Francesca Charlotte Thompson sosem volt népszerű, legfeljebb a konyhásnénik körében, mert mindig köszönt nekik, akárhányszor odalépett a pulthoz – ez egy olyan ténynek minősült, amit kénytelen-kelletlen lenyelt. Ugyan, mindig akadt egy-kettő osztálytársa, akit barátjának nevezhetett, az valahogy mégsem volt ugyanaz; utólag visszatekintve viszont azt is belátta, hogy egyetlen házibuliba sem az a belépő, hogy szabadidejében szinte ki sem mozdult a házból, helyette pedig a klasszikus daraboknak áldozta magát a zongora mellett ülve. A maximalizmusa nem ismert határokat, mindig akadt valami, amit lehetett volna jobban, szebben, lendületesebben, és görcsösen ragaszkodott hozzá mindaddig, míg ki nem küszöbölte azt a bizonyos hibát.
Valószínűleg éppen ezért nem tudhatták meg a kortársai, hogy mélyen, belül valahol spontán is tud lenni, főleg, ha a zenéről van szó, amit a kanapén ugrálva tudott ordítva énekelni az apjával együtt – tőle örökölte a zeneszeretetét, és neki akart végtelenül megfelelni, ha már az anyja lemondott róla. Róluk. A családjáról.
Francesca sosem vallotta be magának, hogy mennyi minden tud fájni, a felesleges energiáit kreatív hobbikba ölte; sokszor érezte úgy, mintha csak a lelátón ülne és nézné, mások hogyan kergetik az élményeket, az életüket, hogyan törnek össze és állnak fel újra; a nagymamája nem egyszer hányta a szemére, hogy nem kéne ennyire zárkózottnak lennie. Legyenek céljai, de éljen mellette, próbáljon ki új dolgokat, ha nem veszik fel a Juilliardra ennyi gyakorlás után, megeszi a kalapját.
A csendes és befelé forduló Francesca Charlotte Thompson pedig erre pusztán sóhajtott egyet, és annyit felelt, hogy majd meglátjuk.


Lotte Thompson spiritiszta – hisz az ásványok erejében, az univerzumban, és abban, hogy semmi nem történik ok nélkül. Orra buktál a járdán, elestél és felhorzsoltad a könyököd? Biztosan üzenetet küldött a sors – legközelebb nézz a lábad elé, például. Előszeretettel jósol tarotkártyákból, talán egyszer-kétszer bele is trafál bizonyos dolgokba, és reggel szinte mindig az első dolga megnézni, hogy az aznapját melyik energia fogja meghatározni. Tekintve, hogy életének első tizennyolc éve egy egybefüggő és hatalmas TOWER volt, szinte mindig összerezzen, akárhányszor rápillant arra a kártyára.
Ebből kifolyólag az „élj-a-mának” mozgalom egyik éllovasa, szívesen kipróbál bármiféle újdonságot, és mindig nyitott szívvel, megértően fordul mások felé, ám a sérelmeket nehezen bocsájtja meg. Szívesen dudorászik és derít jókedvre másokat, habár az elmúlt években többször szorult ő maga segítségre, mint fordítva; az élete erőteljes fordulatot vett, noha egyáltalán nem bánja – a legkisebb apróságnak is úgy örül, mint mások egy ajándék Range Rovernek. Viszont amilyen vidám tud lenni, legalább annyira tud haragudni másokra, hogyha a barátait vagy őt bántják, és előszeretettel talál ki új szidalmakat rájuk (te kecskerágó, te); igaz, ezeket csak félig gondolja komolyan.
A maximalizmusa még mindig nem fordított neki hátat, amivel éppen foglalkozik, annak szereti a teljes figyelmét és erejét szentelni, a videót csupán rengeteg utómunkálat után tölti fel, ahogy egy-egy tortadíszítéssel is szeret elpepecselni. Imádja a kreatív hobbikat, igaz, tehetsége nem sok akad némelyikhez, ám ez sem hátráltató tényező; az már inkább, hogy a nagymamája mennyire ferde szemmel nézi a karrierét – „értem én, hogy azt mondtam, hogy engedd el a gyeplőt, de te lányom, te aztán igazán túlzásba viszed”.
Noha a zenének nem fordított teljesen hátat – imád musicaleket dúdolni –, ez még mindig egy olyan gyógyuló seb, amit jobb, ha nem piszkálnak.
Az üzenet persze egyértelmű és világos volt az univerzumtól, miszerint nem zongoristaként van helye ebben a világban, ám a kijózanító pofára esés tud lenni a legfájdalmasabb is egyben; vannak álmai, amiket elért, és vannak, amelyek álmok maradnak.
Intuitív, hisz a megérzéseiben, és egészen jó megfigyelővé vált az évek során, habár néhány információ felett még így is elsiklik.


– Te, figyelj…
Két perc néma csend – nem mintha másodpercre pontosan számoltam volna, de jelentősen érzékelhetővé vált a kommunikációban bekövetkező kihagyás, amely nem kis mértékben volt köszönhető az én lefagyásomnak. Az agyam szabályosan leblokkolt, ahogy felpillantottam Spencerre, aki kezdett egyre furább tekintettel méregetni engem, mintha meggárgyultam volna, vagy valami ilyesmi.
– Francesca – böktem ki végül a nevemet, a hangom az utolsó szótag előtt kínosan megbicsaklott. Ilyenkor miért nem tud megnyílni alattam a föld?
– Á, igen, Francesca. Te ugye benne vagy az iskolai zenekarban?
Spencer tudja, hogy benne vagyok az iskolai zenekarban.
Újabb kihagyás.
Persze, Spencer az iskolai futballcsapat kapitánya volt, mi pedig a zenekarral jó néhány meccsre kimentünk buzdító dalokat játszani, viszont soha nem hittem volna, hogy észrevesz, vagy legalábbis tudja, hogy benne vagyok a zenekarban.
Az agyamban spekulációk hada indult meg, a fülem mögé tűrtem egy tincset.
– Igen, miért? – Igyekeztem a lehető leglazábbnak tűnni, de a hangom így is remegett, majdnem ki is tört belőlem egy ideges nevetés, ráadásul a kezeim remegtek. Reméltem, hogy ez nem tűnik fel neki.
– Akkor te ismered a zenéket. Ezeket a furákat, tudod, amitől minden nő eldobja az agyát.
Annyira zavarban éreztem magamat, hogy szinte biztosra vettem, hogy kivörösödött az arcom, de még ennek ellenére is összeráncoltam a szemöldökeimet.
– Fogjuk rá.
Nagyon sok dalt ismertem, nagyon sok műfajban. Arról viszont gőzöm sem volt, mitől számít valami agy-eldobós zenének – mármint, Spencer aligha bírhatta Chopint.
– Nem vagy valami bőbeszédű, mondták már? – érdeklődött vállal a falnak dőlve, összefonta a mellkasa előtt a karjait. Pusztán utólag vettem észre, mennyire türelmetlennek tűnt, mint akit kifejezetten fárasztott, hogy úgy kell valakiből harapófogóval kihúzni egy mondatot. – Mint zenekaros, mit játszanál mondjuk annak, aki bejön neked?
– Can’t take my eyes off you – vágtam rá egyből a címet.
– Igen, azt látom, hogy eléggé meredsz rám…
– Ez a címe. A dalnak.

Colette természetesen örömében tapsikolt, mert véleménye szerint nem lehetett véletlen, hogy Spencer pont engem kérdezett meg erről – én pedig hárítottam, mondván, nem hiszem el, hiszen Spencer addig nem is tudta a nevemet, ameddig meg nem mondtam neki a szekrényeknél. Sőt, még azt is hozzátettem, hogy biztosan el is felejtette, rögtön a beszélgetésünk alatt.
… igazából meg aznap este a párnámat ölelgetve aludtam el, mert hozzám szólt! És szóról szóra újra kianalizáltam minden egyes szavát, az arcrezdüléseit, de még akkor se fogtam gyanút.
Sőt, egészen addig a pillanatig halványlila dunsztom sem volt arról, mi folyik, ameddig a zenekarral együtt ki nem vonultunk a lelátóra, hogy zenei aláfestést adjunk valakinek.
Spencernek.
Aki énekelt.
A Can’t take my eyes off you-t.
Monroe Randallnak.
Mondanom sem kell, miért gyűlöltem meg örökre azt a számot, ugye?

Belekortyoltam a vodka-narancsba, még mielőtt keverni kezdtem volna a paklit; egy romkocsmában ültünk, tele egyetemistákkal, ám a velem szemben ülő emellé úgy nézett ki, mint akit az utóbbi időben többet ért a Windows-, mintsem valódi napfény. Idegesen malmozott a hüvelykujjával, ráadásul, amikor belépett az ajtón egy csapat srác, ijedten összébb húzta magát a lány.
– Csak nem szerelmi gondok? – érdeklődtem együttérző hangon, majd keverés közben kiugrott egy kártya a pakliból, és az asztallapra esett. Elhúztam a szám. Three of swords. Sosem kedveltem ezt a lapot; az a három kard a szívben sosem volt túl szívderítő látvány.
– De – bólogatott tágra nyílt szemekkel a lány. – Ezt már most látod?
– Nem – közöltem vele őszintén. – Észrevettem, hogyan rezzentél össze, mikor belépett ez a bagázs, ráadásul ezt követően ki is esett ez a lap, ni – mutattam fel. – No, de, nézzük az energiáit, most, hogy egy légtérben vagyunk, talán még könnyebb is lesz – tettem hozzá némileg pozitívabban. – De, hé, ne izgulj! – tettem le a paklit, nyúltam át és szorítottam meg a kezét. – Még ha ki is derül, hogy egy seggfej, gondolj arra, hogy a sors ezzel egy leckét adott, és ennek segítségével a következőnél már sokkal okosabb leszel. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy ennyi szerepet játszott az életedben.

Szerettem ezt hinni.
Amikor elbuktam a felvételit, nem tudtam mibe kapaszkodni – apa szerint újra kellett volna próbálnom a következő évben, nagymamám pedig az új lehetőségeket sorolta, amiben biztos tehetséges vagyok. Colette bejutott, ő egy idő után magasról tett rám, mint ahogy bevallotta, nem tud mit kezdeni a nyavalygásommal, meg a dagonyázásommal az önsajnálatban.
A YouTube véletlenül dobott fel egy tarot-videót, azokba kapaszkodtam, mert mindegyikük elmondta, hogy látják, mennyire szenvedek, mennyi energiát fektettem abba, hogy ott tartsak, ahol, viszont elbuktam, és nem tudom, hogyan tovább.
De érezték, hogy egy új energiahullám közeledik felém, ami változást hoz, és a világ kinyílik előttem.
Végül annyira magába szippantott az egész világ, hogy vettem egy paklit, és elkezdtem magamnak jósolni.
És mivel krampusznak lenni a télapó mellett egy karácsonyi forgatagban nem volt túl kifizetődő – ahogy a főbérlőm szerint sem, mivel lassan kéthavi lakbérrel lógtam neki –, néha bevállaltam, hogy csinálok egy-két jóslást. Éppen egy romkocsmában, ha kell; ha jó a feng shui, akkor jó a feng shui.
Mert az nem válogat.

– Mit akarsz még tőlem, ha? – fordítottam a fejem az ég felé. – Vettem anno az üzenetet, mégis mi a bánatot akarsz még nekem tanítani? Hogyan kell a járdán aludni? – Nyugi, Lotte. Belső béke, gondolj erre, belső béke.
Nem mondom, néhány járókelő furán nézett rám, de pillanatnyilag nem érdekelt – az már annál inkább, hogy a főbérlő megelégelte, hogy folyamatosan csúszok a pénzzel, szóval kipakolt. Csak így. Figyelmeztetés nélkül.
Vagy a „Nem lesz ez így jó.” lett volna az előjel, amit annyiszor ismételt, amennyiszer találkoztunk?
Dühösen fújtam ki az arcomba hulló tincset, fogtam a bőröndömet, és elindultam.
Valamerre.
Vajon befogadnak a hajléktalanszállón?
Az utóbbi időben felmerült bennem, hogy esetleg segítséget kérjek apától vagy a nagymamámtól – végül is, minek oda az a vagy, egyre megy –, viszont az együtt járt volna azzal, hogy szembesítsenek azzal, mennyire kicsúszott a kezeim közül az életem. Hogy nem azért finanszírozták a cukrász tanulmányaimat, hogy aztán semmit ne kezdjek vele, csak lóbáljam a papírt, hátha jó lesz tüzelősnek.
Ami azt illeti, most, hogy csak az ég volt a fejem felett…
Ügyetlenül lavíroztam az emberek között, valakinek sikerült áthúzni a lábán a bőröndömet, ami után nem győztem elégszer bocsánatot kérni – eredeti műbőr…! Csak tíz perc után esett le, hogy lehet eredeti a mű? –, sóhajtva néztem a kirakatokat, és majdnem elsiklottam az egyik felett, hogy aztán fáziskéséssel jusson el tudatomig a felirat.
„Munkatársakat keresünk!”
Mielőtt felfogtam volna, mit teszek, gyakorlatilag berobbantam a The Gingerbread House-ba, bőrönddel együtt. – Hol találom az üzlettulajdonost? – szegeztem neki a kérdést a pultban állónak, kihúzva magamat támaszkodtam neki a bőröndömnek, csak annyiról feledkeztem meg, hogy négy kereke van, ebből kifolyólag gurul, szóval majdnem oldalra vágódtam.
De csak majdnem.

Egy ismerősnek jelölés.
Spencer Smith ismerősnek jelölt.
Majdnem visszaköptem a kávémat a kedvenc unikornisos bögrémbe – két év óta először késésben voltam, viszont erre reagálnom kellett. Méghozzá azonnal.
Visszajelöltem, majd megnyitottam a YouTube-ot, hogy csekkoljam, hogy megy a tegnap feltöltött videóm, milyen visszajelzések vannak rá, de még a második komment végére se értem, mikor beugrott a messenger-fej, azon pedig… Spencer vigyorgott rám.
Még hunyorítva is megállapítottam, hogy így tíz év alatt jócskán vesztett a sármjából. Már ha maradt neki egyáltalán.
„szia, Francesca”
„Lotte”
„mi?”
„Lotte. már nem használom a Francescát ”
Egészen konkrétan nyolc éve. Új név, új élet, új személyiség. The world energia.
„na, Lotte, szóval…”
Pislogva meredtem a másodpercenként érkező üzenetekre a videóimról, hogy látta, hogy cukrászként dolgozom, és milyen jót tett nekem ez a tíz év, mert az előnyömre változtam, meg aztán arra gondolt, hogyha már véletlenül feldobott neki a Facebook, akkor összehozhatnánk egy találkozót.
Egy pillanatra elmerengtem, arra gondolva, hogy ezért a pillanatért jó néhány évvel ezelőtt öltem volna, és mint az egyik kártyavetésből kiderült, felesleges volt haragudnom Monroe Randallra, mert az egyedüli seggfej a történetben Spencer Smith volt.
Így hát a lehető legnagyobb lelki nyugalommal válaszoltam a terjengős litániájára egy „nem”-et, felhajtottam a kávém maradékát, és a Le balcone-t dúdolva a Rómeó és Júliából indultam végre dolgozni.