyemen Emma születése után.
Nem tudom, miért van bennem ez a valami, ami inkább eltörik, minthogy meghajoljon, de ugyanez jellemző rám a szülői-iskolai viszonylatban is. Nem azért járok a rohadt sütivásárokra, mert ez a kedvenc hobbim, csak meg akarom mutatni, hogy ez is megy. Sosem kedveltem különösebben azokat az ősanya típusokat, akik szerint egy nő rendeltetése és életének középpontja a gyerek, és körülötte kell forognia az egész univerzumának. A gyerek is csak egy ember, mint mi, csak kisebb és butább. Miért kéne egy életet feladni egy másikért? Hülyeség.
De azt nyilván nem hagyhatom, hogy bárki butának hívja őket, mert én szenvedtem Emmával harmincnyolc órán keresztül, nem más, úgyhogy csakis NEKEM van privilégiumom szidni, nem beszélni arról, hogy akár egy ujjal is hozzáérjen valaki. Tény, most nem épp egy perverz nagypapiról beszélhetünk, vagy egy tanárról, aki még az előző rendszer híveként hisz a testi fenyítésben, hanem egy kislányról. Tudom, hogy gyorsabban cselekedtem, mint illett volna, és tudom, hogy mikor végre megint az autóban ülünk majd, hangosan fogok káromkodni miatta, aztán egy biciklisen vezetem le a feszültséget. Már nem elütöm, csak rádudálok. Azt hiszem.
Valamiért elégedetten rándul meg felfelé az ajkam sarka, mikor a lánya a pasasra fintorog. Egy kicsit elhiteti az emberrel, hogy annyira mégsem bassza el a saját gyerekével, amikor ő így reagál, hanem amolyan univerzális dolog. Lizzie neve, egyébként, cseppet se ismerős.
A gyors ellenőrzés után, mikor meggyőződik róla, hogy nem karmoltam végig fúria módjára a gyerekét – oké, hogy dühös vagyok, de azért nem gyerekbántalmazó, ha a sajátomat se verem, nem pont másét fogom elkezdeni! –, felém fordul, de bárcsak ne tette volna. Egyik szemöldököm feljebb ugrik, kihívással teli. Na, mondjad csak. Jóval mi? I dare you. Double dare you, motherfucker.
– Csak azért fogtam meg a kezét, mert ha nem figyelt volna, előtte Emmának támadt. Vagy talán hagynom kellett volna, hogy összeverekedjenek? Maga ezt tette volna? Mondjuk ahhoz előbb itt kellett volna lennie, gondolom – vágok vissza neki sértetten. Nem vagyok büszke magamra, de ezt nem kell tudnia, ahogy azt sem, hogy én is csak fél pillanattal előtte érkeztem.
Nekem viszont alighanem tudnom kellett volna Emmáról. Amit a fickó mond, az, hogy piszkálják a lányt, valójában nem lep meg, de valahol mégis. Az ember mindig azt mondja hangosan, hogy szerinte nincs semmi esélye megnyerni a lottót, csak poénból csinálja, de azért titkon mind elképzeljük, hogy mit vennénk a nyereményből, nem? Ez nagyjából ugyanez a szituáció, csak épp fordítva. Ismerem Emmát, azt, hogy szokott beszélni velem otthon is néha. Nem lep meg, hogy ez az iskolában sincs másként. De annyira azért sosem volt vészes a dolog, sőt, bár ezt sosem ismerném el neki, általában olyan jó szeme van a részletekhez, hogy csak olyan dolgokat kritizál, amiben amúgy igaza van, és pusztán a status que miatt nem ismerhetem el. És mert olyan hangnemben mondja, ahogy.
Vetek egy oldalpillantást Emmára, aki megérzi ugyan, mert rám pillant a szeme sarkából, de ugyanúgy áll tovább egyhelyben, kissé morcosan rám, de egyébként nem különösebben zaklatottan. Az azért nem kerüli el a figyelmem, hogy vág egy pofát Lizzie kirohanására. Láthatóan nem vágyik a bocsánatkérésére.
– Igaz ez? – kérdezem tőle, mire ő csak megvonja a vállát.
– Csak dühös, amiért nem hívták meg Ashley bulijára, engem meg igen. – Ki az az Ashley? – Nem én tehetek róla, hogy nincsenek barátai.
Szeretném azt gondolni, hogy a mozdulat, amivel ezek után megigazította a haját, csak véletlenül passzolt ehhez a momentumhoz, mert ha hajdobás akart lenni, én pedig egy mean girlt nevelek, tényleg fel kell pofoznom valakit. Egyébént nem hiszek neki teljesen, de ezt az érzést olyan mélyre nyomom, amennyire csak lehet, hogy a tekintetemből határozottságon kívül más ne tükröződjön. Ellentétben a pasassal, aki leginkább csak úgy tűnik, mint akinek az egész életből elege van. (Ami egyébként elég átérezhető.)
– Nézze, sajnálom, hogy a lányának nehéz dolga van beilleszkedni az iskolába – mondom aztán, széttárva a kezeim – , de ez nem mentség az erőszakos kirohanásokra. Lehet, hogy tanácsosabb lenne felkeresniük egy specialistát, ahelyett, hogy az iskolánál való bepanaszolással fenyegetne, ami elég kétélű kard ebben a helyzetben. Emma pedig bizonyára nagyon sajnálja, ha olyat mondott, amit Lizzie magára vett.
– Dehogy sajnálom! Tök igaz volt minden. Lényegében csak tanácsot adtam.
Ó, ismerem én a te tanácsaidat, te kis szörnyike. Vajon tudja, mennyire marhára nehéz néha kiállni mellette? Folytatná még, de megszorítom a vállát, és azt hiszem, ebből ért. Nála már elveszett a mogorva pillantásom ereje sajnos.
– Mellesleg pedig én soha nem hallottam semmilyen panaszt Emmáról sem korábban, sem az idei tanévben, sőt, minden tanár meg van elégedve vele és a munkájával, mind a tananyagot illetően, mind a közösségben. Ha maga tudott erről az állítólagos piszkálásról, miért nem szólt róla senkinek?

« Well, now then, mardy bum »

Dacára minden törekvésnek – civil és katonai egyaránt –, Afganisztán 34 tartományából mostanra még csak egyet sikerült teljesen megtisztítani a taposóaknáktól. A maradék 33, robbanószerkezetekkel borított provincia viszont együttvéve sem tűnt annyira veszélyesnek, mint az az egy darab szemöldök, ami a nő homlokára szaladt, nyomban, ahogy a rosszul válogatott szavak elhagyták a számat. Volt egy olyan érzésem, hogy most, ebben a szent percben, Kandahar 54 ezer négyzetkilóméternyi high alert veszélyzónájában több esélye lett volna bárkinek a túlélésre.
A vádló szavakra újfent Lizzie-től várok megerősítést, ő viszont még csak rám sem néz. Sértett ábrázatával Emma anyját jutalmazza, és tényleg nem érti, miért nem adnak neki végre igazat. – De mondom, hogy nem én kezdtem, én csak meglöktem, hogy hagyja abba!
Csak.
Tudta, hogy könyékkel tud a legnagyobbat ütni, és, ha behajlított ujjakkal, a tenyere aljával orrba vág valakit, biztosan csontot tör. Örülnöm kéne, hogy tényleg csak meglökte.
De nem örülök. Sőt, ennyire messze már rég jártam a jókedv bármelyik formájától. Az feltűnt már, hogy az egészségesnél jóval több határozottságot sikerült belenevelni Lizzie-be, de reméltem, mostanra ennél azért már okosabb lesz. Akkor is, ha egy tízévestől elvárni az érett viselkedést, alapjaiban véve baromság.
- Elizabethnek nem szabadott volna meglöknie Emmát, ebben igaza van. Ezt nyilván én sem hagytam volna – de én a helyében már rég megtanítottam volna a lányomnak azt is, hogyan vesse meg a lábát, hogy egy egyszerű lökés ne billentse ki az egyensúlyából. Földre kerülni a legtöbb támadás esetén nem szerencsét, ez meg itt Bronx, és az ember nem lehet elég óvatos. Ugyanakkor persze nem bűn, ha valaki nem neveli paranoiába és szorongásba a saját gyerekét. – Viszont, ha előbb itt vagyok, az miben változtatott volna a lánya viselkedésén? Társaságban tud viselkedni?
Lizzie nem neveti el magát, de elégedetten felszusszan mellettem, innen tudom, hogy egészen biztosan rossz reakciót választottam feleletként. Védekezhetnék azzal, hogy kiprovokálták, az nem is lenne hazugság, épp csak a felnőtt problémamegoldásra tett törekvést ássa alá. Lehet, észérvek helyett inkább nekem is lökdösődnöm kéne, abban bizonyára jobb lennék.
Azt mondják, a sikeres nevelés kulcsa is abban rejlik, hogy egyenrangú félként kell tekintetni a gyerekekre. Nem szabad lekicsinyelni a problémáikat, sérelmeiket, és meg kell próbálni az ő szemükkel tekinteni a vitás helyzetekre. Hát én akárhogy próbáltam, nem tudtam sértve érezni magam, amiért Ashley nem hívott meg a bulijába. Pszichológiai hozzáértés hiányában a tween bullying sem különösebben talált célba. Pedig tényleg igazán örültem volna neki, mert a gyerekes gonoszkodásból fakadó sérelmeknél sokkalta zavaróbb volt bolond anyukák burkolt sértéseivel hadakozni.
Mindkét szemöldököm a magasba emelve hallgatom, ahogy a nő szavait a lánya dacos válasza váltja. Ezek szerint ő sem tudja, hogy nem etetjük a Szörnyecskéket éjfél után. Megnyugtató. - Köszönöm a tanácsot, látva, hogy magának milyen jól megy ez az egész, mindenképp megfogadom majd.
Hagyd ennyiben, hagyd ennyiben, hagyd ennyiben, mantrázza a hang a fejemben, épp csak én döntök úgy, hogy a saját javaslataimat sem fogadom meg. Az övét meg pláne.
Háromig számolok, mielőtt bármi mást mondanék; a szavaim nem lesznek tőle kevésbé cinikusak, a hangszínem vált csupán támadóból hűvös tónusba. Nem segít a helyzeten, de ennyire futja. – Nem gondoltam, hogy szükséges. Tudtommal az iskolában zéró tolerancia van, reméltem, hogy ennek az értelmezése a 21. században már egyetlen háztartásban sem okoz gondot, de úgy látom, tévedtem, elnézést érte. – Olyan bosszús lendülettel forgatom a szemeim, hogy a fejem is majd belesajdul a mozdulatba. – Szabad tudnom a nevét? Csak, hogy pótoljam az elmaradást, és akkor most célirányosan szólhassak erről az egészről valakinek.
Nem ált szándékomban szólni senkinek, pont azért nem, amiért nem tettem eddig sem. Mert a mellettem ácsorgó tízéves – tizenegy! – már a gondolattól is pánikolni kezd. Szinte biztos, ha nem járt volna a családneve mellé egészségtelen mennyiségű büszkeség, most is a pulcsim ujját rángatná, gyermeki hisztériával, emelt hangon győzködve arról, hogy ne mondjak semmit. Hogy csak rosszabb lesz, hogy, akik eddig piszkálták, tovább folytatják majd, akik meg eddig békén hagytak, hát majd most elkezdik. Mint a snitches get stitches játszótéri verziója. Szerettem volna tudni, ez vajon a bronxi környezet mellékhatása-e, vagy ezt is mi rontottuk el.
- Vagy esetleg szeretne most elkísérni? – Kötöm az ebet a karóhoz, mit sem törődve már azzal, hogy a türelmem lassan vörös köddé szublimál. - Mrs. Nelson négyig az iskolában van, remek társaság, bizonyára tudja Ön is.
Bizonyára nem tudta. Bizonyára nem is kell neki rendszerűen felkeresnie az iskolai tanácsadó irodáját. Amilyen törhetetlen magabiztossággal állja a tekintetem, talán jobb is, valószínűleg gyorsan fatális következményei lennének annak, ha valaki kritizálni kezdené a módszereit. És erre igazán rájöttem volna még azelőtt, hogy felhúzom magam és megteszem.

« Like it really rough guy »

Az ember néha panaszkodott. Jó, igazából nem néha; társadalomfejlődésből azt tanultam, az ember alapvetően azért vált „falkaállattá”, azért volt szüksége a nagy közösségekre, mert egyedül nem tudott volna túlélni, nem voltak hozzá megfelelő eszközei. Az emocionális kötelék csupán a túlélés következő szakasza volt; aki másoktól függött, az nem kóborolt el csak úgy, és nem ette meg mondjuk egy kardfogútigris. Ha bárki engem kérdez, szerintem az ember csakis azért kezdett el társaságba járni, hogy panaszkodjon. És ezzel nincs is feltétlenül baj, ha olyan emberről van szó, akivel kölcsönösen meg tudjátok hallgatni egymás bajait és adtok a másik szavára.
A gond ott kezdődik, mikor ez az egyensúly felborul, és bár Te nagyon szívesen szidod mondjuk az apád, a párod vagy a testvéred hülyeségét, amint a másik is elkezdi, az kattant benned valamit, amit csakis a belénk kódolt önvédelemmel tudok kapcsolatba hozni. Ha te szidod őt, attól még szereted, így lényegében semlegesre jössz ki. Ha valaki ismeretlen szidja, az csakis negatív lehet; és ha a családodat szidja, akkor téged szid.
Pusztán ez a logika áll amögött is, hogy egyre jobban felhúzom magam a fickón. Emma baromságot csinált, tudom, ő pedig tudja, hogy tudom. Ezen túl már csak az akarat számít, abból pedig elég sok van.
– A vélt viselkedésén – javítom ki magabiztosan. – Két igencsak befolyásolható kiskorú gyerek haragos szavait leszámítva nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy bárki bármit mondott volna. Még ha mondott is volna, a szavak nem jogosítanak fel a fizikai fellépésre. Az önvédelem igen. – Szabad országban élünk, ahogy azt annyian szeretik hangoztatni. Ami azt jelenti, hogy történetesen küldhetnek neked halálos fenyegetéseket telefonon, akkor sem tehetsz ellene semmit; bárki bármit mondhat. Mint ahogy azt a gyakorlat is mutatja.
Persze ettől még tudom, hogy nem szabadott volna a lányhoz érnem. Ha férfi lennék, ahogy azt elég sokszor kívánom az irodai szexista dumákat hallgatva, most egészen bizonyosan kereshetnék más iskolát Emmának. Igazából az még most sem rossz ötlet. Mert ahogy elnézem, ez a szóváltás csak akkor ér véget, ha valamelyikünk megöli a másikat, előbb nem. Ő nem úgy tűnik, mintha engedni akarna, én pedig már csak azért sem.
Most komolyan megforgatta rám a szemeit? Felnőttes. Baromira felnőttes, olyan erővel szorítom össze a fogaim, hogy belesajdul az állkapcsom. Különben egész biztosan megjegyzést tennék rá, és már így is át-át lépem a személyeskedés határvonalát. – Valóban az van. Ezért várja el az iskola a szülőktől, hogy rögtön értesítsék őket, hogy a probléma gyökerénél kapják el, mielőtt még elharapódzna. Ha ez nem történik meg, milyen alapon várja bárkitől, hogy tudjanak róla? Vagy hogy elhiggyék, hogy van miről tudni. – Elhiszem én, hogy van miről tudni. És bár valahol sajnálom a lányt, ha ennyire a szívére veszi, hogy azt mondják rá, nagy a homloka, soha nem fogja túlélni ezt a várost felnőttként. Sőt, talán már a középiskolát se.
Most már kényelmes lenne, mi? Ha eszemben volna menni és szólni bárkinek rajta kívül arról, hogy mit csinált a lánya, rögtön visszavághatna azzal, hogy „ja, de amúgy hónapok óta terrorban tartja”. Ez a folyamat nem így megy; akkor sem, ha olyan nevekkel dobálózik, amiknek célja, hogy megrémisszenek. Látszik, hogy nem járhat sokat az iskola területére, mert akkor tudná, hogy az Én nevem üti az összes többit.
– És kit tervez bepanaszolni? Engem, amiért megsértettem magát, vagy egy gyereket? – Nem tudnám megmondani, melyik lenne nagyobb bokánrúgás, már saját magának. Mégiscsak egy felnőtt férfiról van szó, és… A szexizmusnak vannak olyan oldalai, amiket kihasználhatok. Ha már eltörölni nem tudom. Bár nem áll szándékomban kihasználni, de ezt nem kell tudnia. – April Wilkins. Dr, nem Miss vagy Mrs. – Azt meg reméljük, hogy nem kérdezi, hogy orvosdoktor vagyok-e; nem mintha a tudományos doktori cím annyival kevesebbet érne. – Szeretné, hogy betűzzem is?
Szerencsére most rajtam a vigyorgás sora. – Tudom. És azt is tudom, hogy nem lenne kedves dolog túl sokáig feltartani, mivel ötkor már a könyv-klubbja kezdődik, épp a Brönte-nővérek Üvegvárosa van terítéken. Érdekes gyűjtemény – fonom össze a karjaimat úgy, mintha azért tudnám, mert én is oda készülök. Tény, hogy egyébként meg lettem hívva, túl sokat jelentkeztem önként mindenféle iskolai programokra anélül, hogy a SZMK tagja lennék (Mrs. Nelson szerint mind pletykás tyúkok, Cecily Cruz főleg, mióta a fia börtönbe került, de ezt persze nem tőle hallottam), és valamiért megkedvelt. Vagy csak nem akart egyedül lenni, igazából fogalmam sincs, de a kezembe nyomta a fél éves beosztást arról, mikor épp mit olvasnak majd. Hátha meghozza a kedvem. Látszik, hogy nem ismer eléggé, akkor mondjuk olyan szépeket mondott volna, minthogy ingyenes gyerekfelvigyázás és korlátlan borfogyasztás. Na, az megérte volna.
Épp válaszoltam volna, amikor kicsit távolabbról, a bejárat felől valaki megszólal. – Elnézést! Tanítási időn kívül nem tartózkodhatnak az iskola területén! – Az egyik biztonsági őr az, aki vagy nagyon örül annak, hogy végre van valami dolga, és fontoskodva puffasztja fel magát, vagy túl sok volt a taco. – Hacsak nem ügyintézési célból…
Nos, ha Mr. Köszönöm A Tanácsot úgy dönt, hogy csak azért is elrángat valaki elé, akkor az lényegében ügyintézési cél. Nekem is lenne alapom, hogy mondjuk bepanaszoljam a gyerekét, amiért fellökte Emmát, ha annyira akarnám. Nem vagyok ennyire gyerekes, szerencsére; de ezt nem kell tudnia. Jobb, ha azt gondolják, hogy bármire kész vagy, nem pedig azt, hogy legszívesebben már rég otthon lennél.
– Nincs semmi gond – fordulok végül a biztonságiőr felé, aki úgy állt meg, biztos távolságban, mintha attól tartana, hogy megharapjuk. Azután visszafordulok a pasashoz, miközben Emmát célba állítom a kocsi felé. – Ha szeretne kicsinyeskedni azért, mert felhívtam a figyelmét a nyilvánvalóra, tegye meg, szóljon a vezetőségnek. De jobban járna, ha a szabadidejét inkább a lánya nevelésével töltené. Ha valóban gondjai vannak a társai közé való beilleszkedéssel, az a korai megfelelő szocializáció és a kellő szülői háttér hozománya.

« Well, now then, mardy bum »

Állítólag a szabályos légzés mellett a számolás segít. Visszafelé kell sorolni őket, tíztől, ötventől, száztól, mert olyankor az agynak gondolkoznia kell, a figyelem nem a stresszhelyzetre helyezi a fókuszt. Azt mondják, ez a legkönnyebb módja a nyugalom megszerzésének és megtartásának egyaránt.
Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy.
Ennyire egyszerű.
Azzal viszont a bronxi VA Center egyetlen szaktanácsadó munkatársa sem számol sose, hogy nem lehet holmi számolással vagy vizualizációs gyakorlattal mentálisan elszeparálni magunkat egy helyzettől sem, ha ezt a feszültséget kiváltó probléma forrása nem hagyja. Az én problémám forrása márpedig makacsul megvetette a lábát, és úgy tűnt, abba is bele akar kötni, amit ki sem mondtam. Ha pedig látszólag nincs mibe, hát kreál magának.– Önvédelem? Maga így nevezi azt, ha megrángatja más gyerekét? – enyhe túlzása ez a történteknek, de állítólag az egyenlőség idejét éljünk New Yorkban. Ha neki lehet, akkor nekem is. – Nem erőszakos támadásról volt szó, az istenért, hanem egy lökésről. Nem szabadott volna megtörténnie, és amint Lizzie lehiggad, beszélni fogok vele annak érdekében, hogy ne is történjen meg többet, de ne kezelje úgy a helyzetet, mint valami utcai verekedést, csak azért, mert a lányának nincs elég egyensúlyérzéke ahhoz, hogy talpon maradjon, ha meglökik.
Hogy lehet valaki ilyen bosszantóan magabiztos? Mire fel? Meglehet, nekem fogalmam nem volt arról, miként működik az iskolai protokoll ilyen esetekben, de neki tudnia kellett, hogy egy apró kis zsarnokot nevel a lányából. Arra senki ne húzza ki magát ilyen büszkén.
– Igen, hát a probléma gyökerét azt hiszem már rég elhagytuk – nem pillantok célzásértékűn Emmára, de nem sokon múlik.  Nem is lenne jogos, egyébként. Lizzie épp úgy belenőtt ebbe a kiskamasz sztereotípiába, minden határfeszegetéssel, kéretlen megjegyzéssel és a szent meggyőzőssel, hogy az egész világ ellene van, és ezt soha, de soha senki nem is akarja megérteni. Ez egy ilyen kor, ezért aligha lehet hibáztatni egy gyereket. A szüleiket viszont annál inkább, és Emma anyja ezen a téren gyorsan meg is könnyíti a dolgom.
- Ó, ne legyen ilyen nagyvonalú magával, nem sértett meg. Ha pedig bepanaszolnám, az azért lenne, mert kezet emelt egy gyerekre, Doktor Wilkins. – Annyira megnyomom az előtagot, amennyire csak lehet. Címekkel kérkedni elég komolytalannak tűnt, de ha neki ez kell ahhoz, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, örömmel asszisztálok.
Ő szóra nyitja a száját, hogy válaszoljon, én azért, hogy még előtte félbeszakítsam (itt már úgyis felesleges volt a megítélésem miatt aggódni) de egyikünk sem ér célt. Az iskola felőli horizonton felbukkan az egyik biztonságiőr és még azelőtt ránk szól, hogy tovább hergelhetnénk egymást. Meglepően határozottan cseng a hangja, egész addig, míg Dr. Wilkins felé nem billenti a fejét, utána meg már ő is kétszer meggondolja, megtörje-e a tíz lépéses tisztes távolságot. Ezért az egyért egyébként nem tudom hibáztatni, én magam is úgy terveztem, hogy a későbbiekben mérföldes távolságot tartok majd April Wilkins Karen-tekintetétől. – Elnézést, azonnal indulunk – felelem nyomban én is, és bár a szavak a biztonsági személyzet felé szólnak, a tekintetem csak nem szakítom el a nőről. – Nagyon kedves, hogy segíteni akar – a francokat. – De engedje meg, hogy a kéretlen tanácsai helyett én döntsem el, mivel járnék a legjobban. Nem hiszem, hogy a lányok vitája szocializációs problémán alapszik, de ha mégis így lenne, gondom lesz rá, hogy ne fajuljon még egyszer tettlegességig. Addig is tegyen egy szívességet, és ahelyett, hogy más nevelési módszereit kritizálja, figyeljen jobban a saját gyerekére – mielőtt még olyan lesz, mint maga.
Ha a gonoszkodást nem is, az arroganciát egész biztos Emma is az anyjától örökölte. Ami meg persze nem a legrosszabb, amit egy gyerek eltanulhat a szüleitől, de attól még igenis nevelésbéli hiba, nekem meg eszembe sem volt hagyni, hogy unatkozó anyukák rám kenjék a saját kudarcukat. Szívesen osztozom rajta, de nem viszem el a balhét azért is én, mert az ő kölyke is szörnyeteg. És az, persze, hogy az, némelyikük jobban, némelyikük kevésbé, de végeredményében mindegyik tizenéves ilyen kis görcs. Szeretjük őket, de attól még borzasztóan nagyon idegesítőek.
- Nagyon örültem a találkozásnak, Dr. Wilkins – biccentek egyet felé, azzal meg nem is fáradok, hogy őszintén hassanak a szavaim. Úgyse hinné el egyikünk sem. Én már csak haza akarok menni végre, mielőtt még mindketten túlcsúszunk a személyeskedés határán, és odáig fajul a dolog, hogy ki leszek tiltva az iskola területéről. Én, természetesen, mert afelől kétség sem volt, hogy April Wilkinst senki nem merné ilyenre utasítani. – Gyere Liz, induljunk.
Először nem mozdul meg, gyökeret ver a betonba, és csak néz rám értetlenül, már-már számonkérőn, mint aki nem erre a végkifejlettre számított. Nem veszem túlzottan magamra, az utóbbi időben mindegy, mit csinál az ember, az úgysem jó. Egyenesen kínos, cikis, de minimum azért történik, hogy megnehezítse az életét. Már előre fáj a fejem attól a panaszkodástól, amit a kocsiban elő fog adni.  
- Mozgás.
- De…
- Nincs de. 10-19, Situation India. Nyomás.
Erre legalább hallgat, és ha nem is szó nélkül, de legalább elindul. Ügyel arra, hogy még épp hallótávolságon belül legyen, mikor sértetten elmorog egy „ez annyira nem fair”-t, én pedig sóhajtva vetek egy utolsó pillantást Aprilre. Ha van is diadalittas csillogás a szemeiben, nem veszek róla tudomást. Csak azért, mert neki igaza volt, én még nem tévedtem. – További szép délutánt.
Három és fél lépés kell, hogy utolérjem Lizziet. Ez pontosan elég arra, hogy újra emlékeztessem magam: azért, mert szeretem a családom, nem kell minden pillanatban kedvelnem is őket.
Szerencsére.