Mindig is utáltam azt, ha mesélnem kellett magamról, pedig eléggé extrovertált típus vagyok. Nem minden esetben vagyok nyílt ezek szerint. Orvosként őszinte vagyok, nem szoktam kertelni vagy terelni, hanem minden kérdésre válaszolok. A rossz híreket nem egyszerű kimondani, ez tény, de nem tudnék nyugodtan lefeküdni, ha hazudnék egy kicsit is. Lelkiismeretes, hivatástudatos ember vagyok. Jó, nem mondom, hogy sosem hazudtam, mert mindenki szokott valamiről, vagy eltitkolni valamit. Titoktartás kötelez, így bárki bármit mond, az kettőnk titka marad. Mindennél jobban szeretem az orvoslást, mindent megteszek a pácienseimért, de van egy gyenge pontom, egy-egy beteghez túl közel kerülök lelkileg, ez pedig sokszor hátrányommá válik. Hibapontot érdemlek emiatt, meg sok minden miatt is. Vezetett ez már rossz döntések felé engem. Egyszer alig akartam megvizsgálni egy olyan beteget, akit a börtönből hoztak be infarktus gyanújával, egy részem azt akarta, hogy egy olyan ember, aki másokat bánt, az nem érdemel második esélyt, de megszólalt bennem az orvos, így természetesen mindent megtettem a börtöntöltelékért, akiről kiderült, hogy a saját gyermekeit bántalmazta. Sosem tudtam megérteni az efféléket, miért kell másokat bántani? Miért élvezik egyesek az ilyesmit? Ugyanazt tenném velük, amit ők tettek. Tudom, nem látszom ilyennek, mivel kedves és bájos arcom van, meg mindenkivel segítőkész vagyok. Én ilyen vagyok.


Nagyon éhes vagyok, most betudnék falni egy bálnát is, na, jó, elég lesz a kantinból valami szendvics, úgyis hamarosan mennem kell vizitelni, meg rá szeretnék nézni az intenzív részlegen fekvő betegemre is, akit két napja műtött meg egy sebész-kollégám. Előbb viszont tényleg be kell falnom valamit, mert nem ettem reggelit sem, és már itt a délután kettő.
A kantinba szerencsére nem voltak sokan, hamar odajutottam a pulthoz, ahol kértem egy csirkés szendvicset meg egy kólát. Kifizetés után elindultam az egyik asztalhoz, ahol ott ült egy nagyon jó barát, aki gyógytornászként dolgozik itt. Évek óta jóban vagyunk, legalább hét éve ismerjük egymást.
- Leülhetek, Deanne? - kérdeztem meg tőle azért, hátha valakit vár, nem akarok csak úgy leülni.
- Ó, kedveském, foglalj helyet - mutatott az üres székre. - Hogy vagy? - mosolygó arcát szeretem látni.
- Most volt időm idejönni a szokásos menümért. Te hogy vagy? Megtörtént a válás? - kényes témába fúrom bele magam, de ha akar válaszol, ha nem, akkor nem.
- Megvagyok, valamikor beülhetnénk inni valahová, mit szólsz? - én igenlően bólintottam, mellé pedig egy huncut mosolyt is villantottam. - Végre aláírta múlt héten a papírokat, így most már megszabadultam tőle - nevettünk fel mindketten utóbbin. - Bocsi, hogy lerohanlak ezzel, de... Nem tudod, miért hagyta ki az öcséd az utóbbi kettő fizikoterápiát? - ledöbbenten nézek rá, szemeim kikerekedtek.
- Hogy mi van?! - akadtam ki kicsit, de nem olyan hangosan, hogy felfigyeljen rám mindenki. - Tudtam, hogy nem stimmel valami vele. Hogy lehet ekkora barom? - gyűrtem össze a szalvétát, aztán viszont lenyugtattam magam. - Nem volt időm rá mostanában, nagyon lekötöttek az itteni dolgok az utóbbi pár hét során. Beszélni fogok vele mindenképpen - mondtam neki, aztán belekortyoltam a kólámba.
- Nagyon megviselte őt az egész baleset. Mindenkit megtud viselni. Elég zárkózott, nem igazán beszélt sosem - hát, igen, az öcsém pont ilyen, én se vagyok mindenkivel bizalmas, de ő aztán még velem is titokzatos tud lenni. - Én tudom, hogy te mindig támogatod őt, de lehet, hogy szakember kell neki - nyugtáztam én is ezt, de azért megpróbálok én is beszélni vele mindenről.
- Mindene a tűzoltóság, most pedig ez jött. Tudod, olyan boldogan fogadtam be őt öt éve, amikor ő is idejött Phillyből, mert  itt akart élni ő is. Ez a baleset pedig mindent tönkretett. Nehéz vele beszélni bármiről - vettem mély levegőt, aztán pedig az órára tekintek, és látom, ideje indulni. - Majd még értekezünk, hogy melyik nap találkozzunk, oké? Szia - köszöntem el tőle, majd kifelé menet kidobtam a szendvics csomagolópapírját meg az műanyag poharat.
Visszaemlékszem azokra a hosszúra nyúló percekre, amikor is el kellett döntenem, melyik szakirányt válasszam rezidensként. Pontosabban ez ilyen újraválasztás, újragondolt változata annak, hogy mi akarsz lenni gyerekként kérdésnek, csak ez itt már sokkal-sokkal komolyabb, hivatásoddá fog válni teljes mértékben. Szerettem a sebészeti gyakorlatokat, viszont valahogy a szívem a belgyógyászati területeken belül keresett magának helyet, meg sokkal jobban éreztem magam a diagnosztikai területen, és olyanoknál, amelyeknél benne lehetek egy-egy kutatásban. Így vált részemmé a kardiológia, mint szakterület. Tudom, hogy jól döntöttem. Sok érdekes kutatási rész is van ebben, együttműködhetek és konzultálhatok sebészekkel, onkológusokkal és sok más szakemberrel... Most pedig ilyen dilemma elé állít az öcsém, aki nem jár be rehabilitációra, és ki tudja, merrefelé kószál olyankor, amikor itt van időpontja. Este, ha hazaérek, beszélek vele, most viszont gyorsan beugrom az intenzívre lecsekkolni, hogy van a betegem, utána pedig megyek a kardiológiára vissza.