Mrs.Hodge kezei arcom két oldalára vándorolnak és enyhe kinzással felérő módon kifejezi vonásaimon szeretetét, amiért megigértem, hogy távollétükben vigyázok a dijnyertes macskájukra, Dexterre. A fehér szőrmók négy éve a hű lakótársuk és bár semmilyen különlegeset nem talál benne első ránézésre az ember lánya, ennek ellenére legalább már két-három versenyt tudhat a maga mögött a királyfi és további kettő még vár rá a következő héten. Mrs. Hodge viszont úgy érzi szükségük van egy kis távolságtartásra, hiszen Dexter érezhetően feszült és ez kihatással lesz majd a későbbi teljesitményére. Én viszont, mint titkos és kiképzett macskasuttogó azonban úgy látom Dexter csak úgy viselkedik, mint az összes többi cica az ő helyében; elterülve a kanapé jó nagy részén és magasról téve a világ történéseire. Az életemben lévő kisállatok hiányában viszont nincs más választásom, mint hinnem a nő szakértelmében és elfogadnom, hogy a férjével történő wellness-hétvégéjük csakis a szeretett Dexterük érdekében történik. Hiszen Hodge-ikusan (Hodge logikusan) nézve, a cica is bizonyára kiegyensúlyozottabb, ha a gazdik is kipihentebben térnek haza. Egy divatlapot fésülök át, kezemmel óvatosabban hajtva az oldalakat nehogy megzavarjam a közelemben lustálkodó Dexter harmóniáját. Néha felpillantok a cicára és őszintén irigylem azt a fajta nemtörődöm viselkedését, amivel elnyúlik az ülőalkalmatosságon. Én mellette egy kész, magában őrlődő idegroncs vagyok, nehogy Dexter szőrének szála is meggörbüljön az én felügyeletem alatt. Eltudom képzelni, ahogyan a negyvenes éveit taposó Mrs. Hodge mikroszkóppal vizsgálgatja őt túlzásba vitt sminkje alatt, nehogy bármilyen hiba is becsússzon az amúgy is zavaros képletbe, amit vele ápolnak. A házaspárt még a lányuk esküvőjén ismertem meg a múlthét során és mivel benne voltam a rendezői csapatba, ezért a telefonszámom ott lapult a szülők névjegyzékében, hogy bármilyen egyeztetést könnyedén elintézhessenek velem. Azt viszont valahogy nem tudom összerakni bármennyire is igyekszem, hogy miért érezték úgy, miszerint én lennék a tökéletes alany a kis kedvencük felvigyázására, bár úgy sejtem, csak egyszerűen felütötték az elmentett telefonszámokat és sorsolás módján ráböktek az elsőre, aki akarata ellenére is a segítségükre lesz. Mármint ki ne vigyázna egy lusta cicára, amit még jól meg is fizetnek, cserébe pedig csak annyit kell tennie, hogy felveszi Dexter életritmusát? Cuppanásra emlékeztető hangok szűrődnek elő a fotel széléről és Holly Valance - Kiss Kiss cimű száma zökkent ki minket abból a ZEN-módból, amibe a macskával kapcsoltunk. Dexter azonban figyelemre se méltatja miképpen zsonglőrködök a telefonommal, mire végül sikerül egyenesbe hoznom azt és felvennem. - Mrs. Hodge? Minden rendben? - csicsergek értetlenségemben, hiszen csupán egy fél órával ezelőtt hagyták el az épületet. - Valamit esetleg itt hagytak? - körültekintek, hátha megakadok egy félrerakott csomag felfedezése közben és még fel is küzdöm magamat a kényelmes fotelből, hogy nagyobb térlátást biztosítsak magamnak. A nő viszont a kedvence felől érdeklődik és igazából rá kell jönnöm, hogy az se érdekelné, ha az egész hétvégi bőröndjüket a küszöbön hagyták volna. - Dexterrel minden rendben. Lustálkodik éppen. - felelem kedveskedve, de a válasz nem éppen ugyanigy érkezik meg. - Persze-persze, Dexter nem lusta, nem ezt mondtam, csak éppen fekszik most. Rossz szóhasználat. - nyugtázom magamban, ám ettől sem lesz jobb a helyzet. - Beteg? Biztos vagyok benne, hogy nem az. - a fejemet ingatom, noha a vonal végén lévő hölgy aligha láthatja mit művelek. Még az se tűnne fel neki, ha hip-hop táncot lejtenék a lakásának közepén. Talán azokból a nyögésekből igen, amit a földről való felkelésem eredményezne. - Mrs. Hodge..muszáj? Mármint Dexter egészségesnek tűnik, nem hinném, hogy meg kellene mérnem a lázát. - kételkedően ejtem ki a szavakat, mégis közelebb merészkedek a szőrmókhoz. Ám a tekintetéből tisztán tükröződik az, hogy még egy óvatlan mozdulat és kalózzá avat. - Kétlem, hogy a macskák azért feküdnének csak, mert betegek.. - elharapom a mondat végét, hiszen a nő annyira belelendült, hogy esélyem sincsen közbeavatkozni. - Oké. - sóhajtok egyet. - ... elviszem sétálni Dextert. - nyögöm ki beletörődően és az utasítások szerint keresem elő a szögre akasztott tappancs mintás pórázát, majd csak azután bontom a vonalat, miután meggyőztem a gazdit arról, hogy nem szükséges visszafordulnia, mert még megtudom különböztetni melyik a macska eleje és a vége. Fél órás hadakozás és legalább húsz horrorfilmbe illő karmolás múlva a cica készen áll a romantikus andalgásra, habár tisztán látszik az arckifejezésén, hogy inkább visszamászna a kanapéra, minthogy Queens utcáin mászkáljon céltalanul. - Tudom Dexter, de ezt a parancsot kaptam. - beszélek a macskának, mielőtt elhagynánk a lakást, de a kulcsot sehol se találom, ezért rögtönözve kikötöm valahova a cicát a pórázával. - Maradj itt, egy perc és jövök. - a válaszra nem várok, elég nagy problémákat is vetne fel, ha megtenném és már iszkolok is vissza a kulcsokért. Ám mire sikerül kiérnem a lakásból és bezárnom magam mögött az ajtót, a macska már sehol sincsen. - Ne.. - elsőre ennyire telik tőlem és gyors léptekkel szelem át a folyosó távolságát, ám nem bukkanok a nyomára. - Ilyen nincs. Mrs. Hodge a fejemet veszi, ha eltűnsz.. - megindulok a lépcső felé, amelynek végén a kezdeti szívrohamomat csak még inkább felcsigázza az utcára nyílt ajtó látványa. Ez nem lehet igaz!
Sok mindenki vigyázott már rám, de talán most érzem magam megint úgy, mint, amikor Tíohoz kerültem, hogy a „felvigyázóm” minden lépésemet követi. Amennyire lehet, alkalmazkodok is hozzá, hiszen ez az én életemet védené, de azért néha ki-ki marad egy-egy óvatossági lépés. Ma csak rövidített napot dolgoztam, mert valahogy a rendszer túlórát hozott ki nálam, és a főnök szépen hazaküldött, és bár meglepett, van bőven mit csinálnom, így kapva kaptam az alkalmon. Marcusnak is szóltam, hogy mi is történ, és bár nem szeretik az ilyen hírtelen váltást, de most nem igazán akaródzott bent maradnom, így szépen értem jött és hazavitt. Említettem neki, hogy leugrok a mellettünk lévő kisboltba néhány dolgot venni, de most nem maradhatott elkísérni, csak megígértette velem, hogy telefonálok, ha indulok és, ha érkezek. Nem akarom túl sokáig húzni a vásárlást, mert most annyira jól jönne egy pár órácska pihenő, amikor nem kell kapkodva rohannom egyik helyről a másikra, hogy azt már el sem tudom mondani. Úgy sem fogok estig itthon maradni, hiszen délutáni edzésre Marcus visz a megbeszélt tervek szerint, majd haza is hoz, ha vége lesz a ma délutáni macerámnak. Mindig nagyon pörgős életem volt, sosem volt időm úgy igazán semmit sem csinálni, de most azt hiszem, kezdek elfáradni, kellene egy kis pihi. Viszont mióta Ryder és Marcus vigyáznak rám, minden percem be van hajszálpontosan osztva, amitől szigorúan tilos eltérnem, és ez az igazán új. Mondjuk ez nagyon jó, ha magam alá kerülök, mert ilyenkor nincs időm agyalni a „miért is élek én ilyen életet?” kérdésen, és nem jön a kétségbeesés, amikor rájövök az indokra. Amikor leparkol a ház előtt, szépen felkísér és megvárja, amíg becsukom magam mögött az ajtót, kulcsra. A szobámba dobom a cuccaimat, és megnézem mit is akartam én venni, majd amikor csak, valóban, egy pár tételből álló listát készítettem, rám jött a pöröghetnék, hogy bizony, ha ilyen szépen lassan csinálok mindent, akkor bizony még a bejárati ajtóig sem jutok el, és már meg is érkeztek értem, hogy menjek edzésre. Ezt elkerülendő egy elég lendületes kapkodásba kezdte, aminek természetesen meg is lett az eredménye, hiszen mi mást hagyhattam volna a szobámban lévő táskámban, mint a pénztárcámat. Végül is az tök felesleges egy boltban, főleg, ha a bankkártya is valahol táska mélyén lapul. A lépcsőház felétől rohantam vissza, és hagytam még nem is egy perce nyitva a bejárati ajtót, de mivel a folyosón egy lélek sem volt, így nem nagyon foglalkoztam a dologgal, kiléptem rajta, bezártam, és indultam, ismét. Az épület ajtajában pedig elátkoztam az új földszinti lakót, akinek megint derogált bezárni maga után a nyílászárót, így az jó harminc centiméterre nyitva maradt. Ha egyszer a kezem közé kapom az a tagot, esküszöm, hogy beépítem az ajtóba, és olyan lendülettel vágtam be magam után, hogy a visszhang szerintem vagy háromszor járt oda-vissza a folyosókon. A boltot hamar megjártam, hiszen nem túl felkapott hely, és most sokan még a munkahelyükön vannak, így az eladón és rajtam kívül, csak egy pár volt bent. Fizettem, és indultam is haza, nem is volt egészen fél óra, amíg távol voltam. Marcust a bejárati ajtóban hívtam, és egészen addig beszéltünk, míg be nem zártam magam mögött. Először azt hitte, hogy baj van, olyan gyorsan végeztem, de megnyugtattam, hogy minden a legnagyobb rendben… Vagy még sem? Az apró lakás, apró nappalijában lévő kanapén egy macska terült el a lehető legnagyobb kényelemben. Ez meg, hogy az ördögbe került ide? Jó szeretem a macskákat, meg a kutyákat, meg nyuszikat, meg még sorolhatnám, de nekem nincs állaton, és tudtommal Rae-nek sincs. Ja, és ő elvileg még bőven műszakban van. De azért próba szerencse. - Rae? Itthon vagy? - kiáltom el magam, hátha hazaugrott, és valahonnan ezt a szőrmókot is idevarázsolta. De semmi válasz, és körbenézve sem találom sehol, de még egy cetli sincs, ahol magyarázatot adna, és a telefonomat is ellenőrzöm, hogy hátha valamilyen technikai malőr miatt nem vettem volna észre, hogy keres. De semmilyen jele nincs, hogy megpróbálta volna felvenni velem a kapcsolatot. Akkor ezek szerint más nem maradt, hogy akkor surrant be, amikor visszaléptem pénzért. Oké, akkor sem jó ez így. Minden estre, először kipakolok, főleg mivel azon kívül semmi érdeklődést nem mutatott idáig, mint hogy néha felemelve a fejét felmérte, hogy vagyok, és hogy hol, egész nyugodtnak tűnik. Közelebb is megyek hozzá, és mivel engedi meg is simogatom, még csak nem is én lennék, ha nem tenném. És csak ekkor tűnik fel, hogy póráz van rajta. - Te jó ég! Mit tettek veled? - kérdezem költőien. Egy macskát kutyaként sétáltatni, hááát, elég fura. Csak azt nem értem, hogy miért nem bújt ki belőle. Minden estre adok neki egy kis parizert, azt is kézből, mi másból, majd miután megette szépen felveszem az ölembe, a kulcsommal és telómmal a zsebemben, kisétálok vele a lakásból. - A gazdid már biztos keres - mondom neki miközben a fejét simogatom. Az utcán szépen lassan sétálok, hátha kiszúrjuk egymást azzal, akihez ez a doromboló szőrlabda tartozik. - Nem látod esetleg a gazdit? - kérdezem tőle félhangosan, de még a szemét is becsukja. Hát tőled sem fogok sok segítséget kapni, állapítom meg magamban.
Ahogyan félig a kezemben lapozgatott divat-magazinnal foglalkozok, félig pedig a túlságosan nyugodt macska állapotát mérem fel szakértőtől távol álló szemmel, valahol gondolataim legmélyén Virginia nevetése hangzik fel. Ő volt az, aki ugyan virágot rendelt a szülinapomra, aztán meg átcipelte őket a lakására, mert szerinte képességem van ahhoz, hogy brutális gyilkosságot kövessek el rajtuk már csak azzal is, hogy a közelemben voltak. Pedig szerettem őket, habár ajándék gyanánt, - még ha nem is vallottam be, - jobban örültem valami édességnek vagy akár egy apró plüssfigurának, amit bárhova elcipelhettem magammal, mint valami szerencsehozó kabalát. Bele se merek gondolni milyen hisztérikus kitöréssel fogja fogadni nénikém, amikor tudomást szerez arról, hogy Mrs. Hodge egy gyenge és feltételezésem szerint tudathasadásos pillanatában úgy döntött, hogy jó ötlet rám bíznia egyetlen szeme-fényét. Mert ha még önmagában nem lenne az is frusztráló, hogy macskaszitterkedek egy élő és lélegző cicával, akkor arra még rátesznek egy lapáttal Dexter falon lógó díjai, amit a gazdi büszkén mutogat bárkinek, aki átlépi lakásuk küszöbét. Közöttük nekem is, mert mihelyst az én tudathasadásos pillanatomban rábólintottam a felvigyázó szerepre, már öt perccel később többet tudtam egy cica életútjáról, mint összességében a saját jövőképemről. Ez pedig jobban belegondolva eléggé elkeserítőnek hatott. Dexter lustán nyújtózik egyet, én pedig készenlétbe állok, hogyha úgy döntene végigvonul a lakáson, akkor követhessem őt. Tudtam mit jelent a gazdájának és hogy mennyire becsben tartja őt, én pedig mint valami elefánt a porcelánboltba úgy érzem magamat, ahogyan árgus szemekkel figyelem minden egyes mozzanatát az amúgy rendkívül nyugodt kis kedvencnek. Dexter viszont továbbra is visszahajtja a fejét a kanapéra és legszívesebben ha tehetné, hát beintene nekem egyet, amiért ennyire rá vagyok görcsölve a hogylétére. Meg valahol azért is, mert le sem akarom venni róla a szemeimet, miközben ő egyszerűen csak élvezi, hogy Mrs.Hodge nem nyüstöli őt a kötelező szépségszalonos körútjaival meg úgy mindennel, ami egy díjnyertes macskának kijár. Talán nekem is így kellene felfognom: egy kikapcsolódással teli napnak, amikor más dolgom sincsen, minthogy kiolvassam azokat az újságokat, amikből sosem szerzek inspirációt és naprakész legyek egy olyan divattal kapcsolatban, amibe bizonyára majd évek múlva fogok bekapcsolódni vagy magamat ismerve sohasem. Tekintetbe véve, hogy néhány darabért hiába forgatom az újságot, mint valami lottósorsoláson azt a hatalmas nagy gömböt, akkor sem tudom hova tenni, hiszen egyszerűen Tarzanon több textil volt, mint amit egy-egy felső vagy nadrág takar a mai felkapott választékok között. Ezzel szemben az én stílusom inkább tűnik apáca szerelésnek és ha ezek közül kell döntenem, akkor még évekig annak is fog. Valahogy nem szeretnék Virginia-nak több okot adni arra, hogy sürgetőnek érezze az eladásomat a szingli férfiaknak, akik még manapság elvétve járkálnak az utcán. Gondolataimból Mrs. Hodge hívása zökkent ki, akivel egy érdekes beszélgetést sikerül levezényelnünk a beteg a macska vagy éppen csak pihen kérdéssorozat boncolgatása közben, míg végül arra jut, hogy ez egy tökéletes pillanat szegény Dexter nyugalmának megzavarására és egy sétáltatásra. Cica persze nem annyira örül, ki is kaparná a szemeimet, ha nem hajolnék el csapnivaló reflexem segítségével, hogy ezt követően eligazgassam rajta személyre szabott pórázát. Persze Dextert nem kell félteni, hiszen abban a pillanatban, hogy magára hagyom őt egy lélegzetvételnyi időre, azonnal is revansot vesz, amiért nem mondtam ellent a gazdájának, ezzel szemben pont annyira zizzent voltam, mint maga Mrs. Hodge személyesen. A kezdeti szívinfarktus kerülget, ahogyan a bérház egyik pontjáról a másikra szaladgálok a négylábú bosszúállót keresve, de sehol nem lelek rá, ez pedig csak még jobban fokozódik, ahogyan lépteim az utcára vezetnek. Fejben már legalább ezernyi sztorit lejátszottam a kocsi vs. Dexter vagy a bicikli vs. Dexter sorozatból és bár utoljára ilyen szívdobogás érzetet akkor tapasztaltam, amikor a kiszemeltem visszaköszönt, most mégis örülnék, ha eme páratlan nosztalgiát félretehetném, hogy cserébe visszakaphassam az eltűnt cicát. Az utca emberektől nyüzsög, én meg tanácstalanul veszem nyakamba a felfedezését. Hogyan magyarázom meg Mrs. Hodgenak, hogy szeretett állatkáját megette egy kutya vagy palacsintát csinált belőle egy autó? Legalább csengőt akaszthattam volna a nyakába vagy egy kis batyut, tele morzsával, hátha végigszórta volna nekem, mint abban a mesében csakhogy megtaláljam őt. Egy-két járókelőt állítok le segítségért, mire úgy néznek rám, mintha éppen máshova csalogatnám őket. Egyre inkább kezd eluralkodni rajtam a pánik, amíg észre nem veszek egy lányt kezében egy Dexterhez hasonló szőrmókkal, nem is olyan messze attól a helytől, ahol Mrs. Hodge is lakik. Sietősen indulok meg irányába és egy hálás szusszanás hagyja el ajkaimat. - Annyira jó, hogy megtaláltad díjnyertes Dextert! Merre kószált el? - egyrészről boldognak érzem magamat, mert nem kell Mrs.Hodge műkörmeinek áldozatává válnom, másrészről viszont most csak még inkább rá vagyok pörögve erre az egész macska-vigyázós témára. - Csak egy másodpercre néztem el, ő meg már ki is lőtte magát, mint valami rakéta. - kezemmel mutatom eme mozdulatsorokat, majd óvatosan átveszem tőle a cicát. - Nehéz egy olyan kis kedvencre vigyázni, akinek több díja van, mint amit én egész életemben bezsebelhettem. - szórakozott megjegyzésemmel együtt mosolyodok el és magamhoz ölelem a macskát, aki rá sem hederít az én lelkiállapotomra. Ha már engem érdekel az övé, cserébe ő tőle is kaphattam volna legalább egy dorombolás-részletet vagy bármit. Helyette Dexter csak elfordítja a fejét ezzel is jelezve, hogy még lesz mit megbeszélnünk egymással. - Szóval, köszi. - bököm ki végül, amit legelőször is kellett volna, további vélemény kifejtésére viszont nem marad idő, mert valaki a hátam mögött a Vigyázz! felkiáltással ordítja el magát és mire észbe kapok, már egy biciklis suhan el mellettünk, én meg önmagamhoz híven a földön kötök ki a nagy kapkodásba, Dexter meg kihasználja ezt az alkalmat és gyors iramban szabadul el tőlem. - Na ne már! - támaszkodok meg két kezemen. - Nem esett bajod? - tekintek fel előbbi megmentőjére, de azért felmérem az ő állapotát is a biciklis miatt. - Huligánok. - mérgelődök leporolva magamat és miközben a szoknyámat igazgatom, a társaságom felé fordulok. - Nem láttad véletlenül, hogy merre ment? - kérdezek rá, habár szerintem mindkettőnket annyira letaglózott a biciklis, hogy nem csodálnám, ha Dexter most sikeresen megszökött volna. - Komolyan, milyen gengszter ez a macska, hogy folyamatosan az utcán akar lenni? - duzzogok tovább, de a fejemben már egy visszaszámláló el is indult, ami az élettartamomat jelzi, hogyha Mrs. Hodge rájön, hogy a megszökött macskáját visszaszereztem, majd megint elvesztettem.
Én valóban nagyon szeretem a kisállatokat, de sosem éreztem ideálisnak az időt, hogy be is szerezzek egyet. Az árvaházban nem lehetett, a mostohacsaládomnál meg pláne. Az utcán töltött idő alatt meg végképp érdekes lett volna, főleg, hogy magamról is alig tudtam gondoskodni, nemhogy egy másik élőlényről. Tío meg hiába szereti a kutyákat, ketten nem voltunk sosem otthon annyit, hogy rendesen a gondját tudjuk viselni. Akkor meg minek állat, ha csak úgy minden figyelem, rendes foglalkozás nélkül tartjuk? Tök kiszúrásnak éreztük volna, és még mindig ezen az állásponton vagyok. Ez a cica gyönyörű, és nagyon nyugodtnak is tűnik, de nem ebbe a lakásba való. Sem én, sem Rae nem vagyunk itthon annyit, hogy kielégítsük az igényeit. Jó persze éhen és szomjan nem halna, de ez édes kevés. Foglalkozni és fejleszteni is kell a kedvenceket. Egyébként meg nagyon meglepődnék, ha nem lenne gazdája, mert nagyon ápolt. Amikor meg meglátom rajta a pórázt, akkor meg végképp tudom, hogy „csak” szökevény, és a gazdája már biztos, keresi. Azért néhány falatot adok neki, mint egy vesztegetést, hogy ne támadjon rám véletlenül. Sem harapást, sem karmolást nem akarok elszenvedni. Az önvédelmi edzések miatt már így is túl sok néha rajtam a sérülés, a végén még azt hiszik, a lakótársam bántalmaz, már aki nem tudja, hogy Rae mentős, aki inkább a serüléseimet kezeli, mint okozza. Bár valóban szoktunk verekedni, de csak az önvédelmi fogások gyakorlása miatt. Viszont, ha így nézem, akkor igen is szoktuk egymást ütni-verni. Csak ez mindig az edzőtermében, mondhatni ellenőrzött keretek között, bár ő a tanár, és általában rajtunk kívül nincs senki. Amikor sikeresen, és sérülésmentesen hagyja a vendégem, hogy felvegyem, kimegyek vele az utcára. A lépcsőházban hátha nem pórázon akarták sétáltatni, tehát, ha keresik, akkor csak kint fogják, vagy tévedek? Egy ideig elnézelődök a járókelők között, hátha valakinek hiányzik, de egy ideig nem látok senkit, bár azt nem árt hozzátenni, hogy éppen, hogy elérem a százhatvan centit, így a járókelők forgatagában nem látok túl sokat. De szerencsére, a cica passzívsága ellenére, mégis csak úgy tűnik, hogy találkozunk a gazdival. A lány lendülete „kisebb” pánikról árulkodik, és kis időbe telik mire felfogom a történteket. - A lakásomba - válaszolok egy óvatos vállrándítással, nehogy (ezek szerint) Dexter kapaszkodjon belém, amikor felfogom a dolgokat. A lány eléggé lendületes, ami tetszik, mert a San Juanra emlékeztet, ott gesztikuláltak így, amit én is előszeretettel használok, főleg, ha fel vagyok pörögve. - Ugyan, hiszen Te készíted fel a versenyekre, akkor végül is Te is kapod azokat a díjakat - vígasztalom azt feltételezve, hogy ő a gazdája. - De valóban nagyon gyönyörű macsek - dicsérem meg. A cica reakciója viszont fura, mert elfordítja a fejét, amikor a lány kiveszi őt a kezemből. - Ezer örömmel, mert nekem időm se lenne foglalkozni egy normál macskával sem, nehogy egy díjnyertessel - terelem el a szót, mert örömmel adom vissza a szökevényt. Jobban jár, ha olyannál van, aki nem csak aludni jár haza, vagy futtában vásárolni. Egy éles kiáltás, egy elsuhanó kerékpáros, és az átadás egy kisebb katasztrófával fenyeget. A barna hajú lány a földön, én még éppen hogy állok, de a csuklómon egy erős rántás, amit egy szorító, éles érzés követ, de hirtelen nem is tudom hová tenni a dolgot. - Nem, nyugi. De Te jól vagy? Nagyon megütötted magad? - kérdezem és egy kézzel felé nyúlok, hogy felhúzzam a földről. - Rá gondolsz? - kérdezem viccesen, mert idő közben megfejtettem, mi rántott a kezemen. El is felejtettem, hogy, mint egy megelőzésképpen, a csuklómra csavartam Dexter pórázát, így nem jutott túl messzire. Az ütközés előtt pedig nem volt időm kiszabadítani a kezem a pórázból. - Azért szerencsére nem csak gengszterek mászkálnak az utcákon - hívom fel rá a figyelemét mosolyogva. Hiszen én sem tartom magam annak, remélem, hogy ő sem az, meg elég nagy bajban lennénk már akkor is, ha csak mi nem lennénk azok. Elég sokan vannak körülöttünk.
Amióta Dexter elszökött, legalább négy vagy öt verziót játszottam le, miképpen fog kiiktatni Mrs.Hodge, hogyha a cicája nem kerül elő és a legszomorúbb az egészben, hogy az életem filmjét, ami hirtelenjében lepergett előttem, még én sem nézném meg. Még akkor sem, ha fizetnének, márpedig mint Braxton leszármazott bizonyára azon az elven kellene tovább élnem, hogy mindenkinek megvan az ára, csak egy olyan számot kell felmutatni, ami megéri a motivációt. Sóhajtok egyet és az utcára sétálok ki, miután feladom, hogy az épületben nyomára lelek Dexternek. Olyan lustának tűnt még az előbb, és mégis annyira gyors, ez a kettő pedig együtt nekem nagyon nem áll össze. Mármint magamból kiindulva, ha lusta vagyok, akkor lassú és egyre lassabb, de bizonyára ez is a nyertes macskák kiváltsága lehet vagy valami ehhez hasonló. Nem is értem miért kellett őt zaklatni abban az állapotában és erőltetni a sétát, amikor látszólag az égvilágon semmit sem akart csinálni, én pedig mint hősies példakép, álltam a sarat ezen felfogás kapcsán. Teljesen jól ellettünk volna bent a biztonságos lakásban, ahol nem száguldoznak autósok, járkálnak emberek vagy csapnak le rád éhes ragadozók, miközben gyanútlanul falod a kilométereket. Mindez idebent nem történhetett volna meg és már előre félek mit fogok mondani Christine-nek, ha újra felhív, hogy a macska pulzusszámát is leellenőrizze. Még az kell, hogy túlterhelődjön itt Dexter a nagy izgalmakban, amik az ágyon fekvés közben érhették volna őt. Queens utcája nem meghazudtolva magát tele van járókelőkkel és ha még lehetőségem is lenne kiszúrni a szőrmókot a távoli messzeségben, így még annak is lőttek. Ahogyan abban sem találok semmi meglepőt, hogy egyikük sem hajlandó még segíteni sem, egyszerűen úgy megbámulnak, mintha két szép szememmel azt sugalltam volna nekik a tudatalattimmal, hogy valami mocskos játékot játszanék velük, melyben a jelszavunk a macska lenne. Magamban duzzogok egy sort, de a Braxton vérben sosem csörgedezett a feladás egyetlen cseppje sem, ezért ha még a város másik végéből kell majd hazahúznom Dextert, akkor is megteszem. A küldetés sikeresen fog zárulni, erre bárki mérget vehet! Csak könyörgöm, a macskának ne adják oda... Tanácstalanul nézem végig a környéket és elindulok az egyik irányba, körbejárva az épületet, amikor ráakadok egy nagyon hasonló cicára egy lány kezében. Ha nem is Dexter lesz, én esküszöm Mrs.Hodge hazaérkezésig kitanítom őt még ha trükköket is kell bevetnem, hogy a gazdi ne jöjjön rá a cselre. De az ismerős póráz és lenéző tekintet, amit cserébe kapok tőle egyértelművé teszi számomra, hogy csakis a kis szökős lehet az. Más macska biztosan nem mutatná ki ennyire az utálatát irányomba, ennyire büszkén, mint ő. - A lakásodba, szuper. Korán kezdi az udvarolást. - rosszallásom jeleként csóválom a fejemet, mihelyst végre sikerül megtalálnom a hangomat, meg a nyugalmamat is valahol a közelében. Talán mégsem válok áldozatává a gazdi műkörmeinek vagy azon egyéb leleményes kínzó módszereknek, amikkel a gazdagok szoktak előrukkolni. Lehet idővel még az iszapfürdőbe is belefojtott volna, hogyha az első tervével nem jár sikerrel. - Én? Versenyekre? Dehogy. - elnevetem magamat az abszurd feltételezésen. - Utoljára akkor nyertem díjat, amikor az egyik vásáron hot-dog evő versenybe győztem, de Dexter érdemeihez az semmi. - osztom meg vele nem olyan nagy dicsőségemet. Főleg, hogy utána hónapokig rá sem bírtam nézni arra a kajára vagy csak szimplán érezni az illatát. De Kevin Harris arckifejezése minden pénzt megért, amikor bejelentették a győztest és nem ő volt az. - Én csak vigyázok rá, amíg a gazdája távol van, de amint látod, pazarul megy. Gyorsabban elmenekült tőlem, mint az utolsó randipartnerem, pedig azt hittem, hogy az lehetetlen. - halkítom le a hangomat elgondolkozva mindezen, majd felnézek a lány arcára. - De egy verseny-macskáról beszélünk, nem? Nem meglepő. - veszem át tőle a cicát és most már úgy fogom, hogy még véletlenül se legyen esélye elmenekülni. Annyira sunyi feje van néha, hogy kinézném belőle, ha már megint a szökési lehetőségeket tervezné. Azonban a sors is úgy tűnik neki kedvez, mert épphogy megköszönve elköszönnék a megmentőjétől, amikor egy biciklis szinte letarol, Dexter meg mire észhez térek, már megint sehol nincs. - Annyira nem, mint amennyire én fogom, ha megtalálom azt a... - elharapom a mondat végét, mert jobban leköt, amit a lány mond, mégpedig, hogy Dexternek most nem volt akkora szerencséje az eltűnéssel, mint korábban. - Nem hittem volna, hogy egyszer még hálás leszek annak a förtelmes póráznak. - a fejemet oldalra biccentve nézek a cicára, majd odasétálok hozzá, hogy újra a kezembe vegyem őt. - Hazamegyünk, Dexter? - beszélek hozzá, de felesleges. Még mindig én vagyok számára az első számú közellenség, aki ha már kivonszolta őt a természetes közegéből, akkor többszörösen bűnhődjön érte. - Lehet, de ez a macska biztos, hogy az. Még néha a szeme se áll jól.. - suttogom, bár nem mintha ne hallaná Dexter az egészet. - Akkor azt hiszem még egyszer köszönettel tartozom, hogy megmentetted. Mondanám, hogy elmondom a gazdájának, de megérted ugye, hogy szeretném ezt titokban tartani előtte. Jobban kedvelem, ha a fejem a nyakamon van és nem csavarják le onnan.. - kedves mosollyal toldom meg válaszomat, közben pedig le nem veszem a tekintetemet Mrs.Hodge egyszemélyes hadseregéről.
Annak ellenére, hogy sosem volt kisállatom, valamiért nagyon hamar megtalálom velük a közös hangot, legyen az macska vagy kutya, vagy bármi más. Van kutyás és macskás ismerősöm is, és néha mindegyik döbbenten tapasztalja, hogy nekem olyan dolgokat is megcsinálnak, megengednek, amiket nekik sem mindig vagy egyáltalán nem, nemhogy „idegennek”. Volt olyan, hogy néhány napot egy olyan kertes házban elő barátnál töltöttünk Tíoval, hogy az oda tartozó cica, Kitty, egy szomszédba fialt le három gyönyörű kiscicát, de senki sem tudta elérni nála, hogy hazavigye őket. Rám még előző az évekből emlékezett, és nagyon jól összehaverkodtunk akkor. Tudta, hogy megérkeztem hozzájuk, hiszen találkoztunk, és el is voltunk, amíg úgy nem döntött, hogy visszamegy a kicsikhez. Amikor a szomszéd engedte, hogy átmenjünk, és megnézzük a kölyköket, én az anyacica engedélyével elvittem egyet, persze csak miután meggyőződött róla, hogy én vagyok, így egy morranás, fújás, harapás nélkül elengedte velem. Amikor a gazdái meglátták a kezemben a kicsit, nem is akartak hinni a szemüknek, még ők sem nagyon érhettek hozzájuk. Az anyuka csak megetetni jött át, egyébként egész nap felénk se nagyon nézett. Persze egy idő után szépen visszavittem a testvéreihez, de az is minden zökkenő nélkül történt. A legnagyobb meglepetés viszont reggel volt, maikor a három kicsi a teraszon randalírozott, mert az éjszaka leple alatt Kitty átköltöztette őket. Általánosságban elterjedt, hogy nem nyúlunk a kölykökhöz, de szerintem, ha betartjuk a szabályokat, akkor nincs belőle, gond. Magától értetődő, hogy először az anyának kell „bemutatkozni”, ha ő nem tesz fenyegető vagy támadó gesztust, akkor óvatosan, először csak jelzés értékűen lehet a kölykök felé nyúlni, figyelve az anya reakcióit. Ha engedi, akkor ott mellette simogatni lehet őket, és ha teljesen ellazul, és a kicsiket sem zavarja, még az anya látótávolságában el lehet őket „mozgatni”, mondjuk ölbe venni őket. Amikor én elvittem őket, akkor elmondtam Kittynek, hogy „haza viszem”, és nem is „csinált belőle gondot” hiszen nem jött egyből utánunk, csak később etetni. De ehhez tényleg engedni kell, hogy az anya meg tudjon nyugodni, és ne mozdítsuk ki a komfortzónájából sem őt, sem a kicsit. Így meg sem lepődtem, hogy ez a cica is mennyire nyugodtan tűri, hogy „cipelem a seggét”. A gazdija keresésében ugyan ő nem segít, de szerencsémre a lány már jobban hiányolja, így egészen gyorsan megtalál. Elég idegesnek tűnik, de gondolom, ez leginkább azért van, mert elveszítette, nem pedig a személyem ellen. Lelkesedése viszont meggyőz, hogy valóban nem ellenem van kifogása, már persze csak azután, hogy megtalálta a hangját a nagy izgalomban. - Pechje van, mert foglalt férfiakkal nem foglalkozok - vigyorodom el. - Mindig elhajtom őket, de most jobbnak láttam, ha személyesen adom át, és nem a beépített GPS-ére bízom a hazatalálást - hülyülöm el a dolgot, bár valóság alapja van a dolognak. A versenyekre tett megjegyzésemre adott reakciója először meglep. Ha az ő cicája, és sok versenyt nyert már meg, akkor hogyhogy ő nem jár versenyekre. Ez valahogy nem fér a fejembe, így zavarodottan össze is ráncolom a homlokom. De hamar megvilágosít, hogy ő csak vigyáz rá. Na, így már értem, és ez a megvilágosodás az arcomon is meglátszik. - Sajnos van közös a férfiakban és a macskákban, mert egyik sem tűri, ha megmondják nekik, hogy mit és hogyan csináljanak - húzom el a számat. - Ilyenkor bizonyos egyedek hajlamosak megsértődni és lelépni, de néha csak passzióból csinálják, hogy minket idegesítsenek - fogalmazok szándékosan kétértelműen, mert ez mind a macskákra, mind bizonyos férfiakra, jellemző, persze tisztelet a kivételnek. Arra a kérdésére már nincs lehetőségem reagálni, hogy a gyors szökés meglepő-e egy versenymacskától, mert egy aszfaltbetyár ki híján mindkettőnket, bocs, hármunkat elgázol. Azt hiszem viszont, hogy nagy szerencsénk volt, mert senki sem sérül meg, hiszen a lány is könnyedén talpra áll. Dexter, amint rájött, hogy tőlem bizony nem szabadul el olyan könnyedén, talán taktikát próbál váltani, és a lábamhoz kezd el dörgölőzni, mondván, ha „Te így gondolod, hogy hozzád tartozom, akkor én is megjelöllek téged”. Én meg most adok hálát, hogy nem kutya, és nem pisil le ennek jeleként. - Valóban az, de most tényleg hasznosnak bizonyult - értek ezzel kapcsolatban mindennel egyet a csajszival. Amikor viszont újra megpróbálkozik azzal, hogy felvegye, valahogy az az érzésem, hogy a cica ezt nem akarja. - Szerintem inkább tedd le - tanácsolom neki csendesen, tűnődve. Főleg, amikor kitér rá, hogy nem tetszik neki a szeme állása. Nekem a testtartása nem tetszik, mintha félne tőle, vagy nem kedvelné, vagy nem tudom, és lehet ebből támadás lesz. - Igazán nincs mit. És nem is kell megemlítened nekik, sőt, lehet én is jobban járok. A végén még néha rám testálnák a megőrzését - mondom kicsit nevetve. Nem ismerem az igazi gazdáit, de lehet, hogy én lennék a szemükben a tökéletes „macskafelvigyázó”, de nekem erre nincs időm. - De mit szólnál, ha egy kicsit besegítenék neked a megőrzésében, és megmutatnám, hogy tudtok kicsit összébb barátkozni? - kérdezem tőle kedvesen. - Vagy meddig is kellene vigyáznod rá? - kérdezem hirtelen, mert lehet csak vagy egy óráról van szó, és akkor tárgytalan az egész, mert hazaviszi, és szinte már érkeznek is érte. Viszont, ha tovább, akkor lehet, jobban járnak mindketten, ha kicsit megtanulnak egy nyelvén beszélni. Nekem meg azt hiszem, van még egy kis szabadidőm. Bár lehet nem tanácsos túl messzire mennem, mert a végén Marcus az én fejemet szedi le, hogy nem ott vagyok, ahol hagyott, de most nem foglalkozok vele. - Egyébként Flor vagyok - mutatkozok be neki végül, ha már ilyen jól elbeszélgetünk.
Nem hittem volna, hogy egyszer egy macska fogja úgymond kiharcolni a fejem végzetes lecsavarását, de miközben ott állok sétálásra kész állapotban a bérház folyosóján, sétáltatni való kis kedvenc nélkül, egészen egyszerűen be kell látnom, hogy manapság már minden lehetséges. A fejemben megfordult forgatókönyvek kezdtek egyre inkább arra késztetni, hogy telefonos segítséget kérjek Virginia-tól. Neki mindig olyan jó tervei voltak arra miképpen hárítson rám át mindent, ami az ő problémája, biztosan akadna most is valami ötlete, hogyan lehetne engem kivonni ebből a rossz végeredménnyel záruló képletből. Talán most kellene megfogalmaznom az őszinte vallomásomat a kávézós pasasnak? Talán az is lehet, hogy nem, de egyszerűen él bennem a késztetés, hogy meglépjem. Szerencsére akad egy semmiből előkerülő hősöm, aki még időben elejét veszi, hogy katasztrofális dolgokat tegyek azzal, hogy Dextert épségben vissza a feladónak címszó alatt elhozza nekem. Mostanra már biztos ezernyi logikátlan magyarázatom lenne a férfi felé, hogy miért is vallottam neki visszavonhatatlan szerelmet a semmiből? A megkönnyebbülés fut végig rajtam, miközben próbálom a macskát most már szemmel tartani, aki még mindig túl érzéketlen hozzám. Mrs.Hodge biztos belenevelte azt a nagy büszkeséget, amit egy ilyen macskának mint Dexter magával kell cipelnie, mint valami kelléket a versenyekre. Egy félénk cica hogyan ugorhatná meg az első helyet? Szerintem sehogy, habár sosem voltam még ilyen versenyeken, de esküszöm, ha ezt az egész felvigyázást túlélem anélkül, hogy Dexternek bármi baja essen, első dolgom lesz utánanézni egynek. Túl sok kérdés merül fel bennem a cicával kapcsolatban, de úgy tűnik a megmentőjét nem készítem ki ezzel, hanem meglepő módon még normális válaszokat is kapok tőle. Igazi felüdülés azok után, hogy ma már legalább vagy négyen utasítottak vissza és még azt se tudták, hogy mit akarok. Mármint a homlokomra van festve valamivel, hogy oltári nagy hülyeséggel akarlak fárasztani, a saját magad érdekében ne válaszolj? Mert a másik verzió, hogy az emberek egyszerűen csak allergiásak arra, hogy másoknak segítsenek nem éppen egy biztató jövőképet fest le elém. Én azok közé tartoztam, akik szeretett úgy bánni az emberekkel, ahogyan szerette volna, hogy vele is bánjanak. Összefoglalva: ha pofátlan vagy velem, én is az vagyok veled. Az már más kérdés, hogy én meg is bánom és bizonyára percek múlva a bocsánatodért fogok esedezni, de a köztes időszakban nagyon is haragszom. Csak aztán túllendülök rajta. - Halkabban, nehogy összetörjük a szívét. - figyelmeztetem a lányt, amikor visszautasítja Dexter túl nyomulós közeledéseit, mégis mosollyal fogadom a további magyarázatot. - Ezeket említve elkezdtem kíváncsi lenni milyen pasikkal hozott téged össze a sors eddig. - elnevetem magamat, de inkább én meg sem szólalok. Azt hiszem túl sok rossz élményt szabadítanék erre a világra, ha kiadnám magamból a kudarcba fulladt kapcsolataim első kötetét. - Most, hogy így felvezetted, kezd eléggé logikusnak és egyáltalán nem meglepőnek tűnni, hogy miért menekül ennyire előlem. Pedig még nem is voltam vele igazán önmagam. - fűzöm hozzá az utolsó mondatot kissé sejtelmesebb hangnemben, de ugyanakkor szórakozottan is. Szegény Dex, ha már ennyitől világgá menekülsz, mi lesz ha egyszer csak belelendülök? Valóban hálás vagyok a lánynak miatta, az első meg a második megtalálásáért is. Mármint kinek van ekkora szerencséje, hogy ne csak egyszer, de kétszer veszítsen el majdnem egy macskát percek leforgása alatt? Most akik ismernek biztos lelkes mutogatásba kezdenének felém, én meg erősen tagadnék minden egyes vádat emiatt. - Talán tényleg jobb, ha megmentelek ettől. Mrs.Hodge meglehetősen különleges nő és igazából csak egyszer találkoztam vele ezelőtt, szóval fogalmam sincsen mit keresek itt. - vonom meg a vállamat, ám az ajánlatára felfigyelek. - Nem okozna problémát? - érdeklődök meglepetten. - Lehet jobban járnék egy olyan mellett, akihez jobban illik a macskasuttogó profil, mint hozzám. - biccentem enyhén oldalra a fejemet ennek hatására. - Igazából magam sem tudom. Mármint Christine-nek szüksége volt pár óra wellnessezésre, mert szerinte Dexter ingerült. Ne kérdezd, fogalmam sincsen milyen logika szerint vezette ezt fel, de a mai nap folyamán úgy vagyok vele, hogy nem kérdezek, csak elfogadok és sodródok az árral. Szóval bizonyára csak este környékén érnek majd haza. - számolom ki gyorsan magamban a dolgokat. - Kivéve akkor, ha egy olyan filmes verzióba kerültem bele, ahol így akarnak megszabadulni a macskától és ráhagyják a balekre a nevelést, mert az biztos borzasztó lenne. Mármint én nem akarok gyereket, főleg nem egy olyat, ami még cica is mellé. - magyarázok már megint össze-vissza, végül sóhajtok egyet és befejezem. - Szóóóóval, belefér ez neked az idődbe? - kérdezem meg a milliódolláros kérdést, amivel lehet kezdenem kellett volna. - Ja és Ivory vagyok. Előbb mutattam be a macskát, mint magamat. Jellemző. - elmosolyodok, de addig nem nagyon mozdulok semerre, amíg a válaszára várok.
Ha valaki jóformán csak aludni jár haza, vagy, ha „szerencsés” módon otthon tud lenni pár órát, de akkor is van valamilyen elfoglaltsága, mondjuk házimunka, vagy a tanítványa által elkészített házi ellenőrzése, akkor ünnepnek éli meg, ha van pár szabad órája. Én most ezt érzem, amikor a főnök közölte, irány haza, vagy ahova akarok, de mára vége a munkaidőmnek. Tényleg szükségem van egy kis pihenőre, mert érzem, hogy kezdek befordulni, és annak ritkán van jó vége. A bevásárlást gyorsan letudom, de vendégre nem számítottam. Bááár, talán még ez a legjobb fajta, mert ő biztosan nem veszélyezteti az életemet. Minden esetre jobb, ha nem én nevelem, mert akkor lehet éhen hal, vagy macska lévén álmomban felfal vagy engem vagy Rae-t. Szóval vissza a feladónak. Az utcán könnyedén megtalálom a gazdit, aki nem is annyira a gazdi, mint inkább cicaszitter. Elég aranyosnak tűnik, amit az idegesség miatt először kicsit nehéz volt észrevenni, de most, hogy rájött, már minden rendben van, könnyű erre a rájönni. - Addig hátha nem jön rá, amíg valóban laptára nem kerül - vigyorgok gonoszan. Sok pasinak is ejtőernyős tantusza van, és abban bízok, hogy Dexternek is. - Csak néhány nagyon gáz eset volt, de szerencsére mindig volt olyan személy, akire hivatkozva, a saját érdekükben, önként váltak kámforrá - mondom nagyon büszkén, pedig nagyon csúnya dolog volt ezt az adut kijátszani. Bááár,… ha a múltamat nézem, lehet mégsem. Minden esetre próbáltam nem túl gyakran kijátszani a „Bácsikám volt katonai mesterlövész, és most az FBI egyik vezető különleges ügynöke” kártyát. De ezt a lánynak nem kell tudnia. Őt nem akarom elijeszteni még véletlenül sem. Már majdnem közelebb kerülök, hogy miért szökött meg a macska, de úgy tűnik, hogy nem akar bővebben kitérni rá, és nekem is van, ami elvonja a figyelmemet a dologról, egy majdnem gázolás esemény fényében Amit a lány mond Dexter valódi gazdájáról, az elgondolkodtat; nem lehet, hogy valami baj van a nőnél a toronyban? Ha lénygében egy vad idegenre, akinek nem ez a foglalkozása az elmondottak alapján, így rábízza a macskáját, akit elvileg nagy becsben tart, és szeret, és a lány máris ilyen véleménnyel van róla, akkor ott bajok vannak. Legalább is szerintem. Általában sikerül előbb végig gondolnom a dolgokat, mielőtt kinyitom a számat, de most lehet túl hamar ajánlottam fel a segítségemet. Nem, nem a lánnyal van baj, vagy magával a segítségnyújtással, de túl sok időm nincs, csak néhány órám. Így mielőtt bármi konkrétabbat mondanék, figyelmesen végighallgatom az összes kapcsolódó információt, amit megoszt velem. - Örvendek - mondom először, és a kezemet nyújtom a lány felé, amikor elárulja a saját nevét. - Áh, előbb találkoztam a macskával, mint veled - mosolygok rá kedvesen, jelezve, hogy ebben a felállásban is volt logika, a bemutatás/bemutatkozás érkezési sorrendben történt. - Estig nem fogok ráérni, de pár szabad órám van - mondom meg az igazat. Minek hazudni? Úgy is észreveszi, ha mennem kell. - Hát, nekem, ahogy a kanapémon heverészett, egyáltalán nem az jött le, hogy ingerült - húzom el a számat. - De lehet, Dexter is élvezi, hogy nincs vele néhány órát - gonoszkodok. - Viszont ne bízd el magad, közel sem ismerem annyira jól a macskákat, hogy „macskasuttogó” legyek - hárítok kedvesen, de valóban így érzem. - Viszont bízzunk abban, hogy legeslegrosszabb esetben, holnap reggel érte jönnek, és nem marad örökre a nyakadon - vázolok fel egy olyan esetet, amivel talán még meg lehet barátkozni. Nem tudom, hova ment ez a Christine, de lehet, hogy viszonylag messzire, és nem biztos, hogy nem tölti a wellness helyszínén az éjszakát. - Van itt a sarkon egy kávézó, ahova be lehet vinni az állatokat is. Mit szólnál, ha beülnénk oda? Egész barátságos, és, ha jól emlékszem, akkor cicákra is fel vannak készülve - ajánlom a dolgot kedvesen. Még csak egyszer voltam ott, de, mintha kaparófák is rémlenének, meg macskamászókák. Alapvetően nem tartom túl higiénikusnak az ilyen helyeket, de pont kapóra jön, mert magamhoz sem ajánlatos felhívni egy idegent, és sem szívesen megyek fel, még akkor sem, ha ennyire aranyosnak néz ki. Majd, ha jobban megismertem, úgy talán Ryder és Marcus sem akarja majd ezért leszedni (annyira) a fejemet.
Kezdőlap
Mrs.Hodge kezei arcom két oldalára vándorolnak és enyhe kinzással felérő módon kifejezi vonásaimon szeretetét, amiért megigértem, hogy távollétükben vigyázok a dijnyertes macskájukra, Dexterre. A fehér szőrmók négy éve a hű lakótársuk és bár semmilyen különlegeset nem talál benne első ránézésre az ember lánya, ennek ellenére legalább már két-három versenyt tudhat a maga mögött a királyfi és további kettő még vár rá a következő héten. Mrs. Hodge viszont úgy érzi szükségük van egy kis távolságtartásra, hiszen Dexter érezhetően feszült és ez kihatással lesz majd a későbbi teljesitményére. Én viszont, mint titkos és kiképzett macskasuttogó azonban úgy látom Dexter csak úgy viselkedik, mint az összes többi cica az ő helyében; elterülve a kanapé jó nagy részén és magasról téve a világ történéseire.
