Végre vége a munkának és nekem semmi más dolgom nem lenne normál esetben, mint hazamenni és valami ételszerűséget kreálni magamat, ami általában nagyon rosszul sül el, de nem válogatok, hiszen régebben sokkal rosszabb volt, mikor a héten csak kétszer ehettem szilárd kaját, mivel fogynom kellett egy meccs előtt. Most már azt és annyit eszek amennyit csak szeretnék, na meg persze amennyivel nem teszem tönkre az alakomat, mivel az még mindig fontos. Fiatalabb nem leszek, de attól még nézhetek ki jól. Oh várjuk csak… hol is voltam? Ja igen! Szóval normál esetben éppen hazafelé igyekeznék, hogy egyek végre, de szerencsémre ma nem kell ezzel szenvednem, hanem rendelhetek a kávézóban valami szendvicset vagy hasonlót. Ma ugyanis Sammel lebeszéltem, hogy találkozzunk. Régen hallottam már felőle és annak ellenére, hogy már nem járunk ugyanúgy megmaradtunk barátoknak. Tulajdonképpen ő az egyetlen lány, aki bár szakított vele mégsem utált meg. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy barátságból lesznek a legjobb kapcsolatok. Már ezt most úgy kell érteni, hogy mi eredetileg barátok voltunk, csak utána jártunk egy kis ideig, de azt hiszem Sam nem akarta elviselni a ketrecharc miatti sérüléseimet és ezért szakított velem. De legalább barátoknak megmaradtunk. Azóta is néha összefutunk, meg persze szoktunk beszélgetni is, mert ugye ezt szokás csinálni. Bevallom, így felnőtt koromra nincs túl sok közeli ismerősöm. A legtöbb a harc során lett jóba velem, de most, hogy én abbahagytam így már nem is beszélünk. Igazából azt se tudom, hogy mi van velük. De hát mindegy, ha ők nem akarják tartani a kapcsolatot, akkor ki vagyok én, hogy rájuk erőltessem magamat. Sam ellenben nem ilyen, ő tényleg jóba akar maradni velem és bármiről tudok neki mesélni. Pontosan tudja, hogy milyen vagyok, előtte nem tudok és nem is akarok semmit sem titkolni. Teljesen felesleges is, nyitott ember vagyok, nem igazán érdekel, hogy mások mit gondolnak rólam, élvezem az életet, és hogy olyan lehetek, amilyen akarok lenni. A szüleim is végre örülhetnek és büszkék lehetnek rám, hogy normális állásom lett, ráadásul Caspernek is ott van az a nagybácsi, aki kellett neki. Tulajdonképpen ezt mind neki köszönhetem. Hálásnak kéne lennem azért, mert rádöbbentett, hogy a siker nem minden, hogy igenis azok, akiket szeretünk fontosabbak. Közben megérkezem a megbeszélt kávézóba, magamnak egy americanot rendelek, neki pedig egy extra nagy vaniliás lattet. Ez a kedvence, erre még emlékszem. Miután megvettem a kávékat, leülök az egyik két fős asztalhoz, persze olyan helyre, ahol könnyen észrevesz, mert ahogyan ismerem, könnyen elkezd keresni még úgy is, hogy itt vagyok az orra előtt. Amíg pedig várok, hogy megérkezzen előveszem a telefonomat, hogy írjak egy másik barátomnak arról a buliról, ahová akarunk menni. Már régóta tervezzük, és bevallom nagyon várom már, hiszen régen mentem már el így valahova. Egyesek szerint nekem már nem is illene, mert hogy túl idős vagyok, de nem értem miért mondják ezt. Elvégre még csak 32 vagyok. Én még mindig fiatal vagyok, ennek megfelelően azt csinálok, amit csak akarok, plusz ki mondta, hogy csak tizen- és huszonévesek mehetnek ilyen helyekre? Igenis mi is érezhetjük magunkat jól, ha úgy akarjuk.
Tulajdonképpen nem tudom, hogy is kéne éreznem most magamat. A munkaidőm öt perc múlva lejár, nekem meg csak az megy a fejemben, hogy ez a kedves öreg bácsi, aki a mai nap érkezett hozzánk, azzal kezdte az ismerkedést, hogy megfogta a kezemet, majd elaludt; egyetlen mozzanattal rádőlve a kezemre, csapdába ejtve így azt. Már vagy negyven perce próbálom kihúzni a kezemet úgy, hogy lehetőleg ne ébresszem fel vele az újdonsült idősotthon lakót, de hát ez nem a legegyszerűbb feladat. Először is, igyekeznem kell, hogy lehetőleg ne ébresszem fel. Szegény azért került ide, mert már hetek óta nem tudott aludni a lakásában, mióta elhunyt a felesége. Most végre nyugodtan pihen, ne én legyek az, aki felkelti. Azonban a telefonom is túl messze van tőlem, egészen pontosan három szobára, és a nővérhívó gomb is vagy 20 centire van tőlem ebben a pillanatban. Szóval csapdába estem. Már egy ideje próbálkozok suttogva szólongatni embereket, de hát ki hallja azt meg a csukott ajtón keresztül? Még az a lehetőség sem merül fel, hogy a többieknek eszükbe jutna, hogy unalmamban kiugrottam az ablakon, vagy valami, mert tudták, hogy én élvezem, ahogy az idősekkel hosszan tudok beszélgetni, a kalandjaimról mesélve. Azonban az óra végre elütötte a munkaidő végét, és egy pár percen belül meg is jelent a munkatársam, aki engem váltott volna. Kuncogva kimasírozott a szobából, majd egy henger alakú párnával tért vissza. Nagyon óvatosan elkezdte kihúzni a kezemet az öreg karja alól, majd óvatosan a kezébe helyezte a henger párnát. Én az addigra teljesen elgémberedett karomat kihúztam, majd egy hálás pillantás kíséretében elsiettem átöltözni. Természetesen semmi sem mehet bonyodalom nélkül. Miközben próbáltam felráncigálni magamra a tornacipőmet, elszakadt a cipőfűzőm, én pedig hanyatt estem az öltözőben. Az egyik kolléganőm ki is nézett a fürdőből, hogy minden rendben van-e, de én csak a feltartott hüvelykujjammal jeleztem, hogy minden ok, miközben magamban a sejhajomat fájlaltam. Mikor végre sikerült feltápászkodnom a földről, ránéztem a félig meddig szakadt cipőfűzőmre. Hát ezt így már képtelen leszek masnira kötni, így fogtam magam, és kifűztem az egész cipőt. Úgy fűztem vissza utána, hogy azért már képes legyek masnira kötni a cipőfűzőmet, majd szörnyülködve néztem, hogy most meg úgy nézek ki, mint aki fél cipőjéhez felnőtt, a másikhoz pedig gyerekméretű cipőfűzött vett. Egy pár pillanatig még fogtam a fejemet, majd beletömködtem a már összehajtogatott munkaruhámat a szekrényembe. Ma kéne hazavinnem kimosni, de majd holnap hazacipelem; most nem akarok plusz terhet a táskámban. Úgyis van még otthon egy pár adag mosott egyenruhám, nem lesz baj belőle. Plusz holnaputántól számítva egy hétig amúgy is szabadságon vagyok. Lauren visszajött a városba, Weiss meg teljesen rá van pörögve. Muszáj lesz rajtuk tartanom a szemem. Egy normális nap végén nem futottam volna ennyire, de biztosan megint meg fogom kapni Dae-től, hogy nem tudom, mit jelent az a fogalom, hogy "időben odaérrni" valahova. Ami miatt nem hibáztatom, de most tényleg önhibámon kívül fogok elkésni a kávézóból, ami szerencsére csak néhány saroknyira volt. Immáron teljesen felöltözve rontottam be a kávézó ajtaján, ahol rögtön megláttam, ahogy Dae a telefonján pötyög. Tipikus. Először nekiindultam a pult irányába, de aztán megláttam az óriási poharat előtte, és egy vigyor kíséretében elindultam felé. Kicsit kerültem, hogy ne lásson meg elsőre, majd hátulról átöleltem a nyakát, és barackot adtam a fejére. - Na hogy van az én jóképű asztalos barátom? - mondtam nevetve, miközben lehuppantam az asztal másik felében álló székre. - Bocsi a késésért, volt egy kis kalandom egy öreg karral. - Felnéztem, majd megfogtam a fejemet. - Ez borzasztóan hangzott.
Kezdőlap
Végre vége a munkának és nekem semmi más dolgom nem lenne normál esetben, mint hazamenni és valami ételszerűséget kreálni magamat, ami általában nagyon rosszul sül el, de nem válogatok, hiszen régebben sokkal rosszabb volt, mikor a héten csak kétszer ehettem szilárd kaját, mivel fogynom kellett egy meccs előtt. Most már azt és annyit eszek amennyit csak szeretnék, na meg persze amennyivel nem teszem tönkre az alakomat, mivel az még mindig fontos. Fiatalabb nem leszek, de attól még nézhetek ki jól. Oh várjuk csak… hol is voltam? Ja igen! Szóval normál esetben éppen hazafelé igyekeznék, hogy egyek végre, de szerencsémre ma nem kell ezzel szenvednem, hanem rendelhetek a kávézóban valami szendvicset vagy hasonlót. Ma ugyanis Sammel lebeszéltem, hogy találkozzunk. Régen hallottam már felőle és annak ellenére, hogy már nem járunk ugyanúgy megmaradtunk barátoknak. Tulajdonképpen ő az egyetlen lány, aki bár szakított vele mégsem utált meg. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy barátságból lesznek a legjobb kapcsolatok. Már ezt most úgy kell érteni, hogy mi eredetileg barátok voltunk, csak utána jártunk egy kis ideig, de azt hiszem Sam nem akarta elviselni a ketrecharc miatti sérüléseimet és ezért szakított velem. De legalább barátoknak megmaradtunk. Azóta is néha összefutunk, meg persze szoktunk beszélgetni is, mert ugye ezt szokás csinálni. Bevallom, így felnőtt koromra nincs túl sok közeli ismerősöm. A legtöbb a harc során lett jóba velem, de most, hogy én abbahagytam így már nem is beszélünk. Igazából azt se tudom, hogy mi van velük. De hát mindegy, ha ők nem akarják tartani a kapcsolatot, akkor ki vagyok én, hogy rájuk erőltessem magamat.
¤
