Fáradtan és nyűgösen keltem fel. A hangulatomon pedig az sem kifejezetten segített sokat, hogy a mai napomon nem volt alkalmam otthon kellemetlenkedni, ugyanis beírtak már dolgozni. Van lehetőség a műszakok lemondására, de nem igazán hiszem azt, hogy tiszta lelkiismerettel képes lennék hasonlóra abban az esetben, ha én magam is tudom, hogy az égegyadta világon semmi bajom nincs.
Nagyon ritkán voltam beteg a sok sport és a viszonylag egészségesnek mondható étrendem miatt. Mivel általában volt rá időm, szerencsére a napi két liter folyadékot is magamba döntöttem a kötelezően fekete munkaruhánk miatt.
Nem voltam biztos abban, hogy milyen pozícióba kerülök, de szerencsémre Alex mellé még egy új lány volt, akiknek az alapokat meg kellett tanulnia. Általában jobban szerettem jegykezeléssel foglalkozni, mert azt mindig többen csináltuk, illetve olykor volt esélyünk arra, hogy m magunk is beüljünk egyes filmekre. Ezáltal néha előfordult, hogy Isával munka közben randiztam egyet gyorsan, aztán este találkoztunk és ott folytattuk a dolgokat, ahol abbahagytuk.
Most viszont nem igazán volt hangulatom a társasághoz. Vannak napok amikor az ember jobban szeret egyedül, csak a saját gondolataival elfoglalva dolgozni, én pedig a mait határozottan ilyennek éreztem. Mivel hétfő van, nagy forgalmat nem várunk, de ettől függetlenül is szerettem volna beteljesíteni a terveimet... Azaz kedvesen kiszolgálni minden vendégünket, jó szórakozást kívánni a filmekhez, mosolyogni, elvenni a pénzt, számolással lekötni az agyam, mert addig sem kellett gondolkoznom.
Próbáltam Isabel mellett lenni a nehéz időkben teljes vállszélességgel. Nyilvánvalóan nehéz a helyzete most, mivel 19 év után megtudni egy ilyen mélységű titkot a családunkról, sehogyan sem lehet kellemes. Akármennyire árva gyerekként nőttem fel én magam is, egyszerűen képtelen voltam abba belegondolni, hogy milyen tanácsot kellene adnom neki. Merőben más egy gyermekotthonban felnőni úgy, hogy mindenki elől mesteri módon tudtam titkolni ennek a kilétét, egyedül a barátnőm volt beavatva a dologba. Én csak reménykedtem benne, hogy megint csak a hirtelen természete uralkodott el felette és ezért viseli nehezen a helyzetet... Aztán majd megnyugszik, átgondolja a dolgokat és el tudja dönteni, hogy szeretné-e megismerni az édesapját, vagy nem. Ebben a helyzetben kénytelen voltam a nyelvembe harapni, ugyanis én nem voltam kíváncsi a családomra. Őt pedig nem akarom a szubjektív véleményemmel és érzéseimmel megbántani.
Illetve ottvan Alexis helyzete is... Aki lényegében még mindig ugyanaz a bájos lány, akit korábban ismertem meg. Alapvetően megnehezíti a dolgomat az, hogy esetlegesen a majdnem exemmel kell együtt dolgoznom úgy, hogy közben a párkapcsolatom sem áll teljesen stabil lábakon. A magam részéről egyelőre képtelen voltam eldönteni azt, hogy mi valóban barátkozni próbálunk, vagy csak barátságosan viselkedünk egymással. Mindenesetre kedvesek voltunk a másikkal és egy kicsit nosztalgikus érzés kerített magába minden egyes alkalommal, amikor együtt dolgoztunk. Általában jó hangulatban teltek a munkanapok, viszont ma egyszerűen csak meg akartam magam fosztani ettől. Egyszerűen csak nem fűlt a fogam a szokásosnál több emberhez a környezetemben.
Jobb híján felhajtottam egy kávét, az amúgy is baromi kócos tincseimet áttúrtam párszor a tükör előtt, ezzel letudva a készülődés részét. Útközben vettem magamnak valami péksütit, amit a metrón megettem, aztán kedvesen mosolyogva köszöntem a munkában mindenkinek. Igyekeztem normálisan viselkedni, és amikor megkérdezték, hogy melyik pozíciót szeretném határozottan választottam magamnak a kasszát.
A pult alatt fél szemmel végig egy focimeccset néztem, mivel reggelente kevés volt a vendég. Épp félidő volt, én pedig úgy döntöttem, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy olthassam a szomjamat, amikor egy ismerős nőt pillantottam meg a másik oldalon.
- Ó, nahát... – kerekedtek el a szemeim, majd a kezemben tartott vízzel egyszerűen kiléptem a kis fülkéből, hogy beszélni tudjak vele – Szia, Lilah.
A magam részéről nem voltam teljesen biztos abban, hogy mennyire normális egy ilyen random ismerettségben a már harmadik találkozó, de túl kedvesnek tűnt a nő ahhoz, hogy többet gondoljak bele. Talán tényleg csak szórakozni vágyott és azért jött ide.
- Ha nem tudnám, hogy sosem árultam el a munkahelyem pontos címét, még azt hinném, hogy követsz – mosolyodtam el, majd a fejemet csóválva kértem tőle egy kis türelmet. Hátraszaladtam a műszakvezetőnkhöz és megkértem, hogy ugorjon be a helyemre, mert ha senki nem szünetel én kivenném a sajátomat. Az mondjuk mindegy volt hogy a mai nap folyamán valószínűleg az egész nap szünet lesz.
- Tudod már mit nézel, vagy esetleg ajánlhatok valamit? Már mindent láttam amit a héten sugároztak – vontam meg finoman a vállam, majd megtámaszkodtam a pult oldalán, a másik kezemet pedig csípőre tettem. Magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy mit kéne mondanom most neki, valamiért viszont mégis örültem annak, hogy látom. Ez is annak a jele, hogy nem lett egy újabb táskarablás áldozata... Vagyis remélem.

Outfit | Words: 740

Lou & Lilah

Soha nem voltam az a fajta, aki engedte volna, hogy a  negatív gondolatai és érzései egyszerűen felülkerekedjenek rajta. Lényegében én azt vallottam, hogy felesleges a problémák által meghatároztatni magunkat, mert az csak elveszi az időt és a lehetőséget arra, hogy élvezhessük az életet. Talán ez az egész butaságnak tűnt, hiszen semmi sem oldódik meg magától, azonban hála az égnek elég hamar átneveltem a gondolkodásom és mostanában kifejezetten stresszmentes életet élhettem... Már ami a mindennapjaimat illeti. Mivel nagyon fiatalon rájöttem arra, hogy mindenek előtt csak magamra számíthatok és egyedül vagyok az egész világ ellen, volt lehetőségem elfogadni ezt. Ha folyamatosan azon kattogok, hogy kisbabaként mit rontottam el, amiért végül egy szemetesben végeztem, lényegében értékes időt vesztek. Bármennyire közhelyesen hangzik, de minden egyes alkalom, amikor azért sírtam kicsiként, mert nem vagyok olyan, mint mindenki más, egyszerűen csak pazaroltam az időmet. Az pedig részletkérdés, hogy most pontosan ugyanezt teszem, hiszen hiába dolgozom sokat, lényegében egyhelyben toporgok. Egy lakókocsit sem könnyebb fenntartani mint egy lakást, azonban jelenleg az elsődleges célom csakis a túlélés. Nincs más választásom, bele kell törődnöm a helyzetbe és mindent megtenni ezért.
Az, hogy mindemellett nem sikerült tökéletes harmóniában tartanom a kapcsolatom... Nyilvánvalóan az én hibám is. Ezek azok a pillanatok, amikor jóval nehezebb megtartanom azt az alaphangulatot, amivel rendelkezem, viszont a munkatársaim és a barátaim nem igazán tehetnek arról, hogy Isával nem mennek most jól a dolgok, így jogom sincs rajtuk levezetni az egészet. Tehát igyekszem még ennek ellenére is vigyorogni, mint egy vadalma, mert ha eleget csinálom nekem is jobb kedvem lesz. Emiatt pedig egyre nehezebb volt tartanom magam a megbeszélt szünethez és többször is majdnem felkerestem a lányt. Viszont ugyanakkor szinte biztos voltam abban, hogy elhamarkodott döntés lenne, mert magam sem tudtam biztosra, hogy ebben a helyzetben mi lenne a legjobb.
Ha pedig valaki a legkevésbé tehetett arról, ami közöttünk volt, az a hirtelenjében felbukkanó nő volt. Már harmadjára botlunk egymásba véletlenül, ezzel a helyzettel én pedig nem igazán tudtam mit kezdeni. Milfnek fiatal volt, perverznek túl kifinomult... Magam sem tudtam mit kellett volna gondolnom a dologról, így lényegében maradt az, hogy kedvesen reagáltam a jöttére. Az viszont sokkal inkább aggasztó volt, hogy idegességet láttam rajta... Valaki talán bántotta? Én nem emlékszem, hogy a munkahelyem pontos címét elárultam volna neki, így még mindig nem állt össze a történet... De hát gondolom pillanatokon belül meg fogom tudni azt, ami a háttérben megy. Mivel elég jó emberismerő vagyok, könnyedén kihallottam a könnyed hangjából a zavart, ami miatt összevont szemöldökkel kezdtem el fürkészni őt. A mosoly lefagyott az arcomról, az álkapcsom megfeszült. Egyre jobban összezavart ez az egész helyzet. Nem is szóltam inkább semmit neki, egyszerűen csak összefontam a mellkasom előtt a karjaimat mit sem törődve azzal, hogy ezzel egy kicsit fenyegetővé válik a testhelyzetem. Ha létezik hatodik érzék, akkor az enyém most határozottan ordított. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjek: ez a találkozás nem véletlen. Az pedig, hogy mennyire feszültnek tűnt a megjátszott könnyedsége ellenére, csak még több ellenérzést keltett bennem.
- Sosem laktam ott – ráztam meg a fejem, aztán elhúztam a számat. Most miből mennyit kellene elmondanom neki? Ahogy sorravettem az ismerőseimet, lényegében egyetlen egy haveromat tudnék mondani, aki a Soho közelében lakott, de nehezen tudtam volna elképzelni azt, hogy hozzá bármilyen körülmények között mehet az én postám.
- A családomról nem tudok semmit – jelentettem ki végül, hogy megerősíthessem – Egy brooklyn-i kolostorban neveltek fel papok és apácák, akik közül egyikük már nem él, a többi meg még mindig ott tartózkodik. Én pedig jelenleg Manhattanben élek egy lakókocsiparkban a nővéremmel és a húgommal... Tehát ez az egész lehetetlen.
Egészen halkan mondtam ki a szavakat, így nem voltam benne biztos, hogy mindegyiket megértette. Lényegében a legnagyobb titkomat kötöttem most az orrára, amit ha annak idején felfednek, lehet teljesen más életem lett volna. Sokkal inkább kerülhettem volna a szekálódás középpontjába az iskolában és nem is álmodhattam volna olyan előkelő helyről, mint mondjuk a többszörösen bajnok amerikaifoci csapatunk kapitánysága. Tehát hiába szeretem nagyon a papokat, vagyok hálás a nővéreknek... Ők az életemben mindig egy olyan szegletet foglalnak el, amiről nem fogok tudni szívesen beszélni másoknak. Mert visszahúzhatnak.
- Mi ez az egész? – szegeztem neki a kérdést, viszont most a hangomban nyoma sem volt annak a kedvességnek, amit korábban tapasztalt bármikor. Követelőző voltam – Miért jöttél ide valójában?
Mind a ketten tudtuk, hogy nem bájcsevegni, vagy filmet nézni szeretne. Tehát én azt éreztem a legjobb döntésnek, ha a megoldás felé kezdem el terelgetni, még ha egy kicsit agresszíven is követelem tőle a válaszokat. Nem vagyok egy buta gyerek és szeretném, ha ezt ő is figyelembe venné. Így csak pár várakozó pillantást vetettem rá, és nekidőltem a fülke ajtajának. Én jelen esetben ráérek, mivel most éppenséggel nincs forgalom. Van időm bárki magyarázatát meghallgatni.

Outfit | Words: 778

Lou & Lilah

Én a magam részéről teljes mértékben meg voltam elégedve a jelenlegi életemmel. Hiába volt a kapcsolatom kissé viharos Isabellel, ettől függetlenül is úgy éreztem, hogy lényegében nincs okom panaszra. Elég csúnyán összevesztünk, viszont én éreztem még egy kis erőt magamban ahhoz, hogy talán egy utolsó mély levegőt vegyek, és megpróbáljam rendbe hozni a dolgokat. Úgy voltam vele, hogy ez az utolsó alkalom, amikor megteszem... És többet nem fogok már próbálkozni, utána hagyni kell a dolgokat úgy menni tovább, ahogyan maguktól akarnak alakulni.
Lényegében sosem hiányzott nekem a családom, mert a barátaim éppen eléggé megfeleltek valami hasonlónak. Amúgy is szokták azt mondani, hogy az ember baráti köre, lényegében a választott családja, így nekem egyáltalán nem volt arra okom, hogy ne mosolyogjak, vagy pedig úgy viselkedjek, mintha valami ténylegesen nagyon bántana engem... Mert minden a legnagyobb rendben volt jelenleg az életemben. Talán egy kicsit unalmas volt a munkanapok miatti monotonitás hatására, de ezen egyáltalán nem szerettem volna változtatni. Nekem rendben volt az, hogy néha unalmassá válik az életem, mert legalább az állandóság biztosítva volt számomra.
Soha nem tartoztam azon emberek közé, akik folyamatosan az életük hiányosságait keresték volna. Sokkal inkább szerettem arra koncentrálni, hogy pontosan mi az, amim van, és ezt igyekeztem megbecsülni is, mert ki tudja, hogy mikor kapom vissza az elvesztegetett pillanatokat. Mégis, sokszor éreztem azt, hogy ennek ellenére is sok olyan helyzet volt, amit képtelen voltam megoldani normálisan. Talán ha tényleg teljes mértékben annak élnék, amit vallok is, akkor minden bizonnyal nem lett volna mondjuk az a probléma, hogy Isával ilyen mértékig eljutottam a kapcsolatunkban.
A magam részéről nem tartottam rossz ómennek azt, hogy ismét felbukkan a nő. Igazából betudtam szimplán a véletlennek, mert az egész életünk lényegében az ilyeneken alapul. Az ismeretségek csak azért köttetnek meg, mert bizonyos emberek egy helyen tartózkodnak... Volt olyan osztálytársam annak idején, aki egy kalapból húzta ki azt, hogy melyik suliba akar jelentkezni. Tehát én a magam részéről nem hittem se a sorsban, se az elrendezett dolgokban. Minden az emberen múlik, aki igyekszik kihozni az életéből a legtöbbet.
Az viszont már más helyzet volt, hogy a nő arcán és a hangjában is megfigyeltem az idegességet. Ezt én is elég hamar átvettem tőle, mivel egy majdhogynem ismeretlen embernek nem így kellene reagálnia... Főleg nem annak fényében, hogy mi már találkoztunk kétszer, és az egyik alkalom sem olyan volt, ami negatívan hatott volna az életünkre. Nincsen hatodik érzékem, vagy női megérzésekhez hasonlítható dolgaim, de ebben a pillanatban egyetlen érzés kerített hatalmába: az, hogy ez a nő úgy fog bekerülni az életembe, hogy mindent a feje tetejére állít majd... Nekem pedig ezt meg kell gátolnom.
- Semmi gond – a hangom jóval távolságtartóbb volt, mint korábban bármikor – De miért fontos ez az egész? Ha már közöm van hozzá és elkezdted, azt hiszem nem lenne fair tőled, ha nem fejeznéd be.
Legalábbis utáltam ezt. Hogy kikérdeznek az emberek, aztán megkapják azokat az információkat, amik fontosak számukra és az informátor meg magára van hagyva. Igyekeztem minden témába beleállni, mert lényegében nincs annál rosszabb, ha valaki kíváncsiságból is ugyan, de kihasználja a másikat.
- Nem az, szimplán csak nem szoktam reklámozni. Szerintem rossz bemutatkozó szöveg... Louis vagyok és árva. – csak megvontam a vállam, aztán egy picit azért elmosolyodtam. Elég szánalomkeltő lenne ez az egész, éppen ezért is igyekszem eltitkolni mindenki elől – De ettől függetlenül így éltem le az életem. Az ember egy idő után már csak elfogadja a helyzetet és hozzászokik a dologhoz.
Legalábbis én voltam ennyire szerencsés. Mivel sok szeretetet kaptam így is kiskoromban, egyáltalán nem volt miért csüggednem. Szerintem amíg valakivel foglalkoznak, addig teljesen mindegy, hogy a szülei, vagy éppenséggel papok és apácák nevelik fel. Én a magam részéről voltam annyira szerencsés helyzetben, hogy jó ember talált meg jó időben... Éppen ezért semmi okom nem volt arra, hogy az évek során szerzett sebeimet nyalogassam és saját magamat sajnáljam.
Figyelmesen hallgattam végig Delilah szavait, anélkül, hogy félbeszakítottam volna a bennem dúló kérdések egyikével. Ugyanakkor a felesleges körítés miatt egyre inkább csak idegesebb lettem. Legszívesebben fogtam volna magam, és elmenekültem volna innen, de mivel már jó ideje nem voltam kisgyerek, pontosan tudtam, hogy ezt senki nem fogja megoldani helyettem. Az atya aki annak idején megtalált, túlságosan is elfoglalt volt mostanság, Faith nővér pedig meghalt. Stellát nem akartam zaklatni, mert bőven volt elég baja, tehát ezt az egészet ha tetszett nekem, ha nem... Egyedül kellett megoldanom.
Nem mondom azt, hogy kicsit sem éreztem azt, hogy mindjárt felrobban a fejem, amikor átnyújtotta nekem a képeket. Egyrészt kiabálni szerettem volna vele, amiért a munkahelyemen zavart meg ezzel az egésszel, ugyanakkor én voltam türelmetlen és kényszerítettem ki belőle annak az okát, amiért idejött. Tehát a dolog akárhogy is néztük a dolgok alakulását, ugyanannyira részem volt az egészben, mint neki.
Az egésszel kapcsolatban pedig érdekes volt, hogy amikor felemeltem a képeket, hiába néztem azt bármelyik oldalról, egyszerűen nem éreztem semmit. Még akkor sem, amikor a pillantásom megállapodott a nőn, aki elvileg az anyám.
- Ez a sztori egészen hihető lehetne – jelentettem ki végül határozottan, de amikor a nőre pillantottam a tekintetem egészen megváltozott – Mivel azok, akik felneveltek egy kukában találtak meg, a karszalagom nélkül. Nem tudják, hogy mióta voltam ott, tehát lényegében lehetek én is a képen. Ugyanakkor arra még nem gondoltál, hogy valaki csak szívat az összefüggések miatt? Talán a férfi akar bosszút állni rajtad, aki a múltkor nem tudott meglopni.
Számomra ez még mindig egy véletlennek tűnt. Tele van árvákkal a világ és az sem biztos, hogy éppenséggel az anyukája azon a fényképen a saját gyerekét fogja a kezében. Legalábbis én szerettem volna ezt hinni.
- Mivel se a nevem, se a pontos születési időmet nem tudom, azt hiszem segíteni sem tudok neked... De remélem megtalálod azt, aki a képen szerepel. Egyelőre lehetetlennek bizonyuljon, hogy én legyek az, mert engem New Yorkban találtak meg. Közöm sincs Chicagohoz.
A hangom undorítóan közömbösen csengett, de erről azt hiszem nem tehettem. Én magam sem fogtam fel, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet velem. Én csak normálisan le akartam adni a műszakomat és hazamenni.
- De ha úgy is van, ahogy mondod... Engem akkor sem érdekel – mert ha az anyja képes volt úgy lemondani rólam, hogy lényegében az sem érdekelte, hogy meghalok ott, ahol hagyott, akkor nem igazán gondolom azt, hogy bármit tennem kellene az üggyel kapcsolatban. Semmi közöm nincs hozzájuk, a vérkötelék ebben a helyzetben pedig számomra édes kevés volt.

Outfit | Words: 1 041

Lou & Lilah

Ahogyan a nő arcát figyeltem, hirtelen egy világi idiótának éreztem magam. A korábbi találkozásunk bár véletlennek tűnt, ettől függetlenül talán jogos lett volna a kérdés azzal kapcsolatban, hogy mi akár testvérek is lehetünk. Alapvetően a bőröm, ami egész évben napbarnított volt, most hirtelen nagyon hasonlónak tűnt a nőjéhez. Emellett ott volt a sötét hajunk, a szemünk… Hiába néztem a tekintetét, nem tudtam egyszerűen elengedni az érzést, hogy ugyanezt látom minden reggel a tükörben is. Mindkettőnk orra karakteres, az arcunk kicsi, magasak vagyunk… És bár most laza hullámokban hullott a válla alá a haja, alapvetően talán ugyanolyan göndör lehetett, mint az enyém. Ezt nem tudtam, mert túl tökéletesnek tűnt az elkészített frizurája ahhoz, hogy meg tudjam állapítani… És mindez talán szerencsés fordulat volt ebben a helyzetben. Ahogy számolgattam azokat a hasonlóságokat, amik hirtelen teljesen egyértelműen megjelentek, úgy lettem egyre bizonytalanabb is… Féltem. Hogy ez az egész valóban igaz, és az amúgy sem viharoktól mentes életem még jobban fel fog majd borulni. Hogy több változást már képtelen leszek cipelni és összeomlok mindenki szeme láttára, amibe a fene nagy büszkeségem egyszerűen belehalna. És ha ezt elveszítem, akkor már talán tényleg nem marad semmim.
Hiába láttam azt, hogy ő is legalább annyira őrlődik, mint én, egyszerűen képtelen voltam ezt most figyelembe venni. Az utóbbi időben már nem voltam az önzetlen fiú, aki korábban mindig, mostanában elkezdtem csak magamra gondolni, ami nem a dolgok legjobb menete. Ugyanakkor, most is megtapasztaltam azt, hogy ha engedek az irányába, akkor megint az én sebeim fognak felszakadni. Jelen helyzetben pedig talán lényegtelen az, hogy miért csinálja ezt, ha a végén megint én leszek az, aki csak magára marad. Ettől pontosan olyan jelentéktelennek és semmirekellőnek éreztem magam, mint minden alkalommal, amikor nem jött össze az örökbefogadás. Hiába voltam kedves és eleven kisfiú, a fiatal pároknak nem kellettem, mert nem voltam már kisbaba.
Figyelmesen hallgattam a szavait, amik egyre nagyobb kétségbeesést eredményeztek nálam. Az arcom kifejezéstelen volt, de belül mégis ordítani tudtam volna. Nem akartam hallani a történetet, nem akartam tudni a családomról. Sosem képzeltem el anyámat vagy apámat, sosem gondolkoztam azon, hogy vajon születtek-e testvéreim, mert az egész semmit sem számított. Attól még, hogy magamat kínzom a gondolattal, nem lesz családom, most pedig már egyszerűen csak nem vágytam rá.
- És te most mit vársz tőlem? – ezen a ponton már nagyon fáradt volt a hangom, amikor feltettem a kérdést. A munkatársaim aggódva néztek felém. Elég ideje dolgozom itt ahhoz, hogy lássák rajtam, ha éppenséggel valami nyomaszt. Pont ezért is intettem az egyik lánynak, aki látszólag szabadnak tűnt, aztán egyszerűen elhagytam a bódét, ahol eddig a jegyeket árultam, és a mozi bejáratánál jöttem ki. A tenyeremmel határozottan intettem egy távolabbi pad elé, aztán félreálltam az útból, hogy Delilah elindulhasson az irányba. Amikor helyet foglaltunk, én egyszerűen kimondtam mindent, amit gondoltam, de végig a falat bámultam.
- Tudnom kell, hogy most te mit szeretnél, hogy miként menjenek tovább a dolgok. Ugyanakkor nem akarlak azzal áltatni, hogy mindezt meg tudom adni majd neked a jövőben – most nyoma sem volt annak a fiúnak, aki megmentette őt egy zsebtolvajtól. A tekintetem kifejezéstelen volt, amikor ránéztem – Attól még, hogy talán igaz, amit most mondtál, mi még nem leszünk egy család. Ezt tudnod kell. Majdnem meghaltam a szüleim miatt, látni sem akarom őket. Nem akarok tudni a családomról.
Kegyetlenségnek tartottam volna azt, hogy kimondjam a mondataim további részeit. Ha ő nem tudott rólam, akkor lényegében ugyanúgy elszenvedője az egész helyzetnek, mint én magam is. Ugyanakkor kettőnk közül én küzdöttem egész életemben azzal a teherrel, hogy titkolóznom kellett a legjobb barátaim előtt. Puszta szerencse az, hogy nem derült ki az igazság rólam, és emiatt az életemnek volt egy nagyon boldog szelete. Olyan érzés volt, mintha a gimit legalább ezer éve otthagytam volna.
- Nem, nem kaptam. Akkor talán én sem érezném magam jelen pillanatban egy sültbolondnak, akit kihagytak a buliból – talán más helyzetben viccesnek hatott volna a megjegyzésem, de most túlságosan epésen préseltem ki magamból a szavakat ahhoz, hogy tréfálkozzak.
- Delilah! – halkan szóltam rá, a hangomból áradt a kétségbeesettség. Egyre erősebben morzsolgattam az ujjaimat, egyre nehezebb volt tartanom magam ebben az egész szituációban – Mondtam már, hogy nem érdekel, érted? Nem kell magyarázat, nincs szükségem rá. Én csak csendesen szeretnék élni.
Ezen a ponton már olyan erősen vájtam a körmeimet a tenyerembe, hogy az már nekem is fájdalmat okozott. Az öklöm egészen elfehéredett és remegett. Sosem gondoltam bele, hogy ez megtörténhet, hiszen még olyan családok sem vettek magukhoz, akiknek például nem lehetett kisgyerekük, vagy mindenképpen szerettek volna valakit nevelgetni. Amikor megtudtam a pontos történetemet, először dühös voltam és nagyon sokat sírtam, egy hétig képtelen voltam egyedül aludni. Később pedig egyszerűen elfogadtam és rájöttem, hogy talán így jobb. Nekem rengeteg anyukám és apukám volt a kolostorban, akik sosem bántottak és szeretettel neveltek fel. Mindig mindent megadtak nekem, jó iskolába járhattam, lehettem szerelmes… Normális gyerekként és tinédzserként éltem az életemet egy abnormális szituációban. És ez volt minden, amit szerettem volna. Ezt pedig csak úgy kaphattam meg, hogy nem találkozom Delilah-val.
- Nem számít, hogy miért kerültem oda. – magam sem értettem miért akarta ennyire mentegetni azt a nőt, akit az anyjának vall – Amióta ezt az egészet elmondtad… Ahányszor rád nézek az jut eszembe, ami velem történt. Ettől szánalmasnak érzem magam, és ezt az egészet utálom. Utálom magamat sajnálni és a saját sebeimet nyalogatni, sosem illettek hozzám az ilyen tevékenységek. Viszont az, hogy mellettem van, csak ezt az érzést erősíti bennem. Hogy valójában egy világi szerencsétlenség vagyok, én pedig ebből nem kérek.
Valahol mégis furcsa érzés volt az, hogy mennyire természetesen osztottam meg vele ezt. Sosem voltam zárkózott, viszont szerettem távolságot tartani magam és mások között. Mindig volt bennem egyfajta természetes félelem azzal kapcsolatban, hogy az emberek el fognak hagyni.
- Ne haragudj, amiért ilyen vagyok – ezen a ponton, amikor rápillantottam őszinte volt a tekintetem – De ezen nem fogok tudni változtatni. Neked is jobb, ha többé nem találkozunk. Szeretném úgy élni az életemet, hogy nem kavarognak bennem a kisgyermekkori érzéseim. Neked nem kell helyrehoznod azt, amit a szüleid tettek, rájuk haragszom, nem rád. De ettől még nem tudok mit tenni az ellen, hogy nekünk közünk van egymáshoz, és ettől frászt kapok. Főleg azok után, hogy milyen körülmények között találkoztunk kétszer is. Talán nem is volt véletlen.
Én a magam részéről igyekeztem nem vádaskodni, de az egész szituáció borzalmas volt. Egyáltalán nem vetettem a szemére azt, hogy akár egy csaló is lehetne, mert lényegében semmit sem tudna kapni tőlem. Én pedig nem vagyok annyira számító, hogy kihasználjam őt egy jobb élet reményében. Talán soha nem kellett volna találkoznunk.

Outfit | Words: 1 075

Lou & Lilah

Mindig voltak az életemben olyan dolgok, amik egyfajta misztériumként jelentek meg. A legtöbb barátom és ismerősöm valójában egyáltalán nem mondhatta el azt, hogy ténylegesen mindent tudott volna rólam. Sok esetben, alapjáraton azzal volt a legnagyobb probléma, hogy a kapcsolataim azért létezhettek, mert jófej vagyok… Viszont ennyi erővel sorozatgyilkos is lehetnék, mivel semmi alapja nincs annak, amit rólam feltételeztek az emberek. Nyilvánvalóan örültem neki, hogy nem néztek annak, azonban valahol ijesztő volt még számomra is, hogy az emberi jóindulatnak mennyire nincsenek határai. Maga a tény, hogy jól tanultam, nem bántottam az elsősöket és az ösztöndíjasokat, hogy rendelkeztem egy jobb Iphone-nal és össze tudtam rakni a ruháimat úgy, hogy népszerűnek tűnjek, már elég volt az embereknek. Nyilvánvalóan az én esetemben az igazság fájdalmas és fárasztó volt. Nem akartam folyamatosan arról magyarázkodni, hogy nincs családom, ugyanakkor elég sok kérdést vet fel maga a tény, hogy ez miért nem érdekelt senkit. Pont emiatt létezhetnek a Ted Bundy féle alakok is. Soha nem akartam sunnyogni, azonban egyszerűbb volt most már azt mondani az embereknek, hogy elköltöztem a családomtól, vagy a szüleim nincsenek itthon, mint ennek az amúgy nem teljesen hazugságnak mondható kis füllentésnek a valóság tartalmát vizsgálni.
Az egyetlen személy, aki mindent tudott rólam az Isa volt. A munkatársaimmal nyilván nem alakult ki közöttünk olyan viszony, hogy vallani akarjak az eddig leélt évekről. Delilah lett az újabb beavatott, de alapvetően a szituáció, amiben újra találkoztunk - meg maga a tény, hogy ismét megtörtént ez - elég ijesztő volt a számomra. Magam sem tudom, hogy naiv voltam vele kapcsolatban, amiért tisztességes nőnek tűnik, vagy pedig pont most viselkedek úgy, mint egy idióta. Jelen helyzetben annyira nem érdekelt a dolog, mivel volt elég káosz az életemben a párkapcsolatomban is, emiatt Delilah és az érzései egy kicsit perifériára szorultak. Talán szemétség volt tőlem, de nem tudtam ezzel mit kezdeni jelenleg.
Ahelyett, hogy bármit mondtam volna, csak egy várakozó pillantást vetettem rá és aprókat bólogattam. Tisztában voltam a viselkedésem visszásságával, mégsem tudtam most valahogy másképp működni. Mivel jelen helyzetben nem én voltam az a személy, akinek magyarázatot kellett adnia - hiszen nem én voltam az, aki megkapta azt a bizonyos borítékot a fényképpel és a címmel a hátulján -, elvárhattam annyit, hogy legalább azt megossza velem, hogy mik a további tervei. Ennek fényében én is el tudtam dönteni azt, hogy mennyire szépen vagy éppen csúnyán akarom közölni vele azt, hogy pontosan mi a véleményem a családról, az édesanyjáról, és arról, hogy mennyire állok készen arra, hogy ennek az egésznek a részese legyek. Nagyon ellentmondásos maga a tény, hogy az árva gyerekek mennyire szeretnének tartozni valahova, részese lenni egy olyan egységnek, amit a család jelent. Én viszont most leginkább azt érzem, hogy erre egyáltalán nem vágyok. Ha eddig nem kellettem nekik, akkor most már ne akarjanak az életük részévé tenni, ez pedig vonatkozik valahol Delilahra is, hiába volt velem kedves, hiába nem tudott rólam… Egyszerűen nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy valaki így közeledjen felém, aki évekig nem vett tudomást a létezésemről. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy lemondtam arról, hogy egyáltalán valahova tartozni próbáljak.
- Ezt értékelem - nem igazán tudtam, hogy ezzel most pozitívan sikerült hozzászólni a beszélgetéshez, vagy pedig még többet rontottam a helyzeten - Nem hiszem, hogy bármit bárki fel tudna használni ellenem.
Soha nem voltak önértékelési problémáim, azonban azzal teljes mértékben tisztában voltam, hogy nem vagyok túl nagy hal az élet tengerében. A munkám nem hasznos, bármikor pótolható vagyok, a lehetőségeim egyelőre kilátástalanok. Nem igazán gondolkodtam azon, hogy pontosan miről maradok le, mivel összességében a túlélés volt az elsődleges célom. Most, hogy komolyabban belegondoltam, nem is nagyon voltak lehetőségeim.
- Miért kapnék bármi hasonlót? - talán nem volt szép tőlem az, ahogy összeszűkült szemekkel néztem rá és próbáltam megfejteni a szituációt, de elég abszurd volt mindaz, amin most éppen keresztülmentem - Nézd… Nem tudom, hogy mibe keveredtél bele, vagy mi ez az egész, de én nem akarok benne részt venni. Ha olyan dolgot kapok a postán, ami nem az enyém, és nem találom meg a gazdáját, vagy nem érdekel, azt egyszerűen összetépem.
Persze, most ezt mondtam. Valójában meg fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi zajlik most körülöttem. Jelenleg abban sem voltam biztos, hogy Delilah pontosan az, akinek vallja magát. Bármennyire szerettem volna ennek az ellenkezőjét elhinni, egyszerűen nem ment… Viszont ennek ellenére sem szívesen okoztam neki fájdalmat, csak csalódott voltam. Annak idején, azon az éjszakán elhittem azt, hogy megmentettem valakitől, most pedig már olyan összeesküvés elméleteket gyártok a fejemben, ami miatt egyszerűen alig merek egyedül hazamenni, vagy taxit hívni. Minden pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy magam körül már tényleg senkiben sem bízhatok.
- Sajnálom, de én nem tehetek semmit - elég éles volt a pillantásom, a hangom nem tűrt ellentmondást - Attól, hogy ezt elmondtad, nem fog megváltozni semmi. Nem akarok tudni azokról, amik a te életedben zajlanak. Ha tényleg a féltestvéred vagyok, akkor még rólad, vagy másról sem. Megköszönöm, ha ezeket tiszteletben tartod és távol maradsz tőlem.
Talán így kimondva keménynek hangzott minden, ami elhagyta a számat, de az én világomban ez volt a logikus, ész érveken alapuló döntés. Az életemből már épp elég idő eltelt ahhoz, hogy ne akarjak változtatni a megszokott rutinomon. Alapvetően nem szerettem se a meglepetéseket, se a váratlan helyzeteket, világ életemben szerettem átgondolni a döntéseimet. Ha valamivel rendelkeztem, azt sosem dobtam el egy új dologért, ha abban nem voltam teljesen biztos. Emiatt sem merek munkahelyet  váltani, pedig néha elég fárasztó volt itt dolgozni, mégis vállaltam ezt a kockázatot. Talán ettől nem volt túl izgalmas az életem, és emiatt voltak Isával alapvető párkapcsolati problémáink, talán ezzel nem mindig hoztam jó döntéseket és pont én voltam az okozója annak, hogy az életem egy helyben toporgott. Mégsem akartam másképp csinálni semmit.
- Ettől függetlenül engem egész életemben ez határozott meg - egy keserves mosoly ült ki az arcomra, aztán megráztam a fejem - És jó lett volna alternatívát találni a történtekre. Bármit. Viszont most már az egész nem érdekel.
Bármennyire el akart távolítani az anyám, vagy valaki más, nem sikerült neki. Annyit értek csak el mindössze, hogy elveszítettem a valódi identitásom, ugyanakkor ezt ha nagyon pozitívan néztem, ezáltal kreálhattam magamnak egy sajátot. Volt születésnapom, volt nevem, voltak barátaim, és volt egy párkapcsolatom is, ami mindennél többet jelentett nekem. Talán már nem úgy viszonyulok a gyermekotthonhoz, ahol felnőttem, mint korábban. Ha egyszer több időm lesz rá, akkor biztosan vissza fogok menni oda, de még nem sikerült erre lehetőséget kerítenem, hiába lett volna nagyon jó segíteni azoknak a gyerekeknek, akik hozzám hasonló cipőben jártak. Nem is voltam benne biztos, hogy szeretnék saját gyereket, mert tudom milyen család nélkül felnőni… Nem jobb ebből kiemelni valakit, mint csinálni egy sajátot?
- Nem akarok már erről beszélni. Ez túl sok egyszerre egy kicsit, nem gondolod? - a tenyerem párnás részével kezdtem el masszírozni a homlokom, aztán felsóhajtottam - Ideállítottál hozzám azzal, hogy a potenciális féltestvéred vagyok. Szerintem ez önmagában már elég sok ahhoz, hogy egy normális életkörülmények között élő srác kibukjon.
Főleg azok fényében, hogy elég gyanús volt az, hogy mi már korábban kétszer találkoztunk. Megint csak az erősödött bennem, hogy lehetőség szerint, senkiben sem bízhatok meg. Utáltam, hogy csalódnom kellett benne, mert szimpatikusnak tűnt… Nem egyszer elgondolkoztam azon, hogy Stella ajándékát is nála kellene megvásárolnom, most pedig már látni sem akarom őt.
Nem néztem rá, miközben őt hallgattam, nem mondtam már semmit, de hirtelen bűntudatot kezdtem el érezni a viselkedésem miatt. Túlságosan heves természetem van, ezért mindig utólag jövök rá arra, hogy ha valamit rosszul csináltam. Most mégis képtelen voltam megszólalni, hiába éreztem őt is erőtlennek, fáradtnak a beszélgetésünk után. Nem akartam, hogy ennek így legyen vége, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy most az én sebeim is felszakadtak annyira, hogy ezen az egészen már ne akarjak változtatni. Szóval egyszerűen nem mondtam semmit, hagytam, hogy elmenjen, közben pedig folyamatosan igyekeztem visszatartani a szemembe szökő könnyeket. Nem mertem felemelni a fejem és utánanézni, mert attól féltem, hogy találkozni fog a pillantásunk… Annak ellenére is, hogy valószínűleg semmi sem történne azon túl, hogy összenézünk. Öt percet vártam, addig reszketve próbáltam levegőhöz jutni, majd egyszerűen felhúztam a térdeim és úgy maradtam.

Outfit | Words: 1 314