Ez a lány tényleg valami. Senki olyan nem botlott belém eddig, aki ennyire idióta lenne. A szavaimat úgy forgatja ki, ahogyan lehet, pedig egyértelmű, hogy mire is mondtam a kis szövegemet, de persze neki egyből azt a részt kell kivenni, amit ő hallani akar. Ez a baj az emberekkel. Mindig csak bizonyos szavakat értenek ki a mondandódból. Majd ezeket felhasználják, hogy márpedig ők csak ezekre emlékeznek. Ahelyett, hogy figyelne a környezetére a beszédnek. Na ezért sem bírom az embereket. A legtöbbet. –Te is nagyon jól tudod, hogy arra utaltam, hogy az utakon. – hajolok le hozzá, hogy a szemébe nézzek. – De akkor másképp fogalmazom meg. Soha, senkiben sem szabad megbízni, mert az emberek mocskok, és akkor szúrnak hátba, mikor lehet. De nem szó szerint egy késsel és nem is arra gondolok, hogy bárki meg akarna ölni. Mert nem akarnak. Egy ilyen lányt minek is? Szóval a lényeg. Nem azért ne bízz, mert gyilkosok, hanem mert szimplán rosszak. Ha pedig valaki bántani akar, akkor itt vagyok én. – Közben végig a szemébe nézek. Mikor úgy látom, hogy agyilag fel is fogta azt, amit közölni szerettem volna vele, csak kiegyenesedek és sétálok tovább. Ha ezek után is visszabeszél, akkor inkább csak csöndben bólogatok, mert ha tovább hergelem magamat itt a magyarázkodással, akkor komolyan itt fogom hagyni. Nagyon szeretnék előrébb jutni, tényleg, de a saját érdekében inkább hagyjon magamra, ha felhúz. Nem vagyok valami bárány türelmű alkat. Sokáig képes vagyok magamat moderálni, de nem a végtelenségig. Ha pedig munkán kívül vagyok, akkor még annyira sem.
A szemeim a következő mondatra kipattannak, és úgy fordulok felé. – Mondd csak, ilyenkor mi jár abban a pici agyadba?  – teszem fel költőien a kérdést. Jobb, ha nem is tudom talán. Tényleg paranoia lesz. Most már nincs kétségem. Ez esetben egy pszichológus kéne neki. De a végén még összeesik nekem itt az idegrendszere, ha több olyan emberrel találkozik, akiket nem ismer, és nem bízik benne. Utána nem én akarom hónapokig kezelni és ismerve a főnököm úgyis rám sózná.
Felnevetek egy kicsit, mikor úgy gondolja, hogy a páciens kifejezetten jobb kifejezés rá. Ilyet se hallottam még, mert inkább negatív csengése van nekem, de amit csak szeretne. Elvégre tényleg az és ha ennyire igényli, hát ki vagyok én, hogy a helyes megnevezés helyett bárhogy másképp hívjam? Bár a Bay határozottan jobban hangzik szerintem.
Mikor ismét félreértelmezi, hogy mit mondok csak egy zavart pillantást kap először, majd megrázom a fejemet. –Sok mindenen gondolkodtam már mióta veled vagyok, de az öngyilkosság pont nem jutott eszembe. Az érzelmek inkább úgy zavarnak, hogy sokszor hallani, hogy valaki beleszeret a páciensébe, amit én nem szeretnék, mivel akkor mások elé helyezném, ami nem mindig előnyös. – Azt inkább nem említem neki, hogy ő az első olyan igazi páciensem, csak mert nem akarom megijeszteni. Egyébként nem hazudtam, tényleg sok minden átfutott az agyamon, mint például, hogy mennyire idegesít, de mennyire aranyos is ezzel a kis tudatlanságával, néhol már szórakoztató is és hogy mennyire dilis lehet, hogy azt hiszi meg akarják ölni. Ellenben mikor közli velem, hogy nem is mondhat többet, mert engedik neki, akkor csak még jobban összezavar. Felsőbb utasítás?  – Csak egy dolgot mondj… Te a jó vagy rossz oldalon vagy ebben?  – nézek rá oldalról. Könnyen meg lehet mondani, hogy valaki hazudik-e. Persze egy MRI igazán megkönnyítené az életemet, de nem fogom én most itt egy gépre dugni. Úgyis ki fog derülni mi van vele majd idővel, még ha most nem is mondja el. De nem faggatom többet, mert egyértelmű, hogy nem szeretné.
-Köszönöm, de tényleg nem rajtad múlik. – Tőle csak az elismertségem függ. De ezt nem akarom neki mondani, így is stresszesnek néz ki, egyszóval nem szeretném, ha még ezt is tehernek érezné. Nekem kell jónak lennem, neki annyi a dolga, hogy az, amit megoszthat velem, az ne maradjon titok előttünk.
-Tulajdonképpen repestem volna az örömtől, ha anno ezt közlik velem Buszánban.  – Kész megváltás lett volna, ha akkor nem kellett volna ott maradnom, de persze nem így lett. Ezért mondtam igent apámnak, hogy akkor eljövök ide egyetemre. Magam mögött hagyhattam azt az énemet, akit annyira megvetek most, amiért gyenge volt és félős.
Ábrándozásomból az arcon csapás ébreszt fel. – Várjunk csak! Ugye nem hiszed, hogy valami bejárónő vagy szórakoztató ipar vagyok? Csak akkor megyek, ha tényleg kellek, szóval indokold is meg, hogy minek áldoznék rád a drága időmből. – közlöm vele miközben karba teszem a kezeimet.