Megnyomva a kávéfőző gombját tudom, hogy nagyjából két perc múlva egy álmos fej fog megjelenni a hálóm ajtajában. Minden egyes alkalommal, mikor nálam alszik, elalszik. Szerinte azért, mert itt végre nyugodtan aludhat, biztonságban érzi magát. Ezen minduntalan elgondolkodom, mert akkor is voltak éjszakai felriadásaim, mikor mellette aludtam. Márpedig azok nem csendesek. Olyan mélyen aludt olyankor, hogy még arra sem ébredt fel.
A karórámra tekintek, még ajándék a katonaságtól, búcsúajándék, legfőképpen, mert az vagyok, aki vagyok. Emlék, már nem fáj, s nem is nosztalgiázok rajta. Hiányzik a repülés, s lassan újra meglesz hozzá az engedélyem, mégsem akarom már hivatásként űzni. Azóta megváltoztam, más irányt vett az életem.
- Jó reggelt! - mosollyal pillantok rá, ahogy kócos, hosszú fürtjeivel kidől az ajtón, előreengedve, szerintem, a világ legdúsabb hullámos fürtjeit.
- A kávéd illata felébresztett - túr bele a hajába, ahogy az egyetlen ruhadarabot, amit találomra felvett, az pedig az ingem, begombolja végül.
- Legalább nem a gép zaja - erre nagyot ásít és a pulthoz felülve, megtámasztja a fejét. Franz léptei megérkeznek hozzá, aki már akkor felkelt, amikor megmozdultam az ágyon, hogy ideje felkelnem. A dán dog kifejezetten kedveli, megbökdösi az orrával, majd mikor csak egy fejsimogatást kap, inkább a táljában lévő reggelijével kezd foglalkozni, jelezve duzzogását.
- Egy óra múlva ragyognom kell - elé csúsztatom a kávéját, két csészével készítettem. Ritka erős, magam lágyabban iszom, tejjel és mézzel, erre még máshol szoktam hozzá.
Egy hajtásra megissza, majd kifújja a levegőt.
- Ez tényleg fel fog ébreszteni - eltűnik a fürdőszobában.
Nem várom meg, míg elkészül, a reggeli készen várja, a kávézó és reggeliző helyeket ilyenkor messziről kerülöm, de rendelni szoktam a közeli kávézóbárból, mint ahogy a kávészemek is onnan érkeznek hozzám, ide és a munkahelyre is.
- Franz, megyünk - a megszokott helyről emelem le a pórázt, s megvárja, míg ráteszem, majd megrázza magát, sosem szerette, pusztán elfogadta, hogy ezzel tudunk kint közlekedni. Amekkora testű, s erővel bír, sok mindent el tudna húzni.
A Canal streeti üzletet voltaképpen megörököltem. Hiába művészeti bolt, ide nem akárkik térnek be, és nem is akármiket árulunk. Én pedig nem tudok leszokni az öltönyről és hogy figyeljek oda, mit veszek fel. Gyalog mindössze öt percre van az üzlet. Sommer családi vállalkozásként szerette volna tovább vitetni, akire hagyhatta volna, az nem vállalta el, így éppen jókor toppantam be a lehetőségekbe, s lassanként átvettem az üzletet. Kibővítettem, mind térben, mind szolgáltatásban, s mire rám hagyta, addigra még mindig nem voltam elégedett az üzlettel, így azóta is bővítem, építgetem. Nagyobb méretű ablakokkal és rafinált megoldássokkal, melyeket az átépítés során kértem, a hely nagyobb és világosabb lett, rejtett utakon, trükkös tükrözéssel juttatva el a kinti, természetes fényt a belsőbb terekbe, amelyeket amúgy mesterségesen kellene megvilágítani. Az pedig sem a festékeknek, anyagoknak nem jó, sem pedig a workshopoknak, amelyhez derekas számban jelennek meg érdeklődők és tanulni vágyók. Az eladótér hosszan nyúlik be, s egy L alak után lehet eljutni a hátsó workshopok színhelyéhez. Ha minden jól megy, a szomszédos üzletet is meg tudom venni hamarosan, s ki tudom bővíteni, hogy még kényelmesebben elférjen minden és mindenki.
Utam azonban nem a műhely, hanem a raktár felé nyíló folyosóra viszem, ahonnan az emeleti rész érhető el. Semmi sivárság és kopárság, mindössze egyszerűség s művésziesség keveréke jelzi, hogy lassanként sokkal privátabb térhez ér az idelátogató.
Fehér. Minden fal fehér, amely abból a szempontból segítség, hogy még világosabbá tesz mindent, és mert az a legjobb háttér a színeknek, amikből itt aztán lehet válogatni. Legjobban mégis az üzlet illatáért vagyok oda. Papír, fa, festék egyvelege friss illat érzését adja, főként, hogy a páratartalomra a papírok és eszközök miatt nagyon odafigyelünk, éppúgy, mint a hőmérsékletre. Egyenletes hőfok és páratartalom van a helyiségekben, a műhelyben is. Ablakot nem lehet nyitni éppen ezért, csak vészhelyzetben, ha a szükség úgy hozza.
Franzról még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeret-e itt lent lenni, vagy nem. Néha mindent megszaglász, s van, hogy csak a feljáró ajtajához megy egyből, s megvárja, míg odaérek.
Dupla ajtó zárja ki a lenti zajokat fentre, egy az alsó lépcsők előtt van, s egy fent, az emeleten. Természetes fényt juttattam be ide is, s egészen más a hangulata, főként, hogy kiszélesíttettem a lépcsőház részt, ezzel kellemes fogadóteret adva annak is, aki lifttel érkezik az emeletre, mivel felettünk még bőven van az épületből, így a lift beletartozik az épület képébe.
Fent egyterű az egész emelet, néhol enyhe boltív, vagy oszlop jelzi a szükséges megerősítéseket, a szokásos belmagasságú épületben. Itt csak én vagyok, s dolgozom. Fehér falak, világosság, letisztultság és egyszerűség fogad minden betérőt, akit felkísérek ide. Franz máris mindent újra körbeszaglász: a két, nagy méretű asztalt, ahol dolgozom, az előttük lévő székeket, és a gardróbszerűen beterített oldalfalat, ahová az eszközöket teszem vissza munka után, s veszem elő, ha szükségem van rá.
Elsőre nem úgy tűnik, mintha egy művész alkotóhelye lenne. Nincs se rumli, se kosz, és a munkák sincsenek elöl hagyva. Ezt a rendet rafinált technikákkal és módszerekkel értem el és rejtett tárolóhelyekkel. Így átlátható és könnyen kezelhető minden, rengeteg helyet adva a munkához. Az egyik sarokrész, elég nagy területtel, a tárgyaló és pihenő rész. Rejtett konyha is van, mert sosem szerettem a mosogató látványát és ezt senki se kérdezze tőlem, miért is. Szeretem rejtve tudni, éppúgy, mint a hűtőt.
Növények viszont vannak, amelyek, mint a bolondgomba, nőnek, mivel nem csak egy oldalról érkezik a fény, hanem elszórtan, rejtett utakon, máshonnan is.
Munkámról a két, szemközti falról lógó képek és feliratok sora jelzi, milyen minőségben is nyújtom a munkámat. A harmadik oldalon padlótól tetőig üveg fedi a helyet, amit nagyon nehéz volt megvalósítani, s a negyedik oldal rejti magába a szekrényeket, ahová az eszközket helyezem.
Franz egy pillanatra elgondolkodik, hogy a kanapét válassza pihenőhelyéül a pihenő sarka helyett, miközben leveszem a zakót és felhajtom az ingem, majd egy munkakötényt veszek magamra, mert nem akarom, hogy munka közben festékes legyen a ruhám. Franz végül a helye mellett dönt, én pedig nyugodtan veszem tudomásul, hogy a kutyanevelde nagyon előnyösen formálta jellemét. Nem akarom, hogy a szőre a kanapén legyen.
Két órával később befejezem a munkát, felkészülve a megbeszélésre, amit egy Franz leadása a kutyasétáltatónak tett előz meg. Az öltönyfelső felvétele közben újabb halk kopogás jelzi, hogy a kávézóból a rendelés megérkezett, amivel majd a vendéget várom. Nem vagyok hajlandó bajlódni a tálalással, azt az asszisztensre bízom, míg a kötényt is elpakolom.
- Köszönöm - mosolygok Henire, s neki még mindig szokatlan, hogy a főnöke kedves vele. Szerintem olyan alapvető, mint a lélegzetvétel. Hiszen tesz azért, dolgozik, hogy az üzlet menjen. A minimum a szívességért a köszönöm.
Ahogy megállok az ajtónál, Franz futóbolondként rohan az ajtóhoz, mire újfent meg kell állapítanom, hogy azért vannak néha kivételek a megfelelő neveltetés címszó alatt, ami a nevére vonatkozik.
- Legalább azt várd meg, míg a pórázt rád teszem - nehogy a vendégek szóljanak ezért, noha állatbarátként nyitottam meg az üzletet, amire szintén kaptam megjegyzéseket. Ezek az idővel egyre halványodtak, mert aki tud bánni a kutyájával, háziállatával, az el tud jönni egy ilyen helyre is. Aki meg nem, az meg nem hozza el, vagy legfeljebb kedvesen szólnak neki, hogy addig figyelnek rá, beletartozik a szolgáltatásba.
A járdán ácsorogva, gördeszkával, Annabel már vár, ahogy kilépek az üzlet bejárati ajtaján. Megtanulta, hogy nálam nem lehet késni, így inkább megtanult előbb itt lenni. Franz rajong érte, szerintem azért, mert végre húzhat valakit magával. Szó szerint. És ez az elgondolás testet  is ölt, ahogy a lány felpattan a gördeszkájára és Franz számára már nem is létezek, csak a futás, amit elvileg nem lehetne megtenni, de Annabel magasról tesz erre. Egy ideig utánuk figyelek, zsebre dugott kézzel. Ha már lent vagyok, akkor bevárom akivel megbeszélt időpontom van.

"Kurt korán reggel úgy ébredt mint bármikor máskor. A fém lavórba vizet öntött a masinán álló, és lassan gyöngyözve forró vízből, hogy megberetválkozzon. Kevés habot maszatolt a pemzlivel az arcára, majd a párás, kicsit már kopott tükörben ellenőrizve a mozdulatait szépen alaposan lehúzta magáról az alig két napos borostát. Mostanság hiánycikk volt a hab, emiatt szokott rá arra, hogy csak kétnaponta szedi le a képéről szőrt. Az arcvíz egy kicsit marta a pofázmányát és legalább két percig ott tartotta mindkét mancsát, hogy a forróságot el tudja viselni, amit az alkohol okozott érzetként a bőrén.
A rádióban búgó hangú nő olvasta a híreket, amelyeket erősen cenzúráztak, így Kurt nem tudta, hogy mi lehet azokkal, akiket odaát hagyott Drezdában. Olyan időszak volt ez, amikor abban sem lehetett biztos az ember, hogy holnap nem ő lesz az akiért jönnek, akit elvisznek és soha nem tér vissza. Nem csupán a keleti oldalon üldözték azokat akik nem értettek egyet a jelenlegi politikai irányzatokkal, hanem ideát, a nyugati oldalon is. Noha itt nem éheztek, és nem sok minden hiányzott a boltok polcairól, az is inkább csak átmeneti jelleggel, de az ideológiai mosdatás itt is ment mindenféle módon.
A férfi elmerengett azon a napon, amikor szinte egyik napról a másikra lezárták a várost, és Berlinben többé nem lehetett úgy közlekedni mint azelőtt. A húga és a menyasszonya Drezdába utaztak, hogy meglátogassák idős nagyszüleiket, és segítsenek egy hétig a ház körüli teendőkben. Onnan azonban soha többé nem térhettek haza, miután az országot a két egymásnak feszülő nagyhatalom egyszerűen kettészelte. Mint egy kenyeret, amelyből senkinek nem kívánt egyetlen falatot sem adni. A levelek rendre elakadtak, és miután a sokadik kérelmét utasították el, hogy csupán pár napra, de elutazhasson hozzájuk, egyre inkább fogyott a reménye.
1961 volt. Mint egy olyan év, ami pontosan abban a bizonytalanságban fog eltelni, mint az összes többi immáron tizenkettő esztendeje, amióta egymaga él a lakásban, egymaga próbál talpon maradni. A szüleit a háborúban elvesztette Berlin bombázásánál. A jövendő anyósát és az apósát bevonuló szovjet katonák egyszerűen agyonlőtték. Rosszkor voltak rossz helyen. A háború végén nem maradt neki más csak Lujza, a húga és Hilda, a menyasszonya, akikről negyvenkilenc óta nem tud semmit. Élnek még? Ugye élnek? Az nem lehet, hogy valami bajuk esett. Sokat suttognak és pletykálnak arról, hogy a keleti oldalon a szovjetek sokkal rosszabbul bánnak a németekkel, mint az innenső oldalon. Arról is, hogy pár évvel éhínség is végigsepert az országon, miután szinte minden terményt és haszonállatot az állam egyszerűen elkobozott.
Kurt előtt azonban ebben az évben valami remény mégis felcsillant. Egy régi cimborája, akivel még az általános iskola padjait koptatták lehetőséget ajánlott neki. Egy építkezéshez kerestek jó fizikummal rendelkező, megbízható férfiakat. Cserébe ellátást és némi javadalmat is kapnak, valamint ha szerencséje lesz, és jól dolgozik, akkor talán a kérelmét, hogy pár napra leutazzon Drezdába, pozitívan fogják elbírálni.
Ezért aztán, más lehetősége és reménye nem lévén elvállalta, és bízott benne, hogy ha túléli, ha minden rendben megy, ha megfelelően dolgozik, ha elégedettek lesznek vele akkor végre, annyi év után magához ölelheti azt a két nőt, akit a világon mindennél jobban szeretett és féltett.
A húga, az egyetlen megmaradt rokona, akire neki kellene vigyáznia, és aki most nem tudni hogyan él. Vajon megvan mindenük? Vajon együtt tudtak maradni, és ott vannak a kis drezdai, apró, sárga tetős házban, amelynek ganján a nagyapja gyakorta üldögélt és egy ősi gramofonból Wagner Valkűrje recsegett megállíthatatlanul.
És Hilda...a gyönyörű mosolyú, örökké csicsergő Hilda, akinek minden álma volt, hogy vegyenek egy házat Berlin külvárosában, hogy varrónőként szép és mutatós ruhákat készíthessen, hogy legyen három gyerekük….oly egyszerű vágyak voltak ezek, amelyek tán megrekedtek, tán elhaltak ott messze, a tizenkét év alatt. Kurt mégis érezte, hogy életben vannak. Ennek így kell lennie.
Ezen a reggel, mint mindig egy bögre meleg tejet ivott, egy darab két napos, de még ehető kiflit harapott mellé. Táskájába, egy kicsit már sérült de még ehető almát dobott be, hogy azt majd tízóraira elfogyasztja. És úgy indult el dolgozni, hogy egy nappal talán megint közelebb kerül vele az övéihez. Nem a pénz motiválta, hanem a remény."
Részlet Gretel Gressen készülő, hatodik regényének jegyzetéből, munkacím: Tizenkét kettészelt év

Még csak Terry tudott az új regényem témájáról, melyet egy, a metrón hagyott könyv ihletett. Pár hónapja, amikor az autóm szervízben volt, egy ideig így közlekedtem. Noha Barry felajánlotta, hogy akár bérelhetnénk is egyet nekem, valahogyan úgy gondoltam, hogy kissé megbicsaklott ihletem feltöltéséhez most éppen kapóra jön, hogy nem szeparálom el magam egy kocsi belsejébe. Azt hiszem már jócskán esteledett, és amikor beszálltam a félig üres metrókocsiba, megpillantottam azt a könyvet. Vörös borítója volt, az elején egy árnyék alakkal, egy kislánnyal, aki kibontott hajjal futott a távoli, szinte elérhetetlen horizont felé. Egy családról szólt, akik majd ötven évig éltek egymástól távol.Azt hiszem már akkor tudtam, hogy a következő regényem valami hasonló lesz, csak a témára kellett még pár napot várni. De végül az is meglett. Nem szerettem róla beszélni, jobbára csak az ügynökömnek meséltem, bár nyilvánvalóan ez szükséges is volt, hiszen a kiadóval ő szokott tárgyalni, és képben kellett lennie, hogy éppen mi az amin dolgozom. Egy dolog okozott csupán komoly fejtörést számomra: a történelmi hűség megtartása, illetve az, hogy ne írjak rémesen nagy butaságokat, legalábbis ami a hátteret illeti.
Úgy öt nappal ezelőtt azonban a véletlen szinte elém sétált, az arcomba mosolygott, és egy fiatal, kifinomult ízlésű, és a történelem ezen témakörében is igen járatos férfi képében segítséget nyújtott. Arisztokratikusan csengő neve, udvarias társalgási módja, vagy éppen az ahogyan azon a bizonyos, alapvetően amúgy unalmas de szükséges estélyen a társaságommá szegődött, igazán lenyűgöző és megtisztelő is volt egyben. Sajnos a beszélgetést több ízben is megszakította Barry felbukkanása, aki pár percre mindig elrabolt tőle, hogy bemutasson éppen aktuális, jövendő üzletfelének. Én a megszokott módon kedves voltam, udvariasan és igyekeztem a lehető legjobban csillogtatni a jó és odaadó feleség tökéletes álarcát. A hazugság csak nekem volt nyilvánvaló, de azzal senkinek nem kell törődnie ugye.
Úgy éreztem azonban, hogy ezt a megkezdett beszélgetést, amely elsősorban arra irányult, hogy a férfi, akit Adam-nek hívtak, igen járatos volt, elsősorban a családja révén a német történelemben, folytatnunk kell. Talán még a segítségemre is lehet abban, hogy a regényem ezen részletei igazán pontosak legyenek. Persze nem lett volna erre szükség ha más műfajban alkotok, de úgy hittem, hogy mindaz amit mi történelemnek hiszünk, azok mögött számtalan egyéni sors, dráma húzódik meg, amiről ugyanúgy mesélni kell. A szereplőim csak abban segítettek, hogy ezeket a sorsokat rajtuk keresztül bemutassam. Néha a sajátomat is…..az ami a legjobban fájt, amin nem tudtam változtatni, pedig annyira szerettem volna. A szavak és történetek mögött elrejtőzhettem vele, vele akihez minden sorom szólt, aki talán nem is olvasta őket soha.
Mivel az estén nem volt alkalmam hosszabban elbeszélgetni Adam-el, így találkozót beszéltünk meg. A hetem túl zsúfolt volt, így bármennyire is szerettem volna azt a bizonyos beszélgetést már másnap folytatni, nem volt rá lehetőségem. Jó pár közös vacsora fontos emberekkel, néhány kisebb interjú vagy az alapítványnál tett kötelező és számomra alapvetően is kihagyhatatlan látogatás tette nehézkessé, hogy egyáltalán mindkettőnknek megfelelő időpontot találjunk.
A ma reggel azonban tökéletesnek ígérkezett ehhez.Terry-t kifejezetten kértem, hogy semmiféle programot ne időzítsen délután négyig, és ha lehet utána sem, mert valószínű késő éjjelig dolgozni fogok, ilyenkor pedig nem szeretem ha elvonják a figyelmem.
A Canal street-re igyekeztem, ahol korábban még soha nem jártam. New York amúgy is egy örök titok marad még azoknak is akik itt élik le az életüket. Bizonyosan akadnak helyek, utcák, apró kis beugrók, zebkendőnyi parkok, ahol azelőtt még sosem járt. Vagy az is lehet, hogy tíz éve már nem….és azóta sokat változhatott a környék.Mintha egy kicsit lelassult volna az idő ezen a környéken. Ráérősen sétáló emberek, illatos levendulaágyások a házak apró kertecskéiben, nevető gyerekek, libbenő függönyök az utca felé a földszinti sorházakból. Aztán egy kicsiny sikátornyi szünetet követően kezdődnek az üzletek. Mindegyik kicsit régies, kicsit modern, és kicsit new yorki, de mindegyik hangulatos a maga módján. Nem autóval jöttem, bár azt hiszem Terry ezt nem nézné jó szemmel, tekintettel arra, hogy mostanában elég sok fenyegetés érkezett a közösségi médiában felém. De hiszen így megy ez azóta, hogy ismertebb lettem, és én nem vagyok hajlandó félelemben élni. Épp csak befordulok a sarkon amikor majdnem összeütközöm egy lánnyal, aki gördeszkán siklik tovább, a kezében egy póráz, annak végén egy dán dog rohan, mintha most kapta volna meg az életében a hőn áhított szabadságot. A lány még valami bocsánatfélét is hebeg, én meg csak megvonom a vállam, és tovább haladva figyelgetem az üzleteket, keresve azt a bizonyos számot, ahova tartok. De erre már nem lesz szükségem, mert mint egy jó vendéglátó, aki tudja, hogy akire várakozik először jár erre, és minden bizonnyal nem feltétlen jól tájékozódik ott várt rám Adam. Mosolyogva integetek neki még hallótávolságon kívülről és csak akkor szólítom meg, amikor odaérek.
- Szép reggelt! Bízom benne, hogy nem késtem sokat. Egy ismerősöm mondta, hogy a környéken roppant nehéz parkolóhelyet találni, és metróval közelebb van a megálló, mint ahol egyáltalán le tudnám tenni az autómat….szóval, gyalogszerrel jöttem.- mutattam végig vidáman magamon, majd a mögötte lévő patinás, de nem hivalkodó épületre néztem.
- Ez az a kis birodalom amiről mesélt? Azt hiszem kezdem érteni, miért kedveli.- az épületről visszavezettem rá a tekintetem.
- Olyan mint a régi színes mesekönyvek, amelyeket ha kinyitott akkor a belseje is kiemelkedett. Emlékszik ezekre? - érdeklődök derűsen és olyan hangsúllyal, mintha éppen tíz perccel ezelőtt hagytuk volna abba a beszélgetést, és nem öt napja.
- Egyébként köszönöm, hogy áldoz rám az idejéből. Remélem nem vontam el semmitől, és ha tehettem volna akkor hamarabb sor kerül erre, de sajnos rettentő zsúfolt napjaim voltak. Mutassa az utat és én követem!- intettem fejemmel a bolt felé, hogy ha gondolja, akkor folytassuk odabent a beszélgetést.

Szeretettel     ×

Csak a fejem ingatom mosolyogva, ahogy Annabel száguld. Azon nem aggódok, hogy egyszer azzal hívnak, a lány kórházba került, mert úgy nekülendült, hogy nem tudott megállni és balesetet szenvedett. Egyrészt a saját felelőssége, hogyan sétáltat kutyát. Franzot végképp, hiszen elég nagy testű és erejű négylábú. És Franz teljes rajongással tekint Annabelre, amit nagyon keveseknek sikerült elérnie. Annabelnek az első szóra szót fogad, s mivel ha Franzot sétáltatja, kettesben vannak, elhiszem, hogy szoros kapcsolat alakult ki közöttük.
Ahogy figyelem őket távolodni, mondhatnám akár azt is, hogy fénysebességgel, elkapom azt az ismerős sziluetett, s tartást, mozgást, amelyet pár napja ismertem meg. Ha arcról nem is, formák, mozgás alapján mindenképpen be tudom azonosítani, ki is érkezik. Az arc csak közelről érvényesül, a többi viszont már messziről hirdeti, ki is közeledik, ki látható.
Gretel nőies, s rendelkezik olyasfajta kisugárzással, ami igazán nőiessé teszi. Számomra nem feltétlenül a lágyságot, hanem a vibrálást, amivel a környezetét figyeli. Azon az estélyen, amelyen összefutottunk, többször követtem tekintetemmel, miközben másokkal ismerkedett, s ez állt össze képként bennem. Legtöbb emberrel így teszek. Szeretek megfigyelni, s noha a betűk a fő ismérvem, s az egészen másfajta megfigyelést kíván, a tus- és szénrajzok, melyeket szintén nagyapám tanított meg nekem, már megkíván ilyen megfigyelést is. S legfőképpen, mert szeretem megfigyelni az embereket. Távolról, békén hagyva, csendes megfigyelőként. Ám azt, amit így megismerek a másikról, hiszen a test, a mozgás és tartás sok mident elmesél az illetőről, megtartom magamnak. Nem tisztem másról sem ítéletet alkotni, sokkal inkább útmutatóként használom fel hozzá, mellyel sokkal könnyebbé tehető a társalgás és a kapcsolat is.

Érdekes volt az összefutás is Gretellel. Előtte való nap utazott vissza anyám, s érkezésének egyértelmű felhangja volt: amire neveltek, ideje valóban elkezdenem átvenni. Egyik legnagyobb félelme, hogy úgy megy el, nem volt kinek átadnia teljes egészében a stafétabotot. A gondolkodási időn már régen túl voltam, és még mindig nehéz volt elfogadnom, hogy csak azért, mert rendelkezem a névvel, képes leszek betölteni ezt a családi pozíciót. Amiben kétségem sem lehetne, hiszen anyám után én vagyok a következő, aki a legtöbbet tud a család történelméről. Így már tudom, hogy a nyaram egy részét náluk töltöm, tovább építve mindezt, amit még nagyapám elkezdett nálam.
S éppen ezért volt érdekes ez a találkozó. Jelnek vettem, s érdeklődéssel vártam, s várom most is a fejleményeket. Eldöntöttem, megveszem az egyik könyvét, megérzés alapján kiválasztva, s elolvastam. Hagytam magam benne elveszni, s hogy újfent újabb részleteket megismerhessek az íróból. Sem híreket, semmi mást nem kerestem utána. Csak a könyvet olvastam el és egészítettem ki a látottakkal és a beszélgetéseinkkel, mellyel feltérképeztem, mennyire lesz jó, ha együtt dolgozunk ebben. Nem csak a családom története fontos, hanem az is, hogy az interpretációk minél hitelesebbek legyenek. Még akkor is, ha a saját bőrömön tapasztaltam, nem is egyszer, a világ annyi fajta, ahányan nézzük. Nekem más, a bajtársnak más, a felettesemnek más, apámnak más, s anyámnak is. Másképp éljük meg, s innentől kezdve nagyon érdekessé válik a történelmi hitelesség kérdése.

Gretel is felismer, integetésére én is felemelem a kezem, s egy barátságos, üdvözlő mosollyal, integetek felé.
- Jó reggelt! Ó, nem-nem, én érkeztem korán - merthogy egy hölgy mindig pontosan érkezik, s a másik ér oda előbb. Nagypám egyik kedvenc mondata közé tartozott, a sok más, talán (több) százat is kitevők közé. Itt elég hamar leszoktam a kézcsókról, nagy megkönnyebbülés volt számomra, itt nem kérik számon, mint otthon, bár ott is inkább a családom s környezete ragaszkodott ehhez a köszöntéshez. Szívesen leszoknék róla ott is.
- Eléggé. A tömegközlekedés viszont elég jó ahhoz, hogy ezzel kárpótoljon - nincs bajom a tömegközzel, közben is nézelődök az emberek között, próbálva megjegyezni egy-egy vonást, tartást, színt, színkompozíciót. - S mintha ettől még jobban kivirágzott volna - mosolygok rá. - Néha felüdülés tud lenni egy-egy hosszabb autóval mindenhova közlekedés után.
A kérdésére és tekintetének irányát követve, megfordulok. Végigtekintek a házon, s fejemben végigcikázik mindaz, ahogy idekerültem, amin keresztülmentem közben, s a terveim. Örülök, hogy felvettem a kesztyűt az utódokkal, akiknek igencsak fájt a foguk az épületre, nagy hasznot reméltek benne. S egészen biztos voltam abban, hogy ezt a kis nyugalom szigetét a földdel tennék egyenlővé. Még mindig betalálnak mindenféle körmönfont indokkal, hogy elvegyék tőlem, eddig még álltam a sarat és nem áll szándékomban átengedni nekik az álmát az öregnek, hogy megsemmisítsék. Éppen ellenkezőleg.
- Igen, ő az - számomra lélegző egész, ami itt van. A figyelő arcomra halvány mosoly ül ki, s érdeklődő tekintettel találkozhat az övé, ha a szemeimbe tekint. Mintha még folytatni akarná, így csendben várom a folytatást. S az el is ér hozzám, mire újfent az épületre tekintek.
- Némelyikben még mozogtak is, ha meghúzta az ember a könyv széléből kikandikáló fület - rengeteget olvastam gyerekként, ha éppen nem a teljesen rosszcsont énem követelte az összes, eléggé veszélyesnek mondható játékokat. - Itt is voltak ilyen mesekönyvek? - Pillantok rá érdeklődéssel.
A mesekönyvekhez nem értek. Kértek illusztrátorként, s némelyik be is szippantott, elindítva a képzeletet bennem. Ennek ereménye lett az, hogy álnéven ezt is, mangákat is rajzolok és az egyik mesekönyv írónak a könyveit illusztrálom. Furcsa érzés színeket használni a szépia, fekete tus, sanguine kréta és szénrajzok után, és éppen ezért kezdtem el értékelni mindegyiket.
- Kérem, ez természetes. Felkeltette az érdeklődésemet a témakör - s érdeklődő pillantással fordulok ismét felé. - Nem kerül fáradtságba, s türelemmel várok is. Eléggé elfoglat lehet, érthető - Már nem sürget semmi, nem hajszol semmi, ami tőlem független lenne. Így, ha valaki nem értekezik irányomba, úgy hagyom őt, hiszen az akár zaklatás is lehetne és isten ments, hogy bárkit is zaklassak.
- Kérem... - szinte egyszerre mondjuk, szélesebbre is vált a mosolyom, s kicsit meg is döntöm magam. - kövessen.
A bejárattól távolabb, a nagyobb üveges felület melletti ajtóhoz lépek. A lakóközösség részére épült, a lifthez s lépcsőházhoz vezet, ahonnan a lakásukhoz jutnak fel. Zárt tér, kellemes megvilágítással, ennek is örültek, mikor felújíttattam, ami valójában nem volt nagy munka. A ház lakói odafigyelnek az épület állagára és a saját kényelmükre is.
- Hamarosan a másik épület földszinti részét is megveszem, így a birodalom lassanként bővül - raktározni is szükséges lesz, a kínálat szélesedésével, s az online rendelések valójában túlszárnyarlják az üzlethelyiségben történő eladásokat.
- Volt már kalligráfia workshopon? - Kérdezem érdeklődéssel, s hamarosan a lifthez érünk, ahol megnyomom a hívó gombot. A gépezete modern, a megjelenése viszont teljes egészében az épület ezen részéhez igazodik, s összességében a városnegyedhez.
Az emeletre hamar felérünk, onnan pedig az egyterű alkotórészbe, ahol csak én dolgozom, s tartom a megbeszéléseket a megbízókkal.
- Kérem, helyezze kényelembe magát - mutatok a sarok felé, amely világos s mégis nyugalmat árasztó. - Megkínálhatom frissítővel? Kávéval? - Megvárva a kérését, s ha kér valamit, kávét főzni még megy, sőt, nem is engedném, hogy a kávégépen más készítsen kávét, elé helyezem a csészét vagy a poharat, mivel a többi már az asztalon várakozik.
- Hozattam süteményt a közeli kávézóból - emelem fel a melegített porcelán fedőt, mely alatt illatozó péksütemények várakoznak, hogy elfogyasszák őket.
- Miért pont Németországra esett a választása? Van valamilyen indoka, vagy véletlenszerű volt? - Foglalok helyet az egyik fotelben.

"Drezdában illatosan, lassan bontakozott a tavasz. Az égbolton a habfehér felhők egymás mögött hömpölyögtek, mint megannyi fátyolos sóhajtás. A külvárosban, az apró, vörös tetős házak között a júdásfák lila virágai kikandikáltak a haloványzöld levelek közül. A belvárosban, a régen megszokott, nyüzsgő forgalom helyett, évek óta csend és szinte tapintható félelem volt jelen. Az emberek mindegyike a saját dolga után haladt, nem igazán álltak meg beszélgetni, vagy éppen eszmét cserélni, mert mindenki úgy tartotta, hogy az utolsó falnak is füle van. Bárki ha csak másképpen gondolkodik, vagy ellenáll a rendszer akaratának, nagyon könnyen egy lefüggönyözött, sötét autóban találja magát egy koratavaszi hajnalon. A mindennapok a maguk szürke monotonitásában teltek, melyben a jegyre vásárolt élelmiszernek, a néha kincs számba menő neylonharisnyának vagy éppen egy üveg málnabornak, amelyet jórészt a mesterséges határ túloldaláról csempésztek át, épp úgy helye volt, mint az állandó és vég nélküli párt propagandának, az emberek minél tökéletesebb átnevelésének. Látszólagosan mindenki behódolt. De voltak akik lélekben soha nem voltak megtörhetőek. Akik nem felejtették még el a múltjukat, akik számtalan barátot, családtagot tudhattak az ország azon részébe, ahova nem térhettek vissza, vagy éppen nem mehettek úgy szabadon ahogyan régen. A kiutazást szigorú szabályok kötötték, ahogyan a beutazáshoz is számtalan papír szükségeltetett és senki nem maradhatott tovább pár napnál.
1962 tavasza volt éppen, és Hilda alig várta, hogy megszólaljon a műszak végét jelző kürtszó, amikor hazatérhet. Lujza ma szabadnapos volt, és ő intézte a bevásárlást, állt sorba hosszú órákat tejért, és ha szerencséjük van egy kis banán is jut az asztalra. Igaz ehhez még egy fél zacskó fehér gombot ki kell majd csempésznie az üzemből ahol dolgozott, de a boltos kisasszony cserébe minden pénteken négy szép banánt tesz félre nekik. Merthogy ez is hiánycikknek számít, és ha akad is az üzletekben, akkor hamar elkapkodják. Hilda egy esztendeje dolgozott a Zajcev Gombkötő és Cérnaüzemben, két műszakban, és nem éppen fejedelmi fizetésért, de a semminél ez is többet ért. Varrónő szeretett volna lenni, ez volt minden álma, de a háború, és utána az ország kettészakítása gyakorlatilag teljesen felrúgta a korábbi elképzeléseit. Lujza, aki a jövendő sógornője, és egyben az egyetlen akivel egymásban tartják a lelket, hogy ez csupán átmeneti helyzet, pedig tanítónő volt egy általános iskolában a belváros szélén. Nem akartak ők örökre itt maradni, csupán látogatóba érkeztek, de végül a történelem vasökle éppen akkor csapott le, és nekik már nem volt más esélyük, minthogy maradjanak. Eleinte a két öreggel osztoztak az apró kis házon, melynek gangján az öreg előszeretettel üldögélt egy régi, nyekergő hintaszékben, és naphosszat Wagnert hallgatott. A mama, aki idős kora ellenére is jól tartotta magát pedig mindig azt mondogatta, hogy amíg menni tud, amíg van mit csinálni a kertben, addig ő bizony nem adja a lelkét sem istennek sem az ördögnek. Aztán jött a beszolgáltatás, a föld kisajátítás és a mama egy napon már nem kellett. Más gondozta már a kertet, elvették tőlük. Alig pár hónapon belül, nem sokkal azután, hogy a papa elaludt, miközben a gramofonból a Valkűr süvöltött a világba, a mama is követte. Talán a papát vitték szárnyatlan lovakon a Valhallába és talán a mamáért is visszajött. Lujza és Hilda egyedül maradtak. Eleinte reménykedtek, hogy Kurt majd értük jön, vagy legalább életjelet ad magáról, de ez a remény szépen lassan fogyott, mint ahogyan a könnyek is, melyet éjjelente ejtett a két nő. A várakozás, a bizonytalanban való hit teljesen felőrölte őket. Végül elfogadták azt, hogy itt maradtak, talán örök életükre. Hilda mégsem tudta elfelejteni Kurtot. Nem tudta kiverni a fejéből, képtelen volt akár egy este is úgy elaludni, hogy valahova az éjszakába, a semmibe, az éjjeli szélre ne bízza rá szavait, és kívánjon jó éjszakát élete szerelmének, akit meglehet soha többé nem fog látni az életben. Öt várakozással telt év után el kellett fogadniuk, hogy Drezda lesz az új otthonuk, és csak egymásra számíthatnak. Nem bíztak meg senki másban, kizárólag egymásban.
Hilda ezen a tavaszi délutánon, amikor végre a műszak végét jelző kürt elhangzott, és a gyár szinte kiontotta magából a hazafelé igyekvő munkások tömegét, szokatlanul boldog volt. Majdhogynem futott hazáig, át a városon, két megállót a buszon, mire aztán meglátta a rozoga, néhol már javításra szoruló, foszni deszkákkal megtámogatott kerítést. Lujza éppen a tulipánokat nézegette az előkertben, melyek a tavaszi napsugarak hívogatására épp csak kibújtak.
- Lujza, Lujzácskám….nem fogod elhinni. Hírt hallottam Kurt-ról.- alig bírta magábna tartani, de amikor a kertben szorgoskodó másik nő mutatóujját a saját szája elé rakva csendre intette, visszafogta magát, és csak akkor folytatta, amikor már a kapun belül volt.
- Az üzemben dolgozik egy férfi, akinek a testvére Berlinben dolgozik. Azon a falon, amiről a híradásokban is szó van, ami majd megvéd bennünket a nyugati imperialista szennytől….és ő mondta, hogy a másik oldalon dolgozó munkásokkal egy nap beszédbe elegyedtek. Kurt volt az ….én én Kurtom...elhiszed ezt, Lujza? Elhiszed ezt a csodát?
A hangja egészen gyermeki volt, kislányos, lelkes, mintha megtudta volna, hogy angyalok márpedig léteznek, ahogyan a mennyország is, csak jól ki kell nyitni a szemünket.
A két nőben hosszú-hosszú évek óta először felébredt a remény. Pedig csak annyit tudtak, hogy Kurt életben van Berlinben. De már ez is csodálatos volt.
"
Részlet Gretel Gressen készülő, hatodik regényének jegyzetéből, munkacím: Tizenkét kettészelt év

Adam, pontosan úgy, ahogyan azon a bizonyos estélyen, amelyen megismertem, és amelyen beszélgetésbe elegyedtünk, kifogástalanul udvarias volt. A férjem szerint, aki hazafelé az autóban érdeklődőtt arról, hogy mennyire éreztem jól magam, a férfi egy jónevű és tehetős család sarja, és remek neveltetést kapott.Jól tudom, hogy Barry ezen megjegyzése nem feltétlenül az adott személy lelki kvalitásait hivatott dicsérni, sokkal inkább az üzleti életben betöltött potenciálját. Aki megfelelő összeggel rendelkezett Barry Gressen számára, hogy szóba álljon vele, az “remek neveltetést kapott”, vagyis megfelelő anyagi és kapcsolati tőkével rendelkezik. Jól tudom, hogy az én ismerőseimet, vagy éppen a könyveim iránt elkötelezett embereket is pontosan így méri. Számára nem lényeges, hogy ki és miért szeret engem olvasni, amíg abból, hogy ez így van, neki tökéletes kapcsolatai lehetnek. Én azonban tudtam, már akkor amikor mindössze negyed órája beszélgettem ezzel a férfival, hogy nem fogom hagyni, hogy Barry törekvései bármilyen formában is árnyékot vessenek a vele való, potenciális munka kapcsolatomra. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy a személyes teremből, a hozzám kapcsolódó emberek köréből ki akartam zárni Barryt.Talán ezért is egyeztem bele olyan sietősen, és tőlem talán szokatlanul hirtelen lendülettel abba, hogy itt meglátogassam. Olyan helyen, amit a férjem nem ismer, noha semmiféle takargatni valóm nincs vele szemben, de alapvetően másokkal szemben sem. Ami volt, ami a múlt része, az oly régi már, mint egy elnyűtt papír, egy sokszor forgatott könyv lapjain. Ha lehetne újra belemerülnék, de már nem én birtoklom, talán soha nem is birtokoltam.
- Kivirágozni, én? - nevetem el magam jóízűen, és a hatás fokozása végett még végig is tekintek teljes valómon, majd vissza Adamre.
- Bár attól függ honnan nézzük. Tudja, hogy tartja a mondás. Reggel, ébredés és kávé után minden nő tökéletes….na de előtte.- emelem meg egy nagyon picit a hangom, mintha még folytatnám a mondatot, de valójában ez a csattanó. Rémes a humorom...tudom….tudom.
- Mondjuk hozzá kell tenni, hogy nem nagyon szeretek autóval menni sehova. A dugókban várakozni idegőrlő, a sok türelmetlen ember, csak dudál, és kiabál...aztán mire elindul a sor lassan rám is átragad a türelmetlenség. De hát hosszú távon és kényelmi szempontból mindenképp ez az ami igazán megéri.- jegyzem meg mintha csak próbálnám vele felvenni a korábbi, pár nappal ezelőtti közvetlenséget, mire oly egyszerűen találtunk rá mindketten.
Büszkén húzza ki magát az üzlet előtt, és várakozó mosolyára egy mosollyal felelek, még finoman, elismerően meg is biccentem a fejemet.
- Igen, azokra gondolok. Talán még az én könyveim közül is megvan pár. Legalábbis a padláson biztosan. Az édesanyám előszeretettel gyűjtögetett minden gyerekkori holmimat, mondván jó lesz majd az unokájának. És persze nem kételkedem benne, hogy lassan már antik dolognak számít egy-egy lencsibabám, de az idők változnak, és vele együtt a gyerekek is. Ám emléknek mindenképp szépek.
Magyarázom, miközben már befelé követem az üzletbe és igyekszem figyelni, hogy mi mellett haladok el, nem akarok bármit is fellökni, vagy rálépni. Nem ismerem a dolgokat, így fokozottan figyelem hova is lépek.
- Nem….mármint az elfoglaltság relatív, tudja. Uh…- kerülök ki valamit, amiről nem tudom meghatározni mi lehet, de több tekercs egymás mellé állított pergamenre hasonlít.
- Szóval én alapvetően, ha ezt vesszük mindig elfoglalt vagyok, mert az ihlet, vagy éppen a téma örökké körülvesz. Lehet, hogy abból merítek majd egy ötletet, hogy meglátok egy lányt szalmakalapban, olyan helyes kis piros pöttyös szalaggal átkötve  karimáján.
Miközben magyarázok, folyamatosan hol a lábam elé nézek, hol pedig a hátának, vagy ha hátrafordul akkor neki magyarázok. A lifthez eljutva elismerően hümmentek.
- Mintha egy steampunk illusztráció elevenedne meg az orrom előtt. Imádom ezt a műfajt. Mintha egy kicsit a modern, a régi misztikum és a sötétség keveredne. Egyébként nem, még soha nem jártam ilyen helyen. Kalligráfia, az írás igazi művészete, a szó legszorosabb értelmében.
Vele együtt szállok be a liftbe és a szerkezet csendesen de nagyon gyorsan juttat el bennünket oda, ahova Adam szeretne vinni.
A kis alkotóműhely minden várakozásomat felülmúlja. Egyszerre tükrözi a rendszeretetet és a művész emberekre jellemző színkavalkádot. Látszólag rend van, de tudom, hogy ez pusztán illúzió, vagy valahol elrejtve pihennek az alkotó holmijai.
- Igazán hangulatos kis kuckója van.- pillantok körbe, és a tekintetem végül megállapodik egy kényelmesnek tűnő, bordó pléddel hevenyészve leterített fotelen. Ott foglalok helyet.
- Limonádét, ha esetleg van. Ha nincs akkor sima vizet. Hideget, ha lehet. Köszönöm.- óvatosan, mégis valamiféle könnyed, gyermeki kíváncsisággal tekingetek körbe. Aztán az orromat megcsapja a finom meggyes pite illata, amelyet egy porcelán fedő rejt.
- Ó egek, maga aztán tényleg figyelmes. Köszönöm, egy közepes szelet meggyes pitét elfogadok. Azt ott középen, az tökéletes lesz.- mutogatok a tálka felé, majd elveszem a frissítőmet, amit felém nyújt, végül elgondolkodva dőlök hátra kényelmesen. Tekintetemmel őt követem egészen addig amíg helyet nem foglal.
- Németország véletlenül jött. Az alapgondolatot egy metrón felejtett könyv adta. Egy fantáziavilágban játszódott, ahol egy családot elválasztanak egymástól és a tagjait valami átok is sújtja. Nem igazán az én világom, én szeretem a történelem bizonyos meghatározó és ismert eseményeibe helyezni a szereplőimet. De az alapgondolat nagyon foglalkoztatott. Aztán egy este, amikor nem nagyon tudtam elaludni, és a laptopon is csak össze-vissza firkálgattam, új téma után kutatva, a televízióban egy dokumentum filmet vetítettek a berlini fal leomlásának évfordulójára. Valami történelmi csatorna volt….ott ragadtam, és szinte észrevétlenül állt össze a fejemben a történet. Csak sajnos….Németországról nem sokat tudok. Magának melyik oldalán éltek rokonai? A keleti vagy a nyugati oldalon?- kérdezek szinte minden átmenet nélkül. Alapvetően csapongó vagyok mint a legtöbb művész, ugyanakkor jó megfigyelő és remek hallgatóság is egyben.

Szeretettel     ×

Mielőtt részt veszek egy-egy rendezvényen, mérlegelem, mennyire érdemes jelen lenni. Sokan a nevet és annak hátterét látják, a személy nem számít. Abból a hóbortból már kinőttem, hogy a nevemet csillogtassam. Olyannyira, hogy egy időben nem is akartam használni. Mostanra már csak annyiban vált érdekelté, hogy a család ragaszkodik bizonyos szokásokhoz, s abba nem csak beletörődnöm szükséges, hanem követnem is. Nem tudom bizton állítani, hogy üzlet terén teljes mértékben érdekember vagyok. Egyszerre tartom magam művésznek és üzletvezetőnek, tulajdonosnak. A bukott katona mellett. Míg a legelsó a lélekre és a szívre figyel, addig a második a lehetséges potenciálokra a kapcsolatokban, így jelentősen megválogatja, kikkel is elegyedik szóba. Míg a bukott katona általában a pezsgőjével van elfoglalva, s nagylelkűen hessegeti el azokat az embereket, akik csak a neve és annak háttere miatt akarnak vele szóba állni.
Látni, ahogy még jobban felragyog a kijelentésre.
- Így van - mosolygok vissza rá. Noha nem holmi udvariaskodás keretében tettem ezt a megjegyzést. Látható az a különbség, amivel találkoztam a rendezvényen, s ahogyan most megjelent. Egyértelműen a mostani látvány mellett döntenék, ha lenne választási lehetőségem.
- Érdekes meglátás - mosolyodom el. - Aki ezt mondta, minden bizonnyal csak olyan hölgyekkel élt, akik ezt erősítették meg benne. S így kérem, bocsássa meg, hogy ezt az állítást megkérdőjelezem, azok alapján, amit a röpke ismeretségből megállapíthatok.
Önmagam leértékelésében sokáig Oscart érdemeltem volna. Azóta levedlettem, s csak néha köszön vissza a kóbor stoppos, aki abban a hitben élt, ha mindent eldob, akkor felszabadul a múlt láncai alól, s önnönmaga semmineműsége alól. Egy kemény pofon kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire nem így van.
- Várakozás valóban türelmetlenné tehet embereket - bólintok. - A tömegközlekedésben az embereket szeretem figyelni, s ugyanezt autóból is meg tudom tenni, mégis, kicsit más.
Halkan elnevetem magam.
- Ebben az esetben ne árulja el senkinek, de a legkedvesebb játékbabája unokahúgomnak a kukoricahaj baba volt. Alig várta, hogy legyen már akkora a kukorica, hogy nagyapával kimehessenek s szedhessen párat - gyerekként másként értékeltünk dolgokat. S ahogy hallom anyát, ez a fajta nézőpont a mostani gyerekekben is benne van. Így nyáron egészen biztosan találkozni fogok néhol ott hagyott kukoricahaj babákkal, akkurátusan levágott levélszélekkel, vagy türelmetlen tépések nyomaival. S most sem először fogok leülni melléjük, s lerajzolni. Érdekes emlékek tudnak lenni.
Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. Egyből a hajasbaba és  Lassie szalmakalapja ugrott be, ahogy tavaly nyáron meglátogatott és szinte belém égett pár sziluett és kép, ahogy éppen élvezi az itt tartózkodás. A piros szalagos szalmakalapja, búzakék ruhája másokon borzalmas ellentétként jelent volna meg, rajta üde nyárként testesült meg.
- Valóban, mindenki számára más lehet az elfoglaltság. Éber megfigyelő lehet. Szokott gondolkodni azon, vajon mi van egy-egy mozdulat, tartás mögött?
Valójában az foglalkoztat még, hogy az emberek buborékként mozognak egymás mellett. Mintha a másik csoport, másik ember, az nem is létezne. Vagy csak ő maga, ha egyedül van, vagy azok tartoznak a buborékba, akikkel együtt van. Pedig mindenki a világ részese.
És meg kell állapítanom, sokkal felszabadultabb, mint volt a rendezvényen.
Érdeklődő pillantással vonom fel szemöldököm.
- Érdeklődik a steampunk iránt? A kalligráfia, meglepő módon, eléggé kapcsolódik hozzá. Van benne valami, hogy ismét régi misztikum része lesz - egyre kevesebben ismerik a kézírást a digitális korszak okán. S vannak iskolák, ahol már nem is tanítják. Viszont egyre többen érdeklődnek a régi, szép kézírás technikák iránt. S ezért megy olyan jól a boltnak is.
- A betűvetésé mindenképpen - bólintok. - Régebben nagyon odafigyeltek a szép kézírásra. Ez mondjuk nem feltétlenül jelenti azt, hogy olvasható is volt. Hartzmann bácsikám kézírása nagyon jó példa erre - csodás cirkalmak. Olvashatatlanná is teszik. Viszont gyönyörű a szemnek.
- Köszönöm. Valóban kellemes itt dolgozni, ilyen környezetben.
- Hogyne lenne - van britt és amerikai is, így előzékenyen, a konyhába benyitva, a hűtőből azt a típust veszem ki.
A falakon a nyugati kalligráfiák mellett keleti is osztozik a helyen, grafikákkal, pasztel és akvarell rajzokkal. S pár mangaszerű képek is figyelnek az éppen a fotelbe ülőre. Színesek, elevenek, vibrálóak a pasztel színek mellett, noha a pasztelképek színei frissességükkel emelik ki társaik vonásait.
- Parancsoljon, a limonádé - tálcán helyezem a keze közelébe, egy kristály pohár társaságában. Megbontom a limonádét, amely korántsem a multik polcain sorakozik. Helyi, kézműves. A kellő és illő mennyiséget töltöm a poharába, majd a tálcára helyezem az üveget, a pohár közelébe.
- Ez magától értetődő - süteményszedővel helyezem a tányérjára a kiválasztott süteményt, s helyezem elé a tányért. Szalvéta és süteményes villa is várakozik használójára.
Elveszem a másik limonádét, s töltök a saját poharamba is.
Érdeklődéssel hallgatom a választ, s fejemben megelevenedik egy gyerekkori karácsony. Fogalmam sem volt akkor, miért örülnek sírva egymásnak a rokonaim, akiknek nagy részét nem is láttam addig. Anyám inkább azon volt meglepődve, hogy egyáltalán emlékszem rá. Szerinte nagyon kicsi voltam akkor.
- Mindenhol. Vannak Dániában, Franciaországban, Olaszországban, Skandináv és orosz területeken, és Kelet-Európában is. Meg lassan már mindenhol. Az elmúlt harminc évben nagyon szétszóródtunk - ékes példa vagyok rá.
- Érdekes elgondolás. Európában máshol is voltak családok szétválasztásai, s így már értem, miért éppen Németországra esett a választása.
A berlini fal leomlása valóban sokrétű és elgondolkodtató, mint ahogy annak felhúzása is. Magam jóval kevesebbet érzékeltem már belőle, de a terület kettéosztottsága mellett a helyi, régi autónómiák kultúrája is megmaradt, bár, hol nem. Franciaország is és Olaszország is szétosztott ilyen téren.
- És ezek alapján miként kerülök a képbe? - Veszem el a poharam, s kortyolok bele.