New York tavaszában sok dolgot lehetett szeretni; az egyik az, hogy néhány héttel később érkezik, mint a legtöbb helyen, így ha valaki elég szerencsés, akkor akár többször is átélheti a tavasz elejének már meleg, de nem túl meleg varázsát, amikor pár hétre az összes fa és bokor virágzásnak indul, az egyébként szürke betonjárdákat olyan sűrűn lepi be a virágszirom, mint egy színes hótakaró, ami alatt a fák is rogyadoznak. Kúszik valami reményteli a levegőbe, ami még a több ezer dolláros öltönyben flangáló üzletembereket is kicsábítja az irodájukból, hogy sétáljanak egyet a Central Parkban. Kicsit talán mindenki hajlamosabb is mosolyogni, és nem feltétlenül néz rád úgy, mint aki a világ legnagyobb szentségtörését követte el azzal, hogy rendelt a pultostól egy kávét. Szeretem ezt az érzést, az illatot, a hangulatot, azt a pár pillanatnyi tökéletes kakofóniában eltöltött csöndet, mielőtt vissza kéne lépni a város zajába. Az egyetlen dolog, ami mindezt el tudta rontani? Az emberek. – Elnézést! – Ismerem ezt a hangnemet, még ha a hangot nem is. Bocsánatkérésnek tűnik papíron, a valóságban viszont már a felháborodást hordozza magával. Mivel előre sejtem, hogy itt most kötekedés következik, sóhajtva leengedem magam mellé a papír kávéspoharat, és csak lassan nézek fel a padról a mellettem álló nőre. Néhány évvel lehet idősebb nálam, de az arca alapján legalább egy tizest ráhúz, ha nem többet, és ennek, valamint a kócos hajának és megkérdőjelezhető színösszeállítású ruhájának fő oka alighanem az a gyerek, akit a kezében tart. És aki kicsit már idősnek tűnik ahhoz, hogy kézbe fogják. – Igen? – A kutyája póráz nélkül van. – Tudom. – Rá kéne raknia a pórázt! Nem is lehetne itt így! – Kilencig lehet póráz nélkül sétáltatni a park szabályzata szerint. – Feltűröm az ingem ujját, hogy rápillantsak a karórámra, mintha ne lennék tisztában az idővel. – Még csak nyolc óra ötven van. – De mi már itt vagyunk! – Azt látom. – Az előbb rávicsorított Stewartra! – Nagy erőfeszítésembe telik nem megforgatni a szememet; Sunny épp lihegve, oldalra liffenő nyelvvel ül pár méterrel odébb, és vágyódva nézi a madarakat. Ha bármikor közel is került a pofája a "vicsorhoz", alighanem rászállt egy pillangó az orrára és csiklandozta. – Tíz perc múlva pórázra rakom majd, addig pedig a parknak rengeteg része van, ahová be se mehetek a kutyával. Ott van például az a rész – mutatok a kis tavon túlra, a Great Lawnra, ami igazából egy ovális rész. – Már hogy képzeli? Stewart teknősöket akar nézni, és csak azért, mert maga itt lebzsel ezzel a szabályzás nélküli kutyával...! Elegem lett. Tíz percről volt szó, amit szegény Sunny még szabadon tölthetne, mielőtt jön vissza a póráz, még egy kis futkosás, mielőtt hazaviszem a lakásba, hogy aztán menjek az ügyvéddel tárgyalni és egy valag pénzt ott hagyni, amiért épp apa fizet, de eleve hetente járok egész napos ügyeletbe, hogy vissza tudjam fizetni, erre van nekem még időm és kedvem, hogy nekiálljak Stewartnak teknősöket keresni...! Felpattanok, a kávémat pedig vehemensen a padra csapom. – Na ide figyeljen...! – De végigvinni már nem volt lehetőségem ezt a gondolatot, ami nyilván azzal végződött volna, hogy vagy sértődötten távozik, vagy Stewart így cirka hat évesen szemtanúja lehet az első női bunyójának, ugyanis Sunny hirtelen felkapta a fejét, élesen befeszíti a füleit, ahogy figyel, majd egyszercsak úgy megindul, mintha rakétából lőtték volna ki. – Sunny! Állj meg! Sunday! – kiabálom, mint egy idióta, természetesen feleslegesen. Egy mókust szúrt ki; a mókusokat pedig el kell pusztítani. Úgyhogy én a kávémat és ami jobban fáj, a harci helyzetet magam mögött hagyva kapom fel a pórázt és szaladok utána, olyan gyorsan, hogy abban sem vagyok biztos, a hangomat nem-e viszi rögtön hátrafelé a menetszél. Átfut a teknősökkel teli víz mellett a Belvedere kastély mellett a kocsiúton, és már-már könnyes szemekkel imádkozom, hogy csak ne csapja el semmi, mert akkor én is rögtön helyben valamelyik autó elé kell ugorjak. Sunny a házasságom utolsó darabja, ami az enyém, és ami még számít. Csak egy biciklis csönget meg, de nem érdekel, mert eközben Sunny beveti magát a Ramble-be; a parkon belüli parkba, ahol kutyát ugyan lehet sétáltatni, de csak pórázon. Nem mintha annyira számítana, mert ahogy a mókus nem követi túlzottan a kijelölt útvonalakat a köves-dombos talajon, úgy Sunny se törődik az alig a mellkasáig érő lombfogó hálókkal, amik elválasztják az utat a zöld résztől, és átvág mindenen. Nekem pedig nincs más választásom, minthogy kövessem szó szerint árkon-bokron át, egyes pontokon úgy kapálózva, mint egy komplett idióta, aki a két lábán se képes megállni, és egyébként is miért pont a dombokat akarom megmászni? Jó kérdés. Nem gondoltam, hogy olyan jó kondiban lennék, de azt sem, hogy nem, úgyhogy meglep, amikor már az elején fáradni kezdek, és a lábam izmai tiltakoznak a felfelé mászás ellen. – Sunny, állj már meg kérlek! – Ezt inkább már csak magamnak nyöszörgöm, nekitámaszkodva az egyik fának. Aztán kicsit odébb látom, hogy hirtelen irányt változtat; visszaugrik a sétáló útra, és a mókus helyett valami más fogja meg a figyelmét. A Rumble Cave tetején állva nem nagyon látom, hogy ő mire figyelt fel először, csak mikor a kevésbé meredek részen megpróbálok lejjebb ereszkedni, tűnik fel két kutya, de a pórázuk végén álló alakot csak hátulról és felülről látom. – Hé, maga ott lent! Megtenné, hogy megfogja a... – Belém forr a szó, ahogy Sunnyról a két kutya sétáltatójára esik a pillantásom, immár másabb szögből, és felismerem benne Amest. – Én... Megtennéd, hogy rácsatolod? – engedem le neki a pórázt, mint valami kötelet, mert a szemem sarkából látom, hogy Sunny megmoccan. Nem elfutni akar talán, inkább játékra hívni a többieket, de jobb félni, mint megijedni. Nem hiszem, hogy képes lennék most megint ekkora sprintre,mint az előbb, ahhoz túlzottan fojtogat a légszomj. – Mindjárt lemászom én is, csak... percek kérdése.
‑ Ébren vagyok! – dörmögtem a párnába fúrt fejjel, mikor megéreztem az arcom mellett Mozart fejét. Nem voltam ébren, de villámgyorsan kellett megejtsem az ébredési ceremóniám, mielőtt Mozart rám fekszik. – Látod? – bambultam álmosan rá, majd felkeltem volna, de előtte egy nagyon fontos részlet szemet szúrt: a földön voltam. Nem az elő eset. Mozart és én nem férünk el helyen, így mikor feljön, én kerülök le. Csupán még félig álomban erre reggel már nem emlékszem. De a hátára borult fotel is árulkodik arról, hogy Mozart nem találta a helyét. Ellenben Scooterrel, akinek így nem kellett a fotelre való felugrással bajlódnia, hanem ott aludhatott a háttámláján. Nem kell sokat készülődnöm. Tulajdonképpen csak egy farmert és a legkevésbé gyűrött ingemet kapom fel, a fejemen ülő bagolyfészket meg se próbálom rendbe szedni. Több, mint tíz évet töltöttem távol New Yorktól, és bár időnként ugyan visszajártam, de elszoktam tőle. És őszintén szólva, nem is hiányzott annyira. A nyüzsgés, a minden méterre jutó legalább két ember nem az a közeg volt, ami nekem a legotthonosabbként szolgált. De idekötött minden. Leginkább a kudarcaim. ‑ Szia Reggie! – köszöntem a tó szélén úszkáló kacsának, ami miatt páran kissé furcsállva néztek rám, de nem foglalkoztam vele. Egyrészt, korán – nagyon korán – volt még hozzá, másrészről pedig évekkel ezelőtt megtanultam, hogy az ember úgy szorong igazán, ha túl nagy figyelmet szentel a környezetének. Pedig nem szükséges. Reggie-nek és nekem pedig történekünk van. Egy félreértésen alapult az egész, de az az óta eltelt idő megszépítette. No meg begyógyította a sebeket. A kacsatámadás meglehetősen szánalmasan hangzik, de ... nagyon is komoly. Elengedtem a kutyákat, habár csak Scooter volt az, aki kihasználta ezt. Mozzart idős volt már, sokszor inkább én akartam sétálni, semmint ő. A nagyszüleim jól nevelték, többségében szófogadó volt, ellenben Scooter-rel, aki olyan volt, mint egy rakéta, amiből sosem fogy ki az üzemanyag. A nagyszüleim mindent megtettek, hogy a menhelyükön lévő kutyákkal jót tegyenek. Csak addig és annyira tartották őket zárva, amíg muszáj volt. Emlékszem, hogy sokszor kísértem őket el a kutyákkal a Central Parkba, olykor egy egész napos program volt, mire mindegyikükkel kijutottunk ide. Szerették az állatokat, és ha ők nincsenek, talán én is olyan lennék most, mint a bátyám és a nagybátyám. Egy sakkfigura, amivel a nagyapám kénye-kedve szerint játszhatott. Már pórázon voltak a kutyák, mikor oldalra kapom a fejemet és feltűnik egy kutya. Póráz nélkül. Akárki is a gazdája, akit önkényesen testmozgásra bírt, szerencsés, hogy nincs itt a környéken egyetlen túlzottan is szabály- és vitaszerető öregasszony, akikkel egyébként én is a kelleténél gyakrabban futottam össze. A tekintetem a kutyáról felfelé kapom, de meg is kell forduljak, hogy ne törjem ki a nyakamat. – Nana? – ráncoltam a homlokomat, mikor felismertem a Rumble Cave tetején álló, kissé nehezen levegőt kapkodó alakot. Tudtam, hogy itt lakik, de … kicsi a világ. Ami ironikus, pont itt New Yorkban. – Hogyne, máris. Mi a neve? – kérdeztem, ahogy elvettem a pórázt, majd Sunny felé fordultam, de szerencsére nem kellett trükközzek, mert Scooter és Mozart eléggé lefoglalták, hogy ne kelljen kergetőznöm vele. ‑ Kell segítség? – fordultam újra Nana felé, a kezemet nyújtva neki, ha elfogadta azt. – Alternatív útvonalakat próbáltok ki? – kérdeztem mosolyogva. Sokkal gyakoribb az ilyen, mintsem hinné. Mozart már nem igazán fut sehova se, de Scooternek időnként vannak kilométerhiányos pillanatai. Olyankor igencsak aláhúzásra kerül az állóképességem, vagy inkább annak a hiánya. ‑ Jó látni téged. Én… akartalak keresni, de … ‑ de minden bizonnyal nem ártana befejeznem a mondatot, mégsem tudom. Nem igazán jut eszembe olyan indok, ami ne lenne szörnyen önző, vagy épp gyerekes. Ezekből pedig egyik sem az, amit szívesen vallanék be előtte. – Remélem jól vagy. Nem is tudtam, hogy van kutyád – váltok gyorsan témát, Sunny-ra pillantva, Nana-nak nyújtva a pórázát. Az állatokról sokkal egyszerűbb beszélni, mint az emberi kapcsolatokról. ‑ Van egy… ‑ óvatosan nyúltam a haja felé, és ha csak nem lökte félre a kezem, vagy hajolt el, kihúztam a hajába fúródó vékony gallyat. – Faág. És levél. Levelek – javítom ki magam, kissé zavartan mosolyogva, de nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni. Ahogy magamat se. A hajára fújni, hogy egyszerre szabadítsam meg a falevelektől, még szerintem is meglehetősen fura volna. ‑ Visszaköltöztem – böktem ki kissé talán hirtelen. A legutóbb még nem volt biztos, hogy maradok, mikor találkoztunk. – Ezúttal véglegesen, azt hiszem. Itt lakom nem olyan messze. Nem túl … tág, de otthonos. Ha szereted a kis lyukakat, és a mogorva szomszédokat – bár kezdtem úgy érezni, hogy ez utóbbi kissé minden new york-i alaptulajdonsága, ha idegenekről van szó. Ha egyikük esetleg sorozatgyilkos volna, még csak nem is tudnék róla. – Ez nem meghívás – kapom fel gyorsan a fejem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy én… nos, nyomulok, úgymond. A múltkor kissé... nem is tudom. Jó lenne a gondolataiban olvasni. – Vagyis… persze, szívesen látlak. Mint… mindig. Ha szeretnéd, természetesen. Csak szólj, mert…tudod, kis hely, nagy káosz – nevettem ugyan, de olyan idegesen, hogyha erre járt volna egy orvos, garantáltan ad egy beutalót mielőtt tovább állt volna.
Nem számítottam rá, hogy ma összefutok bárkivel. New York elég nagy, úgy is mondhatjuk, óriási, és ennyire azért nem lakom közel a Central Parkhoz, hogy mindenhol ismerősökbe botoljak, bár az is igaz, hogy egy ilyen betondzsungelben az embernek nem sok lehetősége van legalább egy kicsit kiszaadni az egészből. Arra viszont főleg nem számítottam, hogy Amesbe futok bele, majdnem szó szerint; miért is feltételeztem volna? Amennyire én tudtam, több óceánnyi terület választott el bennünket, mert elment. Megint. Nem mintha annyira itt akartam volna tartani, most nem. De persze mindig akkor futsz bele abba, akibe nem akarsz, mikor nem számítasz rá, és épp kifejezetten pocsékul festesz. A nő például szerintem utánam dobhatta a kávémat, vagy ő, vagy a kis kinevelt szörnyikéje, mert ahogy néhány pillanatra sikerül megpihennem a nagy döbbenetben a domb tetején, érezni félek valami fröcskölt-mintájú melegséges a lábamon. És remélem, hogy nem egy mókus pisilt le, míg nem figyeltem. – Sunny. Sunday. Főleg semmire sem hallgat. – Legalábbis nekem. Mármint, Sunny szeret engem, meg minden más embert is, mert az állatok csodálatos lények, de ő is tudja, hogy Neal volt a falkavezér. Pedig én etettem, mégis, ő hozzá ült oda mindig olyan hűségesen, az ő parancsainak engedelmeskedett… Érzem, hogy megrebben az alsó ajkam, úgyhogy gyorsan igyekszem valami jobb és fontosabb dologra koncentrálni: lejutni. Más körülmények között elfogadtam volna a segítséget, mástól pedig különösen, valamilyen ostoba oknál fogva mégis úgy érzem, hogy most nem szabad. Nem, Mr. „Az én kutyáim pórázon maradnak”, talán Sunny kifog rajtam, de egy szikláról még le tudok mászni! …Vagy esni. Kinek melyik. A lényeg, hogy ha némileg kellemetlenül is érinti a bokámat és a tenyerem is hozzáér a nyirkos talajhoz, azért végül sikerül felegyenesednem odalent. Épp időben ahhoz, hogy tudjak egy elég morcos pillantást vetni rá a kérdésért. Pedig tudom, hogy nem rossz szándékból mondta. – A pszichológusom szerint rám fér egy kis változás. Már azon túl, hogy mostantól nem hogy szingli harmincas leszek (előbb-utóbb, de a szülinapom eljön, és tagadhatatlanul a három X-es csoportba taszítódom, mint valami előző szezonos fürdőruha), hanem szingli elvált harmincas, akinek a homlokán ott virít a stigma: megcsalt. Mindenki tudja. Már Amest leszámítva. – Ne aggódj, tudom, hogy Ausztráliában nincs térerő. – Azonnal megbánom, amint kimondom, mert úgy duzzogok, mint tíz éve, pedig már igazán magam mögött hagyhattam volna a tizenévesek által alkalmazott megoldásokat. És mintha nem én hagytam volna ott a legutóbbi találkozásunkkor. Mentségemre legyen, hogy… Nem. Nincs mentségem. Őrültség volt. Hülyeség. Meg önző is. Elkapom róla a tekintetem, és inkább sután leporlom a kezeimre ragadt sarat. – Én sem kerestelek. Mondjuk a számod nem volt meg, de… Nem sok Ambrose Hambleton lehet facebookon. Megkockáztatom, hogy egy sem. De az is lehet, hogy Ő sincs fent. A pillantásom aztán Sunnyra vetül, ahogy átveszem a pórázt, és külön figyelek arra, hogy véletlenül se érjek a kezére. A németjuhász helyenként bozontosra borzolódott és bozót-darabokat is magában rejtő bundájának büszke gazdájaként és a kimerültségtől elfáradtan liheg, egészen buta kifejezéssel bámulva fel rám. Nem látszik rajta, hogy szégyellné magát, inkább… Örül. Hogy barátokat szerzett. „Büszke vagy rám?” Hát hogyne. – Sunny a fé-… Az exem kutyája. Vagyis, inkább közös. Mármint, akkor hozta, mikor már együtt voltunk, és ő úgyis átaludta az első pár hetet, mikor még nyűgös kölyök volt, úgyhogy azt hiszem, inkább az enyém. Csak valamiért őt szereti jobban – hunyorgok tettetett megvetéssel az ebre, aki mindebből semmit sem érez, csak tudja, hogy most nem mehet játszani, hanem mellettem kell lennie. De azért ide-oda kapkodja a tekintetét köztem és Ames kutyái között. Mint mikor azt várja, hogy kinyissam neki az ajtót. – Nem, viccelek. Mindig mindenki annak örül jobban, akit régóta nem látott, nem? Én például sokkal, sokkal jobban örültem annak, hogy Amesszel megint találkoztam cirka egy éve, mint annak, ha Neal hazajött, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy az átélt törés majd az egész házasságunkat tönkreteszi. A házasságunkat, amiről Ames egyébként nem tud. Nem arról van szó, hogy hazudtam volna neki, csak… Szóval a munkához mindig leveszem a gyűrűt, előírás, és néha el is felejtkezem róla, úgyhogy nem volt rajtam, és mikor megkérdezte, akkor valahogy olyan furának tűnt megmondani. Aztán minél tovább nem mondtam meg, annál inkább. Aztán kicsit többet ittam a kelleténél és bár azt hiszem, a pulton lévő mogyoróért nyúltam, a végén valahogy mégis megcsókoltam Amest, ő meg annyira azért nem ellenkezett, és ezek után már végleg fura lett volna… De igazság szerint nem emlékszem kristálytisztán arra, mikor mégis inkább összeszedtem a holmimat és motyogva elsiettem inkább haza. Lehet, hogy ejtettem néhány szót neki arról, hogy van valakim. Most meg már úgyis mindegy, nem? Így a Central Parkban állva három kutyával úgy tűnik, igen. Az ránt ki a gondolataimból, hogy hirtelen a perifériámon észlelem a felém közeledő kezet. Először nem igazán értem, mit akar, de aztán megmagyarázza, vagy valami olyasmi. – Ez az új New York-i divat. Közel a természethez a kulcsmondat, hashtag-trend is, meg minden… Sokról lemaradsz, míg nem itt élsz, tudod? – nevetek fel végül, mert olyan fáradt vagyok (még a kávémat sem tudtam meginni, ugye), hogy csak össze-vissza beszélek. Miután végzett az önkéntes levéltelenítéssel, megpróbálok beletúrni a hajamba, már amennyire a lófarok engedi, de igazából hiába. – Mármint hova? – jön a felesleges és buta kérdés. Ide, hova máshová? Ösztönösen kicsúszna a kérdés, hogy miért, mi történt Ausztráliával?, de elég gyorsan rájövök, hogy leégett. És ezzel nem szabadna viccelődni. – Én… Örülök? – Ebben nem csak ő nem lehet biztos, de még én sem. Nem mondom azt, hogy mikor egy éve újra találkoztam vele, ne örültem volna, az események fényében azt is lehet mondani, hogy kicsit túlzottan is, de most… Most fogalmam sincs, mi van. – Miért? Úgy értem, hogy azt hittem, a terveid nem épp egy metropoliszba húznak. Ez volt az egyetlen ok, amiért annyira mégsem tudtam haragudni rá az évek alatt, miután elment. Azért még mindig haragudtam egy kicsit, hogy nem szólt, de azért nem, hogy elment… Na jó, talán egy egészen kicsit. – Látom van dolog, ami nem változik… Már a kaotikus környezeted, úgy értem. – Azt mégsem mondhatom neki, hogy mindig aranyosnak találtam az össze-vissza hebegését, mert amennyire nem lett volna vonzó tulajdonság egy tizenéves fiúnak, hogy szembesüljön vele, az aranyosság különösen nem szokott imponálni a felnőtteknek. Én sem szeretem, ha aranyosnak gondolnak. A magasságom megtévesztő. – Bár be kell vallanom, elég régóta élek itt, de ilyen gyorsan még kevesen próbáltak felhívni magukhoz. Nem mintha annyira sokan próbálták volna, viszonylag gyorsan kikerültem a szingli-piacról, bár volt, akit ez sem zavart. Például a kórházzal szemben lakott egy ürge, aki Istennek hitte magát, és elég sokat kiabált az utca emberének, általában arról, milyen mocskosak, és a pokol tüzén égnek el, de engem speciel feleségül akart venni. Az én ízlésemnek kicsit erőszakos volt, de az ajánlat azért megható. – Szóval, ő Mozart, ugye? – nézek a dán dogra. Nem hiszem, hogy túl sok akadna náluk, de rémlik, hogy mesélt valamit a nagyszülei kutyájáról. Biztos elhozta tőlük sétáltatni. Nem is igazán tudom, hogy hatvan felett hogy lehetne csípőtörés nélkül sétáltatni egy ekkora kutyát. Nem kell igazán hajoldoznom, hogy megsimogathassam, sőt, meg kell kockáztassam, ijesztően közel van hozzám a marmagassága. Csak a füle tövét vakarom meg, imádom a kutyákat, de a szájából csorgó nyáltenger taszít. Épp eleget nyálaznak rám a munkahelyen. (Szerencsésebb esetben csak nyál.) Sunny ezt meglátva persze féltékenységi rohamot kap, ami nála pusztán annyiban merül ki, hogy felettébb strategikusan közém és a figyelmem tárgya köz furakszik, mint valami vízválasztó. Nehogy véletlenül elfeledkezzek róla. – És ő? Bár érdekel a válasza, tudom, hogy azért ennél komolyabb kérdések is keringhetnek, amiket meg illene válaszolni; az én fejemben biztosan. De ha az egész világ a feje tetejére is áll, egy dologban akkor is biztos vagyok: hogy Ames bármikor szívesebben beszél az állatokról (és állatokkal), minthogy az emberekről essen szó. – Ha nem sietsz valahová, akkor… Sétálhatnánk együtt. Elmondhatnád, hogy bírsz két kutyával, mert nekem eggyel sem megy, meg… Ilyenek. – Óvatosan pillantok csak fel rá egy halvány mosoly kíséretében, majd megvonom a vállamat. – Már ha van kedved. Én a kávémat egy Szörnyella és Szörnyike hegemóniájában hagytam.
‑ Kitalálom. A vasárnap fontos nap az életében – mosolyodtam el, remélve, hogy nem a rosszindulatként értelmezni majd a szavaim. Nem akartam a kelleténél jobban bele bonyolódni ebbe a gondolatmenetbe, mert úgy egészen biztos, hogy csak dadogni kezdek, mint egy kisgyerek, az pedig már gyerekként sem örvendett nagy népszerűségnek. És minden bizonnyal ezúttal se, mert Nana nem kér a segítségemből, így csak az marad nekem, hogy három pórázzal a kezemben, igencsak aggódva nézzem végig, ahogy földet ér, szerencsére reccsenés nélkül. – Azért remélem tartózkodsz majd az extrém sportoktól – próbáltam viccelni, pedig az arckifejezését látva, lehet, hogy nem kéne. Ironikus, hogy lényegében ő volt az egyetlen ember, akinek nem feszengtem a közelében annak idején. Vagyis, ez így nem feltétlen igaz, de kevésbé, mint mások esetén. Most azonban ez fordítva igaz, ráadásul hatványozottan. A megjegyzését hallva az arcomra fagy a mosoly, de tudom, hogy megérdemlem. Ennek ellenére nem mondanám, hogy felvillanyoz, de senki sem szeret a rossz döntéseivel találkozni, ugye? Nem, mintha Nana az lenne, nem ő, hanem… az őt érintő passzív viselkedésem, leginkább, az volt a hiba. ‑ Ami azt illeti, ott tényleg nem a legjobb, de … ezt megérdemeltem, azt hiszem – nem, egészen biztos, de sajnos nem tudom már visszacsinálni a dolgot. Utólag sok mindent másként kezelnék, többek közt őt is. Nem bántam meg, hogy elmentem innen, de a módját igen. Túlzottan is sokat vártam, túlbecsültem magamat. Ahogy a nagyapám megjósolta előre. – Ha van is, az egy imposztor – jegyeztem meg mosolyogva. – De csinálhatok egyet, ami tényleg én vagyok. A húgom szerint egyébként se ártana – mint kiderült, pár éve Aya regisztrált egy társkereső alkalmazásba is engem, a tudtom nélkül, természetesen. Biztosan szívesen venné, hogy pillanatok alatt csináljon nekem egy komplett szociális média hálózatot. ‑ Oh, értem. Én öhm… sajnálom – igyekeztem őszintének tűnni és részben az is voltam. Nem akartam neki sosem rosszat, ha úgy is tűnhetett esetleg, hogy nem foglalkozom vele. Szerettem volna, ha boldog. Most nem tűnt annak. – Tudom, hogy nincs közöm hozzá, de … azért csak az exed, mert … tudod, mi … ‑ csókolóztunk. Ami elég gyerekesen hangzik így kimondva, mert ennél bizonyára több kell, hogy vége legyen egy kapcsolatnak. Nem mondanám, hogy sok és hosszú életű kapcsolataim voltak idáig, de mindig meg volt az oka annak, hogy pont került a végükre. – A jó dolgokat könnyű megszokni, ha mindig ott vannak. Biztos csak erről van szó – mosolygok Nanara, majd vettek egy pillantást Sunnyra. Nem csak az állatok, de az emberek is így éreznek. Ha valami, vagy valaki mindig ott van mellettünk és számíthatunk rá, fel se tűnik igazából, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert nem ismerjük a másik állapotot, amiben nincs ott. A szeretet időnként vakít és butít, hiába jó indulatú. ‑ Jól áll – bólintok mosolyogva, kissé zavartan ugyan. – Sok mindent kell bepótolnom. Nem is igazán tudom, hogy mi az a hashtag – vallom be, kicsit lehalkítva a hangom, mintha csak a lincselő tömegtől félnék. Bár inkább vagyok fiatalnak nevezhető, semmint öregnek, de nem igazán tudok haladni a trendekkel, amik a közösségi médiákat uralják, aminek az oka az, hogy sosem érdekeltek igazán ezek a felületek. Mikor a húgomnál erre rákérdeztem, ő csak annyit mondott, hogy gáz vagyok. Lehet azt hitte, hogy viccelek. Pedig ismerhetne már. ‑ Hát…remélem – bólintottam, kissé kínosan nevetve. Remélem, hogy örül. Úgy nekem is könnyebb lenne örülnöm. – Igen, de a nagyszüleim meghaltak és rám hagyták a menhelyt, többek között. Most épp azt akarom újra nyitni. A legtöbb tervem nem sikerült túl jól – sőt, katasztrofálisan sikerültek, ha őszinte akarok lenni, és bár tényleg szeretnék, nem tudom kimondani azt az egyszerű tényt, hogy: elszúrtam. Leégtem, és a többi szinonima. Kétlem, hogy erre ne jönne egyébként rá akár magától is. Ha pedig nem mondja ki…nos, hangosan nem égetném magamat tovább. ‑ Oh, én nem úgy … vagyis de, részben, mondjuk – hebegem-habogom, de aztán végül lehunyom a szememet néhány pillanatra, nyugalmat erőltetve magamra és a gondolataimra. – De rólam legalább tudod, hogy nem vagyok őrült. A lakásomban egyébként sem férne egy holttest – mosolyogtam rá bátorítóan, de azt hiszem nem pont ezeket a szavakkal kéne őt felhívnom magamhoz. Ha egyáltalán fel kéne. Aya biztosan azt mondaná, hogy miért ne? És ő ért az emberekhez. ‑ Igen, ő a rangidős – bólintottam mosolyogva, megsimogatva Mozartot. – Szegény egyre kevésbé akar megmozdulni, és biztosan hiányolja a nagyszüleimet is – nem csoda, elvégre kiskora óta velük volt. Engem ugyan ismert, de közel sem látott olyan gyakran, hogy annyira kötődjön hozzám, ahogy a nagyszüleimhez. ‑ Látod? – böktem az állammal a féltékenykedő Sunny felé. – Egy pillanatra mással foglalkozol és már hiányol – más szemszögből is lehetne persze nézni, de így az … úgyszólván gazda barátabb, azt hiszem. – Ő Scooter. Találtam, de nem leltem meg a gazdáját, és azóta se kerestek miatta, úgyhogy… magamhoz vettem. Biztosan Red Bullal itatták régen, folyton pörög – néha szó szerint is. Nem túl nagy a lakásom, úgyhogy előfordult már, hogy arra értem haza, ahogy Scooter körbe-körbe futkos Mozart körül, akinek a tekintetéből egyértelműen kiolvasható volt a nagyszüleim egyik kedvenc filmjének emlékezetes mondata: túl öreg vagyok én már ehhez. ‑ Van, persze – bólintok szinte egyből. – Most nem kell sietnem a reptérre – teszem hozzá viccnek szánva, de ahogy arra már többen is felhívták a figyelmem, nem vagyok túl humoros. A húgom szerint én inkább a poén forrása típus vagyok. Sokkal kedvesebben mondta ezt, mint amit ez jelent. – Meghívhatlak egy kávéra. Úgy értem, meghívlak egy kávéra. Ha szeretnél kávét – javítom magamat sokadszorra már, mikor elindulok mellette az ösvényen, valamiért kínosan figyelve arra, hogy mennyi ideig nézek rá. - Mozartnál már inkább én erőltetem a sétát, mintsem ő. Scooter-nek pedig vettem egy futópadot – újabb viccesnek szánt megszólalás, de ahogy kimondom, nem is tűnik annyira rossz ötletnek. Leszámítva a nyilvánvalót. – Nincs túl sok barátom, úgyhogy… nem járok el túl gyakran. Lehozom őket, dolgozom, ha a menhelyre megyek, akkor is jönnek velem. Van egy elkerített helyiség rész, ahol eltudnak lenni, míg én dolgozom. Elég sok a munka vele, a gondnok nem végzett túl jó munkát, amíg távol voltam – nekem pedig nincs anyagi fedezetem, hogy felfogadjak egy egész csapatot magam mellé. Plusz, sose számítottam nagy ezermesternek, így közben még tanulom is a dolgokat. ‑ De a te életed biztosan érdekesebb, mint az enyém. Még mindig kórházban dolgozol? Nehéz lehet, már csak… az emberek miatt is. Sokat kell éjszakáznod? – kérdezek néhányat, igyekezve nem kimutatni, hogy valamiért sokkal feszültebb vagyok, mint azt a helyzet megkívánná. – Volt egy kisebb balesetem, még Ausztráliában. Néhány orvost és nővért olyan gyakran láttam, hogy … azt hiszem bent aludtak egész héten – ha Nana is hasonló körülmények közt kell dolgozzon, nem irigyeltem őt. Egyébként se, de … ő tud bánni az emberekkel. Neki ez nem olyan teher, mint nekem. Legalábbis ez a része, azt hiszem. De biztosan nem könnyű. – Na és … az exed is ott ismerted meg? – ahogy ezt megkérdezem, már meg is bánom. Nem tudom, hogy miért az exéről kérdezem őt. Pont, hogy nem kéne őt emlékeztetni rá.
Annak idején, mikor Neal hazaállított Sunnyval, azon túl, hogy egy kicsit mérges voltam, amiért nem mondta előbb, és egyszerre le voltam nyűgözve a kutya gyönyörű barna szemeiben rejlő instant szeretettől… A nevét mindig furának találtam. A Sunny okés, az aranyos, na de Sunday? Mindezt miért? Mert vasárnap hozta el. Akkoriban talán egy kicsit szórakozottnak találtam, amolyan aranyos módon; utólag belegondolva viszont csak a fantázia hiányát látom. Vajon a gyerekünknek is így adott volna nevet? Afternoon, mert délután született? Tudom, hogy ez most inkább csak gonoszkodás, mint őszinte gondolat. Akkor és ott úgy éreztem, hogy halálosan szerelmes vagyok Nealbe, és képtelen lennék elképzelni az életemet nélküle. Retrospektív visszanézve rá viszont egyre inkább azt érzem, hogy inkább a gondolatba voltam szerelmes. Vagy csak képtelen vagyok elfogadni, hogy vége, és ezért inkább eltörlök minden jó emléket, hogy kevésbé fájjon. Ez is egy lehetőség. – Nem – vágom rá, a kelleténél talán kicsit gyorsabban. Érzem, hogy fel is hevül tőle az arcbőröm, mert nem ez a teljes igazság, de azt se tudnám mondani, hogy miatta volt. Elvégre, utána eltelt még több hónap is, nem? – Neal megcsalt. Úgy értem, hogy… tényleg. Felszedett valami nőt egy bárban – nevetek fel keserűen. Miért nem tudta ezt csinálni az esküvő előtt, ha ennyit jelentettem neki? Tudom, hogy nem úgy viselkedtem, mint kellett volna, de ha egyszer nem szólt egy szót se, ha nem próbált beszélni velem, akkor… Akkor miért nem mondta egyszerűen azt, hogy vége és ennyi? Miért kellett előbb még meg is aláznia? Mert ezt éreztem, hogy megalázott ezzel. Nem vagy eléggé nő, nem teszed boldoggá a férjed, ezért máshol kell keresnie a kielégülést, valami hasonló. Mármint, igaz, hogy én voltam az első, aki félrenézett, de… De Ames más, nem? Őt ismertem, és volt egy történet az egész mögött, nem pedig valami miniszoknyás húszéves, akit felszedett négy vodka után egy lepukkant mosdóban! Valamiért mégsem akaródzik elmondanom Amesnek, hogy mégsem én voltam, aki benyújtotta a válási keresetet, hanem Neal. Nem csak a megcsalással, de a kapcsolatunk azonnali lezárásnak tényével állt elém, ami olyan volt, mintha a fal adta volna a másikat. – Azt hiszem, igazad van – bólintok végül. Sunnyt is megszoktam; szeretem az állatokat, csak sosem volt igazán sajátom, de a gondolat, hogy ezt a szőrgombócot is elveszthetem, aki az egyetlen társam már hónapok óta az éjszakában, aki megnyugtat, megint úgy érzem magam, mint mikor Apa közölte velem hat éves koromban, hogy unikornisok nem léteznek, és nem, pónit sem kaphatok, akkor sem, ha elférne a hátsó kertben. Bizonyos értelemben mondjuk Ames olyan volt, mint egy unikornis. Nem feltétlen az elegáns vonalon, inkább… Az ember nem hiszi el, hogy létezik, míg ott nincs előtte. Néha én is meg tudtam győzni magam arról, hogy soha nem is létezett; könnyebb volt, mint elfogadni, hogy egyszerűen lelépett egy szó nélkül. – Ezt most nem mondod komolyan, ugye? – nevetek fel aztán, még mindig kissé kínosan érezve magam a belépőm és a váratlan találkozás miatt, de mindez eltörpül a tény mellett, hogy Ames nem tudja, mi az a hashtag. – Ausztráliában tényleg nincs internet, mi? Vagy csak egy kő alatt éltél, hogy megismerd a gyíkok titkos életét? Azt mondani, hogy szeretjük az állatokat, könnyű, mert mindenki egy oroszlánkölyökre gondol és a tagadhatatlan behatásra az Oroszlánkirályos gyerekkorból, vagy mondjuk egy makira a Madagaszkárból. De az állatvilág ennél diverzebb, és nem nagy hazugság azt mondani, hogy annak idején pont Ames volt, aki erre felhívta a figyelmem. Sosem fogom megszeretni a kígyókat vagy a pókokat, de értékelem, hogy az Ő szemében ezek egyformák. Legalábbis egyformán értékesek. – Ó… Ezt nem tudtam. Sajnálom – hallgatok el egy pillanatra, inkább visszanézve Mozartra. Tudom, hogy mennyit jelentettek neki a nagyszülei; vagyis a családja ezen része. – Ezért jöttél vissza? – Legalábbis mikor találkoztunk, nem említette a nagyszüleit, úgyhogy feltételezem, hogy mostani történésről lehet szó. Nem tűnik ugyan letörtnek, de esetében egyébként is nehéz megítélni az ilyesmit. Azzal viszont nincs egyedül, hogy nem úgy jönnek össze a dolgai, mint szeretné. Itt vagyunk több, mint tíz évvel később, és mennyiben lett másabb az életünk? – Azért azt nem mondanám, hogy nem vagy őrült – jegyzem meg mosolyogva. – Csak a jobb fajta. Vitatható, de szerintem neki több félnivalója lenne tőlem, mint fordítva. Ha mást nem, akkor Sunny féltékenysége okán. Nem hazudok, egy kicsit jól esik, hogy ennyire szeretné végre a figyelmem. Átveszem a másikkezembe Sunny pórázának bőrszíját, hogy megpróbáljam az Amestől távolabbi felemen tartani, ami nyilvánvalóan sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik. Már csak azért is, mert a kutyában jóval több erő van, mint bennem. Csak remélem, hogy jobban érdekli ami itt folyik, minthogy megpróbáljon elfutni megint egy mókus után. – Mm. Mint mondtam, vannak dolgok, amik nem változnak, ugye? – kérdezem, nem bántó szándékból, de Ames mindig elvolt a saját kis világában, és nem feltétlenül volt szüksége másokra. Nem bunkóságból vagy anarchista meglátásokból, egyszerűen észre sem vette, hogy egyedül van. – A legtöbb barátodnak amúgy is mindig legalább négy lába volt. Egy kicsit elszégyellem magam Sunny miatt. Persze mindig megkapja a maga mozgásadagját, de most, hogy már nem két ember hektikus időrendjéhez szokik, hogy nincs az, hogy hol én vagyok otthon, hol Neal, és sosincs egyedül… Mozart nem úgy tűnik, mint aki túlzottan élvezi a hiperaktív társát, de legalább nincs egyedül, ugye? A kutyák is társas lények, pont, mint az emberek. Még Ames is, csak ő nem ragaszkodik a fajtársaihoz vagy a konvekcióikhoz. Például, hogy szólunk, mielőtt évekre eltűnünk. – Akkor átvetted a menhelyet, ugye? – pillantok fel rá. – Kaotikus lehet. Mondom ezt a sürgősségivel a hátam mögött. – Bármilyen meglepő is, egyesek könnyebben elbánnak az emberekkel, mint mondjuk egy kígyóval – nevetek fel. Abból sok van Ausztráliában, ugye? – Egy „kisebb baleset”? – A szemöldököm elég gyorsan emelkedik meg felfelé. Valamiért ösztönösen úgy érzem, hogy ezt óvatosan fejezte ki. Legalábbis nem hiszem, hogy azon a másik kontinensen annyira ráérnéne, hogy ok nélkül tartanák az embereket a kórházban. – De most már jól vagy, ugye? Egy kicsit rosszul érezném magam, ha úgy lettem volna vele bunkó, hogy még lábadozik. De csak egy kicsit. Minden páciens túl tudja feszíteni a húrt, és a legtöbb meg is teszi, csak azért fizetnek, hogy ne látsszon. – Sokat éjszakázom – ismerem el aztán. Hozzá akarnám tenni, hogy főleg azóta, hogy elkezdődött az egész válási procedúra, és minden éjszaka egy rémálom, de végül inkább visszacsukom a számat és megrázom a fejem. Az én dolgom. Ha másoknak nem mondtam el, akkor nem épp Amesre kéne borítanom, ugye? Mondjuk arra sem számítok, hogy ő hozza fel Nealt. Óvatosan pillantok rá, próbálva megfejteni a kérdés mögött megbújó szándékot, avagy annak hiányát; van, hogy csak úgy… beszél. – Elég klisés – mosolyodom el újra, visszaemelve a tekintetem az útra előttünk, és kicsit feszesebben fogva Sunny pórázát, mert érzem, hogy húzni kezd. Ilyenkor észhez szokott térni. – Mármint, neked talán nem, mert nem sok filmet nézel, de a rendőrök és a nővérek, az olyan, mint… Egy vízvezetékszerelő és az unatkozó háziasszony. Sokat találkozunk velük, és valahogy… Igen. – Ezt már úgysem tudom normálisan kimagyarázni, úgyhogy inkább csak nevetek. – Igen, ott. Az egyik fickó, akit előállítottak, betörte az orrát és felszakította a szemöldökét, úgyhogy össze kellett varrni. Elsőre nem volt szimpatius, eléggé morgósnak tűnt, bár gondolom mindenki az lenne, akinek betörték az orrát, mégis… – A szabad kezemmel próbálom kigesztikulálni magamból azt a szót, ami egyelőre nem fogalmazódott meg bennem. Nem ez az első eset, hogy egyszerűen nem találom a megfelelő szót Nealre. Csak az utóbbi időben inkább negatív felhanggal. – Lehet, hogy hallgatnom kellett volna az első megérzésemre. Akkor fele ennyi problémám se lenne most. Fura erről beszélni vele, úgyhogy inkább próbálok nem belemenni. Ames ugyan most itt van, de nem tudom, meddig van itt, és hatalmas hiba lenne azzal tölteni az időt, hogy a leendő exemről panaszkodok neki, ugye? – Ha itt dolgozol, akkor az azt jelenti, hogy maradsz, ugye? – kérdezem hirtelen. – Persze, ha menni akarsz, a te dolgod, csak… Szóval nem lenne rossz, ha nem arra kéne várni, hogy mikor vezet hozzád egy mágikus menekülő mókus, nem? Talán még azt is megkockáztatom, hogy beszélhetnénk néha. Azért a mobiltelefonok már elértek Ausztráliáig, ugye? – Mosolyogva kérdezem ugyan, de lehet, hogy passzív-agresszívebbnek hangzik, mint szeretném. Úgyhogy ha épp nem nézne rám, amire azért elég nagy esély van, akkor megérintem a karját, hogy felhívjam magamra a figyelmét. – Hé, én csak… Szóval örülök neked, tudod? Mindennek ellenére. – És ezt értheti úgy, hogy mert tíz éve lelépett, vagy mert a legutóbbi találkozásunk olyan kínosan végződött, ahogy, vagy hogy én épp válok, neki pedig meghaltak a nagyszülei, és leginkább úgy, hogy mindegyik egyszerre. Senki sem így képzeli az életét tíz-tizenöt évvel később, ha a középiskolában megkérdezik. – Néha talán beszélhetnénk, elmondom, mi az a hashtag, felfedezheted, mi az a Vine három évvel a bezárása után… Tudod, olyan barát dolgok, már ha Scooterék hajlandóak átengedni néha. Hogy hangzik?
Kicsit megkönnyebbülök, mikor nemet mond. Tehát nem tettem tönkre egy házasságot. Valami más viszont igen, szóval a házasságuk nem volt túl jó, ugye? Emiatt viszont talán kicsit mégiscsak … nem is tudom, hízelgő lenne, ha én lennék az oka? Talán, de az végtelenül önző dolog is volna. Ami nem lenne valami szép a részemről, ismerve a közös múltunkat. Már, ha ilyenről beszélhetünk. Én szeretek rá így gondolni. – Sajnálom. Ez … nem kéne ilyennek történnie – ahogy sok minden másnak sem, de mégis újra és újra előfordul. Nem is tudom mit kéne mondjak. Nem gratulálhatok, akkor sem, ha így jobban jár, hosszú távon. Bár ő aligha érzi így. Fogalmam sincsen, hogy hol tarthat az egész dolognak a feldolgozásában. - Mesélték, hogy lehet vele keresni dolgokat. De a húgom például mondatokat kezd vele – és sok mindenki más is, szóval nem túl könnyű rájönni a dolog értelmére. A húgom szerint ez csak simán ”trendi”. Azokat pedig követik az emberek. Mint egy marhacsorda, csak tudnám, hogy miért. - Részben, igen. A testvéreimet nem igazán érdekli a hely, és fura egy ügyvédi irodát elképzelni a helyén – ha én nem teszek vele semmit, akkor egészen biztos, hogy a bátyám a bánat idő lejárta után feldobja majd, hogy ott nyitná meg a saját ügyvédi irodáját. Neki nem jelent annyit az a hely, csak lehetőséget látna ott, nem pedig kötelezettséget. - Igen, de egyelőre csak próbálom felújítani, kipofozni kicsit. A nagyszüleim a vége felé már nem tudtak annyit dolgozni, utána se tartották karban. Néhány hajléktalan pedig ott élt, azt hiszem. De ha megnyílik… remélem, hogy kaotikus lesz – akkor működik jól, nem igaz? Legalábbis a nagyszüleim mindig ezt éreztették velem. A bátyám imádja percről percre megtervezni az életét, a húgom a szöges ellentéte. Én azt hiszem a … megtervezett káosz híve vagyok, ha létezik egyáltalán ilyen. - Csak… elütöttek. Súrolt, inkább. Csak aztán neki estem egy tűzcsapnak és… azok kemények – úgyhogy nem javaslom a lefejelésüket senkinek sem. A frusztráció kiadásának megannyi jobb módja is van. Ami azt illeti, én voltam a hibás ebben az esetben is. Elkalandoztam és nem figyeltem, különben láttam volna a felém száguldó autót. Bár inkább repült, bizonyára ezért nem látta a táblát, amire a sebességkorlátozás is írva volt. – Persze, csak pár öltés és némi bent töltött idő. Párszor vissza kellett mennem, de … állítólag minden maradt idebent olyan, amilyen volt – kocogtattam meg mosolyogva a halántékomat. Nem szóltam senkinek sem a családból a dologról. Egyébként se tudtak volna ugrani, hogy megnézzék, hogy vagyok. Vagy nem akartak volna. Így senkinek nem kellett rosszul éreznie magát és csalódnia. A húgomtól mondjuk megkaptam érte a magamét, de … ha esetleg komolyabb baj lett volna, úgyse tudtam volna őket hívni. - Nem látszik. Mármint, jól nézel ki ahhoz képest. Meg amúgy is, persze – bólintok, ráharapva a nyelvemre. Bókolni szerettem volna, de féltem, hogy nem teljesen egyértelmű, esetleg pont fordítva sül el. Így viszont inkább csak kínos. Nem cölibátusban éltem, voltak kapcsolataim, nem túl hosszúak, vagy tartalmasak. Valószínűleg pont azért, mert nehezen találom el, hogy mikor mit kéne mondani. Vagy tenni. Azt már tudom, hogy nem túl szerencsés úgy szakítani, ha a másik azt hiszi, hogy a kezét készülsz megkérni. Utólag belátom, hogy tényleg hiba volt olyan drága étteremben szakítani. De nem akartam, hogy haragudjon. Vagy éhes legyen. - Nem, van értelme. Voltam önkéntes Ugandában, és ott sokat voltam együtt másokkal és én is közel kerültem valakihez. Aztán nagyon messze, de … a lényeg, hogy vannak helyek, amik összehozzák az embereket – bár az ő esetében jobb lett volna, ha mondjuk… a fogait verik ki az exférjének, ugye? Úgy biztosan kevésbé lett volna vonzó látvány. A sakk tábla mosoly minden bizonnyal nem a legszexibb mosolyok között van számon tartva. – Egyébként, néztem a Grace Klinikát – jegyzem meg mosolyogva. Egy munkatársam áradozott róla, én pedig adtam neki egy esélyt. – Scooter! Állj le! – szóltam rá közben a kisebbik kutyára, kissé megelégelve, hogy úgy érezte, muszáj reprodukálnia velem a Birodalom visszavág ikonikus jelenetét, mikor egy AT-AT lábait kötözik össze. - Maradok. Utólag belátom, hogy… nem sok jó sült ki abból, hogy elmentem. És ahogy elmentem – teszem hozzá, lesütve a pillantásom. Régen volt már, de nem érzem magamat kevésbé rosszul miatta. Tudtam már akkor is, hogy nem így kéne, de … nem igazán akartam búcsúzkodni, sem elrontani az estéjét. Volt egy pillanat mikor szóltam volna, de nem ment. – De telefonom az van, szóval… meg is adom a számomat, mit szólsz? Meg az email címem is. A húgom csinált Mozartéknak instagramot, szóval azt is megadhatom, ha kell – összefoglalva, el fog tudni érni. És én is őt, remélem. Nem kerestem őt miután visszaköltöztem, de … tervben volt. Csak nem tudtam hogyan is kezdjek bele. Kérjek bocsánatot? És, ha igen, mennyiszer? Hívjam el egy kávéra, vagy inkább csak sétáljunk egyet? Mit szól hozzá a párja, ha egyáltalán van? Sok volt a bizonytalan tényező és nem akartam rosszul kezelni. Sose akarom, mégis mindig sikerül. Talán most először tudok úgy igazán őszintén elmosolyodni, mindenfajta szorongás nélkül. Jól esik hallani azt, amit mond és sokat is jelent. Akárhogy is értse pontosan. – Köszi. Én is neked, örülök, hogy … póráz nélkül sétáltattad Sunny-t – húzom széles mosolyra a szám. Pedig itt nem lehetne. Mégis milyen jó, hogy szembe ment a szabályokkal. - Remekül. Sőt, nagyszerűen. Egyébként is, meséltem már nekik rólad – szólom el magamat, kicsit erősebben húzva meg Scooter pórázát, aki természetesen a teljesen ellenkező irányba kívánna inkább menni. – Úgy értem… tudod, csak jót – vonom meg a vállamat, nem próbálva meg túlmagyarázni. Ez így sehogy sem veszi ki magát túl jól. De az nem volt előtte eddig sem titok, hogy szeretek az állatokhoz beszélni. Máshoz egyébként se nagyon lenne, de nekem ez így pont elég. - Mozart ráadásul a nagyszüleimtől is hallott rólad. Ha meglátogattam őket, mindig érdeklődtek rólad – nem találkoztak ugyan olyan sokat Nanával, főleg, miután a nagybátyámhoz kerültünk, de az a néhány alkalom elég volt, hogy megjegyezzék maguknak. Bár az is segíthetett, hogy nem nagyon hallottak tőlem más barátomról, hát még lányról. – A nagybátyám is. Akivel találkoztál a családomból, azokra mély benyomást tettél [/i]– ellenben velem, minden bizonnyal. Sose voltam valami népszerű, ha Nana nem lett volna, minden bizonnyal úgy végzem el a gimnáziumot, hogy szóban sem állnak velem. Túléltem volna, sose volt gondom a társaság hiányával. Az emberi társaságéval. Eleinte Nanát is furcsálltam, hogy csak úgy oda jött hozzám, de … később hiányzott volna. Ő volt az egyetlen ember, aki hiányzott volna. - Akartam szólni, tudod? – torpantam meg, szembe fordulva vele. Pontosabban csak félig, mert a tekintetem inkább a cipőjére, semmint az arcára szegült. – De … láttam, hogy jól érzed magad és … nem akartam elköszönni. Tudom, hogy már rég volt, de … sose kértem miatta bocsánatot. Úgy igazán. Nem volt szép tőlem – ő minden bizonnyal tudna erre cifrábbat is mondani, ahogy a húgom is, annak idején. És azóta szinte mindig, ha szóba kerül Nana, és az én problémakezelő képességem.
– Te vagy az egyetlen ember, aki képes azt mondani, „csak” elütöttek – csóválom meg a fejem hitetlenkedve. Nem akarok túlzottan beleugrani a következtetésekbe és borzasztóbbnál borzasztóbb lehetőségeket felsorolni, egy „súrolás” is milyen kellemetlen hagyatékkal járhat, főleg, ha ezek után még egy tűzcsappal is közelebbi barátságba kerülsz. Emberek halnak bele abba is, hogy megfejelik a konyhaszekrényt, nem gondolják súlyosnak, aztán akár hónapokkal később is, egyszer csak… De nem akarok ilyenre gondolni. És eszemben sincs leírni az egészségügyi ellátását… akárhol volt is. Biztosan közölték vele. Ő pedig biztos legyintett. Valahol jó tudni, hogy a dolgok nem feltétlenül változnak. Ez volt az egyik dolog, amit mindig nagyon szerettem Amesben, ő olyan… Állandó volt, a középiskolában is, ahol aztán millió barátság szakadt meg különböző buta viták meg kábé hierarchia harcok végett, vagy mert épp ugyanazért az NSYNC srácért rajongott két ember is, és ilyen nyilván nem lehet. Ames azután se értette, mi az az NSYNC, hogy elmagyaráztam neki, miért fontos. – Tényleg? Pont azt? – Ezen muszáj nevetnem. – Hát akkor el kell keserítselek, általában kevés terrorista-sejtet kell a traumatológusokkal együtt hatástalanítanunk, nem beszélve a felrobbanó mentőkocsikról meg ilyesmikről. Nem panaszkodnék, ha Patrick Dempsey lenne az egyik főorvos, de őket ismerve, nagyképűbb seggfej lenne, mint a csúnyák. – Egy kicsit fura arra gondolni, hogy voltak kapcsolatai. Nem feltétlen valami fura visszaható féltékenységből, tudom, hogy arra nincs jogom, és nem is logikus, csak… Mindig nehezen épített emberi kapcsolatokat. A tény, hogy ezek szerint azután sikerült, hogy elment, örömmel kéne eltöltsön, és örülök is, hogy nem volt magányos, csak épp az zavar, hogy ehhez el kellett mennie. Kissé szorongással tölt el a tudat, hogy nekem ki kellett kerülnöm hozzá a képből, hogy jól érezze magát. És tudom, hogy ennek tudatában is önzőn arra kértem volna, hogy maradjon. Örülök, hogy most nem kell, mert magától döntött emellett. – „100%-át elvéted azoknak a lövéseknek, amikkel nem élsz.” Ezt egy jégkorongozó mondta – emelem meg óvatosan a vállam válasz gyanánt. Elmondanám neki, hogy ki az, de nem hiszem, hogy ismeri Wayne Gretzkyt. – Ha nem próbáltad volna meg, nem tudnád, hogy nem működik. Elég sok pozitív gondolatos idézetes könyvet olvasok újabban, és még a horoszkópom is szeret a képembe hazudni – mosolyodok el aztán. Ha annyiszor léptettek volna elő, ahányszor a jegyem szerint kellett volna, már rég kórházigazgató lennék. Mikor megnyugtatja a lelkem, hogy ennyire azért nincs lemaradva (bár szinte biztos vagyok benne, hogy van még vezetékes telefonja is), előveszem a hátsó zsebemből a mobilomat, hogy gyorsan nyissak egy új névjegyet, és bár átadnám neki a telefont, talán túlzottan lefoglalja Scooter ugrálása. És félek, hogy leejtené, úgyhogy inkább én írom be. Aztán míg épp feléjük fordul, sunyiban lövök róla egy képet is. Alig látszik rajta az arca, de pont ezért gondolom tökéletesnek. Na nem azért, mert ne akarnám látni az arcát, nagyon szívesen nézem, csak ez jobban kifejezi a személyiségét. Az emberek várhatnak, az állatok nem. – A bénaságom örökké szolgálatodra áll! – Színpadiasan hajolok meg, épp időben állva fel újra, hogy megszorítsam Sunny pórázát. Általában nem szokott elhúzni egyébként, mert Neal próbálta tanítani arra, hogy érzékelje a póráz feszülését. Akkor volt jókislány, ha nem feszült a póráz, és általában moderálta is magát. Túl sok volt neki a mókus izgalma, nem hibáztathattam érte. – És természetesen hű követője leszek az instagrammnak is. Lehet, hogy rá kéne venned a húgodat, hogy csináljon egyet a menhelynek is. Jobb reklámnak számít, mint… Hát, kábé bármi, amit el tudnál érni. Nem mondom, hogy olyan sok időt töltöttem volna a családjával annak idején, mert ha már iskolán kívül találkoztunk, akkor úgyis kerestünk valami parkot, vagy pedig Ő jött el hozzánk; ott úgyis mindig annyian voltak, akár nálunk, akár a nagyinál, hogy fel se tűnt már senkinek az ilyesmi, mit még egy kölyök! Bár Ames talán a haja színével egy kicsit mindig kitűnt a tömegből; ha jól nézem, mostanra már elkezdett egy kicsit barnulni, de régen olyan tűzvörös volt, hogy még a nagyi se téveszthette volna össze valamelyik barnafejű unokájával. Ames nem sokat beszélt a családjáról, általában, de az elég nyilvánvaló volt, hogy voltak bajok. Ha beszélt is, általában a nagyszüleiről. Mindig nehéz volt elképzelnem, milyen lehet az élet, ha nincs igazán benne a családod. Ennek ellenére fülig érő vigyorral fordulok magabiztosan előre. – Hát igen, ez a hatásom az embereken. Egyszerűen imádnak – húzom fel az orrom, mintha komolyan gondolnám. – Az enyém is kedvelt téged. Mondjuk, Clyde és Oli talán inkább azért, mert végre nem őket zaklattam, ha ott voltál, de a papi meg Donnie bácsi mindig viccelt, hogy majd összeházasodunk, és ez lesz a legundorítóbb romantikus történet a családban, mióta a dédapánk azelőtt megígérte a dédnagyinak, akivel egy utcában éltek, hogy bevonult volna a világháború előtt, aztán Karácsonykor odalopakodott mögé egy fagyönggyel… Ha valaki mögém lopakodna, szerintem gyomrom könyökölném, nem megcsókolnám. De látszik, hogy ők nem New Yorkban nőttek fel, mi? – Nemo akkoriban nem nagyon foglalkozott velem, de megállapította, hogy szerinte még többet beszélek Ames mellett, mert ő nem szól rám, csak mosolyog, és hogy ő megtiltja, hogy ketten együtt a közelében tartózkodjunk. Nem mondom, hogy most épp rácáfolnék, így majdnem húsz évvel később. Ha „állapotban vagyok”, akkor még többet beszélek. – Apának szerintem majdnem jobban hiányoztál, mint nekem. Esküszöm, hogy egyszer szomorúan nézegette a bálon készült fotónkat, és egy darabig azt hittem, hogy miattam, de lehet, hogy te voltál az oka. Szerinte te voltál az egyetlen értelmes barátom. Folyton felhozza Kostast, akivel az egyetem alatt jártam egy darabig, de biztos vagyok benne, hogy nem is gondolta komolyan azt a petíciót a sörpong Olimpiai játékká kineveztetése céljából. Vagy legalább majdnem biztos. Kezdem úgy érezni, hogy most még magamhoz képest is túl sokat rizsáztam, és olyanok is kicsúsztak, amiket nem feltétlenül akartam, de valahogy az ember ilyenkor minél inkább próbálkozik, annál inkább a kínos dolgok jutnak csak eszébe. Nagy ritkán, de azért én is tudom kontrollálni magam és az ellenállhatatlan vágyat, ami beszédre késztet, esélyt sem adva a másiknak, és általában meg is lesz az eredménye. Például, hogy a másik fél is mondhat valamit. Meglepetten pislogok fel rá, mikor hirtelen megáll, és valamiért hevesebben kezd verni a szívem. Nem olyan „szeretlek, légy az enyém” módon, hanem inkább „úristen, most elküld a fenébe” verzióban. – Sejtettem. Reméltem, hogy nem az volt a terved tizenkét éves korod óta, hogy egy szó nélkül itt hagyj – nevetek fel kínosan, a hajamba túrva. Mármint, csak túrnék bele, ha nem lenne összekötve, így csak szerencsétlenül elrontom az egyébként szépre sikerült copfom. – Jól tetted. Mármint, nyilván fájt, de a magad szempontjából, meg igazából mindkettőnkéből. Ha előre mondtad volna, hogy elmész, megpróbállak lebeszélni, és vagy azért haragszol meg rám, mert nem támogatlak és megsértődök, vagy utólag azért, mert önző voltam. Szeretem azt gondolni, hogy azóta egy kicsit kinőttem ezt a dolgot, de akkor nagyon… Egyszerűen, mármint… – Legyőzötten toppantok egyet, átadva magam a vereségnek. Ez már menthetetlenül dadogás. – Csak sose gondoltam, hogy elmész, tudod? Bárki másról gondoltam volna, de te mindig ott voltál, és egyszer csak már… Nem. Te voltál az egyetlen, akinek valaha meséltem Newtonról, a balesetről – hogy az egész miattam történt, hogy értem jött oda a koncertre azon a nyáron, ahol ott se lehettem volna, és ha nem akarom Nemót követni, akkor még ma is élne. Mivel iskolán kívül történt, és én, mi, megúsztuk karcolásokkal, soha nem beszéltem róla másoknak. Még a család többi tagjának se; anyáék tudták ugyan az igazságot, de nem beszéltek róla, a többiek pedig azt hitték, hogy együtt mentünk valahova. Féltem, hogy ha megtudják, akkor engem fognak okolni, jogosan. A gyászidőszak végével soha többé nem igen beszéltünk róla; Newton emléke pedig lassan elhalványodott. Amitől csak még bűnösebbnek éreztem magam, ahogy azt egyszer Amesnek is elmeséltem valahol a végzős évünkben. – Te voltál az egyetlen, aki mindent tudott rólam, és egyszercsak elmentél. Azt hittem, haragszol rám… valamiért. – Arra egészen tisztán emlékszem, hogy a bálon én voltam az, aki végül összeszedte a bátorságát, és megcsókoltam őt. Amikor ezek után lelépett, azt hittem, hogy elüldöztem, ennyivel. Szóval természetesen utána én lettem mérges rá, évekig. – Örülök neki, hogy elmentél a magad feje után – teszem hozzá aztán gyorsan. – Nagyon másként is történhettek volna a dolgok, de nem biztos, hogy jobban. Lehet, hogy már régen nem beszélnénk. És azt hiszem, sokkal jobban tudom értékelni a barátságod most, mint régen. Mármint persze akkor is értékeltem, de… Sok dolognak kellett történnie, hogy tényleg megértsem, nem a számokban rejlik a lényeg. Ezer ember is kedvelhet, de ha nincs valaki, aki minden ellenére ott van melletted, akkor nem sokat számít. Erre akkor jöttem rá, mikor Neal bejelentette a válást, nekem pedig nem volt senkim, akit úgy igazán, őszintén hívni tudtam volna. A gondolatra, és valamiért az egész szituáció súlya alatt, a bocsánatkérése még mindig a levegőben cseng, és csak Sunny izgatott vakkantása akadályozza meg, hogy sírni kezdjek. Pedig igazából nincs is okom rá. – Nincs miért bocsánatot kérned – rázom meg a fejem aztán, és újra nekiindulok a sétának, mert már egyik kutya sem igen akar bírni magával. – Inkább mondj valamit. Mármint, például a húgodról. Akkor ő is a városban lakik? Nem beszéltem vele, miután elmentél, úgyhogy le vagyok maradva.
‑ Szóval vannak csúnya főorvosok is? Ez ellent mond némileg a sorozatnak – vakartam meg a tarkómat mosolyogva. Kicsit én is ebben a tévhitben éltem. Azt hittem, hogy minden olyan egyszerű lesz, amilyen a filmekben és sorozatokban szokott. Hogy a kezdeti nehézségek ellenére végül révbe ér az ember és megtalálja a számításait ott, ahol arra a legkevésbé sem számított. Voltam pár helyen, csináltam sok dolgot és … sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy ne próbálkoztam volna. Végül nem mentem vele semmire sem. Mintha körbe-körbe futkostam volna éveken át, és csak most szóltak, hogy nem is mérték eddig az időt. ‑ Bölcs jégkorongozó lehet – bólintottam a cipőjét bámulva. Szép cipő, egyébként. – Vehetnél szerencsesütit is. A közelemben van egy kínaizó és… tízből négyszer van is értelme annak, ami benne van idézet. De nagyon finom – én pedig nagyon szegény vagyok, úgyhogy mondhatni, egymásnak teremtettek minket. A megtakarításom és a fizetésem nagyrésze a menhely körüli munkálatokra és a kutyákra megy el, így ami nekem marad, már nem éppen a legnagyobb szelet abból a bizonyos pizzából. A bátyám szokta így mondani. ‑ Ő is ezt mondta – húztam a szám egy halovány mosolyra. A húgom egész sokat segített már eddig is, ahhoz képest, hogy az elején leszögezte: ő ki akar maradni ebből az egészből. Talán én álltam a legközelebb a nagyszüleinkhez, és talán sokszor idegesítették őt a kutyák, de ő is épp annyira állatok közelében nőtt fel, mint én. Az ilyet nem lehet csak úgy letagadni. ‑ Szép történet, nehéz lenne lepipálni. De semmi hátulról fagyöngyözés, megjegyeztem – bólogattam mosolyogva, kissé zavartan kapva félre a tekintetem. Nem igazán értek a romantikához, sosem kellett… vagy inkább sosem igényeltem, de én is tudom értékelni a kedves gesztusokat, pont úgy, ahogy mások is. És nemcsak értékelni, de kimutatni is tudom őket, ha nem is mindig túl kifinomultan. Emlékszem, hogy a nagybátyámék egy orvoshoz is elakartak vinni, mert tartottak tőle, hogy érzelmileg visszamaradott vagyok. De az orvos is megmondta: van, aki egyszerűen csak ilyen. ‑ Ez kedves tőle. De Kostas is nagyon… innovatív személyiség lehetett ezek alapján. Majd… elkérhetném azokat a képeket? Amik nálam voltak, most a családomnál vannak és őket ismerve lehet, hogy elajándékozták minden holmimat – rosszabb esetben felgyújtották, de igyekeztem nem ennyire gonosznak látni őket, bár igencsak nehézkes volt. Volt nálam kép Nanáról, mikor elutaztam, de azon szinte gyerekek vagyunk még. És Afrikában egy kleptomániás majom ellopta a tárcámmal és órámmal együtt. ‑ Tudom, tudom – ismételtem halkan, bűnbánóan bólogatva. A repülőn ülve már tudtam, hogy butaságot csináltam. Valamiért az ott… jó ötletnek tűnt, nem elbúcsúzni. Pedig sejtettem, hogy nem csak egy-két évről lesz szó. – Gyakran eszembe jut, hogy … mi lett volna, ha nem megyek. A dolgok alakulhattak volna jobban is – főleg kettőnk között, leginkább. De a karrierem is egész biztosan tovább jutott volna, mint külföldön. Minden igyekezetem ellenére kiderült, hogy a semmiből nem lehet pénzt csinálni. Csak pénzből. – Nem beszéltem róla senkinek sem – mondtam gyorsan, mikor szóba hozza Newtont. – És nem is fogok. De nem tehetsz róla, nem tudhattad, hogy … fiatal voltál még, nem akartál neki rosszat. Csak…sajnos így alakult – de tudom, hogy ez nem könnyít a lelkiismeretén. Nem tudhatom, hogy milyen lehet ezzel együtt élni, de ismerem Nanát. Akkor még inkább és sosem volt rossz szándékú, ez csak… egy szerencsétlen véletlen, egy baleset volt. Bárkivel megtörténhetett volna. Bár elmosolyodom, nem teljesen őszintén. Miután a húgom kiokosított arról, hogy Nana miként is érezhette magát a csókunk után, én is eléggé rosszul éreztem magam a dolog miatt. Örültem neki, hogy megtette és nagyon jó is volt, de ugyanakkor megijesztett, mert így tudtam, hogy már végképp nem mondhatok csak úgy búcsút és… kapkodtam, nem gondoltam át a dolgokat és ami még rosszabb: nem gondoltam arra, hogy neki milyen lehet. – Elakartalak hívni. Ha összejöttek volna a dolgok és tudunk nyitni egy saját rezervátumot… meghívtalak volna. Úgy értem, nem csak nyaralni. Azt nem is igazán lehet ilyen helyen – nevetek fel halkan, bár ez talán csak nekem vicces. Én nagyon szerettem ilyen helyeken dolgozni, de nem sok szabadidőm volt. Azonban nem is igazán igényeltem. Minden főnököm szerint remek munkaerő voltam, de a húgom szerint csak azért, mert szinte könyörögni kellett, hogy vegyek ki szabadságot. Nem is örültem ilyenkor túlzottan. ‑ Hát, nála elég nehéz megmondani – vonom meg a vállam kissé tanácstalanul. Mikor Nana utoljára látta, Aya még nem volt ennyire… ilyen. – Amolyan polihisztor lett. Ír, zenél, színészkedik, modellkedik, utazik, tanul …szerintem már mindent kipróbált, amit törvényesen lehetséges. Nem tudom milyen alvilági paktumot kötött a családdal, amiért hajlandóak voltak finanszírozni a dolgait, de úgy tűnik, hogy vége, szóval most épp itt van. Vagy, ahogy ő mondja, itt ragadt. Szerintem azt várják tőle, hogy „hasznosítsa” magát, ahogy Phineas szokta mondani. Tudod… állapodjon végre meg, menjen férjhez és lehetőleg építse tovább a kapcsolatokat. Olyanok vagyunk neki, mint a figurák a sakktáblán. A bátyám szerint ez nem igaz, de ő is beállt a szemellenzősök csapatába – bár minden bizonnyal éppen ő volt az, aki miatt ilyen sokáig segítették Ayát. Nem tudom, hogy értem annak idején megtette-e ugyanezt. Ha próbálkozott is, a nagyapánk meg se fontolhatta. Sosem kedvelt engem, ellenben a húgommal. – Phineas szerint a családunk olyan, mint egy nagy gép, és minden tagja egy-egy fogaskerék, akik eltérően fontosak, de végeredményben mindenki szükséges elem – kivéve engem, de ezt már nem teszem hozzá. Nem szeretném sajnáltatni magam, és Nana minden bizonnyal maga is rájött arra, hogy az én életemet nem segítették úgy, ahogy tették azt eddig a húgom esetében. – És, ha ad valamit, előbb utóbb behajtja. Annak idején az én tanulmányaimat is így segítette. Nem bírja ki, ha nem szólhat bele mások életébe. Kontrollmániás – de az, hogy rólam viszonylag könnyedén levette a kezét, azt jelentette, hogy sosem bízott abban, hogy „megtérülnék”. Ami bár nem zavart, mert így könnyebben tudtam magam függetleníteni tőle, de az embernek valahol azért fáj, ha a saját családja sem tartja sokra. ‑ Oh, amúgy üdvözöl téged. Vagyis, biztosan üdvözölne, ha tudná, hogy összefutottunk – szóval végeredményben: üdvözli. Őszintén szólva, fogalmam sincsen milyen viszonyban lehettek egymással, de az biztos, hogy kedvelte Nanát. Bár őszintén szólva, nem nehéz dolog őt kedvelni. Ami nem hangzik úgy, mintha bók lenne, pedig az. – Sokat segített. Tudod, az emberekkel, miután elmentem – addig ezt a szerepet sokszor Nana töltötte be. Nem boldogultam valami jól, semmilyen téren sem. Ha a húgom meglátott, valamivel jobb lett. Bár nem úgy tűnt, de szerintem élvezte, hogy folyton kioktathat.
Gyakran eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nem megyek. Ha tudná, nekem hányszor jutott eszembe utána…! Jó, ezeknek fele mondjuk nyomdafestéket nem tűrő emlegetés volt, és lehet, hogy ha akárcsak megneszelte volna, inkább visszahúzódik a bozótba a majmai közé, mert sosem szerette különösebben a konfliktust. Sőt, egészen pocsékan kezeli, csak áll és tűr, mint egy fabábú. A védelmező ösztöneimet egészen biztosan kiélhettem vele, mert úgy kellett mindig közé meg az őket gúnyolók közé pattannom, mint egy hőscincérnek. Nemo mondjuk azt mondta, hogy én ezt élvezem, és a panaszkodásom csak felszínes. Nem mondom, hogy talán, egy egészen kicsit, nincs igaza… Mikor egy éve megint felbukkant, akármilyen rövid időre is, rá kellett jönnöm, hogy nem meséltem róla Nealnek, legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt a barátságunk, legyen akármilyen plátói is, megérdemelte volna. Taknyos tíz éves korom óta ismertem, és oké, talán a világ másik végére kívántam (utólag kiderült, hogy tényleg ott volt, szóval akkor végülis boszorkány vagyok vagy mi?), de annyival elintézni, hogy „barátok voltunk”, hazugság volt, és még tiszteletlenség is. A találkozásunk után nyilván nem mesélhettem neki róla, szóval tulajdonképpen sosem fogja megtudni az igazat, és ez valahogy olyan helyénvalónak tűnik. Ames a szívtöréseimet is belevéve, még mindig az egyik legjobb dolog az életemben. Neal nem érdemli meg, hogy tudjon róla. – Nos, végülis bizonyos értelemben mindketten rezervátumban dolgoztunk. Bár én inkább állatkertnek hívnám a munkahelyemet. Sokkal egyszerűbb is lenne a dolgunk, ha bezárhatnánk néhányukat ketrecbe. Akkor nem kellene hajnali háromkor végigkergetni a folyosón a demens nyolcvan éves bácsit, aki a kitépett katéterét vonszolja maga után és Hitlerről hadovál. – Sosem képzeltem az egészségügyi szakmát különösebben csillogónak, de a valóság még az elképzeléseimet is alulmúlta. Semmi sem hat olyan kijózanítóan az emberre, mint egy ágytál, amit az első napján vágnak a fejéhez, annak minden tartalmával együtt. Ennek ellenére sem mondom, hogy borzasztó lenne. Megvannak a jó és a rossz oldalai a dolognak, ahogy mindennek, és ez így van helyén. Nem tudnám értékelni a szebbik részt, nem lehetnék őszintén büszke a munkámra, ha minden egyszerű volna és napfényes. Nem tudom, vajon Ames is így gondol-e az általa választott hivatásra ennyi csalódás után. Kissé mindig is hajlamos volt különkapcsolni magát a valóságtól, úgymond, reménytelen álmodozó és valahogy mégis újra két lábra áll, ha kap egy pofont. Mondanám, hogy kíváncsi vagyok, kifogyhatatlan-e a bizakodása, de igazából nem szeretném megtudni. – Ez azt jelenti, hogy munkanélküli? – vigyorodom el sokatmondóan. Nem lep meg, valahogy az, hogy ne tudjon elköteleződni nagyon passzol Ayához. Bár őt tényleg nem láttam, mióta Ames a végzős évünket követően elment, akkoriban pedig azért elég fiatal volt, de valahogy jó látni, hogy sok dolog nem változik. Megadja a kellő állandóságot. – Nem kell azt szégyellni. Olivert kirúgták az egyetemről. Céget alapított, Nyalóka névvel… A sírba visz az a gyerek! Mikor óvodás korában azt mondta, a nyalóka a kedvenc étele, nem gondoltam, hogy idáig fajul majd a dolog. Lehet, hogy nem etettem vele elég spenótot. – Phineas és Toby is megérett már egy seggberúgásra, tudod? – hunyorgok rá, aztán megforgatom a szemem. Nem mondom, a mi családunkban is elég sok erős személyiség született, és bár sokan vagyunk, így is érződik néha, hogy túl sok a dudás ebben a felső-középosztálybeli csárdában. Elég volt mondjuk megnézni engem és Nemot, aki még ennyi évvel később is képes volt felvinni a pumpám odáig, hogy éppcsak nem eregettem gőzt a fülemből a felforró agyvizem hatására, mint a mesékben. Nagyon sok dologban nem értünk egyet; nagyon, nagyon, nagyon sok dologban. De attól még ha bárki ártani akarna neki, vagy csak rosszat szólna róla, ha kell, sütőkesztyűvel fojtom meg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez Amesék családjában nincs meg. És valahogy helyette is mindig ideges leszek rájuk. – Fogalmam sincs, hogy jöttetek össze, te meg Aya. Lehet, hogy mindketten lopott csecsemők vagytok. A helyetekben csinálnék egy DNS-tesztet. Én majdnem komolyan gondolom, de tudom, hogy Amesnek nem szokása ezen felhúzni magát, már csak megszokásból sem. Amikor azt mondja, üdvözöl, felvonom a szemöldököm. – Phineas vagy Aya? – kérdezem kötözködve. – Én is üdvözlöm. Már Ayát. Phineas megpukkadhat. Egyszer átjöhetnétek majd hozzám, csinálok vacsorát! Ne aggódj, már nem égetek oda mindent, sőt, kitűnő szakácsnő lettem, csak hogy tudd. Soha nem lehet eleget gyakorolni, főleg, hogy újabban már nem hajlandóak a többiek átjönni, csak azért, mert rájuk szólok, hogy használjanak poháralátétet. Mintha vademberek lennének – forgatom meg a szemem. – Bár az is lehet, hogy talán inkább azt kérdezhetnéd meg tőle, nem-e keres lakótársat. Amikor elkezdődött a per, jó ötletnek tűnt a lakást is megszerezni, mert bér-kontrollált zónában van, mások szó szerint ölni tudnának érte, és… Na jó, egy kicsit kicsinyes is akartam lenni, de kezdek rájönni, hogy igazából képtelen vagyok ott maradni. Nem azért, mert ragaszkodnék a kapcsolatunkhoz, és attól félnék, hogy a szelleme örökre követni fog majd. Lehet, hogy Neal mondta ki a válást, de a lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy vége, amikor egy éve találkoztam Amesszel. Ha igazán szerettem volna Nealt, akkor nem tudtam volna olyan dolgokat érezni Ames iránt, amit. Ezt nem szeretném az alkohol számlájára írni, bár az is ki tud ütni, és nem is kell hozzá sok. Mármint, másfél méternyi tömör harag vagyok, lelocsolnak egy pohár pezsgővel, és már felszökik a véralkoholszintem a klinikai halál állapotába. – Ha gondolod, beköltözhetsz oda. Mozart elférne végre valahol – Természetesen csak viccelek. Fura lenne.
Mondanám, hogy a honvágy is gyötört, de nem éreztem ilyet. Nem sok dolog volt, amit szerettem itt, sőt, igazából Nana volt az egyetlen. Ő hiányzott is, de minden és mindenki más már kevésbé. Nem barátkoztam sok új emberrel, de nem is volt létszükségletem. Sokan azt hiszik, hogy magányos vagyok, pedig ez nem igaz. Jól éreztem magam, az esetek túlnyomó többségében. Az emberi kapcsolatok nélkül jól meg voltam, nem hiányzott az a fajta élet, amit rám erőszakoltak volna. Így is elég nehéz visszaszoknom New Yorkba, pedig jó időt eltöltöttem ezelőtt itt. Valami ilyesmi érzés lehet újratanulni a biciklizést is. Amiben egyébként nem vagyok túl jó. A lakásomban lévő bicikli roncs ezt hűen bizonyítják. ‑ Hát, ebben egyetértünk – adok neki igazat, bár én más dolgok miatt zárnék ketrecbe embereket. De ha az eredmény kedvező, egy jó ok szinte már csak önfényezés. – Bár ti nem kötözhettek le betegeket? Ahol voltam, láttam pár ilyet – a tisztes távolságot persze tartottam tőlük, mert az ember sosem lehet elég óvatos, főként, ha más emberekről van szó. – De legalább tanulhattok újat a történelemről – vontam meg a vállam mosolyogva. Engem sosem érdekelt igazán, legalábbis a politikai része, meg a háborúk. Ahogy az sem szimpatikus, hogy száz év távlatából miként törünk pálcát olyanok feje felett, akik egyértelműen nem láthattak túl a saját korukon. ‑ Lényegében igen, de ő… életművésznek hívja magát. Szerintem csak kitalálta – bár esküdözött, hogy sok ilyen ember van. Huszonegyedik századi hippik, ha úgy tetszenek. Hát nem tetszenek. – Nyalóka? Na és… mit csinál? – volt egy olyan megérzésem, hogy nem a nevéhez hű foglalkozást választott a cégének. Évekkel ezelőtt egész közel álltam én is ahhoz, hogy néhány emberrel együtt vállalkozni kezdjünk, de több minden is gátját jelentette az elképzeléseinknek. ‑ Igen, de … a kora miatt egyiket se lehet – mosolyogtam Nanára. A nagyapám már öreg volt, a testvérem pedig túlontúl is tettre kész. De ha fizikálisan nem is, szellemileg mindenképp támogatnám Nanát, hogy …seggberúgja őket. Toby régen próbált verekedni tanítani, de az sem járt sikerrel. – Állítólag sok családon belül van hasonló eltérés. Ironikus, de szinte már családi vonás, hogy a családtagok nem hasonlítanak egymásra – már személyiség ügyileg, mert külsőre ha nem is vagyunk teljesen azonosak, de van néhány olyan megkülönböztető jegyünk, ami mindannyiunkon kiütközik. Időnként eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a szüleink nevelnek fel minket, de az ilyesfajta képzelgések főként csak arra jók, hogy az ember kedve letörjön. A múltban való vájkálás ritkán okoz örömet. ‑ Pedig a poháralátét forradalmi találmány – értettem egyet mosolyogva. Talán azt hiszi, hogy viccelek, de voltam olyan helyen, ahol a civilizáció nyomai olyannyira aprók voltak, hogy egy poháralátét már a világot jelentette volna. – De persze, szívesen. Ha gondolod… segíthetek is. Magamra kellett főznöm, szóval tanultam pár dolgot. Aya pedig mindent szeret, ami ingyen van, úgyhogy … ‑ bizonyára odáig lesz attól, hogy egyrészt, lesz mit ennie, másrészt, nem azt a négy dolgot kell folyamatosan, amit én tudok csinálni. Ha nem lenne a húgom, azt mondanám, hogy elég hálátlan. Így igazából csak gondolok rá. ‑ Oh, ez … hallottad Mozart? Csak süket már szegény – mosolyogtam Nanára, miután Mozart a füle botját se volt hajlandó megmozdítani. Szerintem csak direkt ignorál, amiért nem hagytam őt aludni. – De akkor … elköltözöl onnan? Csak mert, ha esetleg … tudod, kéne egy hely addig, akkor… kivehetek egy szobát – ketten az én lakásomban nem biztos, hogy elférnénk, főleg, hogy a húgom is most ott van. Plusz a kutyák. – Vagy ott a menhely is! Nem egy ötcsillagos szálló, de a szüleim ott is laktak, az emeleten van egy garzon szerűség. Ha nincs más, akkor ott meghúzhatod magad, ha úgy alakulnak a dolgok – kicsit sok a ha, ezt én is érzem, de csak utólag tudatosul bennem az, hogy kicsit talán kellemetlen egyből azzal indítani, hogy költözz hozzám. Vagy részben hozzám. – Ami azt illeti, az én tervem is az, hogyha kész a legtöbb dolog, átköltözöm oda – közel az állatokhoz nem csak jobban érezném magam, de célszerűbb is lenne, ha tényleg beindul majd a hely. A húgom kissé pesszimista ez ügyben, de ezt inkább csak az élethelyzetének tulajdonítom. ‑ De majd szólok Ayának, biztos örülne az ötletnek. Te egy nagyon is … minőségi javulás vagy az előző lakótársaihoz képest – csak néhányukat ismerem, őket is futólag, mert Ayáért jöttek el egyszer hozzám. Maradjunk annyiban, hogy eléggé … botanikus kert illatjuk volt. ‑ Csak előbb el kell magyarázni, hogy dolgoznia is kell. Igazi munkát – ez a dolog nehezebb része. A húgomnak kicsit fura elképzelései vannak arról, hogy mennyibe is kerül életben maradni. Eddig támogatták mindenben, én viszonylag hamar kiléptem ebből, úgyhogy talán csak ez a korai tapasztalat az, ami beszél belőlem. Ő most esik át ezen, velem ellentétben nem önszántából. ‑ Én öhm… én erre megyek majd – böktem a fejemmel jobbra az elágazásnál, mikor megláttam, hogy Sunny balra húzott. Gondolom arrafelé szoktam visszaindulni. – Jó volt látni téged, örülök, hogy összefutottunk. Hívni is foglak, ha … szeretnéd – már megint a ha. Egyszerűbb lett volna csak annyit mondani, hogy hívni fogom. Mert felszeretném hívni. – Azaz biztos foglak – teszem hozzá egy fokkal magabiztosabban, remélve, hogy ezzel az előző néhány szó törlésre kerül az ő memóriájában is. Ha nem akarná, nem adta volna meg a számát. Ez így logikus. – Nagyon örültem, Sunny. Az adósod vagyok – mosolyogtam a kutyára, és amennyiben engedte, közelebb is léptem, hogy megsimogassam még búcsúzóul. – Akkor … hamarosan látjuk egymást. Remélem – kicsit tétovázva léptem előrébb, nem tudtam eldönteni, hogy megöleljem-e, vagy mégse. Azt tudtam, hogy kezet fogni határozottan nem lenne jó ötlet, szóval büszke is lennék magamra, ha nem sejteném, hogy a döntésképtelenségem elég kényelmetlen szituációt is eredményezhet. Ha Nana nem ment meg és dönt helyettem, akkor végül csak egy kar-váll simogatás félére futja tőlem, abból is a minden bizonyossággal elég furcsa félére. Ebben az esetben pedig olyan villámrajtot veszek hazafelé, hogy a gyalogkakukk is megirigyelné.
Kezdőlap
‑ Ébren vagyok! – dörmögtem a párnába fúrt fejjel, mikor megéreztem az arcom mellett Mozart fejét. Nem voltam ébren, de villámgyorsan kellett megejtsem az ébredési ceremóniám, mielőtt Mozart rám fekszik. – Látod? – bambultam álmosan rá, majd felkeltem volna, de előtte egy nagyon fontos részlet szemet szúrt: a földön voltam. Nem az elő eset. Mozart és én nem férünk el helyen, így mikor feljön, én kerülök le. Csupán még félig álomban erre reggel már nem emlékszem. De a hátára borult fotel is árulkodik arról, hogy Mozart nem találta a helyét. Ellenben Scooterrel, akinek így nem kellett a fotelre való felugrással bajlódnia, hanem ott aludhatott a háttámláján.
//