Ismered azt az érzést, amikor elragad a hév és nem enged, szorít, munkáltatja minden érzékszerved és végtagod, energiával tölt el és pusztán attól a gondolattól, hogy élsz, majdhogynem a fellegekbe repülsz?
Nem, még sosem használtam tudatmódosító szereket… már ha a csokoládé, a mák és a kávé nem számít annak. Mert azokért tagadhatatlanul odavagyok! Pozitív vagyok, ez az a középiskolai feladat is bizonyította, amiben a diákok körben ülnek, mindenki kap egy lapot, amire a felírhatja nevét, a székére helyezi és a többekéhez ír pár pozitívumot, míg ők az övére firkantják fel feltűnően jó tulajdonságait. Emellett a pszichológus is mondta, akihez anyáék elvittek nővérem halála után.
Az egyik dolog, amit csak nehezen fogok tudni megbocsátani magamnak az, hogy majdnem lemondtam az életről. Lora bizonyára nagyon mérges lett volna, ha sikerrel jártam volna, ami nem meglepő, hisz míg ő rettentően vágyott rá, addig én majdnem eldobtam.


Az én kicsi Norám. Tudják… Ő mindig derűlátó személyiség volt, és noha a nővére halála megváltoztatta kicsit… *szipogás* Még mindig pozitívan igyekszik hozzáállni még a legrosszabb dolgokhoz is. Tudják, neki és Lorának volt egy mondásuk: Együtt bármire képesek vagyunk.
Az idősebb kislányom temetése után Nora magába fordult, nehézségei akadtak azzal, hogy elfogadja a valóságot, megcsorbult a hite, hogy mindenre képes, motiválatlan lett. Egy időben attól tartottam, hogy őt is elveszítem, aztán a sejtéseim majdnem beigazolódtak. Aznap, amikor a kórházban felébredt, tudjátok, mit csinált? Bocsánatot kért, és azt mondta, hogy a továbbiakban is képes lesz mindenre. Mert a szívébe zárta Lorát, így a továbbiakban is együtt lesznek. Remélem, nem a puszta aggodalom beszélt belőle, amit a kétségbeesésem ébreszthetett benne.



Norával eléggé eltávolodtunk, amikor Lora az utolsó stádiumban volt. Éreztem azt az állhatatlan mérget, amit irányomban táplált, amiért nem voltam elég bátor ahhoz, hogy támogassam a nővérét, a feleségemet és őt is. A temetés utáni két hétben hozzám se szólt, az első beszélgetésünk pedig vitába torkollott. Iszonyat hangos veszekedésbe.
Amikor ártott magának, igyekeztem a legtöbb támogatást nyújtani, mert… *nagyot nyel* tudják, igaza van. Életem végéig bánni fogom, amiért elkerültem a kislányomat, és elpocsékoltam azt a kevés időt, amit vele együtt tölthettem.
Norával most jó a kapcsolatunk, de azt hiszem, soha többé nem lesz olyan, mint egykor volt.



Úristen, mit tudok Noráról? Az a lány egy igazi tünemény, a mosolya pedig szívmelengető. Elképesztő, hogy mennyi együttérzés van ebben a lányban, illetve az, hogy milyen jól kijön mindenféle és típus emberrel. Még azokkal is, akik meg sem érdemlik, hogy rájuk nézzenek. Valahogy még őket is olyan bánásmódban részesíti, amivel kivívja magának a tiszteletüket.



Ja, vágom ki ő. Az a kis brooklyni buksza, akit sehogy sem lehet elkapni legalább egy menetre. Hallod, tesó! Annyi haverom van és egyik sem mondhatja, hogy belenyúlt a bugyijába. És még kapcsolata sem volt, mióta felvették az egyetemre. Szerintem az a lány leszbikus és jól titkolja, vagy ártatlan és prűd.


Pillanatok. Az életünk jó és rossz pillanatok sorozata, és függetlenül attól, hogy milyen érzéseket és nyomokat hagynak bennünk, mindegyik ugyanabba az irányba sodor minket: a vég felé. A társadalom, a világ, az idő, a divat, az emberi gondolkodás… függetlenül attól, hogy mennyit változik mind, az élet leforgása és folyamata ugyanaz marad. Egyesekkel fair, másokkal nem. Egyesek megérdemlik, ami velük történik, mások nem.  
A nevem Nora és fogantatásomkor a mindenható úgy döntött, hogy két testbe helyez egy lelket: az egyik darab az enyémbe került, a másik pedig az ikernővéremébe. Egyet alkotva érkeztünk a világra.

-          Szerinted milyen lesz? – suttogja Lora. A feje a hasamon fekszik, a tekintete pedig az arcomra. Kékjeimet a hűségtől kipirult arcára szegezem, és hagyom, hogy a pillantásomat kutató íriszei az enyémekbe fúródjanak.

Számodra fárasztó, számomra fájdalmas, és lassú. Mind a kettőnk számára.

-          Nos, a doki szerint egyáltalán nem fog fájni. – emlékeztetem az orvos szavaira, és noha tudom, hogy egyáltalán nincs rendjén, igyekszem úgy tenni, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Félig a mutatóujjam köré csavarom az egyik szőkés hajtincsét, amit egy ideje már birizgálok, a másik kezemet a fejem alá helyezem.
-          Akkor jó. – jegyzi meg ugyanazon a halk hangnemen, amivel a kérdését tette fel az imént, majd halványan elmosolyodik és mélyen beleszippant a friss, nyári levegőbe, mely tele van a megújulás erejével. „Bárcsak gyógyító hatása lenne…”
A hangjában érezni a megnyugvást, a beletörődést, és ez keserűséggel tölt el, hisz ennyi idősen az lenne a normális, ha a halál lenne az utolsó dolog, amire gondolnunk kellene. Édesanyám azt mondta, hogy a tizenhat bűvös szám, és varázslatos kor, én valahogy mégsem érzem úgy, hogy a mágia a véráramlatommal egyidejűleg a szervezetemben keringene. Hogy is érezhetném, amikor minden áldott nap a testvérem ábrázatára pillantok és az első gondolat, ami kihajt elmémben az, hogy vajon ez lesz e az utolsó? Gyűlölöm alkalomadtán látni a bűntudatot a szemében, amiért a szüleink elhanyagolnak miatta, ilyenkor én is rosszul érzem magam, de nem csupán azért, mert nem akarom, hogy így lássa a helyzetet, hanem azért is, mert időnként azt kívánom, bárcsak a helyében lennék, hogy velem is legalább ennyire foglalkozzanak, mint vele.
Egyszer, még kisebb korunkban, Lora megkérdezte tőlem, hogy tudom e, miért a nagy testvérek születnek elsőként. Halvány gőzöm sem volt, így csak tűnődve bámultam, míg végül el nem mosolyodott. Azt válaszolta, azért, hogy megvédjék a kistestvéreiket, akik utánuk következnek. Nos, közöttünk csupán negyed óra korkülönbség van, de Lora mindig is bölcsebb és felnőttesebb volt nálam. Nem mintha ez bármikor is zavart volna, sőt, míg a kocka nem fordult, és a sorsunk át nem esett az óriási transzformáción, élveztem, hogy kisebb lehettem.
-          De ne is beszéljünk erről, ugyanis rengeteg időnk és tennivalónk van, nemde? – szólalok meg ismét, amikor azt tapasztalom, hogy mind a kettőnk csendesen a faágakon átszűrődő napsugarakat pasztázza. Mostanában nem bírom a csendet, igencsak nyomaszt, és arra késztet, hogy azon gondolkozzak, mennyire igazságtalan az élet. Ilyenkor a haragtól nyomást kezdek érezni az arcüregeimben, az orrom és a szemem csípni kezd, és akaratlanul is működésbe lendülnek a könnycsatornáim. Dühössé válok apára, amiért a munkájába fojtja a fájdalmát és a félelmét, amit Lora halálának gondolata ébreszt benne, anyára, aki viselkedésével egyfolytában érezteti velünk a nyomorúságos szituációt, amibe önkéntelenül kerültünk, és a szabad idejében egyfolytában a neten szörföl gyógymódokat kutatva, illetve a szomszédnőre, aki azért panaszkodott nemrég, mert a kisfia most először lett bárányhimlős. Magát hibáztatta, és az emberi ostobaságot tanúsítva arról akart meggyőzni, hogy a kisfia azért lett beteg, mert nem elég jó anya. Emlékszem, mennyire a szívére vette, amikor cseppet sem törődve az érzéseivel, mérgesen odavetettem neki, hogy fogadja el, az élet nem fenékig tejfel, de a gyerek túl fogja élni, szóval inkább hagyja abba a folytonos siránkozást. Őszintén nem tudom, hogy milyen reakciót várt tőlem, de remélem, nem együttérzést, hisz az lenne a gerinctelenség tetőfoka, ha figyelembe vesszük, hogy tudatában van Lora gyógyíthatatlan betegségének.
-          Ugyan… - nevet fel a nővérem, csilingelő hangja olyan gyengéden simogatja a fülemet, hogy összeszorul a gyomrom. – Te is tudod, hogy soha nem tudom meg, milyen Egyiptom és a naplemente a legmagasabb piramis tetejéről.
Igen, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy az anyagi helyeztünk és a dokik tanácsai miatt nem válthatjuk valóra a testvérem bakancslistájának összes pontját, ettől függetlenül nem tudok ebbe belenyugodni. Mély levegőt veszek és becsukom a szemem.

Együtt bármire képesek vagyunk.

Egyszer csak kipattannak a szemhéjaim, és azt tapasztalom, hogy körülöttem minden ugyanolyan… kivéve az, hogy pár óra elmúlt és a Nap lassan eléri a horizontvonalat. Egy kicsit elbóbiskoltam, de sebaj, ugyanis rájöttem, hogyan juthatunk el Egyiptomba.
-          Lora! – szólítom meg izgatottan a nővéremet, miközben óvatosan felülök. – Látod, amit én is? – kérdem, miközben áhítattal bámulom az üres mászókát. – Gyere gyorsan, mielőtt lemaradunk róla!
-          Miről beszélsz? – kérdezi töprengve, és értetlenül a testvérem, közben igyekszik kitalálni, hogy mire gondolok.
Felpattanok és felé nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. Amikor ő is feláll, nem eresztem el a tenyerét, magammal húzom a mászóka felé.
-          Siess, hosszú út vár ránk! – mondom egy óriási adag izgatottsággal a hangomban, lépéseim egyre gyorsabbak és gyorsabbak, míg végül futásnak eredünk. Amikor a mászókához érünk, mosolyogva a nővéremre pillantok, majd megindulok felfelé. – Legyél óvatos, úgy látszik, élőben a Gizai nagy piramis sokkal magasabb és meredekebb, mint az enciklopédiákban.
Lora határozott arcvonalai láthatóan meglágyulnak és a szapora pislogása azt tudatja velem, hogy könnybe lábadtak a szemei. Derű csókolta ábrázata egyik percről a másikra megkomolyodik.  
-          Nos… kihívás elfogadva! – jelenti ki mókás, hajókapitányt utánzó hangon, és ezzel utánam is indul.  
Nem kenyerem a kérkedés, de egészen kicsi korunk óta mi vagyunk a mászókák királynői. Elég extrovertált gyerekek voltunk, ez tagadhatatlan, mindig is szerettük feszegetni a határokat, és kipróbálni azt, ami lehetetlennek tűnt. Úgy, mint most…
-          Szent ég, Lora! Érzed? Érzed, hogy mennyivel melegebbek itt a Nap sugarai? A te bőrödet is lágyan perzselik? – ismét egy rakat kérdést teszek fel, amikor végre felérünk a mászóka tetejére. A nővérem előre mered, vérvörösre festett, érzéki ajkai lassan halvány mosolyra húzódnak, mely vidámságot kölcsönöz egy kicsit sápadt arcának, és a szemei újból megnedvesednek.
Előrenyújtja vékony kis kezét, mintha csak meg akarná érinteni a napot, majd lehunyja a szemét. A naplemente arany színbe borítja a teste egészét, pillanatok alatt megszárítja az arcán végigszántotta könnyek nyomait és megragyogtatja földöntúli szépségét.
Az idő megfagy körülöttem.
Nem bírom levenni róla a szemem, de nem is akarom. Memorizálni szeretném ezt a képet, megőrözni a pillanatot, mindig így szeretnék emlékezni rá: boldogságtól ragyogó arccal.


Vannak ezek a tehetségkutatók, amikben pár híres ember kiválasztja a legjobbakat az összes jelentkező közül, majd versenyezni indítja őket, hogy a végére egy újabb bohócot gyárthassanak a szórakoztató iparnak. Eddig egyszer sem sikerült végignézni egy egész évadot, de még egy fél évadot sem. Ha valaki tényleg megérdemli, hogy mindenki lássa, az úgyis felkerül az internetre, vagy megnyeri a versenyt. Nos, annak ellenére, hogy nem érdekelnek az ilyen műsorok, néha órákat töltök el azzal, hogy végignézek és hallgatok több tucat videót. A legjobban azokat szeretem, amikben a zsűri és a jelentkező először találkoznak, és amíg a résztvevő megmutatja, mit is tud, kint az egész családja és minden barátja szurkol neki. Ma reggel rájöttem, hogy csupán azért élvezem nézni ezeket, mert meghatónak tartom, amikor egy-egy szülő arca paradicsom pirosra színeződik és a testében tomboló heves érzelmek kavalkádjára könnyeket kezd ejteni. Megértettem, hogy átlagosnak lenni rossz… soha nem fogom látni az említett büszkeséget anyám, vagy apám szemében, ami a tehetségkutatókba jelentkező személyek családjának szemében fénylik, mi több, lehetséges, hogy soha többé nem találkozom az említett érzéssel, hisz az egyetlen, aki önérzetet tudott lehelni bennem, Lora volt. De ő már nincs.
 
A borotvapenge a fehér csempékkel burkolt fürdőszoba padlójára koppan és apró, csilingelő hangokat ad ki.

Sosem tudtam eldönteni, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság: a halálhoz, vagy az élethez. Vannak, akik nem elég határozottak, hogy véget vessenek az őket körülvevő pokolnak, illetve olyanok is, akik nem akarják így befejezni az életük könyvét. A francba is a „kezdjük tiszta lappal” hülyeséggel! A bűn az ember kezére ragad, akárhányszor is lapozni akar, sosem lesz képes tiszta lapot találni, mert akaratlanul mindig rá fogja kenni a következő lapra a kézfején ragadt koszt.
Bűnös vagyok, amiért irigyeltem a nővéremet és azt, hogy a szüleink egyfolytában vele foglalkoznak. Bűnös vagyok, mert Lora lázas teste fölé görnyedve azt kívántam, érjen véget minél gyorsabban a szenvedése. Bűnös vagyok, amiért a temetésén képtelen voltam sírni.
Pár órája megírtam két levelet: az egyiket Lorának címeztem, a másikat pedig anyáéknak. Remélem, a szüleim legalább most az egyszerre figyelembe veszik a kívánságomat – az utolsót - és elviszik a borítékot a testvérem sírjához. Ha mindez véget ér, elképzelhető, hogy találkozom vele. Viszont biztosra akartam menni, szóval neki is írtam egy rövidet arra az esetre, ha a halál után csak a nagy semmi vár rám. Hátha anyáék majd felolvassák neki.

Majd szétreped az ajtó, úgy dörömböl valaki rajta… mintha a szüleim kétségbeesett hangját hallanám… a fenébe! Tudtam, hogy a leveleket a párnájuk alá kellett volna elrejtenem. Nem is értem, hogy miért nem a belátásaim szerint cselekedtem. Talán abban reménykedtem, hogy van számomra még valami esély? Ugyan! Akkor nem zártam volna kulcsra az ajtót.

Anya el akar válni apától, mert úgy véli, hogy apa nincs mellette, amikor szüksége van rá. Ez tényleg így van, és noha úgy tűnik, apát egyáltalán nem érdekelte, hogy az idősebb lánya haldoklik, és még egy kicsit sem rázták meg a történtek, tudom, hogy nem így van. Láttam, amit anya és a többiek nem.
Apa – az elmúlt hónapokban alakult szokásához híven – késő este ért haza. Lora már rég aludt, én pedig régóta igyekeztem álomba ringatni magam. De nem sikerült, és talán azért, mert látnom és hallanom kellett a következőket.
Apa Lora szobájába lépett, majd az ágya mellett foglalt helyet. Rövid ideig csak nézte a nővérem békésen alvó testét, az angyali arcát, majd egyszer csak megrémült kisfiú módjára zokogásba kezdett. Azt ismételgette, hogy nem akarja, hogy Lora elmenjen, és arra kérlelte elcsukló hangon, hogy vigye magával. A nővérem mocorogni kezdett, és miután észrevette az ágya szélénél síró apánkat, egy könnyed mozdulattal az arcára tette a tenyerét. Mozdulatából látszott, hogy mennyire legyengültté és törékennyé vált. Elmondta apának, hogy nagyon fél és azt kérdezte tőle, hogy elkísérné e a végéig, hogy együtt lássák, mi van ott. A hangneme inkább kérlelő volt, mint kérdező, és pont ez volt a bizonyíték arra, hogy tényleg rettegett a haláltól. Apa válaszul megfogta az arcán pihenő kezecskét, majd puszit nyomott rá. Egyik kezével továbbra is fogta az erőtlen, vékony ujjakat, még a másikkal végigsimított Lora homlokán és haján. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ezután csak úgy sikerült elaludnom, hogy álomba sírtam magam.

Az ott egy baltapenge? Miért áll ki egy balta a fürdőszobánk ajtajából? Szent ég, mekkora lyukat csinált! Ezt bizony nem fogják tudni megjavítani... ni, ott van anya keze, és épp kívülről nyitja ki az ajtót. Már túl közel vagyok a célhoz, nem állíthatnak meg, de én őket igen. Fogadjunk, erre nem számítottak!

Hallom, ahogy a szomszédasszony és a barátnője suttognak, és azt mondják, hogy szégyentelen vagyok, egy igazi alamuszi opportunista. Nem értik, hogy miért nem sírok. Miért akarják, hogy itassam az egereket? Ha könnyekre vágynak, nézzenek meg egy drámát, keverjenek le maguknak egyet, tudom is én...
Szerintem sokkos állapotba kerültem, mert nem értetem, hogy miért van ennyi fekete ruhás alak körülöttem, azt se tudom, hogy hol vagyok és a nevemben sem vagyok biztos. Nem sajnálom a könnyeimet, egyszerűen képtelen vagyok felszínre hozni mindazt, amit érzek. És ezért igen csak bánt, amikor a fülembe jut, hogy biztos azért nem sírok, mert Lora nem is hiányzik. Ha ezt a fojtogató, fájdalmas, keserű ízű érzést nem hiányérzetnek hívják, valaki megmondaná, hogy minek? Tippeket is szívesen elfogadok, amikkel meg lehet szüntetni.

Milyen vörös a víz… és milyen légiesen könnyűnek érzem magam…

Hasonló színű virágok voltak Lora temetésén is, csak azok sokkal erőteljesebb árnyalatúak voltak. Mindig is imádta a vörös rózsákat, tagadhatatlan, hogy romantikus alkat volt. Minden évben rózsaszálakat kapott a születésnapjára, annyit, ahány éves lett. Arról álmodozott, hogy egy nap ezt a virágot kapja az udvarlójától, majd a barátjától és a férjétől. És a gyerekeitől anyák napjára. Öt évesen megszúrta az ujját anya egyik virágszála tüskéjén és akkor mindenki azt hitte, hogy a gyönyörű virág és Lora között nem lehet semmi más, csak gyűlölet. Nyolc évesen aztán rózsabokrot ültetett a kertünkben, amikor anyának segített és az idővel annyira megszerette a vörös bimbókat, hogy mindent megtanult a helyes gondozásukról. A halála előtti pár hónapban pedig rózsavörös rúzst kent ajkaira, hogy egy kicsit éreztesse magával, idősebb, mint kinéz. Sosem mondta, de a naplója elárulta: nem akart ilyen korán távozni az élők sorából.  
Az életünk pillanatok sorozata és mindegyik ide vezet. Ahhoz a momentumhoz, amikor mindent el kell engednünk, és mindenkitől el kell búcsúznunk. Az utóbbit már megtettem, már csak egy dolgom van.

Engedd el!

- Csendet! – ordítom parancsolóan azoknak a hangoknak, amelyek még mindig azt suttogják, hogy az álnokság tövisként fogja bilincsbe lelkemet, és ezért nem érzek fájdalmat. A pusmogás abbamarad, és mintha ezer szem rám tapadna. A fekete alakok felém indulnak, és noha látom, hogy mozog az ajkuk, nem hallom, amit mondanak. A ruhájuk kezd összeolvadni és a feketeség körülfonja elhalványulásnak induló arcukat. Végül pedig engem is elnyel.
Ismét anyám hangját hallom, ami ezúttal az illatával és az ölelésével társul. Sípol a fülem, fáj a fejem és a csuklóim is sajognak. Egy harmadik hangra is figyelmes leszek, idegen, mert nem a szüleimé, de mégiscsak ismerős. Beletelik egy kis időbe, míg rájövök, azzal nem számoltam, hogy hazajövet láttam Jaket, a szomszédunkat. Jake mentős.

Az élet egyesekkel kegyes, másokkal nem.

Édesanyám azt bömböli, hogy minden rendben lesz, rendbe fogok jönni. Megindító, hogy meg akar nyugtatni, de azt hiszem, mind a kettőnk tisztában van azzal, hogy hazugság, ami az imént elhangzott. Apám megfogja anyám felsőkarját, és arra emlékezteti, hogy ismét el fogok ájulni, ha nem hagy oxigénhez jutni.
-          Minden rendben lesz, kicsim! – ismétli el vagy ezredszerre ugyanazt a mondatot, amikor ellép tőlem, majd mosolyt erőltet az arcára. Követem a példáját.

A nevem Nora és fogantatásomkor a fentiek úgy döntöttek, hogy két testbe helyeznek egy lelket: a fele az enyémbe került, a másik pedig az ikernővéremébe. A mai naptól kezdve félemberként kell élnem egészen a halálom napjáig…