- Apa, ne… - nyögök a telefonba, de mindig félbeszakít, mert megteheti, az apámként és a felettesemként is. A liftfülke pedig egyre szűkebb és szűkebb…

Két hónap telt el azóta, hogy kijöttem a kórházból. Néhány napra rá kaptam értesítést a bírósági meghallgatás időpontjáról, és akkor még elképzelésem sem volt, hogy mit fogok mondani majd a bűnbakok székén a pult másik oldalán ülő halandó mindenhatóknak. Minél többet gondolkodtam a lehetséges kérdéseken, annál zavarosabbá vált minden. Már a „mi történt?” is nehézséget okozott, nem hogy a „hogy történhetett?” és „ki a felelős?”. Az elmúlt hetekben eszembe jutott, hogy a magam igazságát fogom feltárni, ahogy én látom a helyzetet, és amikor apa múlt héten felhívott, hogy egy szót se mondjak senkinek, amíg nem beszéltem az ügyvédünkkel, és főleg ne próbáljak meg semmit sem magamra vállalni. Apa tudta, hogy azt fogom mondani, én vagyok a felelős, mert én voltam a taktikai vezető, én adtam ki a parancsokat, én vezettem csapdába a másik hét embert, és nem érdemlem meg, hogy még itt legyek. Csakhogy a seregben minden másképp működik, mint a való életben. De ki vagyok én, hogy megmondjam, mi a valóság?

- Nem, még nem ért ide – csilingel a lift, és nyílik az ajtó, én pedig a szabad fülemre teszem a tenyeremet, hogy biztosan halljak minden szót, amit apa mond, a koncentráció végett pedig a sarok fele fordulok. Kiszáll az a három öltönyös férfi, aki eddig lefelé jött, én pedig egyedül maradok. – Apa, nem számít, már megbeszéltük! Ne… - az istenit, hogy nem hallgat végig! Dühösen veszem a levegőt, összeszorítom az ajkaimat, és kitágítom a rekeszizmomat.
Tíz perc múlva kezdődik az én meghallgatásom az ötödiken. Amint ideértem, felmentem a teremhez, ahol terv szerint az ügyvéddel találkoztam volna egy utolsó megbeszélésre, de nem volt ott, így most az épület elé igyekszem, mert fojtogat ez a légkör. Fáj a gyomrom, hányingerem van, és enyhén szédülök, de úgy vélem, ez normális ilyen helyzetben az átlagnál, én azonban sosem voltam ilyen. De fél évvel ezelőtt minden megváltozott, és már sosem leszek olyan, amilyen előtte voltam. Kifordult gondolatok, tompa érzékelés, csökkent önfegyelem járja át a testemet, gyakran rettegés és zavar lesz úrrá rajtam. Már nem ismerek semmit, és csak egyre mélyebbre süllyedek a korábban olyan ismerős homokban.
- De apa, ne… - és megint várnom kell. – Ne aggódj, megoldom! Hívlak, ha vége – kinyomom a hívást, egy nehéz sóhaj kíséretében elteszem a telefont, és az azóta rég becsukódott liftajtó felé fordulok. Ahogy a lift elindul, ajkaim szétnyílnak, nem is igazán a meglepettségtől, inkább valami megint csak zavaros indíttatásból. Azt helyre tudtam tenni magamban, hogy miért vagy itt, de a kerekesszék látványától összerándult a gyomrom és a torkom. Jó ideig nem is szólalok meg, csak nézlek, próbálok valami rendszert találni a képekben és a hatásukban.
- Mi történt? – ennyire futja, mert sem a „jó napot”, sem a „mi az istent csinált magával” nem jött a nyelvemre, miután legutóbb összetörtem előtted.

Néha merengeni tudok a fizika egyszerű törvényszerűségén. Kiveszed a mappából a papírt, egészen biztos, hogy akkor jön egy erősebb légáramlat és amit olvasás közben a mappára tettél, mert már elolvastad, tuti, hogy a földön landol.
Félrebiccentett fejjel, egyik szemöldökömet érdeklődéssel felhúzva, megvárom nyugalommal, merre is landol.
- Hagyja csak - állítom meg a kedves segítségemre sietőt. - Várjon egy kicsit. - Még a kezem is feltartom, felé. - Látja - tárom szét a kezem, s ejtem az ölembe. - Ennyire egyszerű.
Lehajolok a visszaáramló papírért, amit egy másik áramlat sodor a földön, ezúttal vissza, felém. Nekem egy tapodtat sem kell tennem, hogy lehajoljak érte, s felvegyem.
Az előbbi már csak azért is lenne egészen érdekes, mert kerekesszékben ülni nem azért ül az ember, mert lusta és nem akar tenni egy tapodtat sem.
Mégis, azt az egy tapodást megtettem múlt héten. Önállóan, egyedül. Persze, utána egyből jött az összecsuklás, mert villámcsapás volt az érzés, hogy újra egészben mozog a testem, a transfer error megszűnt. Ide mégis kerekesszékkel érkeztem, mert a mankózás is csak legfeljebb öt percig, ha megy, azután jön ... azért az öröm ott van, még ha tovább nem is tudok egyelőre haladni a saját lábamon. Így egyszerűbb idejönni, és ki ne adna érte, hogy végig lehet rodeózni a folyosón, vagányul? Eddig háromszor csináltam meg, akkor, amikor senki nem volt a folyosón. Az egyenruha kötelez, "komolynak" kell lenni, s a helyszín sem a játszótér.
Gyűlölöm az egyenruhát, rajta két, egyértelmű jelzéssel: ez bizony nem rendőri díszegyenruha, hanem katonai. És a Csőrmesteri rangom is ott villog. Az a mentségem, hogy civil vagyok, megszűnt.
Azt bizony még kihasználom, hogy betegszabin vagyok, isten ments, hogy megváljak a fürtjeimtől. Majd ha visszakerülök, akkor. Meg különben sem érdekel. Mint ahogy a lesajnáló, együttérző és szörnyülködő nézések sem. Kimaradnak abból a buliból, hogy lehet rodeózni.
Igen. A dolgok jobbik oldaláról közelítem meg mindezt. Kevés volt, hogy kivételesen a másik oldalon kezdjem el gombolyítani a fonalat. Rengeteg sok mindent összejött az elmúlt fél évben, amiket már évek óta csak görgetek magam előtt és most sz@r formájában mind rám is borult. S de még hogy megérdemlem! S egyben el is kezdtem letenni őket. Szabadnak érzem magam, annak ellenére, hogy rémálmokkal kelek néha, egyre ritkábban. Hogy egyes zajokra őrülten dobogni kezd a szívem és ami a kezemben van, s törékeny, összetöröm, s nem azért, mert leejteném.
Nem csak egy valaki lendített a pozitív végére a helyzetnek, hanem valakik. A család, barátok, még a katonatársak is, a rendőrtársakkal együtt, és meglepetésemre, egy agyturkász ajánlása is. Talán az utóbbi segített a legtöbbet. Viccet korántsem tudok ebből csinálni, s nem is akarok. Abba a csoportba tartozom, akik humorral takaróznak a fájdalom és összezuhanás ellen.
- Várjon, nem tudok olyan gyorsan futni, megvárna? Köszi! - korántsem bagatelizálom el a helyzetet. Láttam a nő arcán, hogy nézett rám. Szokja. Sok ilyennel fog még találkozni. Először menekülni akar, majd feljebb tekint a székről, az arcomra. Újabb belső fotó arról, milyen arcot és tekintetet kaptam. Kedves mosollyal viszonzom, némi csintalansággal. Most már sajnálja, hogy a másik irányba menő lifttel kell mennie. S egyben engem felettébb nem érdekel. Egy ideje egyáltalán nem foglalkozom már ezzel.
Begurulok a liftbe, s visszateszem a papírt a mappába, mikor ismerős hang üti meg a fülemet. Felnézek. És ismét félrebiccentem a fejem, úgy tekintek rá, üdvözlő, meleg mosollyal. És még mindig van benne némi csintalanság, noha a szomorúságot a tekintetemben kevesen ismerik fel. Ő például, meg vagyok győződve róla, látja, neki ordít. Meg akartam látogatni. De még most is csak a bíróság és a kórház között ingázhatok, a kísérőm valahol a Holdon, tudja, hogy ha már bejutok, kijutni nehezebb.
- Neked is szép napot - ejtem az ölembe az ujjatlan kesztyűs kezeim. - Túszcsere.
Ó, nem, arról senkinek soha, mi történt ott, legalábbis velem mit tettek. Annyi bőven elég, akik tudják. Kényes ügy, zárt ajtók mögötti tárgyalás, kínos hallgatások, visszafelé elsült eljárás. Nem az eszem bénult le.
- Lehet, egy hely felé megyünk? - pedig jó lett volna, ha meglátogathattam volna. S nem a saját tárgyalásán futok össze.

Felhőtlennek tűnő, könnyed válaszod után megrándul a szemöldököm, tekintetem megtelik nehézséggel, eleinte nem mozdulok, csak az első pisolgás után sikerül visszatérnem a liftbe fejben is. Nem tudom, hogy kérdezni akarok-e, hogy kérdezhetek-e még, természetesen a szabályok határain belül, de abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom a válaszaidat. Látom, hogy nem akarsz róla beszélni, különösen nem egy liftben, és biztosan nem egy tárgyalás előtt, amire mindketten jöttünk. De nem tudok túllépni azon, hogy nem a saját lábadon állsz, és ősi meggyőződéssel játszod el, hogy egyébként minden rendben van, és ez teljesen hétköznapi látvány.
- Sajnálom – szólok halkan, amint magamhoz térek, kellemetlenül hosszú idő után, még mindig nyitott szájjal, és csak ezután csukom be, hogy nyelni tudjak. – Öh…a bejárathoz megyek. Érkezik az ügyvédem – újra végignézek rajtad, elidőzök a lábaidom, ahogy a szék tartóin pihennek. – És hányingerem van – sóhajtok, és ezúttal a liftajtónak teszem meg vallomásomat, amit most te is hallhatsz, mert a látszat ellenére tudom, hogy mindketten szenvedünk. Azt nem tudom, hogy e tevékenységnek a társas művelése mennyiben könnyíti meg az érzéseinket, csak alig néhány ember van, akivel akár a belső világom egy szeletét is megosztottam, és ezek az emberek mind ugyanolyanok voltak, katonák, ahogy valamilyen módon te is, és mind tudták egyetlen sóhajból vagy pillantásból, hogy mi zajlik bennünk.
Ha érteni nem is értelek, ismerni nem ismerlek, mert alig volt időnk erre, nekem pedig szándékom, abban biztos vagyok, hogy nem árulsz el. Ha nem mondom ki, hogy rosszul vagyok az emlékek létezésének és nem létezésének gondolatától is, jó eséllyel látod rajtam, de elég, ha csak rám nézel és én rád nézek, én a korláton, te a székben. Emlékszem, hogy megfogtál, amikor leestem, hogy ott maradtál és biztosra mentél, hogy kibontom a dobozt.
- Mikor sérültél meg? – tudom, hogy nem akartam kérdezni semmit sem, és te biztosan nem fogsz mindenre válaszolni, de nem titkolom tovább, hogy érdekel, mi történt veled. – Mennyire súlyos? - és be kell vallanom, hogy valójában nem utállak, Wallem. Csak nem értelek és nem ismerlek.

Figyelem az arcjátékát, vagyis inkább türelemmel várok. Nem azért, mert reakciót várnék tőle, noha a szemöldöm megrándulása sejtet valamit. Ha előbb szólalok meg ilyen helyzetben, mint kéne, na, hát ott vágták el az egész beszélgetést. Ezek nem mennek, s inkább türelmesen kivárok. Mondjuk, egy lift nem feltétlenül beszélgetésre alkalmas hely.
Aztán csak elmosolyodom újfent és bólintok egy rövidet. Nem szabadkozom, s nem hárítok. Szavai őszintének tűntek, s azt elhessegetni pedig nem fogom.
- Akkor csak egy ideig élvezzük egymás társaságát. Az elsőn kiszállok - s mivel elfelejtettem megnyomni a gombot, most bepótolom.
- Csak ha lehet, ne rám. Elugrani még mindig elég körülményes lenne. De elkapni szívesen elkaplak - nem úgy, mint ott, a korlátoknál. Bár nem tudom. Elég dühítő volt nekem az is, hogy mielőtt lezúgtam volna a földre, elkapott a gyógytornász. Nem kiabáltam vele, de elég határozottan jeleztem, hogy hagyjon esni, mert az életben nem tanulom meg, hogyan érkezzek a földre bénult lábbakkal, törés nélkül.
Emelet, kiszállnak, s már csak ketten maradunk.
Érdeklődéssel pillantok fel rá, aztán számolok.
- Pár hónapja. - némi árny ugyan átsuhan a tekintetemen, végül elmosolyodom.
Múlt héten már azzal kecsegtettek, hogy örökre rodeózhatok majd a folyosón két keréken. Pár napra rá, még ha egy óriásit is zakóztam utána, meglett a saját lábamon megállás és fel tudtam emelni, vagyis inkább önerőből húzni az egyik lábamat. A kötésekről a testemen senkinek sem számoltam be eddig, kivéve azoknak a dokiknak és az ügyvédeknek, akiknek feltétlenül kellett tudniuk. Ezért is ülök inkább faszentként, nem csak, mert így neveltek.
- Úgy volt, hogy nem tudok majd járni - még most sem kecsegtetnek sokkal, mert jönnek a szokásos, bármikor visszaeshetek és rosszabbodhat az állapotom szöveggel. Ahelyett, hogy bátorítanának. Majd bátorítom én magamat!
- De múlt héten már önállóan megálltam, s fél lépés ment is - még folytatnám, de a lift döccen egyet, majd megáll. Megnézem, merre is tartunk éppen. Fél emelet között.
- Ennyire ne szeressetek liftek, hogy már megint! - Megnyomom a gombot, hátha tovább megy. Semmi. Sóhajtok egyet, beletúrva a hajamba, majd Freyára pillantok, hogy van. Ezekhez a helyzetekhez pont nem értek, csak egyhez. Abban már úgyis van gyakorlatom. Megkeresem a konzolon a segítő gombot és benyomom.
- Helló! A - lelesem a lift azonosítóját, bemondom. - beragadt. Ketten vagyunk bent.
Egy kis csöndet hallok, mire már emelném a fejem fel, hogy nagyszerű, a kapcsolat sincs meg, mikor egy ismerős hang üti meg a fülem. Mintha ugyanígy halottam volna.
- Már megint te?
Értetlenül nézek a lyukakra a konzolon, aztán leesik.
- Neee...
- Dee.... de mindjárt nézzük mi a baj. A karbantartókat már értesítettük közben, de hátha meg tudjuk oldani innen is. Sérült meg valaki?
Erre majdnem rávágom, hogy ugye, most viccel? Látja a kamerában, hogy most nem állok és nincs is a karjaimban senki. Mielőtt válaszolnék, Freyára pillantok kérdőn, remélve, nem húzódott meg valamilye, vagy történt komolyabb. Ennek megfelelően érkezik tőlem válasz.
- Rendben, vettem. A segítség úton van - azzal elhal a hang én meg leejtem a kezem a gombról.
- Hamar meglesznek - keresem tekintetemmel Freyát. - Legalábbis remélem.
A múltkor hamar megvolt, a következményeire inkább nem szeretnék gondolni. És meglepődöm, mennyire távol van már az tőlem. Mert ahogy átsuhan ez az emlék, figyelmem már ismét Freyára összpontosul.
- Jó látni, hogy megállsz a lábadon - nézek rajta végig. Emlékszem arra a tekintetre, amire felnéztem akkor, ott a kórházban. Azt a tekintetet jobban kedveltem, mikor a táborban úgy nézett rám, hogy éppen a háta közepére kíván. Az utóbbi emlék mosolyt csal az arcomra, még ha halványan is. És persze, tegezem. Rang ide vagy oda, most nem ilyen minősítésben vagyunk. És mert... tegezve is lehet tiszteletet kifejezni.