Pupetta - a nagypapám mindig ezt mondja nekem, vagy azt, hogy Pisello, ami borsót jelent. Állítása szerint azért, mert amikor először látott, még az ultrahangos gép segítségével készült képen, nem lehettem nagyobb mint egy borsószem. Ő mégis már akkor tudta, hogy különleges kapcsolat lesz köztünk, és ez így is lett. Az apám családja Syracuse-ban él, így miután megismerkedtek apa egyetemi évei alatt a mamámmal, oda költöztek mindketten, természetesen csak az esküvő után. Sokan mondják, hogy az olaszok temperamentumos, hangos, balhézós, maffiózó népség, és nem is vitatom, hogy vannak köztünk ilyenek is. Engem se kell félteni, ha az igazamat kell megvédeni, de azt már kevesen sejtik, talán épp a szenvedélyes életstílusunk miatt, hogy sokan erősítik a konzervatívak táborát is. Velünk se más a helyzet, a szüleim rendes, templomba járós házaspár, és engem meg a testvéreimet is így neveltek. Van egy bátyám, Santino, ő például gépészmérnöknek tanult, és mindenféle masinákat tervez már gyerekkora óta. Az öcsém, Enzo, még kicsi, most kezdte csak az iskolát, de már ő is fúr-farag, kalapál amikor csak tud a játékaival. Apa is amolyan feltaláló féleség, ő is gépésznek tanult, és ilyen területen dolgozik is. Anya nem dolgozott talán soha sem, csak a nagypapa pékségében még lánykorában. Nála finomabban senki se készíti a ciabattát, esküszöm. Szóval, a szűk családban én vagyok az egyetlen lány, még apa rokonságában is rajtam kívül csupa fiúk vannak mindenhol. Épp ezért kényeztetett szanaszét az összes rokon icipici koromtól fogva. Hogy a nagyapáról már ne is beszéljünk! Imádtam őt meglátogatni, olaszul beszélni vele, mert ő úgy jobban szeret, gyúrni a kis tészta darabokat, megtanulni krémet keverni, kalácsot fonni, úgy hinteni a lisztet, hogy egy csipettől tapadás mentes legyen az egész pult. Julio nagypapának azt hiszem, a szíve is benne van mindenben amit készít. Az otthoni ízek szeretete, amiket nagyon is hiányol, és amiket otthagyott amikor Amerikába jött szerencsét próbálni még nagyon rég. Rajongásig szeretjük egymást, tőle tanultam mindent. Nem volt kérdés, hogy a műszaki beállítottságú testvéreimmel ellentétben én a konyhában akartam elhelyezkedni, és cukrásznak tanultam. Sosem titkolt szándékom volt, hogy egy nap szeretnék vele dolgozni. 

Unicitá - kislányként is szörnyen válogatós voltam, nem szerettem a fodros ruhát, nem volt mindegy milyen a mintája, sem a színe, se nagyjából semmi. Az ételekkel ugyanígy, a játékaim katonás rendben álltak a polcokon, színsorrendben, méret szerint. A szüleim már néha azon gondolkodtak, hogy talán nincs is ki mind a négy kerekem… Ez a finnyázás véget ért, egészen pontosan akkor, amikor Édesanyám varrógépe elé kerültem. Azóta nincsenek ilyen jellegű gondjaim sem az öltözködéssel, sem semmivel. Rájöttem, hogy ha magam készítem el a dolgokat, akkor biztosan tetszeni fognak. Szóval senki ne is kérdezze, hogy hol vettem a felsőmet vagy a szoknyámat, honnan van ez a cuki sál vagy ilyesmi, mert ezeket mind én magam készítem szabadidőmben. Ironikus módon még olcsóbb is így, és mivel takarékosságra neveltek, ennek külön örülök. Ami némiképp ellentmond ennek a pedáns rendmániának, az az ügyetlenségem: akárcsak a filmekben, ha van egy üzletben egy piramis konzervekből felépítve, hétszentség, hogy én leborítom. Szinte mindig, legalább egy ujjamon sebtapasz van mert megvágtam, és (ez itt a nevetés helye) rendszeresen megbotlok, elesek, megütöm magam, emiatt nem is hordok tűsarkú cipőket. Még csak az kéne! Ki is törném a nyakam! 

Allodola - a dalos pacsirták nem üldögélnek az ágakon, hanem szabadon repkednek és csiripelik tele csodás énekükkel a világot. Bevallom régóta szeretnék már kiszabadulni a fürdőszobából, és nem csak a zuhany alatt énekelgetni. Julio nagypapámmal szoktunk sütés közben mindenféle dalokat énekelni, szeretem azt az igazi olasz zöngét a hangjában, és azt is ahogy kiegészítjük egymást. A lakás ahol most élek egy olyan házban van, aminek van a tetőn egy kis teraszos közösségi területe. Néha esténként oda szoktam felmászni a tűzlépcsőn, kiülök az épület szélére, lábaim lelógatom a több emeletnyi semmibe, és énekelgetek. Itt szoktam kipróbálni azokat a dalokat, amik a fejemben motoszkálnak, és amiket senkinek sem merek megmutatni. Bár nagy szám van, ha arról van szó, és örökké csacsogok, de a nyilvánosságot rosszul viselem, borzasztó lámpaláz tud rám törni. Még az iskolai fellépés is kiborított, akármekkora vastapssal is jutalmazták az előadásomat. A lökött bátyám egyszer benevezett egy tehetségkutatóba, de még a válogatóra sem jutottam el, szó szerint pánikrohamot kaptam, és haza szaladtam. Talán sose lesz elég bátorságom hozzá, hogy kieresszem a hangomat, és megmutassam mire vagyok vele képes, de azért reménykedek benne, hogy előbb vagy utóbb összeszedem végre a bátorságomat. 


Megvan az előnye annak, ha egy kis olasz közösségben nő fel az ember. Kapásból két nyelven is beszél folyékonyan, a hangulat és a légkör családias, tele van otthonos ízekkel hangokkal, illatokkal… Az utcát amiben él a családom, gyakorlatilag csak olasz családok lakják, és minden hónapban valakinek a kertjében eszünk, iszunk mulatunk. Születésnapok, eljegyzések, babaváró bulik, teljesen mindegy, igazából már indok sem kell, csak együtt lehessünk és tömhessük a hasunkat. Legalábbis így volt, amíg el nem költöztem onnan, hogy a nagyapám pékségében dolgozhassak. Senkit nem lepett meg a dolog, mivel ezt már kicsi korom óta mondogattam, hogy ez a tervem, ezt szeretném csinálni. Részben. Mert még kislány koromban híres énekesnő is akartam lenni mint Madonna.

Azért bevallom, kicsit be voltam tojva az utazás és a költözés miatt. Mármint, előtte is voltam már a nagyszüleimnél, és nyáron is segítettem már be neki a pékségben, de ide költözni az más tészta. Az bizony már ijesztő. Nem is találtam Manhattenben lakást, hanem Brooklynban, abban a háztömbben ahol a nagyszüleim is laknak, egy kedves olasz hölgy kiadta nekem az egyik szobáját, aminek külön bejárata van, egyedül annyi a szépséghibája, hogy bár fürdőszoba van, konyha nincs, így egy asztalkára tettem a grill funkciós mikrót és egy kis villany főzőlapot magamnak. Mert ugye kaja nélkül nem élet az élet, frittata nélkül pedig van reggeli, de megintcsak minek? Szóval, a szobától nem vagyok elájulva, de legalább nem a nagyszüleimmel élek együtt. Az azért tényleg sok lenne, hiszen amikor tehetem, elmászkálok este is, ismerkedek, barátkozok. Nem kell nekik azon csámcsogni, hogy kivel mikor hová megyek, nem mintha bármi rosszat is tennék, de itt az elvek a fontosak. Önállóságra vágyom.

Egy hónapja elindult a főzőtanfolyam is, amire jöttem, így tulajdonképpen a szabadidőm minimálisra csökkent. Nagyon örülök, hogy felvettek, mert Manhattan egyik legjobb olasz éttermének a szakácsa tartja a kurzusokat, és minden egyes alkalommal rengeteget tanulok tőle. Én is szakács szeretnék lenni, a péksüteményekkel, tortákkal és egyebekkel jól boldogulok, de az az egyik álmom, hogy legyen egyszer egy saját éttermem. A másik meg az, ha valaha is ki merném engedni a hangom mások előtt is, de hát mindent nem kaphatunk meg ugyebár. Pedig milyen szép lenne!

Nagy szerencsém van, hogy könnyed természetem miatt könnyen barátkozok, így a pékség törzsvendégei közül néhány fiatal lánnyal már megismerkedtem, hétvégente velük szoktam elmenni táncolni, kikapcsolódni. Minden héten más helyre visznek, így ha akarnék se találnék haza ha esetleg fel sikerülne önteni a garatra. Remélem a karaoke nem szerepel a terveik közt, mert bár énekelni szeretek, kevés lenne az ő biztatásuk ahhoz, hogy nyilvánosan próbálkozzak. Ahhoz több kell.

Ettől függetlenül, minden szabad reggelemen a nagymamával reggelizek, a nagyi tudja, hogy hideg tejkaramellába szeretem mártogatni a cantuccinit. Százszor is kértem már, hogy adja meg a receptet, de nem hajlandó rá, azt mondja, ha ilyet akarok enni, látogassam meg gyakrabban. Ennél is gyakrabban. A többi reggel sajnos kimarad a rendes étkezés, mert már hajnalban a pékségbe megyek, ahol a nagypapa tanítása és receptjei szerint segítek elkészíteni a finomságokat. Szerintem délig még pislogni sincs időm, nemhogy enni… Persze néha kimegyek az eladó térbe is, és beszélgetek a vevőkkel, ismerkedek a törzsvendégekkel. A nagyapám szerint ez is fontos, hogy úgy érezzék, mintha egy rokonhoz térnének be, ismernem kell őket és nekik is engem. Megbocsátóbbak, ha az adók vagy az alapanyagok drágulása miatt mi is kénytelenek vagyunk árat emelni. Már megtanultam, hogy mi a különbség az udvarias mosoly, és a szívből jövő mosoly közt, és azt is tudom melyik bókot kell elengedni a fülem mellett. Gyakorlatilag szinte az összeset. Mintha a pasikba bele lenne kódolva, hogy mindenkivel ki kell kezdeni, az olaszokba meg főleg. Nem is szoktam tőlük zavarba jönni, sőt, van akinek még viccesen vissza is szólok, ha olyan kedvem van. Őket nem veszem komolyan. Egy valaki van, aki olyat tud mondani, hogy rendszeresen a fülem hegyéig pirulok amíg szedegetem össze a zeppolákat és a többi finomságot amit vásárolni szokott. Bár hála égnek nem vagyok nagyon vörösödős típus, így hamar el is szokott múlni, így szerintem nem vette még észre. Legalábbis remélem. Azokon a napokon, amikor itt dolgozom, szinte csüngenek a szemeim az ajtón, várom, hogy belépjen, várom, hogy ma is mondjon valami kedveset, valamit amitől elolvadok. Egyszer még hazudtam is miatta, hiszen tudom mi a kedvenc édessége, és már csak néhány darab volt a pultban, amikor egy hölgy azt kérdezte van-e még. Már össze volt készítve egy zacskóba, hátha eljön érte, hátha ma végre tovább merészkedek az udvarias beszélgetéssel annál, hogy milyen nehéz átmenni az úton ha nincs zebra. Hazudtam a nőnek, azt mondtam nincs több, mert félretettem neki. Még jó, hogy a nagypapám nem tudja mert kitekerte volna a nyakam az biztos. Aznap ugyanis valamilyen oknál fogva Ennio nem jelent meg nálunk a szokott időben, a zeppolák pedig végül is a kukában végezték, kiszáradva. 

Pontosan emlékszem hogyan tudtam meg a nevét, addig ugyanis magamban csak Kellemeshangú-ként emlegettem. Kivételesen én készítettem a kávét neki, és bár mi nem a Starbucks vagyunk, és nálunk nem is szokás, megkérdeztem a nevét, hogy a pohárra írhassam. Ennio. Ő már tudta az enyémet, csak nekem nem volt még bátorságom tőle megkérdezni. Larita, az egyik új barátnőm szerint betoji vagyok, és így csak elpuskázom az összes létező és nem létező esélyemet nála. De hát mit csináljak, ha egyszer mindig ez történik velem? Amint valaki megtetszik elkezdek hülyeségeket beszélni, cincogni mint egy kisegér és még véletlen se azt mondani, amit valójában gondolok. A múltkor például szerencsétlen mondott valami frappánsat és finoman hízelgőt, amitől úgy zavarba sikerült jönnöm, hogy azt se tudtam mit mondhatnék, így ahelyett, hogy megköszöntem volna, közöltem vele, hogy mibe kerül amit kért, ettől persze még jobban zavarba jöttem, és inkább bementem megnézni a sütőket. Szerintem vagy dilisnek hisz, vagy azt gondolhatja, hogy nem tetszik nekem, olyan elképesztően bután tudok viselkedni. Laritának talán igaza lehet, és talán  addig bénázok míg meg nem unja szegény, hogy fölöslegesen kedves velem, és le nem szokik a zeppoláról. Vagy végre összeszedem magam, és holnap megkérdezem mondjuk azt, hogy… hogy… hogy volt-e már a vidámparkban Connie Island-en? Miért pont ez jutott eszembe?! Ilyen hülyeséget! Jobb is ha maradok a közlekedési lámpáknál meg az időjárásnál, az a nekem való téma, mert akkor legalább nem beszélek össze-vissza.