Amikor reggel hatkor leültem az asztalom mögé egy nagy sóhajjal, már tudtam, hogy hosszú napom lesz… Pedig akkor még csak a telefonom sem csörrent meg és még egy titkárnő sem keresett fel valamilyen fontos munka ügyben: Akkor még csak lustán, asztali gépem indulására várva szürcsöltem a nap első, de nem utolsó kávéját. A reggeli megbeszélés ugyan csak nyolckor kezdődött, nekem mégis szükségem volt erre a korai néhány órára, hogy az e-mailjeimre válaszolni tudjak és telefonáljak. Otthon, húgom váratlan beköltözése óta nem volt lehetőségem nyugodtan dolgozni. Már csak a békesség miatt is jobb volt az, hogy én korán eljöttem otthonról, így mindkettőnknek meg volt adva az a magány, ami kellett. Este pedig így tudtunk egy kis minőségi időt együtt tölteni és valami buta filmet nézni anélkül, hogy engem a leveleim vagy hívásaim zavartak volna.
Tízkor már újból az irodában ültem egy szerencsére rövid és sikeres beszélgetést követően. Mivel a saját projektem már a kivitelezési stádiumba lépett, így volt kapacitásom igent mondani arra a kérésre, hogy csatlakozzak be Danell munkájához; Habár nem az egészségügy volt a specialitásom, úgy látszott, hogy a senior tanácsadó társam egy nagy almába harapott, mikor elvállalta a kórházak felépítésének stratégiai újragondolását. Kellett neki valaki, aki a számokhoz is értett és nem csak kapcsolatai voltak az adott piacon.
Megszólal az ébresztő a telefonomon, az óra tízet ütött. Ha minden igaz ekkor már annak valakinek, aki az Andrew Hackermann névre hallgatott, már az irodában kellett volna lennie; Nem fűztem a találkozáshoz nagy reményeket, hisz fogalmam sem volt ki lehetett ő: csak arra tudtam gondolni, hogy valamelyik régi magán vagy céges ügyfél ajánlására keresett fel… Az viszont biztos, hogy hogyha valami nagy hírrel tudott volna szolgálni nekem ez az Andrew, akkor minden bizonnyal hallottam volna már felőle mástól is.
Mikor már öt perccel elmúlt tíz, akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mennyire nem lenne jó, ha most valaki egy munkával jelenne meg. Két nagy projekt közt őrlődni már eleve nem volt mulatságos, azonban emellé még hozzátársult húgom egyelőre megoldhatatlannak ígérkező problémája… Csak az volt a baj, hogy míg egy munkának fix dátummal jelzett vége volt, addig a magánéleti zűrzavar nem erről volt híres; Én pedig borzasztóan nem szerettem, ha nem tudtam pontosan számolni a dolgokkal, így nehezen tudtam volna bármit elvállalni, amit a „vendégem” szerethetett volna tőlem.
Mikor tíz perce vártam kezdtem el azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen a Hackermann név milyen borzasztóan hülyén hangzott.
Azonban mielőtt még rádöbbenhettem volna magamtól, hogy pontosan miért volt olyan furcsa a név, a magyarázat hús-vér valójában rontott be az irodám ajtaján. Azt a lendületet, amivel Eli Lexington belépett hozzám csak kevesen lettek volna képesek reprodukálni: örültem, hogy az ajtó mellett lévő kép épp nem esett le a falról, mert vészjóslóan beleremegett a félfa rázkódásába.
Egy pillanatra átfut a fejemen a gondolat, hogy telefonhívást színlelek és elmenekülök, de hamar ráébredek, hogy ahhoz túlságosan illemtudónak neveltek… Helyette inkább magamat kezdem el okolni, hogy mégis hogyan nem jöttem rá arra, hogy Hackermann ő volt, főleg úgy, hogy már nem először játszotta el velem ezt a kellemetlen játékot.
- Ne haragudj, de épp munkaidőben vagyok – nézek rá, a monitorom magamhoz kicsit közelebb húzva magamhoz, de azért a szemkontaktust nem szakítva meg, míg üres poharát az asztalomra nem helyezi. Nem lett volna ezzel semmi probléma, hacsak nem két fontos és katonás rendben álló iratra rakja rá tulajdonát, így aztán rögeszmésen nyúlok utána és rakom kicsit arrébb, még mielőtt tényleges károkat kezd okozni és nem csak hívatlanul beállít.
Bármikor máskor szívesen láttam volna Elit. Ha munkán kívül összefutunk, nagyon szívesen traccsoltam volna vele egészen addig, míg a szíve kívánta, meghallgattam volna minden történetét… de nem most. Most egy porcikám sem kívánkozott ebbe a szituációba, lehetett az bármi is pontosan.
Már épp szóra nyitnám a szám és tenném fel a kérdést, hogy mit szeretne tőlem, mikor tekintetét telefonjától egy pillanatra elszakítva újból beszélni kezd. Mélyre süllyedek székemben, ujjaimat magam előtt összefűzve hallgatom az elbeszélését éjszakai kalandjáról… Nem akartam elhinni a szavakat, amiket hallok. Sok minden elhangzott az irodámban, de még ennyire soha nem kívántam, hogy valaki az édeshármasa (bocsánat, négyese!) helyett valamilyen unalmas előadást tartson az útfelújítás gazdasági fontosságáról. Felnőttek voltunk, én pedig épp munkában voltam: nem gondoltam volna, hogy valaha kamaszlányokat megszégyenítő beszélgetésben lesz részem, nem máshol, mint itt.
- Nem érek rá ebéd előtt – szólalok meg végre, míg levegőt vesz két szó között, majd a még félig tele lévő kávéval teli termoszom nyújtom felé, ami eddig az asztalom egyik távolabbi sarkában pihent. – Ne vedd udvariatlanságnak Eli, de megtudhatom, hogy mit szeretnél? És azt hittem ezt már megbeszéltük. A rendes neveden jelentkezz be, vagy legközelebb nem engednek fel az irodákhoz és akármi is az, nem fog elérni engem…
Komolyan fontolóra veszem akkor, hogy arra kérem a recepciósokat és titkárnőket, hogy csak azt engedjék fel hozzám, aki előtte telefonált nekem, hogy érkezik. Eli nem fordult meg sűrűn nálunk – nálam -, így eddig nem láttam okát az intézkedésnek, viszont minden egyes látogatásánál megfogadom, hogy ez lesz az utolsó.
- Nincs túl sok időm, azt hittem valaki más érkezik majd egy rövid megbeszélésre… nem épp úgy készültem, hogy majd téged kell fogadjalak. Akkor hosszabb időt tudnék maradni – valójában nem azzal kalkuláltam, hogy majd valaki beszédessel kell beszélnem. Délben kezdődött a következő megbeszélésem és elég erősen tartottam attól, hogy akármivel is érkezett most épp ő hozzám, azzal nem végzünk két óra alatt..