Azt szokás mondani, hogy a gimi jó buli, igaz? Itt találsz rá önmagadra, szerezhetsz életre szóló barátságokat és az itt eltöltött időre fantasztikus lesz visszaemlékezni. Legalábbis, a felnőttektől mindig ezt hallom és a gimis filmek is mind ezt sugallják. Ezt eddig elég nagy túlzásnak tartottam. Miért lennének a gimis évek ennyire meghatározóak? Hiszen én tudom ki vagyok, barátaim is vannak, akkor most én csak végig fogom unni az egészet? Az egész nyarat végig izgultam, hiszen végre első éves gimnazista leszek ősztől. Innentől már csak egy köpésre van az egyetem. Ez pedig egyszerre tett izgatottá és egyszerre rémisztett is meg. Csupán négy évem van összeszedni magam a felnőtt léthez, menni fog ez nekem? A szünet alatt sokat ábrándoztam arról, hogy vajon milyen is lesz az első évem, de tény, hogy nem ilyen kezdetre számítottam.
Fél füllel hallottam már arról a beavatásról, amikor a nagyobbak előszeretettel égetik le a kicsiket mindenféle próbatétellel. Talán ez volt az egyetlen újdonság a számomra, amivel nem szerettem volna találkozni. Féltem tőle, hiszen ezek a szivatások egyre durvábbak szoktak lenni az évek teltével. Vajon mi fog rám várni? Aznap reggel elég nagy gyomorgörccsel indultam is útnak, hogy szembe nézzek az elkerülhetetlennel. Egész úton azért imádkoztam, hogy csak semmi olyat ne tegyenek velem, had tudjam én is élvezni. Aztán mikor már a program vége felé jártunk, kezdtem remélni, hogy imáim meghallgatásra találtak. Ekkor jött számomra az utolsó próbatétel. Az egyik srác sikeresen megtalálta a tömegben a két ázsiait, majd miután egy párrá nyilvánítottak minket, jöhetett a csók. A gond csak az volt, hogy mindketten fiúk voltunk és közönség előtt még egy idegen lánnyal is gáz lenne, nem, hogy a saját nememmel. Sokáig visszakoztam, de mivel addig úgy sem hagytak volna békén, ezért megtettem az első lépést. Először csak a nyomás hatására kezdtem el, de utána valahogy egészen élvezhetőnek is tűnt. Bár ez volt életem legelső csókja, így nem hiszem, hogy a legtökéletesebbre sikerült.
Azóta pedig már eltelt pár hét és kezdem észrevenni magamon, hogy máson sem jár az eszem, csak azon a csókon. Ezzel kelek, ezzel fekszem és még álmomban is utolér. Szinte másra sem tudok gondolni, csak azokra a puha ajkakra és annak gazdájára. Kezdenék megbolondulni? Hiszen eddig úgy tudtam, hogy a lányok jönnek be, bár annyira őket sem nézegettem meg magamnak. Amúgy is, semmi esélyem se lenne nála, mert azóta nagyon beszélgetni sem tudok a sráccal. Ennyire rossz lettem volna? Vagy túl hihető volt a csókom és most fél attól, hogy többet akarok? De hát én nem vagyok olyan, hogy valakit csak úgy letámadjak. Újra és újra ezen rágódom miközben a buszon zötykölődöm, úton a bácsikámhoz. Az ölemben egy doboz süti, amit Jennifer, a gondviselőm küldött neki. Tegnap csinálta, mert állítása szerint unatkozott. Mondjuk, megnézném, hogy Jenjennek mikor van ideje unatkozni. Egy ideje szokásunkká vált, hogy ha én is meg a nagybátyám is ráérünk, akkor hétvégén összefussunk csak úgy, amolyan fiús napot tartani, ha már mindketten egyedül vagyunk fiúk. Így már a buszról leszállva indulok is meg az ismerős épület felé. A liftben próbálok egy boldogabb Caspert varázsolni magamból, majd egy nagy – és remélhetőleg nem túl erőltetett – mosollyal az arcomon csengetek is be Dae ajtaján. Szerencséjére hamar ajtót nyit, így nem kell elszaladnom a sütivel, hogy titokban helyette majszoljam majd el. Ne nem mintha én csinálnék ilyesmit. Csak bájosan integetek neki a szabad kezemmel, miközben a dobozt a hátam mögé rejtem. - Annyeong, Dae bácsi. Remélem nem jöttem túl korán és nem zavartalak meg semmiben. – pipiskedem egy kicsit hátha belátok a válla fölött, hogy szabad e már itt lennem. Talán úgy húsz perccel korábban értem ide, mint kellett volna. De inkább jöjjek hamarabb, minthogy késsek, nem? Én mindig is ezt vallottam.

Casper & Dae-Hyun

Habár, az életem nem alakult úgy, ahogy az normális lenne, szerintem sok okom nem lehet panaszra. Van a fejem felett fedél, mindennap meleget ehetek, van, aki vigyázzon rám, iskolába járhatok és új nyelvekre tehetek szert. Igyekszem inkább mindennek a pozitív oldalát nézni. Kezdetben nem volt a legkönnyebb, hiszen anya halála után minden teljesen kérdéses volt. Apa Amerikába küldött, úgy, hogy előtte még csak közöm sem volt a nyelvhez. Féltem, hogy mi lesz itt velem, de szerencsére, hamar átálltam a nyelvre és az itteni életre. Barátokat is szereztem és megtanultam, hogy bármennyire is legyen lehangoló a helyzet, nem szabad szomorúnak lenni és sokáig siratni, hiszen az már csak a múlt, azon nem lehet változtatni. Ami történt, az már megtörtént, tovább kell lépni rajta és élni a jelenben. Emellett a gondolkodás mellett, engem mindenki egy pozitív és folyton mosolygós srácként ismerhetett meg. Nagyon szerettem az általánost, de lényegében, ott szinte csak bevándorló gyerekekkel voltam együtt, így nem lógtam ki a sorból. Giminél viszont váltani szerettem volna. Úgy tudtam, hogy sok ázsiai gyerek jár oda is, így nem lehet belőle gond. Az angolom is már jónak mondható, koreai akcentus nélkül. Azt viszont meg sem gondoltam volna, hogy csupán ketten leszünk az osztályban, akik sárgák. Különösképpen, semmi jelentősége sem lenne, de… Biztos vagyok benne, hogy akármennyire is egy békés és elfogadó országnak van ez hirdetve, a legtöbb amerikai valamilyen szinten – ha csak egy kicsit is –, de rasszista. Mármint azok, akik itt születnek és nem az első vagy második generációba tartoznak, akik az Államokba emigráltak. Ezt már csak onnan is gondolom, hogy minket választottak a legkínosabb feladathoz, ami egyben a nap zárása is volt. Még életemben nem csókoltam meg senkit sem főleg nem ennyi ember előtt. Bár akkor ez kissé félelemmel töltött el, most sokkal inkább egy érdekes emlékké alakult, ami újra és újra felelevenedik bennem. Annyi ember közül nem is értem miért pont a két keletire esett a választás, de hát gondolom a szülők mással sem tömik otthon a gyerek fejét, mint azzal, hogy az ázsiai pasik többsége se nem szőrős, se nem izmos, vagyis nem férfias, ergo meleg. De most őszintén, tehetünk mi arról, hogy más ételek, más életvitel formál bennünket? Sosem szerettem ezeket az ostoba sztereotípiákat, de ha azt nézzük, azon a napon ennek köszönhetően valami újat is tanultam magamról.

Elmeredve zötykölődök a buszon, úton a nagybátyámhoz, hogy megtartsuk a szokásos férfi szeánszunkat. Szinte még épp időben eszmélek fel, így nem kell egy megállóval később szállnom. Próbálom rendbe szedni magamat és a gondolataimat, hogy mire Dae bácsi ajtajába érek, ne legyek túl szokatlan. Még a végén aggódni kezdne, hogy beteg vagyok, pedig nem csak, magam sem tudom, hogy mi történik. Veszek egy mély levegőt, mielőtt becsengetnék, aztán már csak reménykedem, hogy nem jöttem túl korán és zavarom meg a készülődésben. Az ölelés közepette igyekszem nem elejteni az ajándék sütit, amit nyújtok is felé, amint kiölelkeztük magunkat. – Abban még segíteni is tudok, ha gondolod. De hoztam desszertet is, ha netán nem jönne össze. – tartom is felé a gondosan becsomagol dobozt, aztán lépek is be hozzá. – Jól vagyok és a suli is tűrhető eddig. – köszörülöm meg a torkomat egy kicsit, hogy leplezzem a hangomban lévő bizonytalanságot. – Na és te? Min ügyködsz? Gondolom még csak most kezdtél bele, még egyben van a konyha. – pislogok is rá vigyorogva, hogy kicsit tereljem a témát felőlem, majd arra talán később is visszatérhetünk, de előbb had kérjek egy kis egérutat. – Jaj már, Dae! Olyan izé vagy… pont ebben a sorrendben szerettem volna pedig. – vigyorgok rá pimaszul majd komolyabban is elgondolkodom a kérdésén. – Hm, mi a kínálat? Gondolom kólát sem szívesen adnál a koffein, a magas cukortartalom és az olyan savak miatt, amik gyomorfekélyt, rákot és egyéb szépségeket is okozhatnak. – pislogok rá kíváncsian. Bár őszintén, pont emiatt kerülöm az üdítők többségét, azért néha egy – egy pohár nem árthat meg. De látva az aggódását, nem tudom mennyire merné ideadni nekem. – Ugye, azért már elkezdtél randizni is? – teszem fel csak úgy, kíváncsiságból, hiszen túl nagy és üres ez a lakás ahhoz, hogy csak egy ember lakjon benne. Most már több ideje lenne valakit becserkészni.

Casper & Dae-Hyun