Néhány évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, egy szociális program keretein belül, mely lehetőséget nyújtott arra, hogy civilek a fronton lévő katonákkal levelezzenek. Te engem választottál ki, nekem írtál levelet és én a mai napig hálás vagyok a sorsnak ezért. Kis túlzással több száz üzenetet váltottunk így, egyre alaposabban megismerve egymást és nem volt kérdés, hogy azonnal találkozunk, amint eltávra mehettem. Nem meglepő módon tökéletes volt az összhang közöttünk személyesen is és azóta együtt vagyunk.
Tudom, hogy nehéz neked, hogy folyton aggódsz, mégis kitartasz mellettem én pedig nem győzöm bizonygatni, nem kell félned, ahogy eddig, úgy ezután is egészben fogsz visszakapni minden bevetés után. Úgy tűnik azonban, a szerencse elpártolt tőlünk. Én megsérültem, te pedig hónapokig halottnak hittél. Talán már bele is törődtél, talán már túl is léptél rajtam, mikor megcsörrent a telefonod a hírrel, hogy élek, a történtekhez képest jól vagyok és hamarosan egy manhattani kórházba szállítanak át.

Tudom, hogy jönni fogsz, mert biztosan látni akarsz, de nem tudom, mire számítsak? Sírni fogsz, nevetni vagy kiabálni? Tovább léptél már? S ha mégis úgy döntenél mindezek után, hogy továbbra is mellettem maradsz, mit fogsz szólni ahhoz, hogy már a visszatérésemet tervezem?

//Azon kívül, amit itt leírtam, minden szabadon alakítható, de szívesen ötletelek is, ha szeretnéd. A pb is csak egy javaslat, nyugodtan változtathatod kedved szerint.
Nagyon várlak, a megalkotásért cserében pedig rengeteg játékkal tudok szolgálni, a jelenben és a múltban egyaránt, szóval siess.
Ha megérkeztél, pm-ben megtalálsz. <3 //