Olvasni könyvekben, hogy a főszereplő idegen helyen ébred, és hirtelen nem is tudja, hol van, amitől összezavarodik. Tizenéves koromig ezt nagyon át tudtam érezni, még az ágyneműmnek is ugyanannak kellett lennie, vagy a házvezetőnőnk letolásra számíthatott. Borsószem Királykisasszony, az voltam én. Aztán adósok háza, ilyen albérlet, olyan albérlet, használt matracok, és valahogy elhalványult az otthon érzése, már nem tudnám felidézni. Ma már fel sem veszem, ha idegen helyen ébredek, kvázi idegen emberek mellett, csak egy átlag reggel. Nem mintha olyan gyakori lenne, nem „dolgozom” minden éjjel, és még ha dolgozom is, sokszor még az éjszaka haza is érek. De vannak ügyfelek, akik igénylik, hogy velem töltsék az egész estét. Nem sok, de akad, általában a visszatérő „vendégek”. Ez persze felárral jár, de hol érdekli ez őket? Megengedhetik maguknak. Mivel pedig nekem sem okoz problémát, néha nem tudom, hol ébredek. Rég nem riaszt már meg az érzés.
Ma sem, inkább csak zavar az ablakokon beáradó fény, olyannyira, hogy teljesen felébredek. Már egyedül vagyok az ágyban, és mire teljesen magamhoz térek, már azt is tudom, kiében. Henrynek a mániája, hogy hagy aludni, utána pedig ragaszkodik hozzá, hogy együtt reggelizzünk, közben pedig beszélgessek vele. Egyrészt kedves, másrészt nem tudom, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy éjszaka elfenekel, meg harisnyakötőt kell neki bemutatnom, alkalmanként macskaként viselkednem, míg reggel úgy kezel, mintha a ritkán látott kislánya lennék. Miközben meztelenül ülök az asztalánál, ő meg full öltönyben. Mivel belém szorult egy jó adag apakomplexus, akár még jó páros is lehetnénk… ha nem lenne felesége otthon. Mindenesetre engedelmesen megreggelizem, miközben beszélgetünk a fejemben kitalált életemről a munkán túl. Úgy tudja, egyetemre járok, hogy itt mit keresek, arról nem szokott szó esni. A legtöbb vendégem elegánsan kerüli a foglalkozásom témáját, mikor épp nem szexről van szó. Olyankor szeretik emlegetni.

Reggeli után visszabújok a kisestélyimbe, amiben a tegnapi vacsorán tetszelegtem mellette, és búcsúzom is, mert nemsoká dolgozni kezd, az első időpontja nemsoká aktuális. Hogy ezeket az estéket minként rendezi le otthon a feleségével, azt nem tudom, és annyira nem is érdekel. Ő vezeti a hotelt, amibe éjszakára visszavonulunk, szóval a szobafoglalással nem igazán kell bajlódnia senkinek, fent van neki tartva egy lakás az egyik felsőbb emeleten, az irodája mellett. Ebből a szobából lépek épp ki az ízléses színvilágú folyosóra, útközben még magamra kapva a cipőimet, majd az elegáns, stratégiailag hosszú kabátomat is, amitől kevésbé feltűnő a napszaknak nem épp megfelelő öltözékem, mikor felnézve meglátok valakit. Ami még nem is lenne gond, nem érdekel általánosságban, ki mit gondol, de a valaki nyugtalanítóan ismerős. Na basszus. Mondjuk mit lepődök meg? A seggükből is hotelek állnak ki. De miért pont itt és most kell belefutnom Nathaniel Wyndhambe?
Azért az öltözködésben nem akadok el, megigazítom a kabátom gallérját, kiemelem alóla a hajam, és hátracsapom, a vállamra lököm a táskám, majd indulok is a lift felé. Kár, hogy az utam épp a fajankó mellett vezet el. Ha nem a folyosó végén lennék, zsákutcában, hát biztosan másfelé indulnék inkább, mondjuk a lépcsők felé, elvégre egy kis mozgás amúgy sem árt meg senkinek. De persze fogalmam sincs, merre a lépcsőház, ő pedig ott van köztem és a lift között. Megfordul a fejemben, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném, de ismerem, így tudom, hogy azt nem hagyná annyiban. Mert ő az a fajta. Szerencsére annyira nem vagyunk jóban, hogy kitörően örülnöm kelljen neki, pláne mióta Beccával úgy váltak el, ahogy, így tervezek egyszerűen elmenni mellette. – Hali – köszönök felvetett fejjel, meg sem állva, csak eltipegek mellette, célirányosan a lift felé. Volt idő, mikor ez a srác bőven levegőnek nézett, nem érzem rosszul magam attól, ha nem állok le jópofizni. Oké, tény, nem sok mindentől érzem magam rosszul, ha a másokkal való bánásmódot nézzük. Az emberek úgy nagy általánosságban szarok.

Öt csillag, 46 emelet, 202 szoba, 46 lakosztály. Két étterem, egy high-end koktélbár, egy kétszintes fitness központ, és egy 560 négyzetméteres bálterem. Meg egy csomó más szar. Ezutóbbi nyilván nincs ilyen formában belenyomtatva az arculathoz igazított brossúra belsejébe, de felsorolásra kerül, csak úgy a félreértés elkerülése végett, hogy itt bizony minden is van.
Nate harmadjára hajtogat repülőt a prospektusból, míg a recepciós lányok pultját támasztja. A legelső próbálkozásnál csúfosan elmérte a félbehajtást, a második és a harmadik is bizonyára azért nem akart sikerülni csak, mert már alapból rossz helyen tört a fényes felületű papír. Ő legalábbis erre fogta, ahelyett, hogy beismerné, soha nem tanult meg repülőt hajtogatni. Mert, ha ez beismerné, akkor azt is be kéne, hogy ez nem azért alakult így, mert a gazdag gyerekeket mindig, kivétel nélkül elhanyagolják a szüleik. Neki, történetesen, kettő családtagja is megpróbálta átadni ezt a tudást, éppen csak ő nem volt hajlandó figyelni soha, semmire. De ha ezt kimondja, akkor máris mindenki számára nyilvánvaló, hogy kivételesen nem az apja a hibás ebben a történetben, és Nate nem akart olyan világban élni, ahol George Wyndham bárki szemében is jobb ember nála.
- Nyolc perc komolyan olyan szörnyen hosszú idő, Emily? – Próbálkozik ismét, hátha ezúttal pont megfelelő mértékben lesz hízelgő a hangja, a recepciós lány meg majd enged az akaratának. Mert hát az lenne a természet rendje, hogy ő kér, kíván, óhajt, más meg teljesíti. Mit kezdjen azzal, ha akadályba ütközik, csettintsen? – Rossz partnert választott magának, ha ezt nem tartja nagyon-nagyon, de tényleg nagyon rövidnek. Kérem, Emily, mondja, hogy tisztában van azzal, hogy nyolc perc lényegében semmi.
- Én nem…
- Biztos vagyok benne, hogy Mr. Rosenberg is így van ezzel. Abban is, hogy nem bánná, ha kicsit előbb érkeznék. Mire felérek az emeletre, addigra már úgyis csak hat marad a nyolcból, az meg tényleg semmi.
- Nézze, Mr. Wyndham–
- Nate - szakítja félbe megint, mert ilyesfajta mondatkezdések után úgyis csak kifogás jöhet, arra meg kinek van ideje? Jó, neki épp van rá nyolc perce, de őt meg nem érdekli. – Nem ragaszkodom a magázódáshoz meg a misterhez sem.
- Mr. Wyndham – de Emily persze ragaszkodik, mert Emily maximálisan professzionális. A legrosszabb munkaerő mindig az, aki komolyan veszi a pozícióját. Tuti lefizetni se lehetne, mégis ki akar ilyen embereket alkalmazni? – Megértem, hogy nem szeretne várakozni, de Mr. Rosenberg külön kérésére nem engedhetek fel hozzá senkit, amíg nem jelzi, hogy elérhető. Értesítettük róla, hogy megérkezett, bizonyára perceken belül fogadja Önt. Addig is viszont a türelmét kérném.
Szerette volna tudni, hol tanulják a Front Office lányok az üres mosolygás művészetét. Mostanra már neki is jól ment, de ebben 13 év munkája volt, és még így sem tudott parancsra boldogságot erőltetni a bugyuta képére, Emilynek meg még úgy is sikerült, hogy Nate épp ugrókötélnek használta az idegeit. Bámulatos.
- Azt az egyet megtenné azért, hogy nyomtat nekem egy szobafoglalási statisztikát, amíg várakozom?
- Mr. Rosenbergnél ott vannak az éves kimutatások, meg az ezévi előrejelzés is.
- De engem az aktuális tárgynapi adatok érdekelnének, Emily, ha lenne olyan kedves.
Habozik egy keveset, tényleg csak néhány másodpercet, aztán végül bólint, mint aki a mosolygással együtt megtanulta azt is, mikor kell engedni az unatkozó gazdag kölykök felesleges követeléseinek.  
- Természetesen, egy pillanat, és csinálom – és abban a másodpercben, ahogy Emily hátat fordít neki, hogy papírért nyúlva teljesítse a kérést, Nate eltűnik a pultja elől. Könnyű dolga van így, hogy két méter lábból áll, mire a nevét kiabálják, már csukódik az orra előtt a liftajtó.
A manhattani közlekedés kegyes volt hozzá aznap reggel, negyed órával hamarabb érkezett, és ő tényleg készségesen hajtogatott hét egész percig röpképtelen repülőket, de eddig ért a türelme. Ő is jelen volt az üzleti életben – ha akarta, ha nem – pontosan tudta, hogy az óraműpontos kezdés pusztán felesleges formalitás. Nyolc percen nem múlik semmi, biztos benne, hogy Henry Rosenberg is csak azért váratja, mert megteheti. Övé a szálloda, amit a Wyndham birodalom hónapok óta fel akar vásárolni, így most pofátlanul kihasználja a lépéselőnyét. Nem is maga a tett ebben az igazán bosszantó, inkább a tény, hogy ez ellen Nate az égvilágon semmit nem tehetett jelenleg.
A megfelelő emeletre érve az iroda ajtaja felé indul, hogy illedelmesen kettőt-hármat kopogva adjon még egy utolsó esélyt Mr. Rosenbergnek, mielőtt rátöri az ajtót. Épp csak a megvalósításig nem jut el. A folyosó másik végén szöszke hajkorona elegáns mozdulattal igazítja magára a kabátját, majd felé dob egy halit, ahogy elhalad mellette. Ennyi. Egy hali. Nem, mintha Prescottól vágyna többre, mert ugyan, miért tenné, de azért bosszantja a tudat, hogy ezek szerint miatta kellett a portán ácsorogni eddig, mint egy közönséges vendégnek.
Hagyhatná ennyiben is az egészet, tényleg. Figyelhetné szótlanul, ahogy Alicia belép a liftbe és eltűnik a közeléből. Annak fényében, hogy amúgy sem valami jó társaság, éppenséggel még hálás is lehetne érte. Csak hát, hiába tudja 19 nyelven is a Let It Go szövegét, Elsa csak nem tanította meg rá, hogy kell elengedni a dolgokat.
- Neked is hali – Alicia után indul, nehogy a lány még azelőtt kicsússzon a kezei közül, hogy neki egyáltalán esélye nyílna tönkretenni a reggelét. A felvonó előtt éri utol, meg is támasztja egyből a nehéz fémajtókat, nehogy be tudjanak záródni mögötte. – Ó jaj ne, nézd, úgy tűnik, nem működik a lift – meglepetten kap szabad kezével a mellkasa elé, épp csak annyi megjátszott drámaisággal, hogy egyértelmű legyen mindenki számára, pont annyira rossz színész, mint amennyire szar ember. – Mi járatban erre, csak nem szobalánynak állnál? Csak mert nálunk a New Yorkerben jobb az egyenruha. Épp nincs felvétel, de a kedvedért szívesen kivételt teszek, ha portörlőt ragadnál.

Miért, ó miért is nem lep meg, ahogy meghallom magam mögött Nate lépteit? Mióta csak ismerem, tipikusan az a személy, aki csak és kizárólag akkor tapad rád, mikor te még véletlenül sem akarod, és a dolog kicsit sem véletlen részéről, nem. Volt idő, amikor benne voltam a baráti körükben, mikor még apa nem volt balfasz, és bár sosem voltunk különösebben közel egymáshoz, megvoltunk. Aztán apa balfaszsága után – igen, ez nálam olyan, mint a töriben Krisztus születése előtti meg utáni időszakra bontani a dolgokat – többekkel egyetemben úgy fordított hátat, mintha egy kivert kutya lennék. Nem, még az sem, mert a kivert kutyákat néha befogadják, több régi osztálytársamról is tudom, hogy adakoznak menhelyek számára. Inkább úgy kezeltek, mint valami ronda szőrös pókot a terem sarkában. Míg nem mentem közel, tudomást sem vettek rólam, de ha mégis, bántottak. Mondanám, hogy nem értettem, de értettem, hogy miért, és van annyi önismeretem, hogy tudjam, ha nem velem esik meg, én is ezt csináltam volna. Attól még utálhatom őket érte, nem?
Persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert Beccával összegabalyodtak, így egy időben valahogy megint egy baráti társaságba keveredtünk, és hát… mikor félrerakom a sündisznótüskéket, tudom értékelni a humorát. Szeretem, hogy nem hökken meg, ha beszólok, hanem visszavág, legalább olyan mélységben, mint amit adtam. Egészen megbarátkoztam a helyzettel, hogy Becca vele jár, mikor is történt az incidens… és megint Persona non grata lett. Vagy valami olyasmi. Találkozunk időnként, de a miheztartás végett még egy kicsit feljebb csavartuk a szurkálódást, és néha már nem is túl barátságos a felhang. Mondanám, hogy nem tudom, neki mi baja velem, de gondolom amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, meg hát… elég egy paraszt a csávó. Nem is értem, miért dőlnek a karjaiba a nők, annyira még nem is nagy szám, hogy a személyiségét megbocsássa neki miatta az ember.
Mázlimra a liftet még nem hívták le, mióta még ő felért – legalábbis gondolom? -, mert egyből nyílik az ajtó, ahogy nyomom a gombot, be is lépek gyorsan, rátenyerelve a kiutamat jelentő nullára. Hát persze, hogy nem úszom meg ilyen egyszerűen, Nate az ajtóra tehénkedik, és nem jutok sehová, pláne nem messzebb tőle, sőt, sarokba szorított. Picsába. Vajon ha az arcába vágom a táskám, eltávolodik annyira, hogy leléphessek? Nem riadok vissza a piszkos játszmáktól, és ha nem törik el az orra, még csak panaszkodni sem panaszkodhat. Majd azt mondom, azt hittem, hogy szexuálisan zaklat. De egyelőre még visszafogom magam a fizikai erőszak tekintetében, és csak verbálisan mászok az arcába. – Vagy valaki szűk alsógatyát húzott reggel, és másokon tölti ki a frusztrációját? – mosolygok rá teljesen bájosan, maximum a tekintetem árulja el, hogy épp a picsába kívánom. Meg hát a szavaim. Igen, a szavaim valószínűleg árulkodóbbak.
Mikor azt mondja, hogy amennyiben szobalánynak készülnék, náluk is van hely, és fel is vesz, nagyon a nyelvem hegyén van a „előbb lennék kurva, mint hogy neked dolgozzak” válasz, ami… nos, ennél igazabb dolgot még életemben nem mondtam volna. Komolyan. Megtörtént. Hamarabb lettem kurva, mint hogy neki dolgozzak, és ha lenne ennél lejjebb, még ennél is lejjebb mennék, mielőtt hagynám, hogy ennek a hólyagnak bármiféle döntéshozó szerepe legyen az életemben. Már csak elvből is bassza meg magát. Engedem, hogy kiszaladjon a számon a mondat? Nem. Még az kéne, hogy utána visszajusson Beccához, fene tudja, mit reagálna, ha az exe felkeresné azzal, hogy a kis jótékonysági projektje egyébként kurva. Mert igen, tudom, hogy számukra az vagyok, Becca jótékonysági projektje. Ami azért fáj, mert valahol, valamilyen szinten igaz. Más kérdés, hogy tudom, hogy ennél azért több vagyok számára. – Hogy tudsz ilyen köcsög lenni már kora reggel? Most komolyan. Rég voltál nővel, vagy mi a helyzet? Esetleg valami nemi betegséget szedtél össze? Úgy hallottam, hogy a szifilisz össze tudja zavarni az ember fejét – nézek végig rajta, megjátszott aggodalommal. Nem mondom, hogy meglepne, ha szifiliszes lenne, de őszintén, valószínűleg túl mázlista hozzá. Vagy az aranykanál a szájában fertőtlenít. Hogy egyéb testrészeit mi fertőtleníti, azt nem tudom, de nem is az én dolgom szerencsére.
Egyébként meg nettó köcsögség azt feltételezni, hogy szobalányi állásinterjún voltam egy Louboutin cipőben, Versace ruhában és kabátban. Tudom, hogy csak gúnyolódik, de akkor is. A márkák megbecstelenítése. Nem mintha bármi becstelen lenne a szobalányi munkakörben, nélkülük megállna a világ, satöbbi, satöbbi, csak azért sértő, mert ő maga sértőnek szánta. – Egyébként pedig, hogy a kedves állásajánlatra is válaszoljak… - mosolygok rá negédesen. – Előbb döglenék éhen, mint hogy az alkalmazásodban álljak. Lehet, hogy költői túlzásnak hangzik, de tényleg, tééényleg nem az. Most pedig legyél jó kis playboy, és engedj utamra. Mindkettőnknek van jobb dolga, mint egymással foglalkozni – teszek hessegető mozdulatot a kezemmel, jelezve, hogy akadjon csak le a liftajtóról. Azt már csak fejben teszem hozzá, hogy különben mégis hallgatok az első ösztönre, és képen törölöm a ridikülömmel. Mivel felkészült lány vagyok, van benne egy shocker is. Nehéz darab. Ha szerencséje van, csak a súlyának veszem hasznát rajta. Megint csak… majd azt mondom, zaklatott. Ami kicsit igaz is, hát hagyjon már?! Most így eszembe jutott, hogy majd kímélem az arcát, és máshová célzok, de hová, ahol értelme is lenne? Csak a koronaékszerek jutnak eszembe, de hát őt ismerve lehet, hogy inkább azt választaná, hogy az arcát csúnyítsam el kicsit ideiglenesen. Komoly dilemma. Még azt sem tudom, az én lelkemnek melyik tenne jobbat. Talán… mindkettő?

Azt mondják, minden antihősöknek van egy tragikus eredettörténete, vagy legalább egy szánnivaló gyermekkori sztroija, ami igazolja azt, miért lett olyan istenesen elcseszett felnőtt, amilyen. Natere úgy illett ez a szerepkör, mint a méretre szabott, méregdrága Tom Ford öltönyei, éppen csak traumával nem tudott szolgálni önigazolás gyanánt. Ha megerőlteti magát, talán össze tud izzadni féltucat átlátszó ürügyet a jellembeli csorbáira, de az igazság az, hogy Nate egyszerűen csak bunkó. Nincsenek itt mélységek, őt ez szórakoztatja, neki így kényelmes. Soha senkit nem kötelezett arra, hogy kedvelje, akinek nem tetszik a viselkedése, az emelje kalapját, és sétáljon tovább. Kivéve mondjuk Alicia, aki ezt boldogan megtette volna, ha Nate engedi, de abban meg ugyan hol lenne a szórakozás?
- Nem hiszem, hogy az lenne a gond, nincs rajtam alsógatya. Le is ellenőrizheted, ha gondolod, nem hazudok. – Széles vigyorral jutalmazza a másik cseppet sem őszinte mosolyát. Nem örülnek túlságosan a társaságának, de ez őt szerencsére már réges rég nem zavarja, úgyhogy támasztja tovább a liftajtót, mintha az élete múlna rajta. A szifilisz okozta elmezavar vádját is legalább olyan könnyen rázza le magáról, mint a lány szúrós nemtetszését. - Ugyan, tíz éve ismersz már, volt az én fejem valaha is rendben?
Jogos a kérdése, Bradford szerint például már bőven a téboly határát súrolja olykor az ostoba viselkedése és a felelőtlen döntéshozatala. Talán fel se tűnne senkinek, ha egyszer tényleg elcsúszna valami az elméje mélyén. Vagy, ha hinni lehet Tinsley Donahue vérig sértett szavainak, akkor már rég el is csúszott, csak senki nem szereti eléggé ahhoz, hogy ez érdekelje őket. Persze, ki a franc akarna hinni Tinsley Donahue-nak, aki mélyenszántó motivációs Coelho idézetekkel dokumentálja szánnivaló élete minden mozzanatát, mint egy barna tweedzakós kibaszott irodalmár klisé. Minden hibája ellenére Nate legalább nem csinál úgy, mintha jó ember lenne, aki nem szeret az apja megkeresett millióinak tetején ülve uralkodni.
- Ah, milyen drámaiak vagyunk így kora reggel. – Tetőtől talpig végignéz rajta, olyan lassan és bírálón, ahogy a filmekben szokták, szinte már neki kellemetlen. Szinte. – Egy kis koplalás mondjuk tényleg nem ártana, jót tenne a bőrödnek. - Mutatóujjal köröz egyet Alicia arca előtt. Nem ér hozzá, de elég közel van ahhoz, hogy a másik bekancsalítson, ha követni óhajtja az ujja mentét. Mielőtt viszont Aliciának lehetősége nyílna megragadni és szilánkosra törni az illetéktelen ujjakat (amit egyébként Nate abszolút megérdemelne) visszahúzza a kezét, és eleget téve a kérésnek ellép a liftajtóból. Nem hátrafelé, ó nem, előre, be egyenesen a liftbe. Az ajtó automatikusan csukódik is mögötte.
- Lekísérlek a földszintre, mit szólsz? – Kérdésnek álcázza, de a legkevésbé sem érdekli a válasz. Nem is várja meg, már nyúl is a számgombos panel felé, és egy laza mozdulattal, fentről lefelé végighúzza rajta az ujját, benyomva szinte az összes emelet gombját. A számok sorra villannak fel egymás után, a lift pedig el is indul, meg-megállva minden feleslegesen jelzett emeletnél. – Hoppá, nézd, de ügyetlen vagyok.
Elégedetten nekidől a liftoldalnak, a lehető legtávolabb Aliciától, mintha csak attól félne, hogy azzal, hogy egy légtérbe zárta magukat, majd elkapja tőle a szegénységet és szociális kirekesztettséget, mint valami fertőző betegséget. Oldalra fordul, és a színtiszta tükörfalon szemügyre veszi magát, hol jobbra, hol balra fordítva a fejét. Mindegy, melyik irányból nézi, a fáradtság és a tegnapelőtti másnap sötét karikákat hagyott a szeme alatt. Talán hallgathatna Serára, és elkezdhetne sminkelni, ártani biztos nem árthat. – Amíg leérünk, akár te is rendbeszedhetnéd magad. – A jobb kezével beletúr a saját tincsei közé, hogy megigazítsa a frizuráját. – Megfésülködhetnél, vagy ilyesmi, tudod, hogy ne úgy nézz ki, mint aki a benzinkutak mosdójában zuhanyozik.
Nem fordul felé, csak a tükörben keresi a tekintetét, gonosz mosollyal a szája sarkában. Valójában Alicia megjelenésében (pláne az ő kialvatlan ábrázata mellet) semmi kifogásolható nincs. Sőt, kifejezetten csinos, ami különösen bosszantó, mert Nate arra fogadott, hogy mostanra már second hand holmikba öltözve, újságból kivágott kuponokkal fog sorba állni a Target akciókért. Olyan nagy kérés lenne, hogy méltóságteljesen elszegényedjen végre, ahogy azt az ő helyzetében illene? – Mivel érdemelte ki a jó öreg Rosenberg a társaságod? Kérlek, mondd, hogy felcsaptál Tupperware értékesítőnek és eladni jöttél valamit, az olyan prostis szakma. Jól illene hozzád.

Szép, én csak köszöntem, meg elmentem mellette, ő meg már azt ajánlgatja, hogy ellenőrizzem az alsógatyája állapotát. Fujj? Hát senki nem mondta neki, hogy alsónemű nélkül járkálni borzasztóan nem higiénikus? Így biztos gyorsabb, bármire is akarja használni, ami odalent van, de mit kezd vele, ha valami gyulladástól véreset pisil? És ha ez megtörténne, szólna valaki? Csak hogy tudjam. És nevessek egy jót. – Biztosíthatlak… semmi olyan nem történhet a nadrágodban, amire én bármikor is kíváncsi lennék – hazudtolom meg a saját gondolataim, de mégis, azt inkább nem hozom szóba, hogy igazán dobhatna egy SMS-t, ha csíp, ha pisil. Sosem különösebben érdekelte az örömöm, nem hiszem, hogy egy húgyúti fertőzés alkalmával fogja elkezdeni. – Nem… de máskor nem esik nehezedre levegőnek nézni, keresem az okokat, hogy ma minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy az ellenkezőjéhez ragaszkodsz – nézek rá felvont szemöldökkel, a végén kicsit kérdőre véve a hangsúlyt. Mit vétettem ma reggel? Mondjuk akárhogy is, ez az egész találkozás biztosan az ő hibája. Egyszerűen tudom. Minden inkább az ő hibája, mint az enyém. Ennyi.
- Ezt hozza ki belőlem, ha látlak – forgatom a szemem, mikor drámainak titulál. Az volt. És mégsem, mert valahol tök komolyan gondoltam, akkor meg nem is drámai, csak… igaz. Nem tudom, hogy miért, de mikor az arcom előtt mutogat, erős a késztetés, hogy kinyissam a szám, és jó erősen megharapjam az ujját. De ahhoz meg a számba kéne venni egy testrészét, ami fujj. Hát veszek dolgokat a számba eleget, amiket nem akarok, mikor dolgozom, ingyen még azért se tenném, hogy neki fájjon. – Neked pedig egy kis edzés. Meg napsütés. Mi történt, lerobbant a magángépetek, és nem jutottál el hetek óta a trópusokra? – mérem végig cserébe én is őt, nem takargatva az ellenérzéseim. Ha nem lenne egy baromarc, akkor sem lenne különösebben az esetem, sosem értettem, Becca miért gondolta úgy, hogy neki ez kell. Hát ezerszer jobbat érdemel. Szerencsére Wyndham elintézte magának a dolgot.
Akaratlanul is a lift hátuljába hátrálok, ahogy megindul befele, és fintorogva nézem, ahogy a az idióta végignyom minden gombot a liftpanelen. – Istenem, mekkora egy idióta vagy… - dörgölöm meg fáradtan a homlokom, magam elé motyogva. Nem kifejezetten neki, csak így… ki kell adnom magamból. Komolyan, lehetne ennél gyerekesebb? De ezt NEM kérdezem meg, mert még prezentálná, hogy igen. Tartok tőle, hogy még csak nem is esne nehezére. A homlokdörzsöléssel ki is vonom magam a társalgás alól, egészen az első megállóig, mikor is kinyílik a liftajtó, tök fölöslegesen, mert egy szinttel értünk csak lejjebb. Vetek Nate felé egy dühös pillantást, aztán rácsapok az ajtócsukó gombra, hogy haladjunk már. Szerencsére ő elvan a tükörrel, a kedvenc dolgával törődhet: magával.
Sajnos nem elég ideig köti le ahhoz, hogy ez egy elviselhető liftút legyen. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy sajnos tud beszélni is, miközben magában gyönyörködik. – Komoly gondok vannak a realitásérzékeddel, ha azt hiszed, így néz ki valaki, aki a benzinkutak mosdójában zuhanyozik. Mondjuk… miért is nem lepődöm meg ezen? – söpröm le a „sértését”, mint nagyon gyengét, mert tényleg az volt. Még ha szeretek mást hangoztatni, akkor is tudom, hogy egyébként nem hülye a srác, és nem is annyira elvarázsolt, hogy ilyesmit higgyen. Legalább akkora baromság volt, mint azt mondani, hogy koplalhatnék, jót tenne. Valószínűleg hússzor annyit foglalkozom a megjelenésemmel, mint ő, elvégre ebből élek. Ami fizikailag kihozható a testemből, azt kihoztam. Maximum egy mell implanttal lehetne még segíteni a megjelenésemen, de azt meg nem akarom. Pedig mondjuk lenne pár jelölt, aki fizetné… De szeretem a saját melleimet, köszi.
Az újabb sértegetési kísérletén akaratlanul is felnevetek, bár nem épp jókedvemben. Inkább… keserűen. – Ugye tudod, hogy ezek a szövegek rólad többet elárulnak, mint rólam? Mi baj is van vele, ha dolgozom? Úgy akármit is? Csak mert te teng-lengsz egész nap, és apuci pénzét költöd, apuci szállójában éldegélsz, apuci nevében tárgyalgatsz, ha épp olyanod van, nem lesz kevesebb az, aki… tudod… kezd is valamit az életével. Ha tupperware-t árul, ha szobalány, ha benzinkúton zuhanyozik… Nem tettél még le eleget az asztalra ahhoz az életben, hogy ezek a megjegyzések sértőek legyenek a szádból. És hál istennek, mivel szó szerint elbasztad a Beccával való kapcsolatod, már csak vissza sem kell fognom magam, és ezt elhallgatnom – mondom utána, felvetett fejjel, a szemébe nézve a tükrön keresztül, ha már ennyire a tekintetem leste, mennyire sért meg azzal, amit mond. Semennyire. Nem szégyellem, ami vagyok, legalábbis nem előtte. Becca előtt igen. És ennek érdekében Wyndham nem fogja megtudni, mit dolgozom. De szégyenkezni nem fogok. Viszont egyáltalán nem kell tudnia, mit kerestem itt. – Neked nem lenne egyébként egyéb dolgod? Mármint… el tudom képzelni, hogy azzal telnek a napjaid, hogy hotelfolyosókon mászkálsz, és nőket zaklatsz így vagy úgy, de azért kicsit reménykedem benne, hogy nem kell sokkert használnom rajtad, hogy békén hagyj mára.

Nem tudta volna megmondani, mire volt jó ez az egész. Vagy hát de, éppenséggel azzal pont tisztában volt, hogy az égvilágon semmire, inkább azt nem tudta, hogy akkor mégis miért, de tényleg, miért jártatja a száját. Jobb lett neki valaha is attól, hogy másnak is rossz? Nem. Ettől még mindent elkövetett, hogy megkeserítse a környezetében élők életét? De még mennyire!
Nem keresett mögötte logikát, az elemi szinten hiányzott belőle. Jóindulat az szorult belé, állítólag, de nyomát annak se látta még senki ebben az évezredben, így most is csak vállrántva lendült tovább az etikai dilemmán. Meg hát az olyan nőkre, mint Alicia, egyébként is felesleges volt logikus gondolatokat pazarolni. Mert az olyan nők, mint Alicia (az ízléssel és józan ésszel rendelkezők, ha már az évszázad divatjához alkalmazkodva címkézünk) a legkisebb szimpátiát sem mutatták a Nate-féle (inkompetens seggfej) férfiak irányába, vesztes csatába meg csak a hülyék kezdenek.
- Biztos a személyiséged varázsa teszi – kedves az a ki nem mondott párhuzam a fejében, amivel Alicia jellemét a szifilisz okozta elmebajhoz hasonlítja, meg is mosolyogja kicsit. – Ami azt illeti, tényleg nem nagyon volt időm nyaralni mostanában, de szerencsére a gazdagoknak fele annyit sem kell aggódni a megjelenésük miatt, mint nektek. – Jelen állás szerint van még úgy egy hónapja, (kettő, talán, a legnagyobb jóindulattal is) amíg élvezheti a milliomos státuszát. Utána úgy tervezte, keres egy gazdag és morálisan megkérdőjelezhető ötvenes nőt és beházasodik a vagyonába. Ha ez sem jön össze, csak és kizárólag akkor hajlandó fontolóra venni, hogy elkezd egészségesen élni, edzeni járni és esetleg talán jól kinézni. Egész addig ez mind csak feleslegesen befektetett energia.
Tényleg idióta, ebben igazat kell adnia Aliciának. Már nem hangosan, természetesen, de nonverbálisan, egy elégedett vigyorral az arcán azért megteszi. Tudja, hogy nem bóknak szánták a kijelentést, de azért annak veszi, mert ha Prescott sértegetni akarná, azt úgy tenné, hogy még neki is fájjon. Egészen jó benne, már többször is bizonyította. A kampányszöveg viszont nem áll jól neki. Ettől még igaza volt, persze, csak épp az sem áll jól neki.
Annyira azért nem érdekelte az egész, hogy magyarázatot keressen a másik felszegett fejes büszkesége mögött, így csak egy metaforikus mozdulattal lesöpörte magáról a lány szavait. Részéről nem érezte szükségét ekkora vehemenciával felhúzni magát ilyesfajta dolgokon, de ha Aliciának jólesik, hogy a Tupperware árusok védelmére kel, mint valami designer táskás védőszent, legyen a vendége. Még csak szégyenkeznie se kell, Nate majd azt is megteszi helyette. – Tudod, a te szádból egészen más súlya van annak a szónak, hogy „apuci” – ragadja meg a legkevésbé lényeges részét Prescott mondandójának. Mentségére szóljon, a többi tényleg a legkevésbé sem érdekli, ennek a hangzása meg legalább egy kicsit szórakoztatja.
A lift eközben engedelmesen megáll minden emeleten, éles kis csengéssel nyitja az ajtót, hogy megmutassa nekik az ugyanolyan üres folyosók ugyanolyan ronda szőnyegét. A negyedik felesleges megálló után már Nate-et is idegesíteni kezdi. Hát ezért gondolkozik Koch, mielőtt cselekedne! Ha nem fájdulna bele a feje egyből, talán ő is kipróbálná egyszer.
- Persze, hogy lenne jobb dolgom, de a társaságodért mindig megéri átrendezni a napirendem. – Egy örökkévalóságnak tűnik, mire a lift végül eléri a földszintet, majdnem biztos is benne, hogy Alicia közben idegből bele is őszült az útba. – De természetesen a világért sem akarlak tovább feltartani. További szép napot.
Ellép mellette és néhány sietős lépéssel vissza is talál egyből a recepciós pulthoz. Front Office Emily mosolya nem őszinte, szóvá is tenné a néhány perccel ezelőtti eltűnését, de csak a Mr. Wyndhamig jutnak, mikor Nate egyetlen kézmozdulattal belefojtja a panaszt. A megnyerő mosolyával a pult szélén ácsorgó biztonsági őrt jutalmazza inkább. – Igazán nem akarok kellemetlenséget okozni, - kezdi halkan, annyira halkan, hogy ő maga nem is hallja a szavait, csak a gondolatai közé ver visszhangot – de attól tartok, a hölgy ott olyan értékekkel óhajt távozni, ami nem az övé. Megtenné, kérem, hogy megnézi a táskáját?
A biztonsági őr nem hisz neki, mikor fejével Alicia távozni készülő alakja felé biccent. Nem csoda, valóban nem viselkedik gyanúsan, de szerencsére a személyzet a munkáját általában jobban félti, mint a megítélését, így lehet hatni rájuk. Nate, mint Mr. Rosenberg üzleti partnere van jelen, ha csak elenyésző százalékos esély is van arra, hogy igaza van, és a biztonsági szolgálat nem tett semmit, az igencsak nyomot hagy az ember neve mellett. Ezt Biztonsági Őr Úr is lejátssza fejben, mielőtt feszengve eleget tesz az óhajnak és útját állja a távozni készülő Aliciának. - Elnézést kérek, Hölgyem, lenne olyan kedves megmutatni a táskáját?
Nate ugyan nem hall belőlük semmit, de szinkron nélkül is roppantul élvezi az előadást. Háttal a recepciós pult szélének dől, és ha sikerül elkapnia Alicia tekintetét, még int is neki egyet, mintha azt üzenné: nagyon szívesen. Ezzel együtt nyomban meg is cáfol minden olyan, gondolatban tett megjegyzést, miszerint azért szorult belé némi jóindulat. Nyilvánvalóan tévedés történt.