- Tudod, hova kell ütni, hogy fájjon. - Mégis jóízűen nevetett, mert nem tagadhatta a megállapítás igazságtartalmát. Bár igyekeztek egyediek lenni a bandával, még mindig keresték a hangjukat, és nyilván voltak olyan nagyobb együttesek és énekesek, akik egyengették előttük az utat, akik megihlették őket és akikre felnéztek. Persze ezt így visszahallani kicsit nyersen csapódott le, Patrick mégis tisztelte a fiút az őszinteségéért, és igazából mulattatta, hogy ennyire szókimondó volt. Meg aztán emlékei szerint - de azok sokszor megcsalatják - nem került még szóba köztük, hogy egy bandában gitározik, így teljesen biztos volt benne, hogy Wil sem célzottan neki címezte a kritikát, inkább csak általánosított megállapítás volt. Többnyire helyes, sajnos. A szemétre tett megjegyzésen pedig tovább nevetett, ismét megállapítva, mennyire bírja a humorát.
- Héé! A szurkálódós mindened! Ez tetszik. Egyébként ezek a legelegánsabb gönceim. Ha ezek nem ütik meg a szinted, a hétköznapi viseletemtől szívrohamot kapnál. - Megszokta és szerette a baráti szekálásokat, és jó jelnek vette, hogy Wil ilyen értelemben kipécézte. Azt remélte, kicsit oldhatják ezzel a hangulatot, meg aztán jól esett látni, hogy tényleg elfogadta őt. Szerinte viccelődni, igazán oldottan és őszintén, csak azzal lehet, akit valamilyen szinten kedvelünk, úgyhogy ezt egy burkolt vallomásnak könyvelte el a fiú részéről és magában örvendezett rajta, hogy nem sikerült megutáltatnia magát a másikkal, sem pedig eljátszania a szimpátiáját az iménti közeledésével.
Abban igazat adott neki, hogy az önpusztítás nem feltétlenül felróható tulajdonság. Használd a napot, mondták már az ókorban is, és Patrick használta, amennyire csak fizikai és lelki korlátai engedték. Nem akart megöregedni, sem ágyban meghalni, szembe akart nézni az élet kihívásaival, belenevetni a veszély arcába és addig próbálgatni a szerencséjét, míg egy alkalommal ott nem hagyja a fogát. Persze, nem most. Kötelességei voltak, egy legalábbis: nem hagyhatta ideje korán magára Chace-t. Szerencsétlen két hétig sem húzta volna nélküle, így az ő kedvéért legalább vissza kellett fognia magát egy kicsikét. Nos, a drogelvonás a mai este nem jött be, de rágyújtani még nem gyújtott, még ha a vanília édes illatától úgy is érezte, menten megőrül. Szerencsére Wil elvonta a figyelmét, nagyobb kísértést állított elé, bűnre csábította egy olyan függőségét ragadva meg, melyből nem tudott és nem is szándékozott sohasem kigyógyulni.
Nem tudta, mit művel; vagyis de, tisztában volt vele, hogy meg fogja csókolni, tudatosította magában a vágy elhatározássá formálódását, ám ennek oka tisztázatlan maradt előtte. Nem várt semmit cserébe, nem remélt viszonzást, sem folytatást, nem gondolt bele a következményekbe. Úgy érezte, meg kell csókolnia, meg akarja csókolni, így megtette; mert az élet néha ennyire egyszerű. Legalábbis Patrick szerint. Aztán Wil visszacsókolt és minden iszonyú zavaros lett. Felgyorsult benne és körülötte egyaránt a világ, az utca őrülten forogni kezdett, megszűnt a talaj nyomása a talpa alatt, mintha lebegne, a szíve pedig olyan ütemre kapcsolt, hogy attól félt, túladagolt magában valamit. Elemi forróság ömlött végig a testén, azon kapta magát, hogy szinte lángol, az izzás pedig különösen azokra a pontokra terjedt ki a legerősebben, ahol a fiú érintette. Egy picit megkönnyebbült, amiért Wil nem kereste a pillantását, miután elhajolt tőle, Patrick ugyanis rettegett attól, miféle titkokat rebegtek volna el a lélektükrei.
- Oké. - Halkan, tompa visszhangként ismételte csupán, megkönnyebbült sóhajba burkolva. Még el is mosolyodott. Azzal nyugtatta magát, hogy nem történt semmi rossz, megcsókolt valakit (nagy dolog, ezerszer megtette már), aki visszacsókolt (pff, mindennapos rutin). Wil jól fogadta. Lezárhatják, továbbléphetnek, megismételhetik, semmi nem történt. Semmi felkavaró, semmi lélekmozdító, semmi olyan, amitől még mindig úgy érzi, mintha maratont futott volna, vagy túllőtte volna a heroint, vagy épp a Végzet-hegyében ácsorogva készülne lehajítani a gyűrűt. Miért ne lehetne csak úgy melege?
Ekkor Wil megsimogatta a karját, valami súlyos a mellkasa közepéről pedig egészen a gyomrába süllyedt. Most jött rá, hogy a keze még mindig a fiú tarkóján, a cigi meg teljesen leégett a másik kezében. A macskát észre sem vette. Lassan visszahúzta mindkettőt, gyengéd simítással szakadt el az addig pihent pozíciójától, ám nem vándorolt messzire, a cigit lehamuzta, jobbja pedig Wil mellkasán pihent meg. Arcjátéka érdeklődővé vált, erősen koncentrált, hogy kivegye a koordinálatlan szóhalmaz valódi jelentését, habár képtelen volt elfojtani a mosolyát. Újfajta függőség ébredt a sejtjeiben, az aranyos szabadkozás felhergelte épp csak csitított vágyait, hogy ismét birtokba vegye azokat az édesen reszkető, mégis makacsul próbálkozó ajkakat.
Ellenállt a kísértésnek és szívott egy jó nagyot a cigarettából. Az édeskés vanília most keserűnek tűnt Wil ajkaihoz képest, de a füstös íz legalább segített összerázni kicsit a lelkivilágát. Egészen addig találta szórakoztatónak a másik habogását, míg elő nem került a pipa; annak láttán szemöldöke aggódva összefutott. Laikus szemmel mérve soknak ítélte a gyógyszer ma esti használatát, mégis megkockáztatta azt a sötétben tapogatózó hipotézist, hogy az idegesség csalja elő ezeket a roham-kezdeményeket, márpedig azon még laikusként is könnyű segíteni.
- Hívok egy Ubert. Nyisd a szád! - Fél lépéssel törte csak át köztük a távot, míg a cigaretta maradékát felkínálta Wilnek. Eleve az övé volt, Patrick csak menet közben benyúlta, most azonban, ha a fiú eleget tett a kérésének, gondosan elhelyezte a szálat az ajkai közt. Ha nem akarta, a kezébe adta. Bárhogy is alakult, gyengéd, nyugtatónak szánt mosolyt villantott rá, mielőtt visszahúzódott volna képzeletbeli térfelére és előtúrta a zsebéből a mobilját. Megnyitotta az appot, majd a telefonját odatartotta Wilnek, hogy bepötyöghesse a címet. Minden mást elintézett ő maga, de közben fel-felrebbent a pillantása, folyamatosan ellenőrizte a fiú hogylétét.
- Kész. - A végeredményt azért megmutatta, így érezte fairnek, mielőtt a farzsebébe csúsztatta volna a mobilját. Sosem ment fel még úgy senkihez, hogy nem akart többet. A saját maga által felállított szabályai értelmében most kellett volna megköszönnie az estét, vagy legalább nemet mondani a meghívásra, mégsem érzett fikarcnyi megbánást sem, amiért belement. Mint aki ismeretlen folyóba zuhant, amiben tehetetlenül sodródik, mégsem félt és a legkevésbé sem érezte rosszul magát. Épp ellenkezőleg, izgatott volt és furcsán jókedvű, amit már egyáltalán nem tudhatott be a drognak vagy az alkoholnak - Wil érdeme volt.
- Én is felhívnálak magamhoz, ne érts félre, de a lakótársammal nehéz összeegyeztetni a vendégeket. Ne nézz már ilyen riadtan... - tört ki végül belőle futó, zavart nevetéssel. Azt az érzést keltette benne, mintha éppen megrontaná szegényt. Nos, bizonyos értelemben... - Ha megunsz, berakod nekem a Pán Pétert, azzal reggelig elleszek. Vagy ki is dobhatsz, ha az agyadra megyek. Bár úgy érzem, az értéktelen gönceim és a kezdetleges szórakozási formáim ellenére egészen odavagy értem. - cukkolta, még a szemöldökét is megvonogatta hozzá játékosan, hogy éreztesse, viccel. Megsimogatta Wil felkarját, ahogy ellépett mellette, és a járdaszegélyt kiszemelve lehuppant az út szélére. Megunta az ácsorgást.
- A háromszáz dolláros nadrágod mit szól a földön ücsörgéshez? - Célzón megpaskolta maga mellett a betont, de ha nem tudta volna rávenni ennyivel Wilt, hogy csatlakozzon hozzá, úgy mosolygós szemforgatással kigombolta a mellényét és kibújt belőle, majd leterítette maga mellé, színpadias mozdulattal jelezve, hogy a rögtönzött ülőalkalmatosság előállt.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

Nem, nem hagyta hogy a szájába rakja. Ki tudja hogy az mit váltott volna ki! Elvette a másik kezéből a cigit és beleszívott, mint egy kis friss levegő ebben az őrült világban. Azon kezdett el gondolkozni hogyan is szidhatná meg hogy ilyen leplezetlen viselkedik, amikor elhagyta ajkait a végzetes mondat. Hív egy ubert. Egyre kezdett valóságosabbá válni ez a történet. Igen, ő ajánlotta fel, akarta is. Viszont Patrick elővette a zsebéből a telefont és már meg is rendelte. Még csak nem is volt ideje rendesen felkészülni lelkiekben a dologra! Mármint, egyáltalán rend volt otthon? Vajon nyitva hagyta a szekrényt ahol az összes mesefilmje van? Úristen, mi van ha igen? Úgy érezte magába a gondolatba is belesápad. S mi van akkor ha valami többet akar? Mi van ha tényleg közeledni fog? Mit fog akkor csinálni? Mármint, látott már olyan filmet de azért ez élőben egy egészen más történet. Ezer meg egy kétely, vörös zászlók hada lepte el az agyát, kétségbeesetten próbálta kitalálni hogy vajon neki akkor milyen gumit kellene használnia. Mert vannak méretek de... De ő még egyet sem vett. A szex és érzelmek olyan messzire állhatott tőle mint földtől a csillagok, egészen belezavarodott ezekbe a kétségbeejtő apró egysorosokba amik fel és eltűnek, új aggályokat hozva magukkal.
Amikor a másik felé nyújtotta a telefont, még csak megjegyzést sem tett arra milyen egyszerűnek tűnik, kicsit fehér arccal bámulta az arcába világító képernyőt. Tétován vette el, nem is pötyögte be azonnal a címet. Valamit mondani akart csak egyszerűen nem találta a szavakat, fogalma sem volt róla hogyan fogalmazhatná meg aggályait. A melles eset után annyit megtanult hogy mutogatni nem fog. Azt soha többet nem mossa le magáról.

- Nincs rend... Csak holnap jön a bejárónő. - nem, nem merte elmondani a valódi aggályait. Úgy gondolta ha túl sokat töpreng azokon akkor a sápadtságot átváltja a vörösség, a végén Patrick még tényleg kórházba viszi, azt gondolván össze vissza rohamozik előtte. Így előállt a klasszikus kifogással, mégis engedelmesen pötyögve be a kért információkat. Olyan természetességgel említette meg a bejárónő létét mintha minden egyes háztartáshoz tartozna egy, le sem tagadhatva milyen családból is érkezett.
A lélegezet szabályozásával próbálta visszanyerni a lelki békéjét, hiszen akkorra már elhatározásra jutott. Mindegy mi lesz, végigcsinálja. Ki kell derülnie, tudnia kell. Vajon tényleg... Tényleg csak a férfiakhoz vonzódik? Ami majdnem mindenki számára egyértelmű volt, talán önmaga előtt sem volt olyan nagy rejtély, ő mégis még mindig úgy kezelte mint egy talányt amit meg kell fejteni. És úgy döntött hogy Patrickot használja fel ezen céljaira. Nem a férfi volt az aki megigézte, rabul ejtette egy pillanat alatt ostoba szívét és úgy táncoltatja ahogy a kedvének tetszik. Nem-nem, ő használta fel. Nagyon erősen próbálta erről meggyőzni magát mert ha az első verziónál marad akkor ki tudja milyen önvádak hadát kezdte volna el újra sorolni. Egyszerűen csak próbálta megint előszedni a kategóriáit és egy olyanba rakni amit tud értelmezni. Szerette volna sokkal egyszerűbbnek látni azt az egész helyzetet, azt remélte attól visszakaphatja a magabiztosságát.

Amikor újra megjelent előtte a telefon képernyője finoman a másik kezéhez ért, elvette az eszközt tőle. Persze mindezt akkor ha hagyta és a főképernyőre lépve megnyitotta a telefont és bepötyögte a számát, aztán adta vissza hogy folytathassa a műveletet.

- Ha eltévednél. - fogalmazta meg sejtelmesen, ám vágyaktól mentesen a mondatot, nem fejtve ki mire is érti. Csak ott volt a száma és ennyi. Tartsa meg vagy törölje ki, ha nagyon akarja akkor megtalálhatja. Ezt vajon arra értette hogy akkora a lakása hogy elveszhet benne? Esetleg hív magának egy másik kocsit és majd kóvályoghat a környéken hajnalig? Vagy csak a mesékre célzott ezzel ahol olyan sokszor nem találtak haza a főszereplők? Utalva itt a mögöttes tartalomra, a karakter fejlődésére és útjára melyben az otthon egy magasabb lelki állapotot jelképezett sokszor? Esetleg épp ez jutott az eszébe és jól is hangzott?!

- Lakótárs? Sosem laktam mással együtt. Mióta elköltöztem. - csúszott ki száján a beismerő vallomás, kicsit kételkedve méregette a másikat, zavartan fonva össze hasa előtt a karjait. Milyen különös volt ez. Persze sok szegényebb emberrel volt dolga, főleg nőkkel akik keresték a cukrosbácsikat. Ám mindig megtudta lepni hogy ki milyen helyről származhatott. Együttélni másokkal, nem a saját szabályai szerint, gyűjtögetni a mindennapi falatra. Michelle és Antonio jutott eszébe erről, amikor a lakótársak témája felmerült. Hiszen ők voltak az egyetlenek akik közelebb álltak a szívéhez mint akárki más abban az elbaszott városban, az ő sorsuk számított, közös emlékképeik néha gondolatai közé furakodtak.
Michelle-t azután vette fel hogy a lakásba költözött, még csak meg sem fordult sohasem a fejében hogy egyedül fog takarítani. Teljesen nonszensz volt a felvetés is, még az anyja is segített a keresésben. Tehát ott volt az a lány, aki heti háromszor járt hozzá és állandóan beszélt. Mindegy épp milyen hangulata volt, lehetett nagyon emelkedett vagy nagyon rossz, mindig valamilyen anekdotával elszórakoztatta ha ott volt. Ezért is tanulta meg hamar hogy azokon a napokon még a kerületet is elkerülje. Viszont egy éjjel megjelent nála, egy kisfiúval a karján, esőtől ázottan, kisírt szemekkel. Kirakta őket a lakótársa, nem tudott hova menni, a szülei más városban élnek, éjjel volt már. Ő is egy volt a sok szerencsétlen közül aki nem határozhatta meg a sorsát, mindig osztozkodnia, kuporgatnia kellet a boldogulása érdekében. Valahogy ez a kép, Antonio nagy fekete szemei jutottak eszébe ahogy hallgatta Patrick szavait. Az ő kis, igencsak úrifiú elméjében, ha valakinek lakótársa volt az már azt jelentette hogy alig tud megélni a városban.

- Sajnálom... - mondta őszinte részvéttel a hangjában, reagálva erre a tragikus tényre. A legtöbben, már akik jobban ismerték, a cégtársa és Michelle pontosabban, nagyon kitudtak akadni a hasonló gesztusaitól. Olyan hamar és könnyen látta meg bennük az árva gyereket hogy az valami tragédia volt. Ezért is hagyott Michelle-nek és Antonio-nak sokszor ajándékokat az asztalon, vagy fizette az ebédjét a dolgozóknak. Nem volt nagy segítség mégis jobban érezte magát tőle. Kipipálhatta hogy jó volt aznap is, még ha Michelle már rég próbálta a fejébe verni hogy azért ennél többet is tudna csinálni. Még nem sikerült egy nagyobb jótékonysági kampányra rávennie, számára ez nem tűnt egy jó befektetésnek.

Halovány grimasz jelent meg az arcán a kijelentésére, miszerint kedvelné őt. Ennyire kiszámítható lenne? Szeretett volna valamit odapörkölni de nem is tudta hogy hirtelen megteheti-e. Hiszen szegénynek nincsen semmije... Bár általában ez az együttérzés jött és ment, nem tudott túl sokáig keseregni mások bajai fölött. Ahhoz túl erősek voltak a saját negatív érzései. Csak a nadrág megemlítése enyhített kicsit a morcosságán, bár látszólag tényleg nem akart leülni míg a mellény le nem került a földre.

- Te egy igazi úr vagy Patrick Byers. A szakadtas ruháid igazából egy herceget lepleznek. - mondta ki saját gondolatait hangosan, gúnyos mosollyal az ajkai szegletében foglalva helyet a másik mellett a földön. Somolygott magában mint egy rossz gyerek aki megint valami csínytalanságot követett el a másik ellen. Olyan felszabadultnak érezte magát hirtelen. Már hónapok, hónapok... Nem is, évek óta nem történhetett ilyen vele. Ott volt a másik mellett, önmagából kivetkezve, édes ajkai emlékében fürdőzve. Nem látta őket senki, övék volt az utca hirtelen, egy néma, a titkukat jól megőrző tér, mely nem számoltat el, nem fog később elárulni. Hacsak az utcai kamerák, melyek folyamatosan fürkészték a terepet, nem fecsegik el ezt az ártatlan titkok a rosszakaróiknak.

- Patrick... - törte meg hirtelen a csendet míg várakoztak, fontolgatva magában hogy megszólaljon-e, merje-e felfedni önnön gondolatait a másik előtt vagy egyszerűbb lenne ha hallgatna és csak sodródna az árral?

- Akkor... akkor. - hirtelen egyre érdekesebb lett a nadrágja, gondosan simította el a kósza ráncokat, tekintetével a cipőjét fürkészte, mintha annyira hívogató lett volna hirtelen. - Most... Hogy. Tudod. Ami... történt. Az előbb. Veled. Meg velem. - nem mondta ki hogy csókolóztak, a világért sem ejtette volna ki a száján mert az csak fokozta volna a zavarát mely megint kezdett eluralkodni a testén. - Akkor... Ez... mit jelent? Vagyis... tudod. Jelent... Vagy... nem? Vagy... csak. Csak... véletlen volt. El... eldőltünk. Vagy ilyesmi. - sandított fel a másikra de gyorsan el is kapta a tekintetét, inkább újra a földet pásztázta a tekintetével, kezeit a térdein nyugtatva. Szabad fordításban a kérdése annyi lett volna, hogy mi lesz ezután? Mit jelent neked ez a csók? Neked ez számít egyáltalán valamit? Mert nekem a világot jelentette. Te voltál az első, az egyetlen. Nem is tudnék csak így mást megcsókolni hirtelen. Vagy neked nem is számított igazán a dolog? Csak egy mindennapos mozdulatsor amit unosra gyakoroltál már? El is kellene felejtenünk az egészet? Mondjuk azt hogy csak egy baleset volt és más semmi? Elmenekülhetsz ha akarsz. Lehet összetörik a szívem de felállok. Mindig ezt tettem, ezután is ezt fogom... Miattam nem kell aggódnod.

Jó ötlet volt-e? Határozottan nem. Nem kellett hozzá túl erős beleérzőkészség, hogy a vak is láthassa Wil aggályait, és bár ő maga jobban ura volt a testbeszédének, arcjátékának, szemtelenül magabiztosnak ható mosolyának, belül mégis újra és újra megkérdőjelezte a döntését. Azt ismételgette magában, hogy csak felugrik hozzá beszélgetni, ismerkedni, ám ha ezt hangosan is kimondta volna, mindketten érezhették volna, mekkora hazugság. Két határozottan nem heteró srác, akik az imént estek bele egymás szájába az utca közepén, nem csak teázni és filmezni szokott utána a négy fal által rejtett, leszűkült valóságban. És Patrick erre nem állt készen. Annyi hosszúra nyúlt éjszakával a háta mögött nem akarta, hogy a mostani véget érjen, így igenis abba kapaszkodott, hogy semmi több nem fog történni köztük, vagy ha mégis...
- Felajánlanám, hogy seperc alatt rendet vágok, de azt vettem észre, a férfiak rosszul viselik, ha egy másik srác szín szerint pakolja sorba az alsóikat. - Chace legalábbis üvöltözött vele, miután egy energiától túltengő vasárnap délután beszabadult lakótársa szobájába és kitakarított, beleértve az ágynemű kimosását és a ruhásszekrény átrendezését is. Pedig igazán takaros rendet vágott, mégis megtanulta, hogy ha alsónadrágokat akar sorba rendezni, kénytelen a saját szobájánál maradni. Azon a tényen egy percig sem ragadt le, hogy Wilhez külön személyzet jár, hiszen a szülei és a nővére is hasonló körülmények közt éltek. Ő maga ugyan jobban szeretett a saját kezével rendet tartani, de ha lett volna rá pénzük, Chace-hez biztosan felfogadott volna valakit - lehetőleg hapsit, úgy biztosan nem fektette volna meg az illetőt már a második munkanapján.
Készségesen odaadta a telefonját másodjára is, meg sem fordult a fejében, hogy a berepedt képernyőjű android különösebben felkeltené Wil érdeklődését. Amint visszakapta és szembesült a számsorral, valamint annak mögöttes jelentésével, egy eddiginél is szélesebb mosoly jelent meg az arcán és az a furcsa, megfoghatatlan melegség szétömlött a bordái alatt. Számára azt jelentette, hogy a jövőben is számíthat a kettejük közti kapocsra, és ez a sejtelmes ígérete a hosszabb távnak melengette a lelkét. Elmentette a fiú nevét, aztán pötyögött még valamit, és amikor eltette a mobilt, az ő arcán is ugyanolyan ravaszkás mosoly csücsült, mint Wilén. Néhány pillanattal később Wil telefonja jelzett, hogy sms-e érkezett.
- Ne nézd meg! Majd ha már elmentem később. Csak dobtam egy sms-t, hogy neked is meglegyen a számom. Tudod, ha... Eltévednél. - Mosolya kiszélesedett, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy a titkos kis üzenet ne láthasson idejekorán napvilágot. Nem akarta elrontani a későbbi meglepetést, sem azt a kis örömöt, amit igyekezett abba a néhány szóba belecsempészni.
- Annyira azért nem szörnyű! - Az a részvétteljes "sajnálom" megnevettette. Nem teljesen értette, miért tartotta Wil olyan szörnyűnek a lakótárs hírét, de Chace-t ismerve Patricket nagyon is mulattatta a gesztus, mégis úgy érezte, védelmébe kell vennie szerencsétlent, mielőtt elterjeszti a város felsőbb köreiben, milyen sanyarú sorsa volt otthon.
- Chace elég nagy tahó, de jó tudni, hogy az éjszaka közepén is számíthatok valakire. Nagyon sokszor kapart már fel a földről, és egy légtéren osztozni vele néha vicces tud lenni. Nem cserélném el semmire. - Pedig megtehette volna, a szülei bármilyen lakást alá tettek volna, csak hogy méltóbb életkörülményeket biztosítsanak számára, elszakítva attól a barbár, negatív punk hatástól, amit a szemükben a lakótársa képviselt. El sem tudta képzelni, hogy egyedül éljen, biztosan beleőrült volna a magányba, és ez a gondolat önkéntelenül is eszébe juttatta, vajon Wil nem érez-e hasonlóan néha.
- Látod, már csak a fehér ló hiányzik! De bármilyen nehezen is nézed ki belőlem, én is késsel-villával szoktam enni. - Attól még, hogy szeretett addig üvölteni a basszusra, míg be nem rekedt, vagy míg a szomszédok rájuk nem hívták csendháborításért a rendőröket, sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy átadja a helyét a buszon egy idős néninek, vagy megtartsa az ajtót mások előtt. Az udvarias rocker kisugárzásával valószínűleg egy egészen új műfajt képviselt. A példa azonban, még ha viccként is hozta fel, valójában pontatlan volt, ugyanis voltak olyan péntek esték, amikor imádott kézzel-lábbal, mocskosul zabálni a tv előtt, a kanapén. De hát melyik korabeli férfi nem megy át ilyen időszakokon?
Nem tervezte megtörni a csendet, Wil mellett ücsörögve nem érezte kínosnak egyetlen percét sem. Sőt, a jókedve még mindig ott pezsgett a vérében, pedig a drog hatása már eltompult. A csók felülírta. Pedig csak egy egyszerű, rövid aktus volt köztük, néhány érzéki dobbanás. Ha Wil tudta volna, hány férfi és nő szájában járt már az elmúlt huszonkilenc évben, valószínűleg undorodott volna attól, hogy... Tőle. Valójában tőle, hiszen a múltbéli és a jelenbéli tettei egyaránt őt képviselték. Minden, amit tett, ő maga volt. Züllött és erkölcstelen. Ahogy erre gondolt, hirtelen bűntudata támadt, amiért egy szárnyát bontogató, épp csak a sötétből a világosság felé tapogatózó fiú tisztaságát készült bemocskolni a társaságával.
A nevét hallva kérdő hümmentéssel billentette felé az állát, jelezve, figyel, a tekintetét azonban képtelen volt levenni az égről, fölfelé pásztázott és csillagokat számolt. Kereste azokat a képeket, a kis göncölt például, amiket fel tudott ismerni, ám az utcalámpák fényétől nem sokat látott. Az "előbb" volt a hívószó, melyre végül a mellette ülőre kapta a pillantását. Bátorító érdeklődéssel, türelmesen fürkészte, egyáltalán nem sürgette, kíváncsian kivárta, hogy a maga tempójában megszerkessze a kérdést, és közben igyekezett mielőbb dekódolni a mögöttes üzenetet.
- "Eldőltünk"? - kitört belőle egy harsány, szusszanásnyi nevetés, mely dorgáló fejrázásba torkollott. Némán megrótta magát, hiszen nem akarta megbántani, de a feltételezés olyan édes volt, képtelen volt nevetés nélkül megállni. - Nem, hidd el, nem estem rá véletlenül a szádra. - Ám hirtelen fogalma sem volt, hogy akkor mivel is magyarázza meg. Nem akarta hamis ábrándokba ringatni sem őt, sem magát. Nem siette el a választ, a fiú profilját kezdte el tanulmányozni azon töprengve, meg kellene-e mondania, hogy nem keresi a szerelmet és nem szokott randizgatni sem, és bármi többet remélni tőle butaság. Az csak az érme egyik oldala lett volna, a másikat azonban korainak érezte felfedni. Míg e képzeletbeli karikát pörgette az ujján azon töprengve, fej vagy írás, addig a Wil felé eső kezével oldalra nyúlt. Óvatosan cserkészte be a fiú térdén pihenő kezét, először csak az ujjai külső peremét érintve, és ha nem húzódott el tőle, akkor simult be alá, hogy tenyerébe fogja a másikét. Volt a gesztusban valami, amit a csóknál is intimebbnek érzett, mégsem visszakozott.
- Tudod, az egy tévhit, hogy a melegek minden hapsira rámozdulnak. A lakótársamat ezzel tartom terrorban, mert szeretem szívatni, de amúgy nem így van. Mindenkinek megvan a maga ízlése, pont mint a heteróknak. És nekem tetszel. - Ennyi talán még nem volt túlzás, ennyi talán még belefért. Hiszen igaz volt, mégsem árult vele hamis ígéreteket. Volt valami Wilben, amihez az első perctől vonzódott, és azzal, hogy ezt bevallotta neki, azt remélte, a fiú önbizalmán is lökhet egyet. Úgy látta, voltak vele gondjai.
- Már a mosdóban megfogtál a menő stílusérzékeddel és a humoroddal, meg a hosszú szempilláiddal, de nem akartalak megijeszteni. - Hiszen amikor vallott a sikátorban, Wil akkor is ösztönösen menekült előle, ezek után meg hülye lett volna udvarolgatni. Ráadásul egyáltalán nem tűnt már akkor sem és még most sem annak az egyéjszakás típusnak, így Patrick le is húzta a listájáról, nem akart elrontani egy épülő barátságot. Ehhez képest most jól megcsinálta magának...
- Ne vedd ezt rossz néven, de ellenállhatatlanul aranyos tudsz lenni, főleg, amikor puffogsz. Meg amikor zavarban vagy. Az imént elkapott a hév és... - Eddig a kezüket stírölte, már ha Wil nem húzta el a magáét, most viszont összeszedte a bátorságát annyira, hogy felnézzen az arcára, és ettől rögtön megakadt a gondolatmenetében. Tévedett, a drognak egész biztosan dolgoznia kellett még a szervezetében, mert ahogy ilyen közel ücsörögtek egymáshoz, ismét elkapta a vágy, hogy magyarázkodás helyett egyszerűen csak megcsókolja. Mi az ördög volt a cuccban, amit Wiltől kapott? A tenyere forrósodni kezdett már csak a gondolattól is, mennyire civilizálatlanul, ösztönlényként viselkedik, amikor szerencsétlen srác még nem is coming outolt rendesen.
A felismeréstől elnyílt kissé a szeme.
- Én voltam az első csókod? - Fogalma sem volt, milyen válaszban reménykedett.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

Szín szerint az alsókat... Ő alkalom és márka szerint is rendeztette az összes ruháját. Amitől Michelle az elején majdnem agyfaszt kapott, többször kiakadva hogy lehet ennyire hárklis az egészre. Sajnos a lánynak lassan meg kellett tanulnia az össze tervező nevét, mikből készülnek a ruhák, a fekete legkülönbözőbb árnyalatait. Ha esetleg tévedett volna, bármiben is, azt igen hamar megérezte. Nem, nem lett elbocsájtva vagy levonva a fizetéséből. Csak kapott a telefonon egy képet, alatta egy hosszabb monológgal hogy mi a különbség a fekete különböző árnyalatai között. Amikor elkezdte egy újabb passzusban kifejteni a grafit és az elefántcsont-fekete apró, ám annál feltűnőbb eltéréseit azt hitte összetöri a telefont. Vissza kellett fognia magát mert egyébként is Wiltől kapta. Bár abban a pillanatban inkább érzett megbánást mint hálát amiért elfogadta. Szóval azért adta oda az előző szériás iphone-t, hogy pontosan láthassa a részleteket? Az ilyen apró hülyeségeivel az őrületbe tudta kergetni. Csak azért nem mondott fel mert jól megfizette. Bár akkor kezdett azon gondolkozni hogy az tényleg jónak számít-e.

Már épp nyúlt volna a mobil felé amikor Patrick megállította. Felvonta a szemöldökét és kíváncsian nézett a másikra. Sms? Tetszett neki az ötlet, még ha lassan de biztosan a kíváncsiság kezdte is felőrölni az idegeit. Vajon mit írhatott benne? A keze a zsebében megpihent, elégedetlenül simítva végig a hideg fémet. Legszívesebben kijátszotta volna és gyorsan megnézi, csak akkor az egész meglepetés az értelmét vesztette volna.
Ez volt az a játékos flört amiért annyira oda voltak a csajok? Most először vett részt benne. Vagy ez egyáltalán annak számított? Ez még a barátság vagy már valami egészen más kategóriájába tartozott? Mosolyogva hallgatta ahogy védelmébe veszi a lakótársát, valahogy hitetlenkedve rázva meg a fejét az érveire.

- Az a legjobb segítség amiért fizetsz. Utána nem maradsz az adósa. Apám mindig ezt mondja. - oh igen, a híres Mueller mondás. Az apja ága nagyon büszke, tartózkodó emberekből állt, ezeket a tulajdonságokat Wil is magán viselte mint terhet, a skarlát betűt melytől sosem vegyülhetett el a társai között. Hittel és átéléssel mondta, ő tényleg ezt vallotta magáénak. Azt gondolta nem szabad másokra támaszkodni, csak úgy elfogadni dolgokat mert lekötelezetté válhatsz. Megfizetett mindent és mindenkit, busásan is ha kellett, azt főleg akkor ha maga mellett akarta tartani az illetőt. Mint Michelle esetében is. Ő volt az egyetlen horgonya a való világhoz lent a mélyben, az örvénylő káosz tengerében mit gondolatai és addikciói keltettek.

- A telefonod pedig egy katasztrófa. Van otthon néhány iphone elfekvőben, elvihetsz egyet. Úgysem használom. - most az egyszer nem volt célja a felajánlással. Tényleg odaadta volna és nem rója fel a másiknak. Az emelkedett hangulat vagy a kapocs, mely az ő elméjében egyre szorosabbnak tetszett, ezek mondatták ki vele ezeket a dolgokat? Vigyázott a holmijaira, főleg a ruhákra, ám annyira nem ragaszkodott a tárgyakhoz. Csak elfekvő elemek voltak melyek kitöltték az üres teret az életében. Az az elem meg épp nem kellett. Vagy ezzel, hogy mindent is odaadott volna, csak szerette volna még jobban magához láncolni? Azt hitte hogy a tárgyak fogják majd megalapozni a másik szeretetét, esetleg keltenek benne annyi bűntudatot hogy ne tűnjön el? Maga sem tudta volna megmondani de bele sem szeretett ebbe gondolni. Túl nehéz és sok kérdés merült fel a témában amikre nem akart válaszolni. Főleg akkor nem.

Amikor a másik elkezdett nevetni a zavaros magyarázatára elvörösödött, kényszeres mozdulattal túrt a tincsibe és nézett félre, ne kelljen látnia a másik gúnyos vigyorát, melyet ő annak vélt abban a percben. Nem is értette hogy tudott ennyire ostoba lenni. Legtöbbször annyira artikuláltan fejezte ki magát, annak ellenére is hogy nem volt diplomája, viszont előtte... Már nem tudja hanyadik alkalommal járatta le magát. Lehetett volna meztelen, akkor sem érezte volna jobban magát. Pontosabban... Nem, nyílt fényben nem tudott volna előtte levetkőzni és abba a gondolatmenetbe még véletlenül sem akart belecsúszni. Mi volt ez a varázs, a parázs a mellkasa mögött mely egyre jobban égette? Többször nyúlt a gyógyszerért de belátta, az nem fog ezen segíteni. Valami egészen más kavarog a gyomrában, már a rosszullét veszélyével fenyegetve.
Egyedül finom, érdes ujjainak az érintése rázta fel, egy újabb áramütést érezve vékony testében. Körülnézett, nem látott senkit sem az utcán, így nem húzta el a kezét bár láthatóan jóval éberebb lett. Mint egy sas, úgy leste a környező utat és járdákat, hogy még időben elkaphassa a kezét ha arról van szó. Annak ellenére is hogy nem szívesen engedte volna el azt. Kellemesen bizsergett a keze, idegességében a tenyere izzadt, vékony ujjai finoman csusszantak a tenyerébe, mintha végre újra otthon lennének.

Patrick magyarázata... Nem is tudta elsőre eldönteni hogy milyen érzéseket váltott ki benne. Zavarban volt mégis boldog legbelül, azonban ugyanabban a percben tanácstalan is. Tetszett neki, megcsókolta és ennyi? Tényleg ennyire egyszerű lett volna az egész? Csak ő tulajdonított nagyobb jelentőséget a testi kontaktusnak mint mások, mint ő? Neki nem csak egy egyszerű csók volt ami bármikor megtörténhet, még ha ez volt az utolsó terve is az estére. Boldog volt és mégis szomorú, egyre hülyébbnek érezte magát az egész szituáció miatt. A kellemes érzés ami átjárta elkezdett megfakulni, a valóság dübörgött a rózsaszín illúziói mögött.

- Nem vagyok menő. - mondta kelletlen, szabad kezével idegesen morzsolgatva az ing ujjának a csücskét ujjai között. Elkapta a hév. Persze, mindenhol ez van. Egymásnak esnek és aztán eltűnnek, nem igaz? Lehet az sms is annyiból áll hogy viszlát vesztes? Szeretné így eltölteni az éjszakát? Tényleg kipróbálni, a bármit is, vele? Aki ki tudja felfog-e újra bukkanni valaha az életében? Nem kellene hogy... Különlegesebb legyen? Mit fog érezni évek múltán ha vissza kell emlékeznie rá? Az első gondolata, miszerint akár túl is lehetne rajta, valahogy egyre... idegenebb és távoli lett. Ekkor hangzott el a kérdés. A kérdés amire számított és nem is, rögtön felrázta a tehetetlenségéből.

Ujjai könnyedén kicsusszantak a másik kezéből és felpattant a helyéről, újdonsült erővel lépve ki az útra, megteremtve egy békés távolságot kettejük között.

- Miii....? Micsoda?! Neeem! Dehogyis. Nem. Egyáltalán. Pff. Nem. - színlelt teljes felháborodást ahogy csípőre tette a kezeit és feltűnően ágaskodott az úton, nagyon várva a kocsijukat. - Ez... Nekem is. Egy... Mindennapos dolog. Hiszen... Tudod. Khm. Állandóan... kurvákkal vagyok körülvéve. Csak fizetek. És annyi. Volt minden. Is. - fordult vissza felé, a tekintetét ugyan kerülve, ám minél nagyobb átéléssel próbálta előadni a tapasztalt felnőttet aki tud partner lenni, nem kell kisfiúnak hinni. Megint nem tudott mit csinálni a kezeivel, úgy tűnt nála ez egy ilyen nagyon rossz szokás volt ha felkavarták lelkének nyugodt állóvizét. Csípőre tette, egyszer csak az egyik, majd a másik oldalon, beletúrt a hajába, a nadrágján lévő láthatatlan szöszöket fogta meg, a vállait igazgatta.

- Ami meg volt, az előbb. Engem sem érdekel. Meg. Nem is volt... Tudod. Semmi. Semmi. Az égvilágon semmi. Csak... egy rosszul sikerült... baráti... - hagyta itt félbe a gondolatot mert nem talált jelzőt rá, inkább folytatta máshogy. - Értem. Engem... Én nem vagyok érzékeny. Engem ezek nem érdekelnek. Tök jól vagyok. Még ide száz kurvát... felőlem csinálhatjuk napestig. Előveszem a hóesést és egész éjjel pöröghetek, tényleg nem számít. Mindig ezt csinálom. Jól vagyok. És te is... Mert... ez nem volt semmi. Semmi. Haverok vagyunk. Akik mást nem csinálnak. Csak haverkodnak. Normálisan. - már majdnem belelednült volna a magyarázkodásba amikor lassan feltűnt egy kocsi, amire próbált nem látványosan fellélegezni. Ha vallásos lett volna akkor biztos megköszöni az istenének.
Mit mondhatott volna erre? Hagyja veszni maradék becsületét is és kiskutya szemekkel nézzen a másikra, hátha az hazaviszi a végén? Nem, ennyi tartás még volt benne. Patrick-nak ez egy kisujj gyakorlat lehetett, neki a világ nyolcadik csodája. Megesik, de ezt nem mondhatja el. Úgy érezte hogy titokban kell tartania, elrejtenie mint egy kincset, megteremteni egy távolságot kettejük között, mert a másikat nem érdekelte. Ő csak követte a teste hívó szavát. Vagy neki is csak az volt? A hormonok közjátéka? Annyira zavarban volt, olyan sok dologra nem tudott magyarázatot találni.

Amint lehúzta a vezető az ablakot bedugta a fejét és leegyeztették a nevet, megkönnyebbülten és igen fürgén csusszant be a hátsó ülésre, úgymond fellélegezve hogy sikerült megszabadulnia a kaníos szituációtól, még ha nem is sejthette meddig fog tartani ez a pillanatnyi szerencséje. Az ajtót nyitva hagyta, átcsúszott a másik oldalra hogy Patricknak ne kelljen megkerülnie a kocsit. A nyitott ajtó felé hajolt, egy erőltetett mosolyt varázsolt az ajkaira.

- Akkor... jössz?

Látta Mueller papa szavajárásában az értelmet, hazugság lett volna a fejét csóválnia - persze ettől függetlenül azért rosszallón csóválta, de közben értőn ingatta is, mert valahol megértette ezt a hozzáállást is. Az ő szülei is így gondolkodtak. Bármi kellett, rögtön a pénztárcájukba nyúltak, és valószínűleg (bár ebbe ijesztő volt belegondolni), ha Patrick nem dönt úgy, hogy önállósodni akar és nem fut bele már rögtön az elején Chace-be, ő maga is ilyen lett volna. Nem fáradozott volna másokkal, mindenből a legjobbat szerezte volna be és mindenkit csak addig szerzett volna meg magának, hogy utána kedve szerint eldobhassa, ha rájuk unt. Barátokat is. Ha jobban belegondolt, Wilsonban egy kicsit magát látta, azt a srácot, aki belőle is lehetett volna, ha nem borzasztja el a családját egy korai coming outtal és nem utasítja el az anyagi támogatásukat.
- A legkönnyebb, talán. De a legjobb mindig az önzetlen segítség, amitől még te is jól érzed magad, nem csak az, akinek segítesz. - Emellett mellszélességgel kiállt, ha kellett, hiszen ennek a híve volt egész életében. Mint amikor segítettek kifesteni Pete-nek a kocsmát, vagy amikor jótékonysági koncerteket szerveztek Christie fiának, vagy akár a ma este, amikor eldöntötte, hogy megízlelteti a szabadságot Willel. Nem várt cserébe semmit, mégis drogként hatott rá a tudat, hogy jót tehet, hogy talán megadhatja azt a hiányzó löketet, az első lépéshez szükséges, embertelen erő egy szeletét. Imádta ezt az érzést. Hiúságból? Arroganciából? Ennél mélyebben sosem elemezte saját szándékait, mégis meg volt róla győződve, hogy teljesen őszinték és jóindulatúak voltak.
Az ajánlat hallatán szemügyre vette egy pillanatra a mobilját, hogy lássa, vajon mégis mit talál annyira szörnyűnek benne a másik. Szerinte szép darab volt, bár igaz, a képernyője elrepedt, mikor még jómúltkor elkapták és megverték egy klub mögötti sikátorban, azóta meg nem volt kedve lecserélni, mert telefonálni és játszani rajta így is lehetett.
- Ugyan, még működik, nincs ennek semmi baja. - vágta végül zsebre a mobilt, aztán pár pillanatnyi gondolkodás után, hálás mosollyal hozzátette: - Túl kedves vagy hozzám. Ha tényleg nem bánod... - Úgy vélte, majd később visszatérnek a témára, amikor már Wilnél lesznek és látják azt is, merre és hogyan alakul az estéjük. Nem szeretett nagyobb értékű dolgokat elfogadni másoktól, de megbántani sem akarta Wilt, amiért eddig mindent visszautasított, ami tőle jött. Kivéve a drogot, azzal meg egész érdekes helyekre jutottak eddig.
- Menő vagy. - Reggelig is eljátszhatták volna a nem-de-nem-de játékot, Patrick eltökélten űzte az ilyesmit, és általában mindig győzött. Ha valamiről meg akarta győzni a másik felet, addig nem nyugodott, míg célt nem ért. De hogy mutathatta volna meg Wilnek, mi teszi menővé? Nem a pénze volt, sokkal inkább a kisugárzása, a stílusa, ám ezt nehéz volt tükörként valaki elé tartani, aki a legkevésbé sem hitt benne.
A meleg eltűnt a tenyeréből, hűvös érintéssel zárta össze ujjait a levegőn, ahogy a fiú felugrott mellőle. Meglepettsége hamar átcsapott fojtott mosolygásba, ahogy leesett neki a tantusz. Szóval, tényleg ez volt az első csókja hapsival. A nőket illetően már nem mert volna ilyen határozott következtetést leszűrni, Wil akadozó hadoválása ugyanis itt-ott meggyőzőnek hatott, de hogy meleg fronton Patrick vett el egyfajta szüzességet tőle, azt felesleges lett volna tovább tagadnia. Mégsem szólt közbe a másik színjátékába, hagyta, hogy próbálja meggyőzni, ő közben igyekezett azt lerendezni magában, bűntudata van-e, amiért elvett egy ilyen fontos dolgot Wiltől. Lehetett volna az első különlegesebb is, mint amit ő az utca közepén nyújtani tudott... Merengéséből azonban hamar felrázta a mentegetőzés másfelé kanyarodása. Értetlenül pillantott fel Wilre, próbálta kibogozni, mégis miről beszél, aztán ahogy leesett neki, egy pillanat alatt ő is talpon volt.
- Várj, én nem... - De a fiú annyira mondta, ő meg sosem volt az a típus, aki csak úgy félbeszakítana másokat ilyenkor. Enyhe kétségbeesés ébredt benne, ahogy minden egyes kimondott szóval távolabb kerültek a valóságtól. A bűntudattól, most már határozottan érezte, diónyira szűkült a gyomra, folyamatosan kereste hát a lehetőséget, hogy közbeszóljon és felvilágosítsa a másikat. Tény, hogy olyan sokat nem jelenthetett, mint Wil számára, de egyáltalán nem volt célja megbántani, vagy azt éreztetni, hogy ez csak rutin volt, egy próba, egy pipa egy nem létező listán. Épp az ellenkezőjét próbálta hangoztatni, hogy Wil annyira az esete, és... És innentől fogalma sem volt, hogyan magyarázhatta volna tovább, de meg akarta próbálni. Meg kellett próbálnia.
- Wil, ez egyáltalán nem... - Az a rohadt kocsi persze pont akkor jött meg, mikor rászánta volna magát, hogy baritonján emelve véget vet a fiú szócunamijának. Patrick magában mérgelődött egy sort, a hajába túrt, majd könnyedséget erőltetve magára odaintett a sofőrnek, megerősítve, hogy ők rendelték a fuvart. Figyelte, Wil hogyan tűnik el a hátsó ülésen, majd ahogy kiszólt hozzá, vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna. Nem hagyhatta, hogy az este ilyen félreértéssel érjen véget.
- Naná!
Minden egyes perc örökkévalóságnak tűnt. Nem akarta folytatni a kocsiban a beszélgetést, de azt sem akarta éreztetni, hogy a szőnyeg alá söpörték a dolgot és tovább léphetnek; néma csendben ücsörögni tíz percen keresztül pedig elképesztően béna lett volna, így Patrick elővette extrovertált énje legszebb részét és beszélgetést kezdeményezett a sofőrrel. Könnyedén elcsevegett vele mindenféléről, a környékről, az uberkedésről, Brooklynról, ahol mindketten felnőttek. Elmesélte azt is, milyen partiról jöttek, milyen menő ruhákat láttak, aztán még hozzátette, a mellette ülő mekkora ász egyébként a divatszakmában és milyen vagány webshopja van, amin a sofőr kifejezetten meglepődött, mert hát ilyen fiatalon?! Patrick viszont rálegyintett, hogy a kor nem számít. Közben nem figyelte a környéket, nem is igazán ismerte errefelé a járást, még a címet sem látta, amit Wil bepötyögött a telefonján, így csak abból jött rá, hogy megérkeztek, amikor az autó lassulni kezdett alattuk és a sofőr megkérdezte, hol tegye ki őket.
- Eddig te álltál mindent, úgyhogy ez most az enyém. - fordult végül Wilhez, jelezve, ő szándékozik fizetni, és ha a fiú hagyta neki, akkor Patrick lebeszélte a sofőrrel, hogy Uber-casht használ. Dobott is rá némi borravalót, mielőtt megköszönte volna a fuvart és kiszállt volna a maga oldalán. Ha Wil is arra jött, fogta neki az ajtót. Most először nézett körbe alaposabban, szemügyre véve a környéket, magában elemezve azt, mennyire illik a képhez, amit Wilről alakított ki.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

- Ne legyél naiv Patrick. Ha nem fizeted meg akkor leszarnak. Csak egy kis ostoba kölyöknek látnak akinek ezüst tálcán nyújtottak mindent és még ígyis életképtelen. - ~ Ha fizetsz akkor legalább látják a hatalmat mögötte. ~ fűzte hozzá gondolatban. Mennyiszer látták őt is így. Csak egy kis kölyöknek... Egy nagyon elbaszott alaknak aki sosem fog tudni magával semmit sem kezdeni. Nők, férfiak, a lenézés a tekintetükben. Amint a gyengeség jeleit mutatta már semmi sem volt. Dühösen kapaszkodott ebbe a gondolatba, az arany igazságba mely úgy érezte mankót ad a mindennapokban. Szeretett volna olyan lenni mint Eddie. Normális. Szeretett volna a második fiú lenni, egy ténylegesen elkényeztetett gyerek és minden elvársnak megtud felelni, sőt. Szerette volna túlszárnyalni a testvérét mindenben, ám idejekorán meg kellett tanulnia hogy ez már csak fizikai adottságaiból sem fog bekövetkezni.  

- Akkor nem mondtam volna. Vagy gáz elfogadnod egy használt telefont? - hülyeség volt felvetni is. Csillant meg tekintetében a gondolat, zavartan túrva bele a tincseibe. Végülis elég jómódúak a szülei, segíthetik. Vagy... Szégyen lenne mástól elfogadni cuccokat? A drog más, az olyan mint az édesség. Jött és ment a köreiben. Viszont egy tárgy, ráadásul egy telefon. Lehet az már egy olyan pont volt amit nem szeretett volna átlépni. Esetleg meglátta mögötte az ártó szándékot? Aljasságnak vélné mert tudja, ezzel megláncolhatja? Persze, átlátszó taktika. A gazdagok egyik kedvenc fegyvere. A szegények elé vetni a morzsákat hogy egyre közelebb és közelebb csalogassák azokat. Ő is csak egy játékos volt, mint az összes többi. Mindegy mit tett vagy sem, sosem moshatta le magáról a múlt bűneit mik mindig ott leselkedtek agya hátsó szegletében, várva az alkalomra hogy mikor ingathatják meg a lelki békéjét.

Mire épp belefolyt volna a menő vagy nem menő vagyok játékba elhangzott a kérdés, aminek sikerült felforgatnia a kis lelkibékéjét. Magyarázott mint általában, úgy érezte sikerült úgy előadnia magát hogy az sikeres legyen. Egyszer és mindenkorra tisztázni akarta, ő nem függ másoktól. Őt senki és semmi sem bánthatja meg. Erős mint egy szikla, nem érintheti meg más, hacsak ő nem akarja. Általában pedig ódzkodott az ilyen feles és váratlan gesztusoktól. Így örült hogy megérkezett a kocsi, ahogy végre ott volt egy harmadik fél is aki kirántja a sötét gondolataiból és egy egészen új irányt ad a beszélgetésnek. A "veszekedés" miatt egy pillanatig kételkedett abban hogy Patrick bezsuppan-e mellé a kocsiba vagy sem és nem tudta volna megmondani mit érez akkor ha távol marad. Megkönnyebbülést, szomorúságot, örömöt?
Szerencsére a férfi vitte a társalgást, csak néha kellett egy mosollyal jutalmaznia a hülyeséget, esetleg forgatni a szemét mert megemlítette a webshopot. Nyilván meglepődött a sofőr, ő sem tett volna másképp. Egyedül megcsinálni mindezt? Nem, nem egyedül csinálta. Danny kódolt, ő vitte a ruhákat és a tervezőket, az alapokat pedig a családja vagyona hozta. Mindig szerette úgy beállítani hogy mekkora teljesítményt nyújtott ám a valóságban nem tartotta mindezt olyan soknak. Imádta a céget, alakítgatni és együtt nőni vele, csak az alapokat csinálta volna máshogy legszívesebben. Örült volna ha nem kap semmit sem a családjától és akkor tényleg megmutathatja, egyedül is képes mindenre. Vagy vajon lehetséges bármire is rámondani hogy csak a mi munkánk, a mi érdemünk? Vagy a családtól hozott értékek és javak mindig beárnyékolják a sikereinket? Ki is javította, mondta hogy van egy cégtársa, együtt viszik a céget. Emelkedett hangulatot teremtett a másik szerencsére, amit élvezett is. Olyan szívesen húzódott volna közelebb, beleolvadva az ő terébe, érintette volna meg a másiknak a kezét, csipkelődött volna újra valamivel. Ám a harmadik fél áldása egyben átok is volt, nem mert kibontakozni előtte. Egyáltalán azt sem tudta hogy később lesz-e mersze megint kezdeményezni vagy inkább tesz úgy mint aki csak barátként tekint rá? Míg a kocsiban ültek a lehető legközelebb húzódott az ajtóhoz, még csak egy halovány utalást sem téve arra hogy köztük bármilyen erkölcstelen jelenet történt volna húsz, vagy ki tudja hány perccel ezelőtt. Úgy érezte égnek az ajkai, az arca vörös, pedig már a drog nem munkálkodott benne annyira erősen mint egy órája. Nézte és csodálta a férfit titkon, próbálta elnyomni idegességét, kevés sikerrel.  

Amint jelezte hogy itt jó lesz a kocsi megállt, Patrick pedig már hajolt is hogy fizethessen. Nem akadályozta meg, bár felvonta szemöldökét a dologra. Mindent ő fizetett volna? Nem emlékezett ilyenre. Vagy csak a hóesésre célzott?

- Kérlek. - intett kegyesen, a saját oldalán kiszállva a kocsiból míg a másik rendezte az anyagiakat. Boldogan szívta be a város szmogos levegőjét míg ellépett a járműtől és a járdához sétált. Chelsea-ben élt, kelletlenül véve tudomásul milyen múltja volt a városrésznek és mekkora az LGBTQ közösség jelenléte. A galériákat szerette, sokszor elment a szabadidejében, csak az emberek néha... Túl könnyen képzelték azt hogy ő is oda tartozik. Az apjával választották a lakást, az egyik barátjuk éppítette, úgy gondolta pont megfelelő lesz számára mint első ingatlan. Nem volt olyan menő a környék mint amilyen a férfi viselkedéséből következtetni lehetett volna. Nem az Upper Eastside-on vagy a Garment-ben helyezkedett el, bár maga a ház kirívott a régi építésűek közül. Maga a környéken jó volt mégsem annyira fancy, csak egy nagyváros egyik kerülete ami nem volt se közel, sem távol a nyüzsgéstől.

- Jó... Akkor menjünk. Nem egy nagy szám. A lakás. - várta be Patrickot az ajtó előtt. Már megint nem vette észre magát. Az úrifiú, aki csak idegesítette a legtöbb ismerősét, még Michelle kitartó munkája ellenére sem tudott teljesen eltűnni, hogy legalább a normál emberek mércéjével próbáljon meg szerény lenni. Még mielőtt Patrick megszólalhatott volna újra nekikezdett a végtelen magyarázatainak. Szerette volna a kínos beszélgetés emlékét is eltörölni az állandó szómenésével, azt remélte hátha Patrick is lemond a témáról.

- Chelsea a város művészeti központja, több mint kétszáz galéria van a kerületben. Mindig kiállítanak valami újat. Nem mintha a modern művészetet nagyon újítónak lehetne nevezni. Kiraknak egy üres vásznat a falra és azt várják hogy több ezer dollárért megvegyem. Őrület. A legtöbb kép ami van a lakásban én csináltam... Vettem néhány vásznat és ráfestettem pár vonalat. Az egyiket megvették hétszáz dollárért. - nézett vissza vigyorogva rá míg haladt előre, az elektronikus kártya és kulcs kombinációjával nyitva ki az ajtókat. - Ha esetleg terveznél megölni, virtuális ajtónálló rendszere van az épületben, már minden szögből felvették a képed. - mutatott a sarokban lévő kamerákba míg a lifthez lépett és hívta azt. Már majdnem megakadt a beszédben egy pillanatra, viszont hullámzó idegessége megint a tetőfokára hágott, egyre jobban kezdett a helyzet valóságosabbá válni. Amint kinyílt a lift, aminek a falait tükrök borították, ő és Patrick együttese tárult elé életnagyságban. Olyan furcsa és hihetetlen volt az egész, sosem vitt fel magához senkit. Ha meg fel is vitt volna valakit, egy nőnek kellett volna lennie. Látta a másikon, ahogy megállt egy pillanatra, megütközve a jeleneten, már meg is szólalt volna, viszont valahogy muszáj volt legyőznie a saját bizonytalanságát. Ezért megint rákezdett a rizsázásra. Nagyjából ezért is tudta rávenni az embereket amire akarta, addig tudta nyomni a süket vakert ameddig meg nem unta, még ha eddig úgy is tűnhetett Patricknak hogy csendes, visszahúzódó művészlelkecske. Beszélt arról hogy új építésű a lakás, egy plasztikai sebész a szomszédja, látott már hírességet is egyszer az épületben, milyen jó hogy mindenféle szeméttel nem ragasztják össze a közös folyosókat, nameg mennyire biztonságos. Ha esetleg Patrick közeledett volna akkor elhúzódott, teljesen arra fókuszált hogy eladja magát és az életstílust, megmutassa hogy mennyire önálló és erős. Állandóan csak arra utalva vissza hogy nem számít neki mi volt közöttük, van egy fantasztikus élete, őt sem érdekli semmi sem.

- A cipőt le kell venni. - állt meg az ajtó előtt amikor felértek az ötödikre és az ajtóhoz értek, kritikus szemmel nézegetve a másik lábbelijét. Ez sem illett bele az ő elképzeléseibe.

Nem mindenben értettek egyet Willel, de nem is kellett. Patrick kifejezetten becsülte és tisztelte azon kapcsolatait, melyek nem feltétlenül csak közös pontokra és egyetértő bólogatásra épültek, hanem jókat lehetett vitatkozni és mélyebb eszmecserékbe is bele lehetett bonyolódni. Közben egymás világnézetét bővíthették, egymás határait, tabuit feszegethették. Az egymás iránt érzett szeretet ettől még ugyanúgy megmaradt, leszámítva néhány sarkalatos pontot, olyan különleges témát és esetet, amiben, ha nem jutottak dűlőre, akkor már temette is az adott kapcsolatot.
- Csak nem szeretném, ha kötelességnek éreznéd. - Jól ismerte a gazdagok dilemmáit, még ha nem is volt hajlandó átélni őket, a saját családján tökéletesen láthatta. Akinek sok pénze van, az sokszor úgy érzi, feltétlenül használnia is kell, ha bajbajutott embertárssal találkozik; a társadalom legalábbis ezt várja tőlük. Adakozzon, akinek pénze van, jótékonykodjon, adjon kölcsön... Patrick nem akart azért elfogadni egy telefont, mert az övé éppen törött volt, Wil pedig anyagilag megtehette, hogy lemondjon egyről a kedvéért, hiszen hogy nézett volna ki, hogy megteheti, és mégsem teszi. Azért akarta elfogadni a telefont, mert egy kedves gesztusnak szánta a másik, amellyel segíteni akart rajta. Talán elsőre nem érződhetett semmiféle különbség a kettő között, pedig az ő számára nagyon is sokat jelentett az az árnyalatnyi eltérés.

A kocsiból kiszállva egészen elbizonytalanodott feddhetetlennek hitt emberismeretén. Miközben mosolyogva intett a távolodó autó után, kétségek közt gyötrődve lesett el újra és újra Wil felé. Haragudott rá? Megbántotta? Megbocsátott? Elfelejtette a közjátékot? Felhozza, ne hozza? Patrick előtt számtalan lehetőség nyílt meg, és az, hogy egyiknek sem látott el a végére, nem tudta, melyikhez nyúljon, melyiket válassza, melyik illene a legjobban a jelenlegi helyzethez és kettejük hangulatához, egyszerűen megőrjítette. Úgy érezte, félt, ami nevetségesnek tűnt, hiszen nem szokott félni. Nem szokott idegeskedni. Izgulni, azt igen, a fellépések előtt, amikor az adrenalin olyan gyorsan száguldozik a vérében, hogy attól fél körülötte mindenki, egyszer csak felrobbannak az erei; vagy amikor egy helyes srác rákacsint a bárban és italt rendel neki, vagy amikor Ronnie és Chace megint egymást ölik és az egyikük azzal fenyegetőzik, hogy kilép a bandából. Igen, néha fordul egyet a gyomra, de ilyen szintű görcsöt és stresszt rég nem érzett. Hiszen ha rosszat szól, ha nem jól méri fel Wil hangulatát, vagy megint elrontja az épülgető kommunikációjukat valamivel, akkor bukhatja az egész estét, és ez valamiért ijesztő volt.
Ekkor eszmélt csak rá, hogy korábban azért nem tartott ilyesmitől, mert az összes partneréről tudta, átmenetiek csupán. Ha tizenkét órát sem húznak ki, hanem csak kettőt, mit számít már? Épp ezért nem tartott attól, hogy rosszul viselkedne vagy rosszat szólna mellettük. Wil azonban más volt, Patrickben most tudatosult, hogy vele hosszú távra tervezett, hosszabbra tizenkét óránál, így hát az este folyamán először lett ideges, ahogy bekúszott a bőre alá az a kellemetlen szorongás: mi lesz, ha elszúrom?
Némileg megnyugodott a környék láttán. A házak nem épültek aranyból, a kerítések nem voltak kolbászból és nem parkoltak fényűző sportautók az utca szélén. Épp olyan volt, mint New York bármely másik utcája, és így már nem is érezte úgy, hogy a jelenlétével lehúzná a színvonalat. Sőt, kifejezetten jól érezte magát, szerette a városnak ezen részét. Tiltakozott is volna egyből a fiú lakásra tett megjegyzésére, mondván, nem a lakberendezést kritizálni jött, sem pedig a padlóról enni, vagy a város legszebb panorámáját megtekinteni; minden megvan abban a lakásban, ami kellhet, és minden alatt Wilt értette volna (meg az áramot és a vizet, ami feléjük például gyakran luxusnak számított), de a fiú folytatta. Őszinte ámulattal hallgatta, egyfajta csodálattal, mely annak szólt, milyen ritkán találkozott bárkivel, aki legalább annyit fecsegett, mint ő maga.
- Te tudsz festeni? - bukott ki belőle hirtelen, és ekkor már a csodálata magának Wilnek szólt, az egész lényének, az újabb rétegnek, melyet sikerült lefejteni róla és bekukkantani alá, hogy valami olyat találjon ott, amely elkápráztathatta. - Mármint, hülye kérdés, festeni mindenki tud, meg énekelni is, de... Jól festeni? Woahh! - A mosolya elárulta. Ha tudatában lett volna ennek, akkor sem lett volna képes leplezni, mennyire elbűvölte őt a fiú, de meglehet, hogy nem mosolygott volna rá ennyire meghitten, mint ahogy öntudatlanságában tette.
- Uh, szólhattál volna, akkor megfésülködöm, vagy valami - vigyorgott rá Wilre, megjátszott hiúsággal igazgatva közben a haját, ahogy követte őt befelé. Abból ítélve, hogy megint egymással viccelődtek, Patrick azt szűrte le, hogy talán nincs harag köztük, és ettől az a kezdetleges szorongás, ami a gyomrából indult ki és megbénította lassan az egész testét, végre kezdett feloldódni. Így amikor meglátta a lift tükrében a kettősüket, meg akarta jegyezni - igazából maga sem tudta, mit mondott volna, csak érezte az ellenállhatatlan ingert, hogy megszólaljon és valahogy tudassa, mennyire tetszett neki a látvány. Olyan különbözőknek tűntek, mégis olyan egyformának, még ha ennek hangosan kimondva nem lett volna semmi értelme, Patrick számára mégis maga volt minden. De Wil ismét magához ragadta a szót, és mikor kinyúlt felé, hogy megérintse a tarkóján kiálló pihéket és a hajával játsszon, a másik pedig elhúzódott tőle, akkor rájött, hogy bedőlt a felszínnek. Mégsem volt köztük minden rendben, mint ahogy azt elsőre hitte. Az idegesség azonban nem tért vissza, sőt, meglepően nyugodtnak érezte magát, hiszen így, hogy azonosította a problémát, máris volt rá ötlete, mit kezdhet vele.
- Én is akarom, hogy plasztikai sebész legyen a szomszédom! - Vágyakozón sóhajtott, ám azt nem indokolta meg, miféle előnyökkel járna számára egy ilyen embert a közelében tudni. Zsebre dugott kézzel - kompenzálva azt, hogy Wilt nem tudta megérinteni - állt meg az ajtó előtt, készen rá, hogy belépjenek, ám az intelem hallatán először zavartan, aztán meglepetten rábámult a mellette állóra.
- Itt? A folyosón? - lesett körbe, kissé ostobának érezve magát, de hát volt, hogy cipőben aludtak egymás ágyában Chace-szel, így igazán elszokott az úri modortól. Kétkedése ellenére viszont nyomban ki is lépett előbb az egyik, majd a másik lábbelijéből (édesanyja sikoltott volna, ha látja, hogyan taposta le a sarkát), még akkor is, ha Wil csak bentre értette, ő ezzel akarta kifejezni az elhivatottságát, majd lehajolt és kézbe kapta a cipőket. - Egyébként ne nézz úgy szegényre, mintha menten el akarnád égetni. Ha rajtam múlt volna, tornacsukában jövök, de apám megfenyegetett, hogy akkor beugranak hozzám vendégségbe a hétvégén. - Látványosan megborzongott a gondolatra, hogy vendégül fogadja a szüleit abban a szűk kis apartmanban, vagy a kelleténél több időt töltsön velük. Egyetlen cipő sem ért annyit. Végül a karjával finoman megbökte Wilét.
- Na, de nyisd ki gyorsan! Látni akarom a festményeid! - Izgatott gyerekként toporgott a másik mellett, zokniban, és várta, hogy feltáruljon a varázsdoboz, hogy még többet tudhasson meg Wilről, újabb rétegekre és árnyalatokra derüljön fény. Persze az első dolga az maradt, hogy megkérdezte, hova teheti a cipőjét, mikor kinyílt az ajtó, csak aztán kezdett el érdemben foglalkozni a lakással. Nem az érdekelte, hogy néz ki, hanem hogy milyen hangulatot áraszt, milyen személyes benyomásokat tud levonni Wilről és az életéről.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

- Miért lenne a kötelességem? Nem. Neked akarom adni. Mert neked nincs jó telefonod. Egy android. Most komolyan Pat, ne égesd magad ilyenekkel. - azt még meg sem említette hogy törött, a legelső és legfontosabb hibája a készüléknek az operációs rendszere volt. Abba az életstílusba, körbe ahol mozgott az egyáltalán nem illett bele. Szívesen kifejtette volna hogy milyen előnyökkel jár a telefon, milyen olcsón tud az újhoz jutni ha a régi telefonját beszolgáltatja de hirtelen Michelle alakja jelent meg a lelki szemei előtt. Úgy érezte hogy semmilyen szinten nem értékelte volna ha ilyen módon próbálja meg rávenni a másikat az ajándékra.
Wil nem volt önző. Még ha szerette is ha azt gondolják róla. Inkább láttatta magát egy sokkal rosszabb képben mert úgy érezte hogy akkor nem kell senkinek és semminek sem megfelelnie mely valahol nyugalmat adott a kis lelkének. Ennek ellenére segített az asszisztens/takarítónőjének, a nő családjának is ha kellett, elszórta a pénzét azokra akik közel álltak hozzá mert valahogy úgy érezte hogy közel tartja őket és mégsem kerül túl sok energiűba vagy érzelmekbe. Csak pénz. Ami számított és mégsem, csak egy papír vagy fémdarab volt mely körbevette őket és megmérgezte a mindennapokat.

- Nekem mindegy, odaadom és kész. Nem kell vitatkoznod. Partnerek lettünk, nem? Good old pals, a haverom nem lóghat valami fos kínai telefonnal amit valami hugyszaros helyen raktak össze a legutolsó elcseszett gyárban. - azt nem tette hozzá hogy valószínűleg az almák is valahol ott készülnek, az ő lelkében kerubok hozták le a fellegek közül inkább.

A festés megemlítése... Nem is tudta milyen érzelmet váltott ki belőle. Igen, jól tudott rajzolgatni és voltak vázlatai de a képek amikről beszélt nem arról szóltak. Azok csak hevesen rávetett semmiségek voltak a vászonra, semmi ami akárki más ne tudott volna megtenni az utcáról. Ahogy azonban elmerült a férfi lélektükreiben egy pillanatra, fürdőzve a figyelemben és csodálatban melyet oly ritkán adatott meg neki, úgy érezte hogy nem is akarja letörni a másik hirtelen támadt lelkesedését. Nem akarja elrontani a hangulatot azzal hogy bevallja tényleg egy semmiség volt a kép, csak azt hazudta hogy egy híres, elvont festő képe hogy átbassza az idiótát aki képes volt annyi pénzt kiadni érte. Pedig túl sokáig nem tudta fenntartani látszatot, a lakásban nem lógtak műremekek... Kivéve ha lett volna bátorsága hogy előhalássza a vázlatfüzetét, amiről tudta hogy biztosan nem fog megtörténni. Talán soha, viszont azon az estén semmiképp. Az már tényleg egy olyan kitárulkozás lett volna amire nem állt készen semmilyen szinten.

- Néha... Rajzolgatok. - túrt zavartan a hajába, átvágva a folyosón, próbálva a küldetésére koncentrálni. Amit hirtelen nem is tudott hogy mi lehet. Felvinni a másikat és? Tényleg képes lenne átlépni azt a határt amiről azt gondolta hogy sosem lesz képes? Vagy a csók már elindított benne valamit, a mellkasa mögött hullámzó érzelmek hadának egyszerűen már nem tudott megálljt parancsolni?

- Nem segített volna. - pillantott rá egy pillanatra, utalva itt a fésülködésre, hamis félmosollyal várva a másik reakciójára, újra csak piszkálva ezzel. Mint egy hamis gyerek aki élvezi ha rossz fát tehet a tűzre, még valahol sikerült azt is elfelejteni mennyire zavarba hozza ez az egész helyzet. Persze ez a hamis illúzió is csak addig tartott míg fel nem tárult a lift ajtaja és nem látta meg a kettősüket. A félelem és zavar, bárcsak letudta volna csillapítani az érzéseit és úgy viselkedni mint egy férfi. Úgy mint egy igazi Mueller, mint amit elvárnak tőle mások és ő is törekedne felé.

Megnyugtatta a saját hangja míg beszélt és próbálta elterelni a figyelmet, még ha egyszer-kétszer nem is reagált semmit Patrick buta kis megjegyzéseire. Úgy határozott magában hogy erős lesz és nem mutatja a gyengeség jeleit. Ám azt továbbra sem tudta volna megmondani hogy aztán mik fognak történni de... Annyira szeretett volna újra hozzáérni. Csak még egyszer érezni azt az érdes nagy kezet a kezében, a bőrének a melegét mely a szívét is átjárta egy pillanatra. Ott táncolt benne mint egy keserédes illúzió melyről tudta hogy nem tarthat sokáig.

- Nem kellett volna a folyosón levenned. De gratulálok, legalább úgy tűnik egyformák a zoknijaid. Édesanyád biztos büszke lenne. - jegyezte meg igen pikírt módon míg előhúzta a kulcsát, csupán egy percig keresve a megfelelő kulcsot, kicsit idegesen tárva fel előttük a kis szentélyének az ajtaját.

- Ez lenne az... Csak utánad. - engedte udvariasan előre, nem keresve a pillantását, némán követve ha beljebb lépett a lakásba, rögtön felkapcsolva a villanyt az előtérben.

A lakás olyan volt mint amit a külseje is ígért. Makulátlan, fényesen ragyogó felületekkel és falakkal, mintha csak egy kiállításra rendezték volna be. Igazi élet jelei alig mutatkoztak meg benne. Ahogy beljebb mentek és lerakták a cipőjüket a fogasok alatt ott Patrick tudott papucsot választani, amit Wil nem tett meg, egyszerűen cipő nélkül lépett ki gyorsan a konyha felé, minél hamarabb megakadályozva hogy túl sokáig össze legyenek zsúfolódva egy szűk helyen. Zavartan dörzsölte össze a kezeit és nézett körbe, kereste a hibákat és olyan tárgyakat melyek elrontanák az összképet. A konyha pultjáról gyorsan a mosogtó tálcába rakott egy magányos poharat, onnan már folytatta is útját a nappaliba, látszólag tényleg azzal az eltökélt szándékkal hogy mindent a helyére rak. Viszont nem igazán volt olyan dolog amit el kellett volna tüntetni az útból. Minden tiszta volt és rendezett, Patrick szemében akár patika rendnek is lehetett volna nevezni, hiszen semmi sem volt a padlón és még csak a rothadás szaga sem járta körbe a teret. Csak Wil vad fantáziájában élt az hogy nem tökéletes minden. Ő meglátta az apró ujjlenyomatokat a fém hűtőszekrény ajtaján, az újságok ami nincs tökéletes negyvenöt fokban, a pokrócot amit láthatólag már használt és nem lett úgy visszarakva ahogy ő szerette volna. Kicsit zavartan nézett körbe, tényleg új volt neki ez az egész, amit nem volt nehéz bevallani mert nem is tartotta túlzásnak. Kezdte már megszokni a végtelen magányosságot mely oly sokszor körbevette.

- Szülői látogatás? Sosem jártak még a lakásomban. - gondolkozott el hirtelen, zsebredugott kezekkel nézve a másikra. Igaz már több éve elköltözött de a szülei egyszer sem gondolták úgy hogy meglátogatják, csak ő járt vissza a kötelező ebédekre amiket bizonyos időközönként tartottak. Annyira nem vettek részt az életében hogy azt sem tudták már pontosan melyik lakásban is lakhat, egyedül a nevek kírása adhatott támpontot ha keresték volna. Apró féltékenység lángjai gyúltak a szívében, még ha gyűlölte is ha mások szerencséje miatt irigykedik. Szülők akik tényleg részt vesznek a gyerekük életében. Maga az elgondolás is olyan volt neki mintha egy fantasztikus könyvet forgatott volna a kezében. Talán nem is neki való.

- Mivel szolgálhatok? Van kávé, tea, kóla... Víz. Vagy a hóesés. Nem tudom. - állt egyik lábáról a másikra, továbbra is azon ügyködve hogy Patrick és közte legyen meg a biztonságos két méteres távolság. Bár a hóesésben egyáltalán nem volt biztos. Nem is mert belegondolni mi lett volna akkor ha megint használja az anyagot, mégis kicsúszott a száján az ajánlat.

Ha Patrick jobban körülnézett akkor láthatta a festményeket, amik tényleg nem egy kifinomult munka eredményei voltak. A tipikus modern művészet egyik ismeretlen ága amit a legtöbben nem értenek meg és inkább csak eladnak vele egy gondolatot hogy nagyobb összeghez juthassanak. Ha Wil észrevette hogy Patrick tekintete találkozott bármelyik képpel is mely a televízió mellett foglalt helyett, kicsit idegesen vakarta meg a tarkóját.

- Ez nem igazi... Mármint, mint festmény. Ez csak dekoráció... Mert a lakberendező azt mondta hogy ilyen illene ide... Szóval... Inkább megcsináltam. Nem tetszett amiket mutatott. Szar az egész, ki kellene dobnom. Jah, majd kidobom. - vizsgálta meg a lábait, elégedetten tapasztalva hogy a fekete zoknikon egy lyuk sincs. Furcsa is lett volna, egy hibás darab sem akadt a szekrényében és mégis ellenőrizte. Még mielőtt a másiknak egy halovány lehetősége is lett volna arra hogy átszelje a kettejük között lévő távolságot a tévéhez lépett, mely a hatalmas ablak és kanapé párossal szemben helyezkedett el. Alatta egy nagyobb komód volt, persze az sem az ikea áruházból, rejtegetve Wil nem túl fényes tárgyait melyek nem kerülhettek a bemutatóterembe.
Mert valóságban az az egész lakás nem is volt más. Csak egy bemutató mindenkinek miközben nem is járt oda senki. Mintha mindig arra készült volna hogy valamikor megjelennek és akkor neki folytatni kell a színjátékot mely már oly régen elkezdett. Az egyik felső fiókban kezdett el keresgélni és pakolta ki a különböző fehér apple dobozokat a komód tetejére. Ugyan beválthatta volna a régi készülékeket mégsem tette. Mindig megvette a legújabbat és a régieket eltette, csak úgy tartogatva a használt elektronika cikkeket, magának is szégyenteljesen vallva be hogy valamiért azoktól nem tudott megválni tőlük. Vajon túl sok titok volt benne vagy csak mindegyik jelképezett valamit? Esetleg pont az ilyen alkalmakra várt?

- Ezaz! Iphone XS Max. Ez a legutóbbi. - mosolyodott el boldogan, lelkesen nyújtva a másik felé a dobozt ami akár egy bolt polcairól is kerülhetett volna ki, úgy vigyázott rá.

Mellre szívhatta volna, hogy Wil szerint az android égőnek számít, de aztán úgy döntött, ez is egyfajta vélemény, semmiben sem más annak megítélésétől, illik-e farmerben és tornacsukában dolgozni menni, vagy kerülhet-e ananász a pizzára. Szerette az androidot az egyszerű kezelhetősége miatt, meg aztán a funkcióját is kellően ellátta, de az is igaz, hogy a legtöbb korukbeli nevetségesnek találta volna a dolgot. Talán nem is baj, ha elfogadja Wil ajándékát és a későbbiekben majd maga is beruház egy újabb szériás iphone-ra. Az pedig, hogy ismét elhangzott a bűvös "partner" szó, csak tovább szélesítette a mosolyt az arcán és puhította az ellenállását a téma iránt. Még szép, hogy partnerek voltak! Patrick reményei szerint nem csak most, hanem még nagyon sokáig.
- Ezzel tényleg nem tudok vitatkozni - tárta végül szét megadón a karját, de mosolya elárulta, hogy nincs is indíttatása tovább dacolni. Őszintén hálás volt és örült a fiú nagylelkűségének.
- Komolyan? De menő! - Nem csak udvariaskodott, őszinte lelkesedéssel figyelte Wil vonásait, mintha annak arcjátékáról próbálná leolvasni, tapogatózhat-e tovább a témában, vagy ezt a fajta vallomást illik megbecsülni és későbbre raktározni. - Egyszer kicserélhetnénk az alkotásainkat. Te megmutatod néhány rajzodat, én pedig megmutatom néhány dalszövegemet. Ha szeretnéd, még el is játszom neked, bár az én hangom nem olyan jó, mint Chace-é. Tudod, a lakótársamé. Van egy rock bandánk, ő az énekese, én a basszust nyomom. - Ujjai végigzongoráztak a levegőn, a nyakába képzelt gitár húrjain, hogy egyértelműsítse, mi az ő szakterülete. Persze voltak olyan dalok, ahol háttérvokálként ő is megszólalt, de jobb szeretett a gitározásra koncentrálni és azokból szólót nyomatni.
A beszólás váratlanságánál fogva övön alul érte, széles mosolya rövid nevetésbe ugrott, majd játékos évődéssel, finoman meglökte karjával Wilét. Nem vette magára a megjegyzést, ellenben a másik pimaszsága jól esett a lelkének.
- Remélem, nem vagy zoknifóbiás, mert kifejezetten szeretek nem egyforma zoknikat felvenni. - szúrt vissza bohókásan, habár ez ténylegesen igaz volt. Szerette az őrült ruhákat és szerette a divatérzék határait próbálgatni. Ma csak az alkalomra való tekintettel maradt az egyforma zokniknál, meg mert éppen olyan kedve volt. Nem érezte úgy, hogy őrült este elé nézne, ami így visszagondolva igencsak átértékelendő megállapítássá vált.
Ahogy kinyílt előtte Wil személyes szférájának ajtaja, Patrick nem fáradozott papucsokkal vagy a cipői igazgatásával, eldobott mindent a kezéből és ment bele vakon a lakásba. Ámulva szívott magába mindent, a rend egyszerre lenyűgözte és megijesztette, volt benne valami túlontúl gépies, hivatalos, ami elrontotta az otthon valódi lényegét, és volt benne valami magányos is, amit ki nem állhatott. A berendezéstől ellenben oda meg vissza volt, és ezt nem is mulasztotta el hangos "woaaah"-val vendéglátója tudtára adni.
- Esküszöm, legközelebb megtanítalak egy kis kupira. Egy huszonéves srác sem élhet ekkora rendben. - Megjátszott szigorral csóválta meg a fejét, de a végén csak mosolyban tört ki, ahogy Wil felé fordult, bárhol is takarított éppen. - Csodaszép lakásod van. - Szíve szerint belehempergett volna a bevetett ágyba, vagy elterült volna a kanapén, vagy nekinyomta volna az orrát a legközelebbi ablaküvegnek, hogy szemügyre vegye a kilátást. Be akarta lakni ezt a helyet, pedig semmi köze nem volt és nem is lehetett hozzá, hiszen most először járt itt, a jövőjük pedig enyhén szólva kétes volt.
- Hidd el, jobban jársz. Mindent halálra kritizálnak. Igazi átok. - jegyezte meg fintorogva, habár Wil otthonába szerinte egyetlen szülő sem tudott volna belekötni. Valószínűleg az anyja pont ilyen lakást képzelt Patricknek is, mikor arról próbálta meggyőzni, hagyja ott az egérlyukat, amiben most nyomorog.
- Víz jó lesz, köszönöm. - A mosolya ellágyult, mintha mögöttes tartalma lenne a megjegyzésének, mégsem tette szóvá a hóesést. Szerinte a mosdóban felszippantott adag bőven elég volt egy időre, viszont nem az ő reszortja volt kigyógyítani egyiküket sem. Nem szabhatta meg, Wil mit csináljon, ám azt remélte, ha ő maga vizet kér, a másik is csatlakozik hozzá ebben, és az éjszakájuk szép lassan józanságba folyik majd bele. Elszakította a pillantását tőle és inkább az egyik festményt kezdte el szemügyre venni, érdeklődve hallgatva a hozzá fűzött magyarázatot. Legalábbis egy darabig, de ahogy elhangzott a "szar" szó, egész egyszerűen közbeszólt.
- Nekem tetszik. Csodálatos vagy, Wil - mosolygott rá a válla felett a távolabb ácsorgóra, majd egészen elkomolyodott. - Ki ne merd dobni! Inkább add nekem. Ha neked már nem kell, akkor add nekem. - Nem mintha a lakásukban lenne elég hely, de ha kell, a plafont is kitapétázza a fiú festményeivel. Még ha csak egy félrefröccsent ketchup folt is, akkor is Wilt tükrözi, az érzéseit, a gondolatait, a személyiségét, vagy csak az aktuális hangulatát. Patrick nem hagyhatta, hogy a szemétben végezzék.
Elfordult a festménytől és zsebre dugott kézzel figyelte, mit matat a fiú a telefonokkal. Lassan közelebb húzódott, épp csak annyira, hogy kartávolságon belül legyen, mégse ijesszen rá túlzottan a közeledésével. Csendben figyelte, hogyan keresgél, majd ahogy felé nyújtotta az apró dobozt, Patrick még csak egy pillantást sem vetett rá. A fiút figyelte, a mosolyát és a lelkesedését, mely átragadt az ő arcára is. A doboz helyett először Wil kezét fogta meg, nehogy elszökhessen előle, csak aztán vette ki a kezéből a dobozt, amit aztán a komód tetejére tett anélkül, hogy megnézte volna. Hálás volt a gesztusért, jelenleg azonban nem érdekelte. Wil érdekelte, akiről azóta sem vette le a szemét, ellenben közelebb húzta magához, és egy fél lépéssel megtörte maga is a távot.
- Komolyan mondtam, Wil: csodálatos vagy. Egyetlen dolgot szűrhetnék csak le a lakásodról, és azt már rég tudom. Tudom, milyen különleges, érdekes és nagyszerű srác vagy, úgyhogy ne izgulj ennyire. Nem kell lenyűgöznöd. Ilyesmivel nem. Már rég lenyűgöztél mással. - hátrált egy lépést, emlékeire hagyatkozva indult meg a kanapé felé. Megfogta a fiú másik kezét is, azoknál fogva húzta magával, maga után. - Persze hiába mondod valakinek, aki izgul, hogy ne izguljon... Ez a leghülyébb tanács a világon. Mint amikor rászólsz valakire, aki ideges, hogy "ne legyél ideges!". Bevált már valaha? Soha. Mert hülyeség. Úgyhogy ellazítalak én magam! - Szerencsére a térismerete jónak bizonyult, sikeresen elhátrált a kanapéig anélkül, hogy akár csak egyszer is hátrasandított volna rá. Mielőtt azonban leült volna, fordított egyet magukon és előbb Wilt nyomta le. Még mindig úgy intézte, hogy ne tudjon elmenekülni, közben maga is lehuppant mellé, egészen a kanapé szélére húzódott.
- Gyere ide - Finoman maga felé húzta. Szerette volna eldönteni Wilt, a hátára fektetni úgy, hogy a feje Patrick ölében legyen, a lábai pedig felhúzva a kanapéra. Patrick átkarolta, egyik kezét a hasán pihentette meg, a másikkal a hajába túrt, simogatni, fésülgetni kezdte az ujjaival, ha nem ellenkezett és engedte neki.
- Így. És most hunyd be a szemed és ne feleselj! Öt perc múlva olyan laza leszel, mint a gumicukor, amit vodkába mártottak. - A fiú hajának puhasága ismét meglepte. Sosem érintett még ilyen selymes szálakat, férfin nem, ezért néhány pillanatra belefeledkezett a cirógatásba. - Készítsd az ingerküszöböd, a következő gyakorlat ugyanis az lesz, hogy az ágyadon ugrálunk. - Mosolygott ugyan, mégsem viccnek szánta. Nagyon is komolyan szándékában állt összekutyulni Wil lakásának hibátlannak ható pontjait. Szeretett volna egy pici káoszt belopni, amíg itt van, így később talán lesz, ami Wilt őrá emlékeztesse.
- Nem kell mindig mindennek hibátlannak lennie, meg tökéletesnek. A világ tökéletlen, és pont ettől olyan szép. Te is így vagy szép. - Azok a hosszú szempillák és vékony ajkak elvonták a fiú hajáról a figyelmét, de ellenállt a kísértésnek és megpróbált uralkodni magán. Nem akarta elrontani a hangulatot, hiszen az volt a célja, hogy Wil ismét feloldódjon mellette.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

A régi VHS kollekció fölött helyezkedett el közvetlen a magán ipad-je, amit rajzolásra használt, valamit a régi vázlatfüzetek gyerekkorából. A megtépett, összetaposott, Eddie által bemocskolt emlékek melyek nem láthattak újra napvilágot. Halovány fintor csúszott ajkai szegletébe a gondolatra, talán azon titkok feltárása még förtelmesebbnek bizonyult mint a titkolt érintések hada. Hiszen csak egy újabb bizonyíték, jel volt arra hogy nem normális. Egy, a normálistól nagyban eltérő beteg alak akinek talán az utcákat sem kellene járnia. Így úgy döntött az a legjobb ha tereli a témát. Ha valamiben hát abban igen nagy gyakorlata volt, már egész fiatal korától kezdve.

- Oh, tényleg? Mi a banda neve? Milyen... stílusban játszotok? Gondolom nem a régi kilencvenes évek fiú bandáit idézi a zenétek. Vagy javíts ki kérlek ha tévedek, bármikor szívesen megnézném ahogy félrenyalt hajjal ugrálsz egy bemelegítőben, vastag kutyalánccal emelve ki a szép szemeidet. - igen, ezért volt kevés barátja. Mert ha valahova odaszúrt az fájt, sokszor pedig észre sem vette magát a beszólásaival. Ez a védekező mechanizmusa olyan volt mint egy ösztön, úgy érezte hogy állandóan résen kell állnia mert mindenki csak arra vár hogy belé köthessen. Egy kijelentés sem volt egyszerű, szívből szóló. Mindig mindenki akart valamit, ha fel is figyeltek rá az nem véletlen volt. Túl sokat volt a családja és a felső tízezer köreiben. Onnan tanulta és vette át ezt a gondolkozásmódot melyet még Michelle sem tudott egészen kiírtani belőle. Sokszor viselkedett úgy mint egy sarokba szorított állat mely csak az életéért küzd, még ha csak szavakkal is tette azt. Szúrt, vágott, harapott, megtett mindent azért hogy mindenki megtartsa a megfelelő távolságot. Talán ha egy állathoz kellett volna hasonlítani akkor gömbhal volt. Kicsi, ártatlan, ám hirtelen oly veszélyes, a teste pedig tele méreggel.

- Miért nem lep meg. - forgatta meg szemeit a megjegyzésre, atyáskodó hangnemben kommentálva a kijelentést míg egy pillanatra a vállához ért, kicsit elvörösödve tapogatva a másik érintésének a helyét, alig tudva leplezni a mosolyt mely valahol ott bújkált a kis mérges tekintete árnyékában.

- Van papucs... - hívta fel azonnal a figyelmét de a másik már nem is volt sehol, a cipői meg össze vissza. Egy újabb szemforgatás kíséretében megfogta az árválkodó lábbeliket és a többi mellé tette, csupán egy percig nézegetve egy sorban vannak-e. Ahhoz túlzottan lefoglalta hogy mit csinál a másik a lakásával, valahogy nem voltak jó sejtései.

- Nem. Nem csinálunk rendetlenséget. Mindennek így kell lennie. Ez pont jó így. - szögezte le, ellentmondást nem tűrően, kicsit idegesen kutatva tekintetével a hibákat a környezetében.
Maga sem tudta hogy pontosan miért is áll így a környezetéhez és a tárgyaihoz. Sosem járt pszichológushoz, még ha ajánlották is neki, a pszichológiához pedig nem értett és nem is érdekelte. Nem tudta volna elviselni a gondolatot hogy valaki az akarata ellenére feltárja a titkait és könyörtelen szembesítse azokkal. A rend, a tisztaság, lecsillapította a belső démonait melyek mindig kritizálták és a halálát kívánták. Meg sem fordult a fejében hogy a valóságban azonban azért ragaszkodott annyira ezekhez a kis rituálékhoz és fegyelemhez mert a normalitást érzetét biztosították számára. Hiszen ha a környezete rendben van akkor neki is jól kell lennie, nem igaz? A kettő kéz a kézben jár egymással, mindenki számára egyértelmű volt. Kétségbeesetten próbálta kompenzálni a belső káoszt mely már gyermekkora óta emésztette. Ez pedig még mindig a legegészségesebb túlélési taktikája volt az összes közül.

- Szeretem a rendet. Megnyugtat. - mondta halkan, kis szégyenkezéssel a hangjában. Tisztában volt vele hogy az a lakás nem olyan mint amit egy férfitól elvártak volna. Nem virított a pride zászlaja az ablakon de mégis... Érezhető volt a másság és a belső harc mellyel minduntalan küzdött. Egy pillanatra meg is bánta hogy felhozta a másikat. Lehet hogy túl gyorsan is történt minden. Szét kellett volna válniuk az útjaiknak és neki az Edge-ben kellene a gazdagok és szépek érdekeit szolgálni, hiszen erre tartották. Ehelyett egy bűnös vággyal a szívében méregette a másikat. Undorodott magától.

A vizet végülis nem vitte oda, ahhoz túl izgága volt, egyik gondolatról ugrott a másikra, kerülgette a másik alakját, féltőn ódzkodott bármiféle közeledéstől. Bár a férfi megjegyzése megdöbbentette, hitetlenkedve hallgatta a szavait.

- Vidd el. Ha akarod. Nekem nem kell. - nem utálta, tetszett neki, akkor viszont már nem visszakozhatott. Ha egyszer valamit felajánlott akkor illett magát tartania a szavához. Főleg akkor ha az illetőtől kiakart ugrani a szíve a helyéről és egy táncot ropni a nappali közepén.  

- Igen. Igazad van. Nem is kell hogy mások jöjjenek ide. - vokaliztálta a végső gondolatát, bele sem gondolva hogy ezt Patrick magára veheti, szürke szemei a távolba meredtek egy pillanatra. Finom kis kobakjában már megint egy másik helyen járt. A sűrű, sötét erdőben mely oly útvesztőbe keverte melyből nem találta, sosem találhatta meg a kiutat. Vagy legalábbis már igen régóta így érezte.

Ahogy a másik ujjai a csuklójára fonódtak lefagyott, tágra nyílt szemekkel figyelte a jelenetet ami addig csak a legvadabb fantáziában kelhetett életre. A mozdulatok finomak voltak és gondoskodók, nem tartott tőle és mégis. Leginkább a saját érzéseitől félt melyek olyan kuszák voltak az adott pillanatban. Fél szemmel követte ahogy a dobozt leteszi a komódra majd a másik kezéért nyúlt, nem akadályozva meg a másikat a cselekedeteiben.
Csodálatos. Már megint az a szó ami bárki másra illett volna csak rá nem. Lesütötte a szemeit ahogy mondta, szégyenkezett. Úgy érezte Patrick valami olyasmit lát bele ami valójában nincs is ott. Azon gondolkozott hogy vajon ő verte át valamivel? Olyan képet festett le neki ami nem is áll közel a valósághoz? Miért gondolta azt hogy csodálatos? Abból a pár órából amit addig sikerült együtt tölteniük? Nem, az csak egy hamis tájkép volt. Ha közelebb ment volna akkor láthatta volna a háború nyomait a festményen, a gonosz ördögöket melyek az angyalok vérét vették. Ő nem volt jó! Nem volt csodálatos! A szülei rasszista homofóbok voltak, ő is nagyon sok gyerek életét keserítette meg középiskolában. Számtalan könny száradt a lelkén és megérdemelt minden büntetést amit az égiektől kapott, még ha ezt hangosan sosem fogalmazta meg. Csak lehajtotta a fejét és elfogadta hogyha bántották mert úgy érezte hogy jogos, mondhatni jobban is érezte magát tőle. Mert akik gyűlölték azok láthatták a valódi énjét, megértették. Nem való az emberek és más lények közé sem, ki kellene vetni a társadalom köreiből. Lehet egy kis magányos szigeten kellene élnie mindenki mástól távol, remeteként. De még akkor sem tudott volna megbocsátást nyerni az egykori áldozataitól vagy saját magától.

- Nem vagyok csodálatos. Rossz ember vagyok. Már mondtam. - egész halk volt a hangja. Nem akart hazudni Patricknak, még ha az is volt a specialitása. Megakarta mondani neki hogyha jót akar magának akkor tartsa távol magát. Fogja meg gyorsan a mobilt és rohanjon, ha akarja meg is ütheti, végülis megérdemli. Elrabolta az estéjét, a visszataszító társaságában kellet töltenie, pedig ő jó ember volt. Neki valami más, valami jobb járt volna. Nem egy fizikailag, szellemileg és lelkileg csöködt Quasimodo.  
Követte az kanapéig és nem ellenkezett a másikkal, mégsem érezte úgy hogy ez a fajta törődés járt volna neki. Megremegtek az ajkai ahogy ujjai hozzáértek a hajához, ám nem a heves érzelmektől. Megijedt. Az izmai feszesek voltak és ugyan egy pillanatra odatette a fejét mégsem tudott sokáig úgy maradni. Ahogy az ujjai jobban elmerültek volna barna tincsei mélyén már fel is ült, hátat mutatva a másik férfinak.

- Sajnálom, én ezt... Ezt nem tudom. - temette arcát a kezei közé, háta meghajlott, ám arra az estére elfogytak a könnyek. Csak ült ott, haloványan remegve az emlékektől melyek újra megrohanták.
Volt az életében pár alkalom amikor tudatosan, vagy épp tudattalan de egy másik férfival került volna intimebb kapcsolatba. Itt pedig csak egy érintést, halovány mosolyt kell érteni. Minden egyes ilyen suta próbálkozás mindig valami katasztrofális következményhez vezetett, akkor is valahol annak az előszelét vélte felfedezni. Egy törött szárnyű madár volt az út közepén, nem tudott a többiekkel lenni a fellegek között, ők sem szálltak le hozzá. Hiszen a sérültet mindig hátra kell hagyni, igaz?

- Ez sok. - szögezte le, nem bántón vagy vádlón. Ez volt az igazság. Nem tudta magát elereszteni és egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben feküdni a másik lábán, még ha a lakás mélyén biztonságban is voltak. Valahogy mindig azután jöttek a rossz dolgok, a rossz percek. Most is arra számított hogy végre a másik rájön mennyire törött és haszontalan, lemond a megmentéséről.

- Sajnálom.  

- Szerinted szép a szemem? Awhhh... - Mint mindig, úgy Patrick most is a lényeget fogta fel Wil szurkálódásából. Igazából fel sem tűnt neki, hogy annak szánta volna, sokkal inkább bókként értelmezte a szemére tett megjegyzés miatt. Annak pedig külön örült, hogy a másik érdeklődést mutatott a zenéjük iránt. - Egyébként rockot játszunk, de egyszer el kell jönnöd egy próbánkra, meg egy fellépésünkre is, csak hogy lásd, vagyis halld, meg átérezd. Mi vagyunk a The Drunken Rats egyébként. - Büszkén kihúzta magát, mintha erre sokkal büszkébb lett volna, mint az élete bármely másik területén elért sikereire. És ez így is volt, a patkányok a legjobb dolog, ami csak történt vele, és nem cserélné el semmilyen más sikerre vagy küzdelemre, életútra, hivatásra.
- Egy lakberendezési magazinba igen, de hosszú távon élni benne? - Tagadón csóválta a fejét. Nem-nem, már mentális bakancslistájára írta, hogy ha néhány éven belül el is viszi a szétmulatott mája, akkor is megismerteti Willel a kupleráj és az egészséges káosz fogalmát. Egyetlen igazi férfi sem hagyhatja ekkora renddel maga mögött a húszas éveit, ez Patricknek igazán szívügyévé vált, ahogy körbenézett a lakásban. Ahogy azonban Wil hozzátette, miért ragaszkodik ennyire a rendhez, a férfi ellágyult és egészen más szemmel tekintett onnantól a lakásra. Terápiás kuckó. Végül is minden embernek kell egy zug, ahol kicsit építheti, gyógyíthatja önmagát.
- Akkor marad minden - vont végül vállat megjátszott fájdalommal, mintha megviselné, hogy nem ugrálhatja legalább az ágyat össze, ám mégis hajlandó volt túltenni magát a vágyon a fiú kedvéért. Mert végtére is az a fontos, hogy Wil úgy éljen, ahogy szeretne és ahogy neki tetszik, Patrick pedig nem akarta eltántorítani ettől, vagy erőszakkal a saját szájízére formálni. Csak abban reménykedett, újdonsült barátja közben hű marad magához.
- Hát ha tényleg ki akarod dobni, el is viszem! Csak a holttestemen keresztül kerülhet bármelyik alkotásod is a kukába. - Ebből azonban fikarcnyit sem engedett. Még hogy megsemmisíteni a műremekeket! Amíg él és lélegzik, meg addig a néhány óráig, míg a lakásán tartózkodik és fizikailag is megakadályozhatja, nem fogja engedni!
Végül csak nem bírta ki, így is túl hosszú időt töltöttek érzése szerint fizikai kontaktus nélkül. Kénytelen volt megérinteni, olyan sürgető ingerrel vágyott rá, ami még a cigaretta vagy a drog iránti vágyait is túlszárnyalta. Erősebb volt holmi fizikai vonzalomnál, és ahelyett, hogy ez megijesztette volna, csak még közelebb űzte a fiúhoz.
- Nem hiszek neked. - Hangja lágy volt és gyengéden cirógató, mintha becézné őt. Nem akarta megbántani, de tényleg ez volt az igazság. Mióta sikerült belátnia a rétegek alá és felfedezte, hogy Wilben sokkal több van, mint amit megmutat magából, azóta szkeptikus a látszattal, mit a szeme elé vetít a másik. Ha meg akarja győzni, hogy valóban rossz ember, nem jó úton halad; Patrick előbb fogja beláttatni vele, hogy mennyivel másabb kívülről, mint amilyennek belülről látja magát. Miközben ezt bizonyítani próbálta, mégis elkövetett egy hibát. Kipróbált módszereket alkalmazott Wilen, a megnyugtatásnak egy biztosnak és hatékonynak hitt módját, melyet ő maga is szeretett és élvezett másoktól. Azt azonban elfelejtette számításba venni, hogy Wil különbözött minden eddigi partnerétől, és annál is jobban saját magától. Így ahogy rugóként felült, Patrick ujjai tétován a levegőben maradtak és hirtelen fogalma sem volt, mit kéne tennie vagy mondania, hogy korrigálja a tévedését.
- Nem, dehogy... - tört fel belőle végül a szabadkozás, döbbenetéből ocsúdva megmozdult mögötte. - Én sajnálom. Túl erőszakos voltam. Ne haragudj. - Olyan óvatossággal érintette meg Wil hátát, mintha riadt állatot próbálna nyugtatni. Gyengéden borította szét rajta a tenyerét, hosszú ujjait, és ha a fiú nem húzódott el az érintése alól, megsimogatta.
- Nem baj, ha sok. Nincs azzal semmi baj. Haladjunk a te tempódban, jó? - A kanapé szivacsa besüllyedt a súlya alatt, ahogy Wil mögé húzódott, majd karjait lassan, óvón köré fonta. Szoros, mégsem fojtó ölelésbe vonta bele, mellkasával a fiú hátához simult, fejét a tarkójának döntötte. Egészen addig maradt ebben a pózban, ölelve, szelíd erővel fogva őt, míg engedte neki, vagy míg azt nem érezte, megnyugodott annyira, hogy elengedhesse. Ez az este próbára tette minden érzékét, ki kellett tágítania kissé a gondolkodásmódját, hogy rendesen megérthesse a másikat, és ez tetszett neki - már amikor nem bántotta épp meg azzal, hogy túlságosan önmagát adta mellette. Ha Wil arra kérte volna, menjen el, Patrick megtette volna, ám amíg maradhatott, addig igyekezett helyrehozni az apró hibákat, melyekkel öntudatlanul is felkavarta a partnerét.
- Arra gondoltam, összerittyentenék neked valami vacsit. Vagy korai reggelit, ahogy tetszik. Itt és most. Isteni omlettet tudok készíteni pár tojásból. - motyogta bele a fiú hátába, és ha még nem tolta el magától, lazított az ölelésén, lejjebb engedte a karjait és Wil hasát karolta át lazán, ujjait összefűzve a hasfalán, kényelmesebb karolásba fogva ezáltal, ám még mindig nem úgy tűnt, hogy hajlandó lett volna magától elengedni őt. - Benne vagy? - Nem kell igent mondanod, csak ne mondj nemet; ezt mantrázta magában, attól tartva, ha nem segíthet valahogy Wilen, tehetetlenségében egész biztosan felrobban.

Patrick&Wilson

Pick me up Been bleeding too long

- Patrick, de most komolyan! Épp bántottalak. - csattant fel mérgesen, hiszen meg kellett volna sértődnie. Néha tényleg nem értette a srácot, vagy csak a frusztráltsága beszélt belőle? Miért nem vette ki a játékot amit a köreikben folytattak? A szavak olcsó trükkjeit melyek oly sokszor elárulták az oktalanokat. Ahogy felcsattant már meg is bánta, kicsit szégyenkezve kapta el a tekintetét és túrt a tincseibe.

- Elmennek. - azért annyira nem volt jó a flörtölésben vagy a dícséretekben hogy egyszerűen elismerje a tényt, tényleg tetszenek neki a szemei. A finoman ívelt ajkai, kusza fürtjei, a mosolya amiről biztos tudja, minden pasi gatyáját levarázsolja. Nem akarta alá adni a lovat mert már így is elég magabiztos volt, sokkal erősebb személyiség mint ő. Csak egy sírós, félénk gyereknek érezte magát mellette és úgy gondolta nem egyenrangúak. Hiszen őt folyamatosan csak a kétségei és gyötrelmek rágták mik biztosan távol álltak a másiktól. A képzeletében már le is játszódott a jelenet, ahogy nagy nehezen végigszenvedi az éjszakát és utána soha többet nem is keresi.

- Rendkívül bá... - már majdnem megint beszólt, pedig épp csak egy pillanattal azelőtt szidta meg magát hogy miért viselkedik úgy ahogy! Visszanyelte a mondandóját és elkezdett gondolkozni, mégis, ezt hogy kéne kommentálnia? Nade most komolyan! The Drunken Rats?! Mégis miféle név ez? Valami elcseszett punk banda? Nem. Kedves akart lenni. Legalábbis nem olyan bunkó mint általában mert már így is kezdte magát rosszul érezni az aznapi viselkedése miatt.

- Szívesen... Megnézem. Még... szerzek neked ruhát is. Tudod... Fellépésre. - bokszolt finoman a vállába, mintha csak a másik mozdulatát szerette volna utánozni, még ha nem is sikerült olyan önfeledtre. Csak egy halovány legyintés melyet lehet észre sem vesz ha épp nem áll a másik előtte. - Majd megmérlek. Vagyis, tudod... Karhossz, meg ilyenek. - zavarodott majdnem bele a mondandójába de szerencsére még időben mentette a helyzetet. Még jó hogy a másik annyit beszélt, nem kellett neki kitöltenie az üres csendet. Vagy voltak ilyenek kettejük között?
Nem, csak a lakás kongott az ürességtől. Bár azt nem értette hogy miért lenne problémás az ha egy olyan helyen él ami egy újságra hasonlít. Hiszen mindaz azt jelentette hogy tökéletes. Mi baj lett volna azzal? Nem mindenki arra törekedett? Egy kicsit megnyugodott hogy a férfi így látta. Ez valahol büszkességgel töltötte el. Ezekszerint mindeg úgy és olyan volt mint ami a nagy tömeg elvárásainak megfelel. Beleillik, finoman belesimul a tömegbe és nem tűnik ki semmivel sem. Kicsiny melengető érzés volt ez abban a különös éjszakában.

Miért kellett így viselkednie? Miért nem tudott egyszerűen csak belesimulni az érintésbe és élvezni hogy valaki más felfigyelt rá? Annyira gyűlölte ezek a magasságokat és mélységeket miket meg kellett élnie. A másik szabadkozását hallva csak megint szeretett volna rákiabálni, hiszen ő megmondta előre! Nem csodálatos, nem normális, semmi pozitív nincs az egész kibaszott személyiségében. Ő is olyan mint a legtöbb sikert hajhászó new york-i. Lassan elfelejti emberi mivoltát és már csak a rég megfaragott álarcba fog kapaszkodni mely egyre jobban elkopik az évek során. Megrezzent ahogy hozzáért de nem mozdult el. Csak hagyta hogy a másik közelebb csússzon és átölelje.

- Én ezt... Ilyet még... Nem csináltam. - kúszott fel ajkairól a gyötredelmes vallomás, próbálta összeszedni magát lelkileg mert már nem viselhette önnön folytonos tétovázását. Nem ez volt és nem ez akart lenni, nem ezt akarta mutatni a másiknak sem. Csak a bátorság hiányzott mi előrébb vitte volna. Nem csak abban a mozdulatban hanem az életben egyaránt is.
A keze a másik karja fölött lebegett amikor megszólalt, kizökkentve elhatározásából. Nem tudta volna hirtelen megmondani hogy bánja-e vagy sem, mindenesetre leejtette a kezét és megfontolta az ajánlatot. Étel... Igen, nem hangzott rosszul és még az ő léptékeivel mérve is logikus volt és kikövetkeztethető. Már ha lehetett ezt a kifejezést használni rá... Csak bánta. Már ott abban a másodpercben megbánta hogy mégsem fejezte be amit elkezdett és hagyta csak úgy... Veszni hagyta látszólag a pillanatot. Már akkor elveszett ügynek látta az egészet, hiszen nem mert mozdulni. Feltette magának a kérdést, mi lesz így később belőle? Mindig az a fura alak lesz aki nagy szemekkel néz párokra, talán este titokban rájuk gondolva míg kielégíti a vágyait a maga szabályai szerint? Nem fog sosem senkihez sem érni úgy ahogy azt szeretné és a kapcsolat elvárná? Ott volt egy lehetőség és mégsem ragadta meg, hagyta hogy önnön démonai rángassák egyik mélységből a másikba, egy pillanatra sem keresve egy kapaszkodót hogy megállítsa a zuhanást. Gondolkozott és nem válaszoit egy darabig, önmagával küzdött. Érveket és ellenérveket hozott fel, gonosz fele elakarta bátorítani, az érzelmes srác pedig egyre jobban sírt annak árnyékában, hiszen nem azt akarta! Azért vitte fel hogy megölelje. Újra érezni akarta az illatát és a testének a melegét melyet ugyan egy pillanatra megtapasztalhatott, de nem volt elég. Nem tudott betelni azzal az eufórikus érzéssel ami a sikátorban bejárta de már oly fájón oda is veszett.
Finoman eltolta a kezét, nem válaszolt semmit sem a felvetésre. Ezzel talán a másik azt is gondolhatta volna hogy nem is akar egyáltalán beszélni vele. Ám ahelyett hogy felállt volna visszafordult a másik felé, végre megnyerve egy csatát önmaga ellen és átölelte. Szinte csimpaszkodott a másik testébe, kezei szorosan ölelték a másikat, fejét a mellkasához szorította, összeszorított szemekkel lélegezte be az illatát és próbálta az eszébe vésni, hiszen fogalma sem volt róla meddig tarthat az a pillanat. Nem volt annyira erős hogy kiszorítsa a másikból a szuszt, nem is az volt a szándéka, csak szerette volna újra a közelében tudni.

- Csak egy perc. - hallatszott valahol a mellkasa mélyről a mondat, míg ujjai lassan szétváltak és félszegen, ügyetlen mozdulatokkal simították végig a másik hátát, talán először kedveskedve így valaki másnak.

A felcsattanásra elhallgatott egy pillanatra, mint aki nem tudta, mit is reagáljon, de aztán csak elnézően Wilre mosolygott. Az ő értelmezésében ez meglehetősen távol állt a bántástól, ha pedig direkt próbált belőle más reakciót kiprovokálni a másik, úgy még inkább nem akarta megadni magát neki. A legközelebbi barátaitól is sokszor kapta a hideget, így a legtöbb bántást, hiába jött idegenektől, már fel sem vette. Azért kifejezetten örült a témaváltásnak, és ahogy a vállába bokszolt a másik, teljesen megörült a felajánlásnak. Bárgyú vigyor jelent meg az arcán, nem győzte lelkesedésével elárasztani Wilt.
- Komolyan? Az nagyon jó lenne! Imádnék színpadon állni bármiben, ami tőled van. - Nem feltétlenül az értéke vagy a márkája miatt, sokkal inkább azért, mert Wil intézte neki. Számára valahogy jelképes jelentéssel bírt, izgatottá tette a tudat, hogy magával vihet a fiúból is egy darabot a színpadra. - Akkor ezt megbeszéltük. Megvan a számod, úgyhogy értesíteni foglak. - Sejtelmes mosolyával jelezte, nincs visszaút. Wil rábólintott, innentől Patrick komolyan számítani fog majd rá a fellépéseiken, és egy próbára is el szeretné vinni majd. Olyanra kéne, ahol Ronnie és Chace épp nem ölik egymást, de hát azt meg olyan nehéz előre kiszámítani... Mindenesetre teljesen bezsongott a gondolattól. Karhossz, mi? Mosolya cinkossá vált ugyan, de nem tette szóvá a kétértelmű megjegyzést.
- Semmi baj... - Halkan suttogta bele a fiú bal fülébe, orrát a rövid tincsekbe fúrva. Tényleg nem volt semmi baj. Nem akarta sürgetni Wilt, sem erőszakkal kirángatni oda, ahová még nem állt készen kilépni. A tapasztalatlansága nem kellett, hogy bélyegként égjen rá. Patrick éreztetni akarta vele, hogy ez teljesen normális, a félelem és a tanácstalanság olyasmi, amin mindenki átesett egyszer, még ő maga is. Mégsem kezdett monológokba, csak csendben ölelte Wilt és próbálta megteremteni azt a környezetet, amiben kicsit ellazulhatnak mindketten.
Még arra is hajlandó volt, hogy amikor a fiú eltolta a kezét, ne erőltesse tovább az ölelést. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy szembefordul vele és átöleli, főleg ilyen hevesen és szorosan nem. A gyomra izgatottan megugrott a közelségétől. Mozdulni sem mert, nehogy elriassza, csak amikor feltört az apró megjegyzés Wilből, akkor mosolyodott el és fonta köré lassan a karjait. Két tenyere a derekán állapodott meg, az egyik szorosan köré simult, a másik gyengéd simítással elindult felfelé, hogy aztán nagy kört járhasson be a hátán. Körkörösen dögönyözte, cirógatta Wilt, furcsa volt számára, hogy gondoskodnia kell valakiről. Nem igazán támaszkodtak rá soha semmiben, és a fiút ölelni meglepően jó érzés volt. Ahogy pedig megérezte azt a gyengéd simítást a hátán, az egész lelke cseppfolyóssá vált. A gesztus valahogy erőt öntött belé.
- Az összes a tiéd. - duruzsolta, lefojtva a mosolyát, érezhető kedvességgel a hangjában. Állát a fiú feje búbjának támasztotta, így simogatta tovább a hátát, míg az a vakmerő ötlete nem támadt, hogy hosszú, puha csókot nyom a tincsei közé. Gyengéd puszit nyomott Wil fejére, aztán szorosabban fogta magához. Wil tisztán hallhatta Patrick szívverését, az erős, gyors ütéseket - miatta vert ilyen gyorsan, ám ezt nem ismerte volna be. Ahhoz túl jó érzés volt ennyire meghitten ölelni valakit.
Fogalma sem volt, mióta kapaszkodtak egymásba így, mikor lehelete csiklandozni kezdhette a fiú fülét, ahogy lejjebb hajtotta a fejét. Tenyere gyengéden simult rá Wil átellenes orcájára, ellentartott, míg hosszú, puha csókot lehelt a másik oldalon az arcára, majd addig igazgatta magát, magukat, míg homlokát be nem tudta fúrni Wil vállához. Orrát a nyaka szabad bőrfelületéhez nyomta, halk, apró sóhajai a kulcscsontja környékét érhették, és megpihent ott, nem téve egyelőre semmi többet, és tőle szokatlan módon nem jártatta a száját sem. Élvezte a csendet és a másik közelségét, a fiúra bízva, meddig bírja, meddig viseli el a szorosan ölelő karokat és az egyre csak bújó Patricket.