Colette mindig is egy életerős lány volt, szeretett a középpontban lenni. Amolyan “ragadd meg a pillanatot, és ne gondolj a holnapra” típus. Szertelen, és olykor meggondolatlan, de talán mostanra a legjobban a vakmerővel lehetne jellemezni, de hosszú út vezetett ide kedves olvasó. Egy teljesen hétköznapi családban látta meg a napvilágot az ausztrál szigetek közelében. A tenger morajlására ébredt és feküdt le, ez jelentette neki a szabadságot. Libby, a húga lett a másik nagy szerelme, sosem rivalizáltak, a szülei meg is ijedtek, hogy mekkora összhang lett a két lány között. A kislány felnézett a nővérére, minden őrültségben a partnere volt. Együtt piknikeztek a parton, megtanította szörfözni, és ő mutatta meg neki azt is, hogyan kell csókolózni. A támasza volt mindenben, elválaszthatatlanok lettek az évek múlásával. A négy év különbség meg sem látszott rajtuk. Colette teljes boldogságban lubickolt, nem érintette meg sokáig semmi, nem szenvedte meg a fiúkat sem, amíg a húgát láthatta. Tizenhat éves lett volna Libby, ha nem diagnosztizálják nála a hasnyálmirigyrákot. Nem volt több, mint négy hónap és a betegség el is vette tőle a szeretett lánytestvért. Colette nehezen dolgozta fel a veszteséget, sokkal mélyebben érintette, mint a szüleit vagy a többi rokont. Magába roskadt, és depresszióba esett. Már akkor megmutatkoztak rajta annak jelei, hogy mennyire is kettős személyiség lakozik a belsőjében. Addig nem láthatta senki, hogy mennyire sötét gondolatok uralják olykor az agyát, és mire képes ezáltal. Rosszabb napokon tört és zúzott, senki nem mehetett a közelébe, mert magánkívül kezelte a gyászt. Máskor szívesen emlékezett vissza a testvérével eltöltött napokra, és akkor elment fotózni. A szenvedélyévé vált, hogy megörökítse a megörökíthetetlent, szerette volna úgy látni a világot, ahogyan a húga látta annak idején. Idővel ez a szenvedély hobbi lett, és odáig ment el, hogy egy barátja ötletére az Államokba költözött. Nem volt semmije, mégis vonzotta az ismeretlen. Barátnőjével kibéreltek egy kisebb lakást, és mindketten szereztek munkát. Letti nem értett igazán semmihez sem, nem is arról volt híres, hogy kitartó lenne. Addig maradt egy helyen, amíg érdeklődést mutatott a szakma iránt. Kipróbálta magát szakácsként, animátorként, idegenvezetőként, de volt felszolgáló, kozmetikus, sőt egy alkalommal bolti eladó is. Nem engedte közel magához az embereket, megmaradt az ismeretség és a haveri szinten. Bárhol képes beleveszni egy könyvbe, nem igazán gyakorol rá hatást a külvilág, emiatt úgy tűnhet, hogy nemtörődöm alkat, pedig valójában nagyon is képes szeretni, de falat emelt maga köré. A természetesség híve, ódzkodik a kozmetikai szerektől, megpróbálja az ökotudatosságot másokba is beleplántálni, ha már Új-Zéland a szülőhazája. Nagy állatrajongó, de abból is inkább az egzotikus fajokra fanyalodik rá. Régebben megfordult az állatkertben is, mint önkéntes, de nem tartott sokáig a vágyakozás.  



Bakancslista:

Elolvasni az Elfújta a szelet, az 1984-et, a Szerelem a kolera idején, következő kihívása, hogy legalább egy héten két könyvet kiolvas
Megtanulni görögül, vagy olaszul, még adhatja a spanyol is, de pörögjön a nyelve rá.
Megmenteni egy fókát vagy egy bálnát.
Kihajózni a nyílt tengerre és egész nap búvárkodni.
Megnézni a naplementét a Golden-Gate hídról.
Elveszni egy szigeten, és napokig halászni.
Megcsókolni egy idegent.  
Érezni.
Ejtőernyőzni.


Kedves Libby,

Még most is érzem a számban annak az uborkás szendvicsnek az ízét, amit az egyik piknik alkalmával csomagoltál. Tudtad, hogy mennyire nem szeretem az uborkát, de ez sem jelentett neked hátrányt...akkor is az teljesült, amit te akartál. Megettem, és utólag elmondtad azt is, hogy tudtad ezt szeretni fogom. A mai napig minden reggel fogyasztok uborkát, és megannyi zöldséget, hogy imponáljak neked. Hosszú ideje nem írtam már, valahogyan elszaladt az idő, és nem volt kedvem papírra vetni, hogy mi is játszódik bennem. Túlságosan is nagy a hiánya annak, hogy sírva fakadjak, és hazáig rohanjak...anyáékat meglátogatni. Új-Zéland lesz mindig is a hazám, de most már jó ideje New York zajos utcáira ébredek. Már nem hallom a tengert, már nem szólít meg a víz, hacsak ki nem látogatok a Central Parkba, és le nem ülök a tó elé. Néha eltűnődőm, hogy vajon mi a különbség aközött, hogy ott, vagy itt vagyok. A víznek mindenhol gyógyítóereje van, és ezen nem változtat az, hogy éppen egy tónál figyelem, vagy a tengernél...de tudom, hogy mi a különbség. Te már nem vagy itt, hogy nézhesd velem. Sokszor teszem fel a kérdést, hogy mi lett volna, ha én megyek helyetted? Nem merek beszélni róla, inkább megélem a pillanatokat. Például a múlt héten segédkeztem egy sushimester mellett. El nem hinnéd, hogy mások ezt évekig tanulják. Nem is olyan könnyű, mint gondoltuk. Képzeld el, hogy mi minden kell hozzá....közben meg az egész...hát nem is tudom, nem túl gusztusos, de te imádtad volna. Anya állandóan nyaggat, hogy meglátogatna, de nincs kedvem a szemébe nézni, és elmondani a hírt. Apa állítólag mostanában vonult vissza. Tudom, hogy nem szabadna ennyire magamra hagyatkoznom, de nincs egyetlen olyan barátom, mint te voltál. Nincsen nap, hogy ne jutnál eszembe valamiről. Egy kislány mosolyáról, egy elejtett viccről két idegen között. Rengeteget olvasok, most éppen egy olyan hónapot fogok elkezdeni, ahol előveszem az emészthetetlen romantikát. Tudom, hogy minden este emlegetted Scarlett O’Harát, de valljuk be a huszonegyedik században ki olvas ennyire nyálas regényeket? Nehezen vettem rá magam, de kikölcsönöztem, és neki is láttam, de legyél rám tekintettel...nem leszek irodalmár, vagy író sem. Ezek a sorok is olyan nehezen jöttek, nem vettem elő már hónapok óta a neked írt leveleimet, és az e-maileket is kitöröltem. A papíron sokkal tartósabb, de védenem kell a megmaradt élővilágot. Nem tenne jót az utánunk következő generációnak, ha már nem látná a fákat, a zöldet, mely nekünk a világot és a gondtalan gyermekkort jelentette. Úgyhogy kitartóbb leszek, és megígérem....igen ezt vedd annak, mert tudom, hogy fentről figyelsz, de ki fogom olvasni, aztán megnézem valami művészmoziban a filmet, hogy teljes legyen a repertoár. A 1984 még várat magára, egyszerre csak egy mumussal vagyok képes megküzdeni. Úgy döntöttem, hogy ma ismét a kezembe veszem a fényképezőgépet, és megmutatom neked New York igazi arcát. Ne nevess ki, de egyáltalán nem olyan, mint ahogyan te elképzelted. Az emberek nem kedvesek, sőt a legtöbben nem is köszönnek az ember lányának. Egy szem humanoidként akár el is veszhetnék itt. A lényeg, hogy a felhőrkarcolók...csodásak. Még a mai napig lenyűgöznek, ha beutazok Manhattan-be. El sem hinnéd, hogy mennyi hot dog árus van, de igen ritkán tudom rávenni magamat anélkül, hogy ne törne rám a hányinger. A tiltólistámon már több az a kaja, amit ki sem próbálhatok, mint amit ehetek. Néha csalok, és engedek a csábításnak, de aztán megsínylem a témát. Napokig ki sem tudok kelni az ágyból. Most kaptam egy olyan hírt, amire nem számítottam. Tudod, hogy szeretek élni, és alkotni, de amikor azzal szembesülök, hogy az időm véges, akkor mit kellene tennem? Úgy tenni, mintha nem láttam volna az elém tolt leleteket? Láttatni szeretném az élet szép oldalát, meg akarom mutatni, hogy van még olyan ezen a Földön, amiért érdemes élni. Egy madárcsicsergés a hajnalban, egy jó étel elfogyasztása, egy állat megmentése. Minden értelmet nyert, mióta tudom, hogy az időm véges. Megértettem azt is, amit a halálos ágyadon mondtál nekem. Nem fogok már kételkedni benne. A mának élek, megízlelem a jó oldalt, és nem engedek a kórházaknak. A betegség, vajon ez nekem mit jelent? Lehetek olyan boldog, mint te voltál az utolsó hónapokban? Te lehetsz nekem a példakép drága húgom, hogy méltósággal is lehet fogadni az elmúlást. Egy kicsit félek, de akkor tudom, hogy egy jobb vár rám. Ott leszel a másik oldalon, ha eljön az én időm. Te leszel az én agyalom. Hiányzol! Tudom, nem kellene temetnem még magam, de akkor is.

Megyek és elkészítem a képeket, közben pedig mosolygok is majd, annak ellenére is, ha fáj belül.



Szeretlek

Letti