"Lehettél volna okosabb is, amikor azt hitted, nem veszem észre azt, hogy elvitted a kocsit, aztán ugyanúgy próbáltál beparkolni a garázs elé, de én láttam azt a három centis eltérést... látod, ezért légy mindig mindenben precíz és határozottan pontos! Ezért..."
Mondta ezt édesapám, amikor tényleg azt hittem, sosem fog rájönni, hogy az autóját szó nélkül elvittem. Rájött a turpisságra. Ő volt az, aki rávetítette figyelmem arra, mennyire oda kell figyelni mindenre, mert ha nem így van, könnyen baj történhet vagy pont, mint esetemben, a lebukás. Valahogy nagyon jó tanácsokkal látott el az egyetem alatt is, hiszen bár ő teljesen más területen dolgozott, mégis tudta, mikor mit kell nekem mondania, amikor valami nem sikerült vagy úgy gondoltam, nem jó a végeredmény. Persze, nem mindig ilyen egyszerű, nem lehet mindig minden kiszámolni, kitervelni. A sorsnak van egy rafináltsága, hogy közbevág, és megesik, hogy elvérzel. Na, a vérzés szót nem kell mindig emberi vérrel egyenlővé tenni folyton, de azért néha igen. Véget vethet bármi az álomnak, terveknek.
Introvertált, alkotni vágyó, célkitűzésekkel teli személy vagyok. Művészléleknek szoktam magam mondani, de talán, mert ők azok, akik valamiféle alkotásban mutatják meg magukat. Én is pont ilyen vagyok. Nem vagyok jó beszélőkéjű, lelki dolgaim nem nagyon szeretem másokra bízni, persze, van azért, akinek kiadhatom ezt, például ott a kutyám, Kay mindig meghallgat engem, odabújik, ha úgy látja, szükségem van rá. Simán megnevettetnek ám, meg fel is idegesítik az embert a rosszaságaikkal, de nem is tudsz rájuk haragudni, úgy mintha azt egy ember tenné. Igazi kincsek az állatok, bárkinek ajánlom őket!
Nem tudom eldönteni, hogy családcentrikus harmincas nő vagy karrierista liba vagyok. Olyan felemás. Mindkettő. Fogalmam sincs. Néha, ha látok babakocsival sétáló anyukákat, akkor nagyon el tudom képzelni magam is olyan szituációban... Ha pedig dolgozom, arra jövök rá, nem tudnám itt hagyni a munkám, mit szeretek. Vagy több időt fordítani egy családra. Komplikált.


Egy kollégámmal közösen kaptuk meg az egyik Queens-i templom felújítási megbízását. Többször is láttam azt az épületet már, hiszen elmentem már mellette párszor az elmúlt három évben. Szép, barokk stílusú, de tényleg fel kell kicsit dobni már, mert potyog a vakolat, meg statikusi véleményt is készítettek róla, amin az állt, hogy az oldalépület instabil és életveszélyes állapotban van. Azonban az egészre ráfér egy teljes újítás, néhány részére bontás is, és ezért a városfejlesztésiekkel közösen dolgozunk ki tervet, hogy minél hamarabb elkezdődhessen a munkálat.
A céges autóból való kiszállás után elkezdtem rágni a minap levendula színűre belakkozott körmeim egyikét. Nagyon rég nem csináltam ezt, most sem akartam, csak valamiért automatikusan jött ez. A kollégám, Will elkezdett bámulni és nem tudott mit mondani először, majd végül elindult a templom lépcsői felé. Én azonban nem mentem.
- Jössz már, Taryn? Valami baj van? Rosszul vagy? Sápadtnak tűnsz! Nem gyóntál meg mindent? - kuncogott, én becsuktam a szemeim, aztán nagyot sóhajtoztam.
Végignéztem a templom épületét, és eszembe jutott valami borzalmasan kínos dolog, amit jobb volt elfelejteni, most mégis előbújt.
- Nem rajongom a templomokért. Kötelező vasárnapi misék gyermekkoromból, azóta se voltam egyben sem. Maximum turistaként fotóztam őket - adagolom neki apránként az okát annak, hogy megtorpantam. - Most elmondok valamit, és kérlek, ne röhögj ki. Akarom hallani azt tőled, hogy nem fogsz - biztosra akartam menni ezzel, bár nem tudom, jó ötlet -e ezt neki elmesélni.
- Pókerarc leszek. Becsszó! - mellé még rajzolt ujjával egy lakatot a szájára, hogy bohóckodjon egyet.
- Volt egy álmom, egy rémálom tulajdonképpen számomra. Az volt benne, hogy egy vasárnap elkezdtem hangosan röhögni a pap mondatain, ő pedig megbüntetett. A büntetésem az volt, hogy fél évig ott kellett lennem misék előtt és segíteni feldíszíteni a templomot vasárnap reggel hét és nyolc között... És, és én valahogy kerülöm az ilyen hivatalos helyet - szemeimet forgattam, majd pedig minden figyelmet a férfi felé szentelek, akin látom, hogy küzd a nevetés ellen ugyan, de nem bírja túl sokáig. - Tudom, ez vicces neked, de nekem... aki olyan vallásos szülőkkel élt, mint én? - most már igazából én is mosolygok ezen, de még mindig nem tudnék vallásos lenni, tán már semennyire sem tudok az lenni.
- ... mi van, ha az a pap jelenleg itt van, mert ideküldték őt? - rémisztgetni próbált engem.
- Mulass csak, Will, mulass csak! Nagyon is komoly probléma volt az akkor - most már én sem bírom vigyor nélkül. - Na, jó, menjünk, nézzünk körül. Én hozom a fényképezőgépet a csomagtartóból, rendben? - szeretünk lefényképezni mindent, meg feljegyezni minden részletet.
Ő bólintott, aztán én az utca túloldalán megláttam valakit. Megint azt a férfit, aki nagyon ismerős. Vagyis az arcvonásai hasonlítanak valakire, akit ismertem nagyon sok évvel ezelőtt. Egy nyári tábor Montanai hegyekben. Nem tudom leszólítani őt, nem is akarom, mert hátha tévedek, és inkább munka után megpróbálom megkeresni őt a közösségi oldalak valamelyikén biztosan fent van.
- Már itt is vagyok. Hol kezdjük? - álltam meg közvetlen kollégám mellett, majd pedig vártam a válaszát, csak ne menjünk bentre még.
- Itt, ahol állunk és aztán megyünk körbe, majd belső teret is át kell néznünk, hogy mennyire állunk ott is az egésszel - elmondta, mégiscsak ő az, aki régebb óta műveli ezt, én meg követem őt.