- Alig várom a hétvégét, végig vásárolgatni fogok! – mondtam nagy lelkesen az egyik legnagyobb libának, akit a Föld a hátán hordott. Tulajdonképpen nem volt a főnököm, de a szerkesztőségben mindenki adott a szavára. Amennyire kongott a feje az ürességtől, annyira jól tudott írni, így mindig szívesen vettem, ha átolvassa a cikkeimet még megjelenés előtt. Mikor a nagy légpuszi-csata után végre hátat fordíthattam neki, kifújtam a levegőt, és úgy tettem, mint aki letörli az izzadságot a homlokáról. Akkor a mai nap letudva, mostantól az üresfejű majmoktól jó messze leszek két teljes napig. Általában nagyon húzós heteim vannak, mert azt a nyáladzó baromságot kibírni, ami odabent folyik néha, egyszerűen borzalmas. Én nem értem, hogy lehetnek olyan idegesítőek az amerikaiak. Mikor elképzeltem, milyen lehet az amerikai kontinensen élni… hát nem ez jutott először eszembe. Sajnos a rémálomnak még nincs vége. Muszáj volt beugranom a boltba, mert se hús, se szója, se olyan zöldség nem volt otthon, amiből valamiféle húspótlót tudnék összedobni. Tésztát meg nem szívesen ettem volna tésztával. De igyekszem minél kevesebbet menni olyan helyekre, ahol kettőnél több idegen van körülöttem. Ki tudja, milyen arcműtéten estek át a maffiózok, vagy hogy kiket béreltek fel, hogy kinyírjanak. Nagyjából egy hete beszéltem utoljára az ügynökkel, aki hét hónappal ezelőtt végig hallgatta a történetemet a rendőrségen. Azt mondta, elkaptak egy embert a maffia csapatból, és hogy a kihallgatás közben megmutatták neki a fényképemet; mire csak kiköpött és azt mondta, hogy a fruska már nem bujkálhat sokáig. Hát, ennyit arról, hogy mostanában hazamehetek. De most komolyan, minek akarnak ezek engem elkapni? Láttam, ahogy kinyírtak egy fontos embert, és emiatt engem is el akarnak tenni láb alól. Hát ez… csodás. Igazán pszichopata hozzáállás, mondhatom. Ez mindenkinek jó, csak nekem nem. Meg a családomnak. Meg… igazából senkinek. Lebiggyesztettem a számat. A családom nem látogathat meg. Ők a rendőr tanácsa szerint egy időre felszívódtak és a tengerparti házunkhoz közeli városban kerestek maguknak munkát. Senkinek sem szóltak, hogy hova mennek. Így a legbiztonságosabb. Gyorsan körbenéztem az utcán. Nem láttam gyanús alakot, így leléptem az útra, hogy átfussak a szemben lévő szupermarkethez. Ijedtem felsikkantottam, mikor duda és keréknyikorgás hangjait hallottam. Szembe sütött a nap, így nem láttam a sofőrt, de bocsánatot kérve továbbszaladtam. Odabent kifújtam a levegőt. Remek, ha a maffiózok elől meg is tudok szökni, akkor majd egy autó fog elcsapni. Igazán csodás. Őszintén gratulálok önmagamnak. A sorok között bolyongtam egy rövid ideig. Megint átrendezték a boltot, így nekem vagy 10 perccel több időt kellett ott töltenem, mint kellene. Egyébként a hétvégi terveimről nem hazudtam a kolléganőmnek: tényleg vásárolgatni fogok. De online. Lehet, hogy rá kéne szoknom erre az élelmiszerboltoknál is. Csak ugyebár akkor nem tudok válogatni a húsok meg a zöldségek közt, hanem azt kapom, amit. Emiatt járok még mindig boltba. Végre megtaláltam, amit kerestem. Jó kis paradicsomkonzervek. Ma este paella lesz. Épp a fagyasztott részleg felé vettem az irányt, mikor a hatodik érzékem azt súgta, hogy valami nincs rendben. Igaza volt. A következő lépésemnél ráeszméltem, hogy beleakadt a kabátom zsinórja az egyik polcon lévő üveges uborkák közé. A következő pillanatban üvegcsörömpölés hallatszott…
Az, ami miatt úgy döntöttem, hogy magánklinikán fogok dolgozni az főleg az, hogy hétvégén ne kelljen dolgoznom. Hiába szeretem a munkám, nem kívánok huzamosabb időt eltölteni idióta emberek társaságában. Meg a betegek látványa is egy idő után sokkoló, ha nincs szünet. Most, hogy végre hivatalosan is neurológus rezidens vagyok, nem feltétlenül kell pitiáner kis vizsgálatokat végeznem. Rendesen diagnosztizálhatok másokat, az is igaz, hogy még nem kaphatok komolyabb eseteket, de valahol el kell kezdeni. Ahhoz képest, hogy milyen volt az életem annak idején szerintem most már egészen egyenesbe hoztam. Nem mondom, messze nem tökéletes. A szüleim is azzal nyaggatnak, hogy szerezzek magamnak valakit. Anya már azt is elhintette, hogy számára már tényleg mindegy ki az. De én nem vagyok hajlandó olyan ostoba üres érzelmek alá adni magam, mint a… szerelem. Mintha létezne. A többi érzelmet is erősen megvetem alapból. Csak befolyásolnak minket, ez pedig nem kell. Ennek ellenére most annyira jól éreztem magam, hogy talán még mosolyogni is tudtam volna, ha épp nem emberek közé mentem volna. Azért, hogy megünnepeljem a sikereimet úgy döntöttem, hogy veszek magamnak egy steak-et, valamint barackos teát. Nem éppen képezik a diétám részét, de egyszer el tudom engedni ezt. A kocsimban ülve próbálok eljutni a legközelebbi boltba. Nem, megint rossz ötlet volt autóval jönni, de a metrót nem szeretem. Éppen kanyarodnék be a parkolóba, mikor egy idióta liba lelép elém. Megállok és rádudálok. Hacsak nem üldözik felesleges futni. Nem hiszem, hogy olyan gyorsan elkapkodnák az összes nyalókát előle. Gyorsan túllendülök ezen, nem érdemes holmi jöttment kiscsajjal foglalkozni. A gépjárművemet a parkolóban hagyva beléptem a boltba. Pontosan tudtam mit akarok, így csak elsétáltam a húspulthoz, kivettem a legszimpatikusabb húst, majd az italokhoz mentem. Szép, lassan, nem futottam sehová. Minek is. Úgy fest rossz utat választottam. Annyi rövidítés közül pont ezt nem szabadott volna. Azon a soron mentem végig, ahol a konzervek és befőttek voltak és mit ad Isten… a cipőm közelebbről is megkóstolhatta a kellemes kovászosuborkát. Undorító… Meg kellett emberelnem magam, hogy ne itt helybe ordítsam le a lány fejét. Mély levegőt vettem, majd lassan feltoltam a szemüvegem. -Mondd… tudod mit uborkaléztél le épp most? – kérdezem költőien. Nyilvánvalóan nem, hiszen hogyan is lehetne tisztában valaki hozzá hasonló egy ilyen minőségi cipő értékével. – Mindegy is hagyjuk. Csak menjünk tovább és ne tarts fel tovább, mint szükséges. – Néha komolyan meglepődők, hogy egyes emberek hogy nem képesek odafigyelni a környezetükre. Alapvetőnek kéne lennie, hogy figyelünk másokra, már csak azért is, mert így elkerülhetjük, hogy a többieknek kárt okozzunk, de akár azt is, hogy abból nekünk bármi bajunk legyen. Végre megszereztem a teát is. Végre. Kész. És most szabaduljunk meg ettől a sok embertől mielőtt valaki komolyabban felidegesítene. Miközben megyek vissza fizetni, látom, hogy a csaj, még mindig szenved. Szerencsétlen… De komolyan. Sokk érte talán? Lényegtelen odasétálok mellé, majd a füléhez hajolok, azért nem túl közel. Csak látszik, mennyivel alacsonyabb nálam, és akarom, hogy hallja mit mondok. – Vagy lépj le gyorsan, vagy szólj valakinek, hogy összetört. – suttogom neki. Na, megvolt mára is a jó cselekedetem, szóval én megyek is vissza fizetni. Aztán remélem, hogy végre összeszedi magát ő is. Nem akarom, hogy esetleg kezelnem kelljen.
Összerezzentem a hang hallatán. Ennek már csak azért sem lesz jó vége, mert nem terveztem üveges uborkát venni, ere most anélkül, hogy megehetném, ki kell majd fizetnem. Igazán csodás. Remek kezdete a hétvégének. Ennél már csak az volt jobb, hogy valaki megszólalt mögöttem, mielőtt hátrafordultam volna. A fogalmazásából ítélve valami gazdag hapinger lehetett, és most vagy a nadrágját, vagy a cipőjét akarja sajnáltatni. - Érdekes, hogy nem személyként, hanem tárgyként beszélsz magadról - mondtam, miközben megfordultam. Azonban addigra a srác már el is indult, meg se várva, hogy könyörögjek neki, hadd nyalhassam le a drága cuccait. Csak odavakkantotta, hogy ne tartsam fel tovább, mire én csak megdermedtem, és hagytam, hadd sétáljon el mellettem. Én ugyan nem szeretném feltartani. Minél előbb kerülök ki erről a helyről, nekem annál jobb. Lenéztem a földre. Jó nagyot sóhajtottam, mikor megláttam, mekkora kupit csináltam. Vagy két méteres sugárban mindenhol üvegdarabok hevertek, a szanaszét szóródott uborkákról nem is beszélve. Mivel legalább egy szemtanú volt az esetre, Mr. Magas Tökfej személyében, így jobbnak láttam keresni egy takarítónőt. Kereken három percet adtam magamnak, ezek után fogom magam, és elmegyek fizetni, és majd ott jelentem az esetet. Így is túl sok időt voltam a boltban. Mikor letelt a három perc, és én még senki sem találtam, elindultam a kasszák felé. Erre azt látom, hogy az előbb is jelen lévő tökfej odahajol egy lányhoz, aki hátulról nézve akár én is lehetnék, leszámítva, hogy ha velem ezt csinálná, akkor a pánik jelzőt lenyomva a srác aznap este legalábbis az őrsön aludna. Nem érdemes velem ilyet csinálni, hiszen legalább két ország rendőregysége van a hátam mögött. Arról nem is beszélve, hogy szabadidőmben önvédelmi videókat nézek, hogy ilyenkor akkora erővel tudjak beleverni egyet az orrába, hogy biztosan ne legyen kedve újból megpróbálni a dolgot. Na nem mintha ez egy maffia-csapat ellen bármit is segítene, de igyekszem megnyugtatni magamat. Ami általában nem jön össze, de én igyekszem. Fordultam is volna el, hogy otthagyjam a jelenetet, de akkor egy hirtelen gondolattól vezérelve hangosan odadörmögtem az orrom alá, mikor a sráchoz közel mentem el: - Mi van, elgurult a gyógyszer, hogy vadidegeneket szadizol? Majd még egyszer körbenéztem, hátha találok valami takarítónő szerűséget. Aztán egy lépést tettem a kassza irányába.
Nem tartom fontosnak azt, amit mondott. Éppen ellenkezőleg, teljesen feleslegesnek gondoltam akár csak reagálni is arra, a nevetséges megszólalására. Ha valaki annyira ostoba, hogy nem képes felfogni egy ilyen mondatot, vagy éppen csak vissza akart szólni, akkor sajnos le kell törnöm a picike szárnyait, mert nem jött össze. Látszik, hogy még fiatal, ha idősebb lenne, biztos többet tudna védekezni szóban. Szegényt kicsit sajnáltam is volna, ha most megríkatom azzal a hideg stílusommal. Várjunk csak… mégsem. Közben én elsétálok az italomért, amelyre már olyan nagyon régóta várok. Nem iszok cukros italokat, csak ha épp éjszakázok. Most pedig mennék fizetni, mikor szólok a lánykának, hogy esetleg ahelyett, hogy ott áll és szerencsétlenkedik csináljon valamint. Na, ekkor hallom meg megint azt az idegesítő kis hangját, csak a másik irányból. Pech. Rossz embernek szóltam. Nem mintha számítana. -Ha nekem elgurult a gyógyszer, akkor csak képzelem, hogy neked milyen szinaptikus gátjaid lehetnek az agyadban. – Upsz. A munka ártalma. Bizonyára nem fogja érteni, amit mondtam. Nem nézem ki, hogy bioszos legyen, nem hogy orvos. De hát mindegy, így remélem, csak érezni fogja milyen buta is. Illetve nem, nem buta, csak szerencsétlen és figyelmetlen. Ki lehet ennyire ügyetlen, hogy leveri az üveget. Fizikailag nem értem, hogy volt rá képes. Vannak furcsa esetek, ezt elismerem, de hacsak nem valami anomália vonzó képessége van, akkor nem vagyok képes felfogni mi történt. Ez pedig már régen rossz, hiszen… valljuk be, az én eszemmel bármit meg lehet érteni. Közben a sorban pont egy lány mögött állok. Elég lassan halad most a sor, így csak magam elé bámulok. Nem mondom, hogy megnéztem a lányt, mert nem. Érdekel is engem. Ha még kedves lenne, azt mondanám, hogy talán akad, akinek tetszik, mert nem csúnya. De egy ilyen már messziről kiszerűrhető, hogy liba kinek kellene. Tisztában vagyok vele, hogy én sem vagyok éppen szerényke, de en gem nem zavar, ha valaki utál emiatt. - Hahh, csak haladjunk már ostobák… - szólom el magam koreaiul halkan. Szerencsére nem sokan vannak itt, akik érthetnék, ha meg mégis, akkor csak remélem kapkodják magukat. Ez egy tíz perces kiruccanásnak indult, nem pedig egy negyed órás sorban állásnak. Oh Istenem… miért idióta és csiga lassú emberekkel sulytottad a Földet? Ki nem állhatom, ha valaki csak feltart.
Szinap... mivan? Mindenek előtt, mégis hogyan hallotta meg azt, amit mondtam? Elismerem, hogy nem a leghalkabb hangerővel mondtam ki azt, amit, de azért le vagyok nyűgözve, igazán jó hallása lehet. Azon nem voltam ledöbbenve, hogy egy tapló módjára válaszolt, mert hát ilyenek a New Yorkiak. Én is emiatt vettem fel ezt a stílust, és ejtem el, ahol csak tudom. A gond ott kezdődik, hogy van, hogy már nem kell erőlködnöm, ha bunkó akarok lenni... Közben elsétált mellettem, majd vissza se nézve elindult a kasszák felé. Mivel már nekem sem volt jobb dolgom, én is elindultam abba az irányba, de igyekeztem vagy három sorral lejjebb menni, mint a srác. Már épp érnék ki a sorból, mikor meghallottam a hangját. Azzal a mozdulattal visszafordultam a sorban, és átsurrantam kettővel arrébb. Köszönöm, de nekem ennyi elég volt a mai napra. Szerintem az elmúlt hét hónapban ez volt a negyedik alkalom, hogy hozzászóltam valakihez ebben a boltban. Nem számítva azt az esetet, amikor nekitoltam a kosaramat egy kiskutyának, és vagy 20 percig magyarázhattam a gazdájának, hogy sajnálom, de nem láttam a lábtörlőjét, akarom mondani, kutyáját. Mikor az eladó elmondta az összeget, kinyitottam a pénztárcámat és kivettem belőle a megfelelő összeget. Nem szeretem a bankkártyákat. Túl sok nyomot hagynak, így inkább a csekkes fizura és a készpénzes fizetésre esküszöm. Nagy nehezen végre kijutottam a boltból, és rögtön hazafele vettem az irányt. Mire lesétáltam azt a maradék négy utcát, ami az üzlet és a lakásom közt volt, már fél percenként forgattam a fejemet, mert folyamatosan annak a srácnak a hangját hallottam. Mintha követne. De mikor hátranéztem, nem láttam senkit, csak a kettővel alattam lakó nénit, ahogy a macskája mellett sétál. Odaintettem neki. Amikor odaköltöztem, ő volt az a szerencsétlen, akinek sodrófával a kezemben nyitottam ajtót. Azóta legalább eljutottam arra a szintre, hogy a baseball ütőm az ajtó melletti szekrényen van, karnyújtásnyi távolságban. Hazaérve arra lettem figyelmes, hogy hevesebben ver a szívem, mint kellene. Gyorsan bereteszeltem az ajtómat és kulcsra zártam mind a három, újonnan felszerelt záramat. Vasárnap délután már vártam az ügynök hívását. Rövidesen meg is érkezett, mikor is megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Először haboztam, de aztán elmondtam neki a pénteki bevásárlásos esetet, és hogy azóta folyamatosan olyan érzésem van, mintha a srác figyelne. Elmondtam neki, hogy hallottam, ahogy valami furcsa nyelven beszél. Az ügynök szerint csak összefutottam egy bevándorlóval, de én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy igenis gyanús volt a srác. Az ügynök pedig úgy rakta le a telefont, hogy átküldött egy nevet és egy címet, hogy hova leszek szíves hétfőn munka után beugrani. Hétfőn arra ébredtem, hogy valaki fekszik mellettem. Mikor kinyitottam a szememet, a vágott szemű srác feküdt mellettem. Felsikoltottam, majd bevertem neki egyet. De mire az öklöm az orrának csapódhatott volna, a képzeletem szüleménye eltűnt. Egy kávé mellett hívtam fel a munkahelyemet, hogy beteget jelentsek. Minél előbb el kellett jutnom arra magánklinikára. Szerencsére nem kellett messze mennem, a magánklinika, ahova Moraga berendelt, Bronx-ban volt. A recepción nagyon kedvesek voltak. Elmondták, hogy merre találom a szobát, ahol már várnak, és kaptam egy hivatalos papírt is az időpontomról. Azt mondták, hogy várjak szépen a soromra. Majd jön az orvos. Szóval körbenéztem a folyosón, majd nekidőltem a falnak. Így senki sem lopózhat mögém. Lenéztem a papírra, majd halkan elolvastam a rajta szereplő nevet: - Dr. Lysander Jee Edelhard. - Remélem nem valami köpcös vén ember lesz az új dokim...
Tévedtem… Nem negyed óra volt, hanem vagy húsz perc, mire végre kijutottam a sorból. A fizetést gyorsan lerendeztem a kártyámmal. Nem szeretek magammal pénzt hordani, meg amúgy is, amíg nálam a kártyám bármit megtehetek. Amint kiértem az autómhoz, rögtön haza is indulok. Út közben még látom a lányt, ahogy gondolom, hazafelé sétál. – Szerencsétlen… - Csak ennyit teszek hozzá magamban, aztán nem is foglalkozok vele tovább. Van nekem jobb dolgom is. Például megsütni a vacsorámat, meg holnapra valami ebédet összerakni. Gyanítom csirkesaláta lesz. Aztán ma még dolgoznom kell, mert holnap megyek a kórházba a nagymamámhoz. Nagyon nem kellett most nekem, hogy beteg legyen, de mit tehetnék. A szüleim pedig szeretnék, hogy meglátogassam, szóval holnap az első utam oda fog vezetni. Hazaérve leveszem a cipőm és neki is állok a főzésnek. Így utólag kicsit megbántam, hogy steak-et terveztem mára, hiszen arra folyamatosan figyelni kell és nem mehetek el addig dolgozni közben. Mindegy. A vacsora és a rendrakás végeztével azonnal leülök az íróasztalomhoz, bekapcsolom a laptop-ot és olvasni kezdek. Az a nagy szerencsém, hogy szeretem, amit csinálok, különben már rég kifutottam volna a világból a sok tanulnivaló és munka miatt. Mivel még csak rezidens vagyok ezért sok olyan feladatot bíznak rám, amire a rendes orvosoknak nem jut ideje. Bár már nagyon nyaggatom a főorvost, hogy valami komolyabbat is adjon, mint holmi patella-reflex vizsgálata. De mindig azzal jön, hogy fiatal vagyok még ehhez. Nem a koron múlik ez, azt hiszem. Tisztában vagyok vele, hogy nincs annyi tapasztalatom, de ha így haladunk soha nem is lesz. Közbe az órára pillantok. Tizenegy múlt. Ideje lenne menni aludni. Úgy érzem megint rohanós lesz a hétvégém. Ami egyébként így is lett. Elmenni a nagymamámhoz, aki mégcsak nem is Bronx-ban van, közben persze megterveztem, hogy mennyit fogok dolgozni, meg mit főzök meg előre a héten, aztán ez mind meghiúsult egy kis kórházi baleset miatt, végül csak annyit veszek észre, hogy vasárnap este van és a kanapén ülve próbálok még este is a munkámra koncentrálni. A nagy olvasásból a telefonom zökkent ki. A főnököm írt, hogy akkor gratulál, holnap megkapom az első nagy munkám. Biztos voltam benne, hogy csak idő kérdése és ráeszmél, milyen tehetséges is vagyok. Annak érdekében viszont, hogy holnap formában legyek korán elmente aludni. Másnap teljesen kipihenve és erőtől túltengve keltem fel. Nem túlzás azt mondani, hogy még mosolyogva is mentem be a klinikára, de szinte egyből lehervasztották a kollegák a mosolyt. Semmi baj Lys, most csak azért jöttél, hogy felvedd a páciens aktáit, aztán elmenj megismerkedni vele. Szó szerint csak felkapom a papírokat és már rohanok is a vizsgálóba, ahol már vár rám a… hát nem túlzás azt mondani, hogy meg se néztem ki az, vagy mi baja. Annyira el akartam szabadulni az ostoba emberektől, hogy rohanás közbe futottam át gyorsan. -Üdvözlöm, a nevem Dr. Lysander Jee Edelhard! Bay Mikkelsonhoz van szerencsém? – Még olvasok, mikor belépek, így csak az után nézek fel, hogy ezt elmondtam. De egyáltalán nem az a látvány fogad, mint amiben reménykedtem. Illetve nem. Inkább csak szimplán csalódtam. – Te? – kérdezem nem túl kedvesen. A múltkori csaj a boltból. Hát ez csodás. Mindegy nem ez a fontos. Amíg válaszol és vélhetően ő is kiakad, addig én elolvasom pontosan milyen ürüggyel van itt. – Milyen indok az, hogy vegetatív idegrendszeri gyengeség? Ezt nem szokás kezelni, pláne nem magán klinikán. Egyáltalán milyen panaszaid vannak? – Míg a válaszára várok, addig leveszem a szemüvegem, úgysem kell. Illetve eltenném, de úgy fest volt annyi eszem reggel, hogy eleve nélküle jöttem be, így csak felveszek egy pár kesztyűt, majd fogok egy reflexkalapácsot és egy pupillalámpát, hogy megvizsgálhassam. Micsoda hülyeség. Vegatatív idegrendszeri gyengeség… kinek van ilyenje? Max annak, aki antiszociális, paranoiás, vagy depressziós. Már fordulok vissza, hogy nekikezdjek, de hirtelen megállok. – Megvizsgálhatlak, vagy vakon mondjak neked terápiát? – A saját érdekében engednie kéne, hogy hozzányúljak, bár amilyen kis libának tűnt a boltba nem csodálkoznék, ha nem kezdene el hisztizni. ×Megjegyzés: Na ez vicces lesz ×Zene: BOSS×
A várakozás első három percében még jól elvoltam. Aztán utána egyre inkább elkezdtem aggódni, hogy mi van, ha elfelejtett az orvos, vagy esetleg nem is a mai nap kellett volna bejönnöm. De megráztam a fejemet, hogy szóltak volna a recepción, ha valami nem klappolna. Pár másodperc múlva elkezdett rezegni a farzsebem. Előhalásztam a telefonomat, majd megláttam a főnököm nevét. - Bay. - Te meg merre vagy? - jött a válasz. - Már vagy tíz perce elkezdődött a csapat megbeszélés, te meg sehol sem vagy. - Nem vagyok a szerkesztőségben. Egy Bronx-beli magánklinikán vagyok. Jön is az orvos, le kell tennem. Majd utána hívlak. - Válaszra sem várva kinyomtam. Természetesen semmilyen doki sem volt a láthatáron, de most nincs kedvem végighallgatni a nyavalygását, hogy kihagyom a hétfői megbeszélést holmi kórház miatt. Igaza van, mert a megbeszélés annyival fontosabb. Egy idő után kezdtem nagyon ideges lenni. Páran megnéztek, mire én próbálkoztam feltűnésmentesen másfele nézni. Jobb, ha nem hívom fel magamra a figyelmet. Ugyan a hajam színe és hossza változott, mióta eljöttem otthonról, és a sminket is jószerével elhagytam, azért biztos voltam benne, hogy ha nagyon akarnak, felismernének. Így igyekeztem másféle háttértörténetet kitalálni a többi betegnek. Amúgy is ez az új hobbim. Történeteket írok, hogy milyen is lehetne az életem otthon. Így kevésbé van honvágyam. Olyankor olyan, mintha otthon lennék és a tengerparton sétálgatnék. Egyszer csak végre kinézett egy nővér a rendelőből, és a nevemet kiáltotta. Révén az egyetlen embernek, aki a közelben volt, nem láttam értelmét a kiabálásnak, nem mellesleg nem is biztonságos nyílt helyen valakinek a nevét ilyen hangosan kimondani. Így hát nagyon gyorsan beiszkoltam a rendelőbe, bólintottam a nővérnek. Felajánlotta, hogy üljek le, de én inkább állva maradtam, továbbra is a falhoz közel. Egyszer csak végre belépett egy kifejezetten jóképű, ázsiai, roppant fiatal srác. Balra döntöttem a fejem, mikor elmondta, hogy ő lesz az orvosom. Már épp válaszolni akartam neki, hogy igen, én lennék Bay, mikor nem túl elegánsan annyit bökött ki, hogy Te? Mondhatom, köpnyi-nyelni nem tudtam, hogy mégis ki ez az alak, de ő honnan ismer? Csak bámultam bambám, mikor a vegetatív idegrendszeri akármiről kezd el hablatyolni, meg hogy semmi keresnivalóm ilyen okkal egy klinikán. Amikor a panaszokról kérdezett, akkor végre megtaláltam a hangomat. - Általában... - kezdtem volna, de megint megszólalt. Abban a pillanatban ugrott be, hogy ki is az alak, és hogy mégis honnan ismer, mikor az arcához nyúlt, vélhetően a szemüvegét keresve. A srác a boltból, még péntekről. Komolyan? Valaki nagyon utálhat engem ott fent. Vagy lent. Igazából akárhol. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy "Mondd, te mindig ilyen bunkó vagy?", de csak annyit válaszoltam, hogy: - Felcsaptál gondolatolvasónak? Ha nem hagyod, hogy befejezzem a mondataimat, akkor akár látatlanban is közölheted velem, hogy pucoljam ki a cipődet, és máris meggyógyulok - csattantam fel. A nővér felkapta a fejét, és kettőnk közt jojózott a szeme. Meg se várva a válaszát újból megszólaltam: - Egyébként tudd meg, látlak... öhm, látok dolgokat és embereket akárhol és akármikor, akkor is, ha nincsenek ott. Ez elég ok, hogy ne csak kuruzslói varázslatoddal állj neki diagnosztizálni, hanem valami értelmeset is csinálj? Apropó, milyen alulról szagolni az ubrokát? - húztam fel a jobb szemöldökömet, miközben keresztbe tettem a karjaimat.
Mikor meglátom, hogy ugyanaz a szerencsétlen idióta liba áll előttem, mint aki a boltban is összekoszolta a cipőmet nem kellett hozzá sok, hogy már csak ettől felmenjen a pumpa. Már csak puszta látványa is elég volt, hogy teljesen kiakasszon és felidegesítsen. Nem sok ember képes erre, de ő elnyerte ezt a díjat. Viszont a kis nyuszi stílusából ítélve még nem ismert fel, szinte biztos voltam benne, hogy egyből hisztizni kezd nekem, hogy miért pont én vagyok itt. Azonban igyekszem azon lenni, hogy ne az érzelmei uralkodjanak el fölöttem és inkább a munkámra koncentrálok. Persze amint meg szeretném vizsgálni, egyből jön azzal a stílusával, amit a boltban is előadott. Előbújt a kiscica a barlangjából, ahogy látom. Milyen aranyos, kár hogy a kis nyávogása nem sokat fog rajta segíteni. Itt én vagyok az orvos, szóval jobb, ha ezt teszi, amit mondok, vagy fáradhat is ki a vizsgálóból. Ha megkérdezik majd, csak annyit mondok… Nem volt elégedett a szolgáltatásainkkal. Fogok én neki könyörögni, hogy maradjon. Mikor kifakad, csak felhúzom az egyik szemöldökömet. Én feltettem néhány kérdést, amennyiben nem válaszol, felteszek egy másikat. Nem azért vagyok itt, hogy órákig hallgassam, ahogy néma csöndben próbál valami értelmeset kimagokni. Persze egyenlőre nem szólok semmit, inkább hagyom, hogy végig mondja. Persze adja csak ki magából, bár nem pszichológus vagyok, de tanultam. Ki tudja, talán az érzelmi központjával van gond és ezért van itt. Mondom én, hogy ezek az érzelmek csak felesleges dolgok. Látszik mennyire kontrollálhatatlanná teszi az embert. -Rendben. Bocsánat. – Nincs kedvem harcolni, inkább csak essünk túl rajta. Plusz az, amint a végén mondott elég komolynak látszik. – Egyébként a kérdésedre a válasz… nem tudom, kidobtam a cipőt. – Illetve nem. Még nem dobtam ki. Majd ha hazaérek. Be is kéne állítanom egy emlékeztetőt. -Használtál mostanában hallucinogén vagy tudod módosító szereket? Esetleg jártál mostanában klubban, vagy bárban? [/b] [/color] – Most ellenben adok neki bőven időt, hogy válaszoljon. Közben észreveszem, hogy a nővérke minket bámul. Egy kissé fenyegető és egyben rideg pillantást vetek rá jelezve, hogy hagyja már abba a bámulást, mert zavaró. Miután „Bay” ,legalább a nevét tudom most már, választ adott ismét kérdésekbe kezdek. – Pontosan mikor kezdődtek ezek? És milyen sűrűn történik ez meg? – Mielőtt azonban még válaszolna muszáj leszögeznem valamit. – Tudod, itt bent orvos vagyok. Jelenleg a te orvosod. Szóval nagyon szépen kérlek, bízz meg bennem annyira, hogy elmondasz nekem mindent. Ha valamit elhallgatsz, nem tudok segíteni. – Fontosnak tartottam ezeket elmondani. Pláne, ha tényleg ilyen komoly gondjai vannak. Az idegrendszer nem játék, ha hallucinál annak könnyen lehetnek idegrendszeri alapjai. A főnököm már reggel szólt nekem, hogy ő egy olyan eset, akit éjjel nappal figyelni kell. Nem tetszik ez nekem, de emiatt feljebb jutok a ranglétrán, hát állok elébe.
Egy pillanat alatt elnémultam, mikor bocsánatot kért. Majdnem leesett az állam meglepettségemben. Lehet, hogy félreismertem a srácot? Ha nem húuzam volna fel korábban, akkor esetleg nem úgy viselkedett volna velem, ahogy? Mindenesetre most egy kicsit megbántam már, amit mondtam. Nem így kellett volna kiböknöm, hogy mégis miért vagyok itt. Valójában... nem is ezért jöttem, hanem mert valamilyen okból kifolyólag állandóan úgy érzem, hogy figyelnek. Rendben, talán a hallucináció is beletartozik ebbe a témába, mert sokszor látok bele olyan dolgokat az emberekbe, amik nem is igazak. Például hogy meg akarnak ölni. Mikor elárulta, hogy kidobta a cipőt, önkéntelenül is elmosolyodom. Nem válaszolok, ellenben leülök a fal melletti székre. Furcsa, vagy sem, az, hogy ismerem a fickót, kicsit segít abban, hogy ne érezzem magam teljes mértékben feszélyezve. Akkor is, ha ez az ismertség nem túl hosszútávú vagy mély. - Nem járok el sehova - mondom ki nagyon gyorsan. Kicsit macskanyüszítésnek hangzott, amit mondtam, szóval megköszörültem a torkom, és inkább megismételtem magamat. - Nem jártam klubbokban. Nem szoktam eljárni otthonról. Jószerével csak akkor hagyom el a házat, ha munkába megyek, vagy bevásárolni járok. Ruhát is az internet veszek. - Az ügynök előre szólt, hogy leszek szíves mindent elmondani a dokinak. Vagy 40 percig veszekedtem vele, mire megígértem neki, hogy őszinte leszek és nem fogok elhallgatni fontosabb részleteket. Mindkettőnk érdeke volt, hogy ne kapjak agyvérzést még idő előtt a félelemtől. - És, khm... még sohasem használtam hallucigén... hallucigonén... hallucinogén szereket. Még csak nem is láttam egyszer sem. Te jó ég, normális, hogy ennyire ideges vagyok? - Felkaptam a fejemet. Ezt az utolsó mondatot nem akartam kimondani. A doki viszont vagy nem hallotta, amit mondtam, vagy nem foglalkozott vele. Vagy majd később reagál rá. Szerencsére nem gúnyolt ki, ez jó hír. Jobb, mint amit tőle vártam, mikor legelőször megláttam. - Sajnos tisztában vagyok vele... - forgattam a szememet, mikor kitért arra, hogy mivel itt most az orvosom, szeretné, ha megbíznék benne, és hogy mindent el kell mondanom neki. Először is, tudom, hiszen korábban is a tudatomra adták, hogy ha ezek a látomások nem múlnak el, akkor kénytelen lesznek újabb helyre költöztetni, egy szép, nagy, magas hegy tetejére, ahol még a remeték se járnak. Költői túlzásként szánták ezt a kijelentést. Ugye? - Hét hónapja kezdődött. - Az ügynök az mondta, hogy ne szóljak a tanúvédelmi programról. Na most akkor mindent mondjak el neki, vagy sem? Persze, ha beépített ember, akkor érdemes ezt elhallgatni előle. Na megint kezdem a paranoiát... - Valójában elég gyakran előfordul. Ha valaki megbámul, úgy érzem, hogy méreget, mint valami áldozatot. Elég sokszor érzem úgy, hogy az emberek ellenem vannak és megpróbálnak megtámadni. - Itt egy kicsit haboztam. Majd a számat rágva megszólaltam. - Téged is... láttalak. Azt hittem, betörtél hozzám, hogy bánts. De aztán eltűntél, és tudtam, hogy egyre rosszabbul vagyok. - Kérlek segíts! Na ezt már inkább nem mondtam ki.
Látszik rajta, hogy meglepődik, mikor bocsánatot kérek. Nem vagyok ennyire bunkó. Plusz nem kell nekem az, hogy itt hisztizgessen. Ha emiatt ki kell mondanom ezt az egy szót, akkor megteszem. Bármit, csak higgadjon le és kezdjük el végre a kezelését, mert nem szeretnék vele itt nap-estig szenvedni. Minél előbb és minél nyugodtabb környezetben kezdünk neki, annál előbb túl leszünk az egészen és ha tényleg ilyen komoly gondjai vannak, akkor nem szeretném, ha romlana az állapota. Ennek megfelelően talán jobb lenne, ha kicsit visszafognám azt az énemet, akit mindenki bunkónak tart. Nem mondom, hogy mézes-mázos leszek vele csak azért, hogy ne sérüljön a picike lelki világa, de igyekezni fogok minél emberibben bánni vele. Közbe látom, hogy elmosolyodik a cipős megjegyzésemen. – Mi az? Komolyan mondom. Én így már nem fogom használni. – Nincs semmi bántó a hangomban, sőt még a szokásos hidegségen is igyekeztem javítani. Bár azt hiszem ez nem sikerült. Elég nehezen is menne. Elvégre nyolc éve így élek. Kicsit több. De nem szólhat senki semmit, én megpróbáltam. Továbbra sem tervezek semmi érzelmet ebbe belevinni, de a normális határokon belül megmaradok. Amúgy is csak orvos és páciens kapcsolata van kettőnk között. Mikor válaszol és azt a macska hangot hallatja, hát nem mondom… kicsit kipattantak a szemeim. De aztán igyekszem megint visszatérni a komoly arcomhoz. Tény, hogy nem sok nővel beszélgetek, de ilyet még élő embertől nem hallottam. Lehet velem van a baj és ez a normális. -Akkor a következő kérdésem, hogy nem lehet, hogy az a baj, hogy kicsit… nagyon sok időt töltesz otthon a négy fal között? Tudod ez könnyen előidézhet lelki panaszokat. Na persze nem vagyok pszichológus, de szerintem többet kéne eljárnod. – Nem tudom mi az oka, hogy ennyire bezárkózott, de az biztos, hogy nem egészséges. Én se sűrűn megyek el otthonról, de ha valaki elhív, hát mit tesz isten, akkor nem mondok nemet. Neki is inkább a barátival kéne lennie. – Khm… nyugodtan mondd, hogy drogok. – Tényleg nem akarom kinevetni, így inkább köhögést szimulálva kezdek el kuncogni. Milyen kis tudatlan. Nem hallott még a hallucinogén szerekről? De nem akarom, ha azt hinné rajta nevetek, holott ez pontosan így van. De gyorsan visszamegyek. Nem tartanak nálam sokáig ezek a furcsa érzelmi kitörések, meg persze nem is jók, pláne nem munka közben. – Várj… ideges vagy? – Csak most realizálom, hogy mit mondott. – Nővér, hozzon neki vizet. Szénsavmenteset, meg egy kevés pékárut. Ne édeset, ha lehet. – Azzal a nő el is tűnt, amíg pedig visszajön, addig én mellé térdelek. – Nyugodj meg, nincs semmi baj. Nem kell izgulnod, azért vagyok, hogy ezeket elmondd, nem foglak hülyének nézni. – Na jó, ez nem igaz teljesen. Ha buta, akkor az, ezzel nem lehet mit tenni. De valahogy muszáj lenyugtatnom. Nem akarok itt helybe újraindítani egy szívet. A következő megjegyzésére azért felkapom a fejem és kissé rosszallóan nézek rá. Még hogy sajnos… örüljön, hogy engem küldtek és nem azt az ostobát, aki annyit sem tud, hogy mi az, hogy motoros sejt. De nem szólok semmit, figyelmesen hallgatom végig, közben néha bólogatok, hogy lássa, figyelek. -Engem? – Na ez tényleg meglepetés volt. Közben a nővér visszaért, én pedig egyből a kezébe nyomok mindent, hogy egyen és igyon egy keveset. – Először is, nem bántom az embereket, orvos vagyok, így nem ez életem célja. Másodszor, nem is tudom hol laksz. De akkor ha jól értem… Azért nem mész ki, mert gyakorlatilag minden ismeretlen embertől félsz? Vagy attól is, akit mondjuk ismersz?
Egészen jól szórakozok, ahogy az általam összeuborkázott cipőjéről beszél. Meg azon, hogy a boltban mekkorát problémázott, hogy van-e egyáltalán fogalmam róla, hogy mit is öntöttem le; erre most rávágta, hogy kidobta. Dokiként mondjuk biztosan jól keres. Bár tény és való, hogy nem tudom, itt hogy megy a hála pénzes buli. Igazából azt sem tudom, hogy kell-e adnom, vagy azt is a nyomozók állják majd. El ne felejtsem megkérdezni majd, ha legközelebb beszélek velük. Mindkét szemöldökömet egyszerre húzom fel. Igen, lehet, hogy az a bajom, hogy a négy fal közt merengek nagy magányomban, és túl sok időm van töprengeni; de gyanítom, hogy nem csak ennyi áll a háttérben. Félre ne értsetek, nem vagyok orvos, meg semmi, de az interneten rengeteg olvasgattam arról, hogy mégis miért vagyok egyre rosszabbul. - Nem... Nem jó ötlet. Nagyobb biztonságban vagyok otthon. Te ezt nem értheted, de hidd el, addig jobb, amíg minél kevesebben látnak az utcán. - Remek. Most valami sorozatgyilkosnak, de legalább is pitiáner bűnözőnek fog nézni. Csodás. Haladunk. - Akarom mondani... valószínűleg ebből már nem magyarázom ki magam, nem igaz? - emelem a mennyezet felé a szememet. - Az utcán még rosszabb. A munkahelyemen még csak-csak rendben vagyok, de ha ok nélkül kell kilépne az utcára, nyomban gyomorgörcs kínoz, mert attól félek, hogy valaki meg akar támadni. Köhögésnek álcázza a nevetését. Majd van képe megkérdezni, hogy ideges vagyok-e? - Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok doki-zseni - mondom, mikor közli velem, hogy nem fog hülyének nézni. - De örülök, ha szereztem neked egy jó pillanatot - utaltam arra, hogy felfogtam, hogy kinevetett. Magamra erőltettem egy kisebb mosolyt, és nem voltam biztos benne, hogy beveszi-e vagy sem. Mindenesetre szerintem nagyon meggyőzően sikerült. Oó, csúnyán nézett rám, mikor elmondtam neki, hogy sajnos tudom, hogy el kell neki mindent mondanom. Nem úgy értettem, arra gondoltam, hogy sajnos mindent ki kell adnom magamból, akármennyire gázul is hangzik ez egy olyan embernek, aki nem nézte végig, ahogy feldarabolnak előtte valakit. Meg akinek nem az minden második (najó, másfeledik) gondolata, hogy mégis mikor lövik le egy sarokból. Bólintottam, mikor odaadta a vizet és az ételt. A kedvenc péksütimet sikerült kiválasztania, a fenébe. Megkordult a hasam. Bocsánatkérően mosolyogtam, miközben beleharaptam a finomságba, majd leöblítettem egy kis vízzel. Addig végighallgattam, amit mondott. - Nem feltétlenül attól ijedtem meg, hogy te vagy ott a lakásomban, hanem hogy van ott valaki egyáltalán. Egyébként meg ha egy felbérelt bérgyilkos lennél, biztos vagyok benne, hogy többet tudnál rólam, mint én magam, és nem lenne probléma kiderítened a lakcímemet. Orvosnak álcázni magad meg brilliáns. Egyébként most ugye nem a címemet akartad suttyomban megtudni? - Összehúztam a szememet. Valójában ez nem is hangzik annyira lehetetlennek, mint elsőre...
Látom rajta, hogy élvezi, amit a cipőmről mondtam. Hát, nekem annyira nem volt vicces, hogy oda kellett raknom az ajtó mellé mondván, hogy egy majdnem ezer dolláros cipő repül a kukába. Nem volt új, azt hiszem egy éves, de akkor is. Nehéz az én ízlésemnek megfelelő dolgokat találni, ez a lábbeli amúgy megint nagyon jól állt, kényelmes volt és jól is nézett ki. Egy ilyennek azért ára van szóval… De mindegy is, biztos, hogy nem fogta fel, én meg nem fogok egy ilyen pici agyba semmit sem beleverni. Nem is tudnám, meg túl sok felesleges idő menne el vele. A kiakadására az egyik szemöldökömet felhúzom. Nem akarom felhúzni, így ezt a kérdést csak magamnak teszem fel: Miért akarná pont őt akárki bántani? Nekem nem tűnik annyira különlegesnek, meg a nevét se hallottam még, a családnevet se, szóval az üzleti életben nem lehet annyira fontos, különben apámtól már bizonyos, hogy elhangzott volna a Mikkelson név. De nem. Nulla információm van róla. – Nem akarok nagyon bunkó lenni, de paranoiás vagy? – Mert ha igen, akkor az utca másik felére kellett volna mennie, ahol a pszichiátria van. De persze nem akarom ezt mondani. Ellenben nem vagyok pszichológus, szóval nem tudom, mit tehetnék érte. A hallucinációit még csak-csak tudom kezelni, de ha ezek lelki eredetűek, akkor nem egy neurológussal kéne beszélnie. Pláne nem velem, én ezeket nem tudom megérteni. – Amúgy mit szeretnél, ha nyugatót adnék? – Na nem mintha megtenném. Ostobaság, magától kell megtanulnia, hogy nincs semmilyen veszély az életében. illetve nem tudom, lehet, hogy van, de így nem lehet élni. szerezzen magának pasit, aki meg tudja védeni és meg van oldva. Következő megjegyzésére nagyot nézek. – Ne haragudj, nem téged akartalak kinevetni csak… aranyos? Erre mondják az emberek, ha valaki tudatlan ugye? – Ezt inkább már magamtól kérdezem. nem is aranyos, tényleg csak buta, erre nincs jobb szó, de nem akarok azzal kezdeni, hogy máris nem bízik bennem, vagy éppen utál. Szép is lenne az orvosaként szóba se állna velem, akkor azért nyögve-nyelős lenne az a terápia. Atán ismét tisztázza magát. Tündéri, hogy próbálja megmagyarázni a dolgokat, de egyre jobban csak összezavar. Pláne ez a mostani szövege. Még hogy én bérgyilkos. Jobb dolgom is akad annál, mintsem holmi kis lánykákat ölögessek. Nem is beszélve arról milyen piszkos egy munka és ronda. – Nem… Nem vagyok rá kíváncsi. És nem vagyok bérgyilkos, de ha szeretnéd behozhatom a diplomám, vagy a főnököm is elmondhatja, hogy ténylegesen orvos vagyok. – Most már mellette állok és nagyon rossz pillantásokat vetek rá. Eléggé bántó, hogy ezt gondolja rólam. – De ha ennyire nem bízol bennem, akkor nyugodtan kimehetsz, akár abba is hagyhatjuk ezt most, nem én vagyok az egyetlen orvos itt. Bizalom nélkül nem tudok veled mit kezdeni. – Oké, most már megbizonyosodtam róla, hogy nem százas a csaj. Enyhe paranoiában és képzavar alkotásban szenvedhet, ami valószínűleg a paranoia által előidézett vegetatív idegrendszer elgyengülése és az alváshiány miatt van. Vajon megengedik, hogy felírjak neki egy kis boxot terápiaként?
Tulajdonképpen akár meg is sértődhetnék azon, amit kérdezett, de valójában van benne igazság, amit mond. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy kicsit begolyóztam, de azért paranoiásnak még nem mondanám magam. Legalábbis nem komolyan. Szoktam vele viccelni, mikor egyedül vagyok otthon, és visszagondolok azokra a dolgokra, amik az utcán történtek - teszem azt, megint beképzeltem, hogy valaki követ, majd kiderült, hogy a szomszéd házban lakó testépítőről volt csak szó -, hogy lassan eluralkodik rajtam a paranoia, de inkább csak így próbálom meg nyugtatni magam, miközben szép lassan rájövök, hogy minden rendben velem, és senki sem akar bántani. - Tulajdonképpen mintha ezért lennék itt - mutatok rá. - Ha diagnosztizálni tudnám magamat, akkor nem kórházba jöttem volna, hanem a diliházba. - Ezzel elég sokat elmondtam a jelenlegi helyzetemről. Épp most neveztem magam bolondnak. Értem én, hogy osszak meg mindent az orvossal, de lehet, hogy nem most jött el az ideje az olyan viccelődésnek, amit ő esetleg nem ért. A következő kérdésén elmélázok egy darabig. - Ha az csak tünetkezelés, akkor inkább köszönöm, de nem. Azt vény nélkül is be tudom szerezni, ha nagyon kell. Egyébként meg a problémát meg kéne oldani, nem pedig tünetmentesíteni - vágom oda. - Ez most egy kicsit bunkónak hangzott, de esküszöm, csak van némi gondom a nyelvtannal. - FOGD BE! FOGD BE! FOGD BE! Nem áruljuk el a dokinak, hogy nem amerikai vagy. Bár valószínűleg úgy is meghallja rajtad. Nem érdekes, majd elhessegetem valahogy, ha kihallaná a jelentését a mondatomnak. Nem vagyok benne biztos, hogy akarok válaszolni arra, amikor aranyosnak hívott; így csak elmosolyodok és kissé csábosan ráemelem a tekintetemet. Csak félre ne értse. Szép is lenne: Bay Mikkelson, az első, aki kikezdett a neurológus dili-dokijával! Pazar, díjat neki! Kényszerzubbony pont megfelel. - Nem, nem! Én... sajnálom. Nem úgy értettem. Csak... érti már, mi a problémám? Egyszer csak semmit se látok bele az emberekbe, a másik pillanatban pedig már ő az egyik leggonoszabb ember a földön. - Én is felállok, miközben beszélek, és felteszem a kezemet, mintha megadnám magam. - Mondja, mit tegyek. Mert nem akarok többé rettegésben élni - mondom, majd ráemelem a szememet. Jó magas, az biztos. És vérig sértettem. Megmondtam én, hogy hülye ötlet engem ide küldeni.
Azok alapján, amiket elmondod szerintem paranoiás. A vak is látja, hogy fél kimenni, mert nem akarják, hogy meglássák, mivel fél, ha bántják. Na nem mintha szerintem bárkinek lenne oka erre, hacsak nem rendőr. Ezt nem láttam az aktájába. – Mi is a munkád? – bukik csak ki belőlem hirtelen. Igyekszem megérteni, hogy mi a baja. Na persze én nem tudok semmilyen lelki eredetű gondot kezelni. Tanultam pszichológiát, de lássuk be… Az ember nem hozzám fordul, ha valakinek el akarja sírni a bánatát, hanem egy erre szakosodott embernek. De bevallom nem akarom elengedni… Nekem kell ez a munka, hogy bebizonyítsam, alkalmas vagyok már komolyabb feladatokra is. Bár gyanítom csak azért sózták rám, mert meglátták, hogy gyenge vegetatív idegrendszerrel rendelkezik és nem volt kedvük vele foglalkozni. Ami logikus, mert ezt nem lehet gyógyítani. Vagy megtanul kiállni magáért és nem rettegni, vagy sem. Mondatára csak hidegen nézek rá. Most kedvem lenne azt mondani, hogy akkor indulhat is, még el is kísérem. – Tudod… Egy diagnosztizálás nem fél óra. Pláne nem, ha az idegrendszerről van szó. Tudod milyen rejtelmes? Én pedig jelenleg próbálom kitalálni, mihez kezdjek veled. – mondom miközben kicsit közelebb hajolok hozzá és mélyen a szemébe nézek. Komolyan csak megnehezíti a dolgom. A elején ki voltam rajta, hogy pont őt kell kezelnem. Most mondjuk, hogy úgy ahogy de elfogadtam, mert ez a munkám és ezért fizetnek. De most ismét kezd idegesíteni. Részben az én hibám, hogy ilyen könnyen felhúznak, de ő sem segít. Na kellett neki megint kinyitni a száját. Elkezdem masszírozni az orrnyergemet idegességemben. – Egy kis… vizet kérek. – nézek rá a nővérre ridegen. Majd egy percig még várok, hogy megnyugodjak, és úgy fordulok oda a lányhoz. – A nyugtatók arra vannak, hogy a szinaptikus réseken keresztül ürülő hormonokat és az ioncsatornákat akadályozzák. Így a nyugodt állapothoz fogsz hozzászokni és nem jön létre olyan könnyen akciós potenciál. – közlöm vele a tényeket. Bár lehet ez neki nem lesz olyan triviális, mivel a hallucinogént sem érti. Nagy levegőt veszek és mielőtt még kérdezhetne megszólalok. – Értsd, nem leszel zizi, hanem könnyebben megnyugszol. – Lényegében ennyi. Persze ennél sokkal bonyolultabb, de nem kezdek el neki most regélni a gátló szinaptikus hatásokról. Oh, pedig ódákat tudnék zengeni róla, annyit tanultunk róla. A nyelvtanos mondatára nem válaszolok. Neki nem azzal, hanem a stílusával van a gond inkább. Eléggé nagyot nézek, mikor elkezd magázni. Annyira meglepődők, hogy ez az arcomon is meglátszik. De aztán egy köhögés kíséretében visszatérek normálisba. – Meg kéne győződnöd, hogy nincs veszély. Többet kéne kimozdulnod, mert szerintem az se segít, hogy a lakásodban begolyózol. Te tudom, hogy egyedül nem mersz kimenni, szóval… - Itt egy pillanatra elakadok. A francnak sincs kedve ehhez, de valahogy ki kell kezelnem őt. Tudok neki gyógyszert meg terápiát felírni, de ha ennyire retteg egyedül nem fog neki menni. – Innentől kezdve heti kétszer ki kell menned, de inkább többször, elmenni szórakozni és… bárhová mész veled megyek. Megfelel? – kérdezem nem éppen repesve az örömtől. – És ne magázz. Eddig se tetted, ne most kezd el. – figyelmeztetem. Már megszoktam, hogy tegezem.
×Megjegyzés: Sorry sok az orvosi szöveg ×Zene: Valkyrie×
Kicsit hátrahőkölök a fejemmel. - Miért érdekel, hogy mi a munkám? - kérdem meglepve. Mondjuk azt hiszem, kezdem elfelejteni, hogy a dilidokimmal beszélek, nem egy vadidegennel. Akkor is ha a kettő nagyon közel áll egymáshoz egyenlőre. - Akarom mondani... újságíró gyakornok vagyok a The New York Times-nál. Még keresem a helyemet, de a divat, egészség és rendőrségi esetek érdekelnek a legjobban. - Bízom benne, hogy ezzel javítottam az előző hibámat, hogy úgy nekimentem, hogy mégis mi köze van ahhoz, hogy mi a munkám. Van abban valami, amit mond. Tény, hogy fogalmam sincs, hogy hogy működik az idegrendszer, de őszintén szólva eddig azt se tudtam, hogy ezzel az okkal küldtek be. - Bocs, fura kérdés, de láthatnám a kórlapomat? Egy barátom jelentett be, és nem vagyok benne biztos, hogy mit is tudsz rólam. - Fogjuk rá. Ez egész jól fedi az igazságot, és tényleg egy barátom jelentett be. Mellesleg tényleg fogalmam sincs, hogy mégis mit írt rá arra a kórlapra. - Kérdésedre a válasz pedig, hogy nem tudom, hogy működik, csak úgy gondolom, hogy a tünetkezeléssel nem megyek sokra. Ha megunom a bogyókat, vagy elfelejtem kiváltani az újabb csomagot - aminek nálam elég nagy esélye van, tekintetbe véve, hogy szeretem tolni, ha valahova el kell mennem -, így csupán elmondtam szerény véleményemet, miért is nem látom, miért lenne érdemes nyugtatókkal kezdeni. - Erre csak kér egy kis vizet. Elkuncogtam magamat. Kicsit közelebb hajoltam, kezemet összekulcsoltam az ölemben. - A víz nyugtató hatású? Csak nézek nagyokat, mikor megpróbálja orvos nyelven elhablatyolni, hogy mégis mi történik velem, ha beveszem a nyugtatót. Egy szót sem értek a dologból, és valószínűleg ez neki is feltűnik, mivel rögtön lefordítja emberi nyelvre a dolgot. - Oh. - Csak ennyit bírtam kinyögni. Bólintottam, majd vártam, hogy mivel is fog végül diagnosztizálni. Teljes őrültséggel? Tényleg jön a kényszerzubbony? Erre olyan mond, amitől leesik az állam. Az nem kifejezés. Képtelen lennék összekaparni most a földről, mert valahol a Föld magjában járhat már. Aztán sikerül összeszednem magam, kiegyenesedem, és megköszörülöm a torkomat. - Bocsi, hülye szokás a magázás. - Jobbra nézek, kicsit rágcsálom a számat, majd visszafordulok hozzá. - Rendben - mondom magamat is meglepve. Ha ez kell ahhoz, hogy jobban legyek, akkor túlélem. Őszintén szólva se őt nem kívánom a hátam közepére, meg azt sem, hogy ki kelljen mozdulnom, de legalább ha van velem valaki, akkor már ketten leszünk a támadók ellen, és kisebb az esélye, hogy nekem jönnek. De nem fogom megkönnyíteni a dolgát. - Úgyi kellene vennem pár cipőt. Meg valami csinos kis bugyit. Na, mikor kezdjük? - villantom meg a legszebb mosolyomat. Azon vittakozhatnánk, hogy most ki élvezi jobban a helyzetet.
Most kedvem lenne ugyanolyan stílusban válaszolni, mint ahogyan ő kérdezz. Ahelyett, hogy megkérdezni miért kérdezém , inkább csak mondja el. Azt hittem már eléggé jól kifejeztem számára, hogy mennyire nem azért érdeklődőm, mert szeretem elhívni egy randira. Vagy mert éppen megölni tervezem. Bár azt hiszem, aki ennyire paranoiás, azzal nincs mit tenni, logikus, hogy így fog reagálni, de attól még zavar, hogy ennyire nem bízik egy orvosban. De aztán végre csak kinyögi szerencsére. – A munkád eléggé stersszesnek hangzik, pláne ha érdekelnek a rendőrségi ügyek. Ha olyanba ütöd az orrod, ami nem téged érint, akkor könnyen kialakulhatott ez a paranoia. Meg alapból az újságírók mindig olyanba másznak bele, amiből bajuk lehet, így azért van realitása, hogy miért is van üldözési mániád. – És most nagyon remélem, hogy ez egyben meg is magyarázza, hogy miért akartam tudni mi a munkája. Újságíró… ráadásul a rendőrségi és az egészséggel kapcsolatos dolgokat kedveli. Nem mondhatom, hogy tipikus női dolgok ezek, na persze az egészség igen. Ellenben kíváncsi lennék, hogy ténylegesen mennyire érdekli. Na mindegy nem ezért van itt. Kérésére furcsán és kételkedve nézek rá. – Egy barátod? – kérdezem érdeklődve. Ilyet se hallottam még. Mielőtt odaadnám, amit csak indokolt esetben tehetnék meg rávetek egy pillantást. Csak a neve, a kora, a lakcíme, a tajszáma és a korai diagnosztika van rajta. Furcsa. Nincs rajta kinek a diagnosztikája és milyen tünetek alapján. De talán orvos a barátja és ő küldte. Ezek után csak átnyújtom neki a papírokat. Nekem ezen kívül semmi sem tűnik különösebben gyanúsnak, meg a többi nagyon nem is érdekel. -Orvosként szerinted nem tudom mit csinálok? – kérdezem kissé dühösen. Aztán megrázom a fejemet. Nekem is át kell ezt még gondolnom. Ha tényleg olyan ostoba, hogy nem váltja ki a gyógyszereket, akkor nem is érdemes, hacsak nem én magam viszem el neki. Egyszerűbb lenne inkább csak ilyen átmeneti rohamokkor adni neki. Miközben a saját gondolataimban elveszve próbálom kitalálni mit is kezdjek vele, ő elkezd nevetni. – Felhigítja a vért, így a nátrium ionkoncentráció lecsökken valamint pszichésen eltereli a gondolataidat. – mondom unott hangon, majd ránézek. – Egyszóval igen, megnyugtat . – Ennyivel lerendezem. Tényleg inkább csak a figyelmem elterelése miatt érdekes, mert eléggé felhúzott, így jobban örülnék, ha nem rá kéne figyelnem. Utána persze szépen orvosi szakkifejezéssel teletűzdelve elmagyarázom neki, hogy mik is azok a nyugatót, majd gyorsan leesik, hogy úgysem fogja érteni, valamint látom az értetlen kifejezést is arcán, így inkább csak elmagyarázom neki emberi nyelven. Bár nem vagyok biztos benne, hogy így eljutott a tudatáig, vagy bármi, mert így is csak annyit nyög ki, hogy oh… Remek ez az orvosi lét. Abszolúte megérte elmenni ilyen pályára. Néha elgondolkodok azon, hogy inkább elmegyek egy gyors képzése és beszállok apa üzletébe. Látom, hogy leesik az álla. Akár hiszi, akár nem, én magam is meglepődtem, hogy ilyet kimondtam. Már kezdem megbánni, hogy felajánlottam. Majd olyan kérdéssel áll elém, amivel szerintem csak meg akar félemlíteni. Én válasz helyett csak arra kérem, hogy maradjon, gyorsan elrohanok az öltözőbe, átveszem a ruhámat és a cipőmet aztán megyek is vissza hozzá. Persze a főnökömnek gyorsan beszólok, hogy mára el kell mennem a páciensem miatt. – Mehetünk. - lépek be a rendelőbe és kissé siettető mozdulatokat teszek a kezemmel.
Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, mikor eldarálta azt a csodálatos, ámbár annál nagyobb sztereotípiát az újságíróktól. Van róla fogalmam, hogy az emberek ezt suttogják a hátunk mögött, de mindenek előtt én olyan témákról írok, amiknél nem kell beleütnöm az orromat mások dolgába. A rendőrségi cikkeknél pedig egyenlőre csak megfigyelőként voltam jelen, sosem írtam még saját cikket. - Sajtótájékoztatókról hallottál már? Nem paparazzik vagyunk, hogy követjük a rendőrséget, hanem a hivatalosan bejelentett tájékoztatókra járunk el. De sajnos ahhoz a témához van a legkevesebb közöm. Bár abban van valami, hogy ilyen neurológiai... vezetékesi... akármi is volt a diagnózis, azzal megértem, hogy nem a rendőrségi ügyekkel kéne foglalkoznom. - Most inkább hangosan gondolkoztam, mint hogy egyetértettem vele, de legrosszabb esetben végre örülhet annak, hogy nem ellene, hanem mellette érvelek. Bár őszintén szólva nála sose lehet tudni. Ő is úgy váltogatja a hangulatait, mint a kaméleon a bőre színét. Csak bólintok, mikor rákérdez arra, hogy valóban egy barátom jelentett-e be. Na most azt nem mondhatom, hogy a rendőr felügyelő, aki segít nekem, és kapcsolatban maradt velem. Illetve nem vagyok benne, hogy ő jelentett be, vagy valamelyik amerikai kollégája. Valójában nem is volt lényeges. Amikor ránéztem a kórlapomra, akkor legalább végre képbe kerültem, hogy mivel is hoztak be, és miért nem a diliházba küldtek egy neurológus helyett. Fél füllel meghallottam, ahogy arra utal, hogy azt mondtam, nem érti a dolgát orvosként. - Mondtam én ilyet? - kérdeztem, majd felnéztem a papírokból. Visszanyújtottam neki a valójában félig kamu kórlapot, majd fejemet biccentettem. - Köszönöm. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy tudod, hogy mit csinálsz. Bólintottam, mikor elmagyarázta, hogy mit tesz az emberrel a nyugtató. Mivel már így is rendesen felhúztam, inkább neki adtam igazat. - Ha így látod jónak, akkor igyekszem követni. - Remélem, ezzel egy kicsit megnyugszik. Látom rajta, hogy nincs épp rózsás kedvében. Ezek után bejátszom a viccet, hogy úgyis kéne bugyit vennem. Valójában nem ártana, de nem gondoltam volna, hogy ennyire megijed, hogy fogja magát, és kihúz a rendelőből. Ránéztem a nővérre, de csak megvonta a vállát. - Az öltöző irányába indult - mondta, mire én felemeltem az egyik szemöldökömet. Mikor visszajött, teljesen felöltözve és igen divatosan, majd bejelentette, hogy mehetünk, ismét a földig esett az állam. Szerencsére egy pillanat alatt összeszedtem magamat, de nem tudtam, hogy most röhögjek rajta, vagy kezdjek el könyörögni neki, hogy arról nem volt szó, hogy ilyen gyorsan elkezdjük a terápiát. Nem akarom nagyon feszíteni a húrt, de azért előkapom a telefonomat, kikeresem térképen annak a helynek a nevét, ahol utoljára összefutottunk, majd a mellette lévő fehérneműboltra bökve felé fordítom a képernyőmet. - Tudok is egy jó helyet.
Tény és való, hogy nem értem az újságíró szakmát én csak annyit tudok, amennyit apám elmesélt. nem szereti őket, mivel a fele sem igaz, amit elmondanak, és mindent úgy értelmeznek, ahogyan akarnak. Én ugyan nem kerültem még bele ilyenbe, de nem is szeretnék. Jó nekem ez a csendes kis élet. De mikor elkezdeni visszamondani, amit én mondtam elmosolyodok. – Vegetatív idegrendszeri gyengeség. A vegetatív idegrendszer, amit te csak úgy ismersz, mint idegrendszer, csak két részre oszlik. Van a központ, ami az agy és a vegetatív. ami mindent más például a gerincvelő. Na neked ez a gyenge része, azaz a érzelmi központod nehezen bírja a túl sok stresszt. – magyarázom el neki. Ugyan ez nem pontos, de ez a legegyszerűbb, ahogyan el tudom mondani. – Ellenben nem tudom, hogyan mennek ezek, én annyit tudok, amennyit meséltek nekem. – Azt nem fogom neki részletesen kifejteni, hogy apám miket mondott róluk, hogy miért utálja őket ennyire, hogy mennyire lehúzták a cégét a nyilvánosság előtt és a többi. Bevallom engem ez már akkor sem érdekelt, nem hogy most. De a gyerek az tanulja meg, amit tanítanak neki a szüleim. Nem tud válogatni, hogy mi jó és mi rossz, csak azt érti, amit elmagyaráznak neki, nekem pedig apa mindig így mondta el, hogy milyenek az újságírók. Mikor közli velem, hogy egy barátja jelentette be nagyot nézek. Ilyet lehet nálunk csinálni? Családtagokkal persze könnyedén, de csak szimpla barátokkal? Simán lehet, hogy valaki csak rosszat akar neki. De lényegtelen nem vagyok detektív, hogy ennek utána járjak. -Csak utaltál. – válaszolom a kérédése. A következő mondatára nem reagálok. Inkább csak magamba esz a fene, hogy nyilván így gondolja, holott szerintem abszolúte nem. Ellenben én vagyok az orvosa, így nem mondhat nekem ellent. Sajnálom, de ez így megy. Én örülök, hogy ennyi hatalmam van. Ellenben magánklinikán bármikor válthat. Ez annyira nem bíztató, így minél kedvesebbnek kell lennem hozzá. Miközben magyarázom neki a nyugtató hatását rájövök, hogy talán nem annyira jó ötlet. Pláne, ha tényleg elfelejtené. Nem leszek a szobalánya, hogy mindent elintézzek helyette, szóval egyszerűbb, ha más terápiát csinálok neki. Valami gyorsat és intenzívet. Közbe elmegyek átöltözni, addig nem tudom, hogy ő mit csinál, de mikor visszaérek, látom, hogy megint leesett az álla. Mondtam, hogy elmegyek, ahová szeretné, még akkor is, ha ilyenről van szó. Nem különösebben érdekel, úgyis csak mellette maradok, de ennyi. Mi a legrosszabb? Azt hiszek együtt vagyunk. Mások véleménye meg a legkevésbé sem érdekel. Felém mutatja a telefonját. Elég csak egy pillantást vetnem rá ás máris tudom, hogy hová menjek. -Rendben, gyere. – azzal elindulok kifelé a pakoló irányába. Közbe kiveszem a kocsikulcsom és mikor meglátom az autómat kinyitom. Aztán előre sietve kitárom neki az ajtót, majd mikor beült rácsukom és én is beszállok mellé. – Akkor mehetünk? – nézek rá mielőtt még elindulnék.
Vegetatív idegrendszeri gyengeség. Komolyan, bonyolultabb nevet nem lehetett volna találni egy olyan apró problémára, mint hogy az ember félelmében nekiáll mindenkit sorozatgyilkosnak meg maffiózónak nézni, és beparázni az utcán? Mi a baj a paranoia kifejezéssel? Vagy a bolonddal? Na nem mintha egyik jobban hangzana a másiknál. Nem akarok elkezdeni pislogni és bambán nézni, mint a filmekben, így inkább minden színészi tehetségemet kihasználva bólogatok, és úgy teszek, mint aki legalább egy szót is értett abból, amit az előbb mondtak neki. - Á, így már sokkal érthetőbb. Igyekszem legközelebb emlékezni a vegetatív... idegrendszeri gyengeségre. - EZAZ! Kimondtam. A fülig érő mosoly pedig nemes bizonyítéka, hogy életemben nem mondtam még ki ennél hosszabb szót szerintem. Mikor szól, hogy utaltam rá, hogy nem tudja, hogy mit csinál, akkor csak grimaszoltam, de nem szóltam vissza. Egyszerűbb lesz nem felhúzni jobban, mint amennyire eddig sikerült. Mellesleg nem volt kedvem újabb orvoshoz menni. Már csak azért sem szerettem volna valaki máshoz kerülni, mert amennyire nem örültem neki az elején, hogy az uborkás srác került a közelembe, attól még mindenképpen nagyon örültem, hogy nem egy 100% vadidegen került elém, és kezdett el piszkálni az agyamban kvázi. Egy fokkal egyszerűbb volt feloldódni úgy, hogy már ismertem valamennyire a srácot, legalábbis találkoztam vele. Mondjuk, hogy mekkora esélye van az embernek arra, hogy ilyen rövid idő alatt kétszer is összefusson ugyanazzal az emberrel... tényleg, mennyi? Végül is NY elég nagy város. Már nyitottam a számat, hogy megkérdezem tőle, hogy vajon miért van az, hogy ilyen gyorsan találkoztunk, és hogy van-e köze ahhoz, hogy megbízzak benne, mikor eltűnt a rendelőből. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy esetleg el akar rabolni, vagy valami, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot. Visszajött, majd megmutattam neki, hogy hova is szeretnék menni. Nem tűnt meglepettnek vagy ijedtnek, sőt, inkább élvezte a helyzetet, hogy pontosan oda akarom visszavinni, ahol először találkoztunk, csak pár bolttal arrébb. Kivezet a parkolóba, kinyitja az ajtót, majd várja, hogy beüljek. Valamilyen okból kifolyólag probléma nélkül megteszem ezt, de mikor megkérdezi, hogy mehetünk-e, abban a pillanatban kipattanok a kocsiból, és a fejemet fogom, hogy hogy lehettem olyan bolond, hogy beültem egy vadidegen kocsijába. - Őőőő.... kocsiiszonyom van. Nem mehetnénk busszal? Vagy metróval? Bocs, csak most ugrott be. - Gyorsan gondolkoztam, és ismét megszólaltam. - Vagy mehetünk valahova a közelbe is vásárolni, nekem mindegy, csak... nem ülök kocsiba. Bocs. - Ha most megint azzal a szöveggel jön nekem, hogy bíznom kell benne, esküszöm felpofozom. Nem várhatja el, hogy egy olyan, mint én, beszálljon az ő kocsijába. A-a. Az ki van zárva.
Nem mondom, valóban nagyon élvezem, mikor okosabb vagyok valakinél, ami az esetek 90%-ban van. Magyarázni is szerintem jól tudok, így megértetni vele, hogy is a baja nem tűnt olyan nehéz feladatnak. Persze akinek lövése sincs a biológiához, annak egy kicsit nehéz lehet felfogni, de a triviális dolgokat csak tudja. És úgy fest tényleg felfogta, hogy miről hablatyolok neki már lassan egy órája. Még a betegsége nevét is végre ki tudta mondani. Ez már fejlődés. Látszik rajta, hogy mennyire örül magának. Talán még aranyosnak is tarthatnám. Nem, nem vele van a baj, tényleg egészen bájos, mikor nem hisztizik és nem egy nagyszájú liba, de én nem érdeklődőm ilyen téren a nők iránt. Ennek megfelelően nem is foglalkozok azzal, hogy cuki vagy sem. Mikor látom, hogy grimaszt vág csak felhúzom a szemöldökeimet és rosszallóan nézek rá. Nem az a hideg tekintet, inkább, mint mikor egy bátyus leszidja a húgát. Nem akarok vele konfliktust, egyszerűbb együtt működni. Pláne hogyha még elkezd nekem itt panaszkodni… Nem köszönöm, nem akarok magamnak plusz fejfájást. Inkább igyekszem vele kedvesebb lenni. Csak tegyél úgy, mintha egy barátja lennél Lys. Csak tegyél úgy és akkor még talán mosolyogni is fogsz rá. Bár nem szeretem magamat megjátszani, de valamit kezdenem kell ezzel. Jó, a sok bénázása tényleg mosolyra fakasztana, de munkahelyen nem fogok. Muszáj megtartanom a hűvös külsőm. Közben én elmegyek átöltözni, meg szólni, hogy mára vége a munkának. persze senki sem ellenkezik, miután mondtam, hogy házi dokit fogok játszani innentől kezdve valószínűleg. Utána egyből az autómhoz vezetem, és már indulnánk, mikor közli velem, hogy kocsiiszonya van. Még ez is? Mennyi baja lehet ennek a csajnak? – Akkor inkább a közelbe menjünk, nem akarok visszametrózni csak azért, mert a kocsim itt maradt. – mondom, miközben én is kiszállok és becsukom az autót. Ekkora egy marhaságot… -Gyere, van itt egy bevásárlóközpont. – Azzal megindulok, de azért lassan sétálok, hogy tudja tartani a tempót. Olyan kis pici és nem akarom, hogy utánam rohanjon. – Egyébként Bay… ugye hívhatlak így? Cserébe megengedem, hogy Lys-nek hívj, és ne mindig kelljen kimondani, hogy Lysander. Fair deal? – nézek rá kérdőn. Persze nem ez volt az eredeti kérdésem, de ha már így felvetült, akkor inkább tisztázni szeretném a dolgokat. – Szóval mikor kezdődtek ezek a furcsa üldözési mániáid? – Nem csak passzióból, mint valami testőr jövök vele, hanem orvosként és persze azért kérdezgetem. Minél jobban ismerem, talán annál könnyebb lesz kitalálnom, hogy hogyan segítsek. Nem mondom amennyire egyszerűnek hangzik ez a betegség, annál nehezebb gyógyítani, mert ezt nem lehet műteni, vagy gyógyszerrel nagyon kezelni, inkább pszichológusnak kéne megnéznie, de nekem adták, így csak volt valami oka, hogy nem egy szakemberhez ment.
Azt hiszem mindketten eljutottunk arra a pontra, hogy átlendültünk a pár nappal korábban történt incidensen. Már egyikünk sem akar elfutni a másik elől, és mindketten tudjuk, hogy az lesz a legjobb, ha elfogadjuk a helyzetet, hogy nekem szüksége van rá, neki pedig kell a lóvé, szóval jobb, ha nem üldöz el rögtön az első napon. Mondjuk az, hogy teljes mértékben bízzak meg benne, szerintem akkor sem működne, ha fejjel lefelé állna a világ. Most nem úgy kell ezt értelmezni, hogy nem fogok megbízni benne és mindenféle dolgot fogok rejtegetni előle, viszont szerintem nem jó ötlet elmondani neki a tanúvédelmi programos sztorit. Így viszont fent áll a veszély, hogy félrediagnosztizál, és nem fog segíteni az, amit felajánl. Ha véletlenül felszabadulok mellette, akkor azt sikernek fogja elkönyvelni, nem pedig annak a ténynek, hogy rájöttem: ő nem az a maffiózó, aki szeretne engem kardélre hányni. De legalábbis puskavégre. Mindenesetre most az autójában ülünk, mikor elfog a pánik, hogy mennyire buta voltam. Az mondjuk jó pont, hogy nem zárta be rögvest az ajtókat, és még minden ujjam a helyén van. Viszont az ember sosem tudhatja. A kedves emberek néha a leggonoszabbak. Így inkább kipattanok, és felajánlom, hogy menjünk a közelbe. Habár errefelé nem szoktam vásárolgatni. Mindig a megszokott bevásárló-központba szoktam menni, mivel ott tudom, melyik irányban tűnhetek el a leggyorsabban. Kicsit habozok, mielőtt válaszra nyitom a számat. - Nem szeretsz metrózni? - dülöngélek előre-hátra a sarkamon. - Ha nincs pénzed, ki tudom fizetni a jegyed. Van egy felesleges Metro Cardom. - Majd rájövök, hogy mekkora butaságot mondtam. - Bocs, figyelek ám. Akkor... menjünk a közelbe - mondom, miközben oldalra nézek és a hirtelen jött szellő miatt összefonom magam körül a karjaimat. Ezek után megindulunk arra, amerre ő szeretne. Végül is ő az orvosom, vagy mi a szösz. Ezt pedig vehetem felírt gyógymódnak. Még ha elég furcsa is. - Mondd, te mindig ilyen interaktívan segítesz a pácienseidnek? Nem lehet könnyű az orvosi szakma. Ennyi idegennek segíteni, akik még csak el se tudják mondani rendesen, hogy mi bajuk van, vagy hogy mi áll a problémáik hátterében. - Veszélyes húzás, de muszáj volt kimondanom. Általánosítva a tényt nem hangzik olyan rosszul és talán nem az lesz az első kérdése, hogy "Miért, mit nem mondasz el nekem?" Ha mégis, akkor nem tudom, mit fogok válaszolni neki. Hálás vagyok, amiért észrevehetően próbál lassabban menni. Látszik rajta, hogy ha egy lépéssel előttem jár, rögtön lassít. Én továbbra is magam köré fonom a karom, néha magam mögé nézegetek, és mindig belesek a sikátorokba úgy, hogy lehetőleg ezt ne lehessen észrevenni. Tisztára, mint egy körözött bűnöző. - Kész csoda, hogy rosszabb pillanataimban még nem hívták rám a NYPD-t - mormogom magam elé. Elmosolyodok, mikor megengedi, hogy Lys-nek hívjam. - Nem igazán fair deal. Nem választhattam meg a becenevedet. - Rámosolygok, majd az egyik mutatóujjamat az államhoz érintem. - Mit szólnál a Lizzie-hez? És hogy mikor kezdődtek? Hét ezt könnyű megmondani. Hét hónapja, két napja és uszkve hét órája. - Most jön a kérdés, hogy mégis miért is tudom ennyire pontosan...
PS.: A NY-i Metro Card olyasmi, mint amit Madridban is használtunk, csak gagyibb az anyaga. Fent van a sajátom a szobámban, ha kíváncsi vagy
Azért jövök vele, mert tetszik a lány? Nem igazán, amúgy sem a kinézet számít, hanem inkább, ami belül van és most nem lélekre gondolok, hanem az ember agyára, meg eszére, ami sajnos nem mindenkinek van, ezért veszem magam körül olyanokkal, akiknek adatott. Nem mondok korai véleményt, de első benyomásra nagyszájú, ellenben nem ostoba liba, csak nem egy bioszos alkat. Annak ellenére, hogy segíteni akarok, nem nagyon hagyja magát? Talán, de nem igazán érdekel. Megmondtam neki, hogy orvos vagyok, nem fejvadász, és ha azt akarja, hogy segítsek, akkor engedje. Ha ezek után nem mondom el nekem mindent, akkor nem tudok mit tenni. Jelenleg ez a legjobb, amit tehetek vele, hogy segítek megmutatni neki, hogy senki sem üldözi, és nem kell félnie az utcán. Furcsának tartom? Nagyon. Nem viccelek, tényleg nagyon fura egy lány. Nem tudom honnan jött a paranoiája eleve, vagy miért nem képes még egy orvosban sem megbízni, vagy honnan van neki egy fóbiája… Kocsiiszony, ez még mindig nem tudom feldolgozni. Majd ezek után velem kezd csipkelődni. Hacsak nem szándékosan akar felbosszantani, akkor lassan visszalacsonyítom átlag IQ-jú emberré. De persze meghallgatom és ugyanolyan semmilyen arccal kezdem le csóválni a fejemet. – Hogy kérdésedre választ adjak… Nincs bajom a metróval, csak sok az ostoba ember. Valamint van pénzem, nem vagyok annyira idióta, hogy csak kártyát hordjak magamnál. De tényleg csak nem akarok oda-vissza mendegélni, ha van autóm. Nem azért vettem, hogy aztán ne használjam. – Régebben én is metróztam, de utáltam. A sok idióta egyrakáson, akik lökdösnek, meg káromkodnak, pláne ha még későn is megyek haza, akkor a részegek… Akkor döntöttem el, hogy autót veszek, mikor egy fickó odajött kéregetni és hozzám nyúlt, mire én csak beleütöttem a vállába. Utálom, ha valaki ismeretlen megérint, hát, ha még kéreget is. Következő mondatára gúnyosan elmosolyodok. – Te vagy az első páciensem. – nézek rá még mindig mosolyogva. – 27 vagyok még csak, ennek megfelelően még csak rezidens. Nem sokára végzek a neurológusin is és akkor majd praktizálhatok önállóan is, de addig csak rám osztanak feladatokat. Jelen esetben téged. – Azt hiszem most kissé letörtem a szárnyait. Persze így is a legjobb rezidenst kapta maga mellé, jobb, mint a másik srác, aki mindenkire nyomul. – Egyébként minden, amit elmondasz, segít. Ha nem is vagy pontos ki lehet találni mi a bajod. Közbe látom, hogy folyamatosan körbe-körbe nézeget. Na ez sem segít. A mondatára nem adok választ, ellenben megállok vele szembe és közelebb hajolok hozzá. Mélyen a szemébe nézek, majd megpöckölöm a vállát. – Ezt fogod kapni, ha ennyire nézegetsz. Megmondtam. Azért jövök veled, hogy ne féljél. Bízz bennem annyira, hogy meg tudlak védeni. Ha segít elmondhatom, hogy évek óta boxolok. – Remélem, ez egy kicsit segít e helyzeten. De muszáj valahogy erről le nevelnem. Ha ezt csinálja, akkor először is feltűnő, könnyű prédának fog látszani egy tolvaj szemében, másrészt nagyon ijesztő egy átlagembernek. Ha csak a szeme sarkából néz, vagy az árnyékokat figyeli, akkor kevésbé feltűnő, vigyáz magára, de itt vagyok én is, ha kell. Következő csodás ötletén meglepődők, de nagyon. – Nem! Lizzie nem leszek. Lys, vagy Lysander. – Milyen megalázó. Lizzie. Honnan jött ez egyáltalán neki? – Miért tudod ilyen pontosan? – kérdezem, miután túltettem a névválasztáson magamat. Ez a lány egyre furcsább…
×Megjegyzés: Lizzie aaaz elhitted ×Zene: End of Spring×
Nem igazán tudom, hogy mit gondolhat rólam a srác. Amúgy is képes vagyok egy kettyós libaként viselkedni, de az elmúlt órákban a legrosszabb énemet sikerült megmutatnom neki. Nem csak hogy valószínűleg bolondnak néz a gyerek, de hogy már rég a pokolba kíván, az is holt-tuti biztos. Vajon mennyire bánta már meg, hogy felajánlotta, hogy eljön velem vásárolgatni? Ha az autós jelenetem után nem fog faképnél hagyni, akkor esküszöm, hogy megpróbálok megbízni benne, mert megérdemelné. Az a kocsi-iszony nevű színjáték volt eddig a mai napom csúcsa. Vagy mondjuk az elmúlt egy hét csúcsa is. Vállat vontam a kis monológjára. - Én képtelen lennék New Yorkban autókázni. Vagy háromszor annyi ideig tart, mire elérek A-ból B-be, és tízszer több esély van rá, hogy keresztülmegy rajtam egy amerikai filmeken felnőtt teherautó-vezető, mintha a metrót használnám. - Tulajdonképpen nem mondok hülyeséget. Nekem is eszembe jutott már, hogy biztonságosabb lenne autóval járkálni, mert ott biztosan nem ül be mellém egy sorozatgyilkos. Viszont legalább egy órával korábban fel kéne kelnem, és ugyanennyivel lenne több időm azon gondolkozni, hogy vajon mikor szalad belém oldalról egy idióta. - De az ostobákkal egyet kell értenem - teszem még hozzá gyorsan. Egy pillanatra elgondolkozok, hogy tarkón csapom, mikor egyszerű feladatnak hívott, de csak összehúzott szemekkel meredek rá. - Ahhoz képest, hogy én vagyok az első FELADATOD - majd lejjebb veszem a hangom - - nem páciensed, ember, akivel foglalkozni kell, vagy valami.. - Visszaerősítem a hangomat - Ahhoz képest egész nyugodtan kezeled a kettyós kitöréseimet. Köszi - Majd elkezdtem számolgatni. - És mikor leszel rendes orvos? Ha kigyógyítasz az üldözési mániámból? - Elsőre viccesen hangzott, de sajnos ez a szomorú igazság. Ezt ő is nagyon jól tudja, akármennyire is nem mondja ki. Ezzel meg is válaszoltam a következő mondatát, miszerint ha nem is mondok el mindent, ki lehet találni, mi bajom van. De örülök, hogy értette a célzást, miszerint én nem tudok mindent elmondani neki. Gyorsan le kellett fékeznem, mikor hirtelen megállt előttem. Majdnem sikerült bele is ütköznöm, de végül is csak a lábára léptem rá. Egy pillanatig pislogás nélkül meredek rá, majd leszállok a lábáról. - Bocsi - mondom, majd nagy levegőt veszek. - Nem tehetek róla - mondom csípőre tett kézzel. - Több, mint hét hónapja magam vagyok, és nekem kell figyelni az utcákat, mikor ugrik ki valaki egy sikátorból, hogy főbe lőjön. Nem egyszerű ezt három perc alatt levetkőznöm, tudod? De majd igyekszem. - Ezzel karba teszem a kezem, és elfordítom az arcom. Nem említem, hogy örülök, hogy boxol, de lényegesen sokat lendít a helyzeten. Kár, hogy nem tetszik neki a becenév, amit kitaláltam. Pedig szerintem nagyon aranyos lett. De akkor csak bólintok. - Lys. Az rövidebb. Megkérdezi azt, amitől féltem. - Őőőő... akkor khm - beszívott szájjal gondolkoztam egy pillanatig, hogy most mit is mondjak. Valójában azóta nézek a hátam mögé, mióta a rendőrség felrakott a New Yorkba tartó járatra. - Mióta elköltöztem otthonról - válaszolom végül is. Ezzel nem mondtam sokat. Nem tudom, hogy a kórlapomon szerepel-e egyáltalán, hol laktam korábban. Az új identitásom szerint asszem olasz vagyok. Vagy portugál. Valahogy mégiscsak meg kell magyarázni az akcentust.
Alapból nem állok valami pozitívan az emberekhez. Sajnos nem abból van több, akik okosak, hanem pont az ostobákból, így inkább az lep meg, ha valaki nem hülye, hanem az agyi szintje legalább egy picit az átlag fölött van. Nem tudom eldönteni, hogy ez a lány most vagy nagyon az átlagot veri, vagy talán az alatt van. Fölötte biztosan nincs. Idegesít is sokszor, de muszáj valahogy elviselnem. Ez nagyon rosszul hangzik, és annyira talán nem vészes, mert annak ellenére, hogy butus, meg néha elég libás nem érzem azt, hogy kedvem lenne most rögtön kilöknöm a klinikáról, hogy köszönjük, ilyen betegeket nem ápolunk. – Tény, hogy nem éppen egy villám közlekedés, de amúgy is korán kelek, így nincs bajom azzal, hogy előbb is elinduljak. De amúgy, ha figyelsz a közlekedésre, akkor nem fognak átmenni rajtad. Ne bízz senkiben és nem ér csalódás. – Tudom, hogy a kresz szerint bízni kell a társainkban, de ha valamit a gyerekkoromból megtanultam az életről, hogy soha senkiben ne bízz, és soha ne áruld el az igazi érzéseidet. Nem tudhatod, hogy mikor és ki használ ki. A közlekedésben sem tudhatod, hogy ki hogyan vezet, így jobb, ha csak óvatos vagy. Mást nem lehet tenni ezen kívül, csak figyelni és tényleg inkább félj, mint később megijedj. Ellenben örülök, hogy egyetért velem abban, hogy túl sok az ostoba. Válaszára csak bólintok. Legalább tisztában van vele. Mondatára halkan nevetni kezdek. Nem egészen így érettem, de ha ő neki ez jött le, hát akkor nem tehetek ellene semmit. – Bocsánat… páciensem. Jobb? – kérdezek vissza. Hihetetlen, hogy ezt sértésnek vette. Kivételesen nem akartam megbántani, ha mégis, akkor ennél rosszabb beszólást vágtam volna a fejéhez. De nem tettem! Ezt értékelhetné. – Azért kezelem nyugodtan, mert nem találom értelmét, hogy a szükségesnél több érzelmet mutassak ki, ami csak hátráltatna a munkámban. –És mivel mindig dolgozok, így az esetek 90%-ban feleslegesnek gondolom őket. A maradék tíz a gúnyos nevetések és a barátokkal töltött időm. – Azzal még nem leszek orvos. Még tanulnom kell, de jövőre, ha minden igaz, akkor végzek. – És akkor végre el kell ismerniük, hogy többre vagyok képes, mint az gondolják. Sose buktam, sőt minden vizsgám ötös lett és még előbb is mehettem iskolába. Ennek megfelelően úgy gondolom, hogy alkalmas lennék egyedül is gyógyítani, de azt hiszem csak ez után az eset után fogják elismerni a tudásom. Ezért is kell jónak lennem. Közben pedig elé állok, hogy megpöcköljem, válaszul pedig rálép a lábamra. Nem fáj, nem nehéz, így egy hang nélkül állom továbbra is a pillantását és várom, hogy befejezze a kis monológját. Furcsa, hogy ennyire pontosan tudja, bár ebben a borult elmeállapotban szerintem mindenben összeesküvést lát. – Nem fognak. Hidd el, senki sem akar bántani, pláne nem fényes nappal, mikor mindenki látja. Inkább este tennék, de erre vagyok, hogyha bárhová akarsz menni, akkor szól. Elég rugalmas a munkahelyem, hogy azt mondom, hogy kellek egy betegnek és mehetek. – Na jó, ez így nem teljesen igaz. Meg emiatt sem lenne elég a magyarázat, hogy a munkaidő kellős közepén miért lépek le. De az egyedüli dolog, amit mondhatok, hogy a betegemnek idegösszeroppanása volt és nem tud eljönni. Bár ez nem illene bele a diagnózisba, de mit bánom én, hát úgyis nekem kell majd írogatnom a papírjait. Mikor kiválasztja a becenevemet csak bólintok. Helyes, nem leszek Lizzie. –Ennyire megvisel, hogy nem lakhatsz otthon? – teszem fel a kérdést a válaszára. Ennyire honvágya lenne? Persze nekem is valószínűleg csak azért nincs, mert rossz emlékek fűznek az otthonomhoz, de akkor is, ez egy picit furcsa.
Önkéntelenül is felnevettem azon, amit mondott. Ha eddig nem nézett komplett idiótának, most már biztosan annak gondol. Csodálkozok is, hogy még nem fordult sarkon és futott el a másik irányba. Az emberek nagy része ilyenkor biztosan azt tenné. Vagy nagyon kitartó, vagy nagyon kell neki a pénz, vagy találtam valakit, aki képes kibírni a furcsaságomat. - Ne haragudj. De az előbb mintha azt mondtad volna, hogy senki sem akar bántani, nem kell állandóan azt nézegetnem, hogy mikor fog valaki kiugrani a sikátorokból. Viccesen jött ki ezután a "Ne bízz senkiben" szöveg. De pontosan ezt teszem. Nem bízok senkiben, és mindenkiben a rosszat látom. - kis mosoly játszott a számon. Végül is most egyetértett velem, vagy mi a szösz. Ha ezek után beszól, hogy ne keressem mindenkiben a tömeggyilkost, már van mivel visszavágnom. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a közlekedésre mondta, de végül is ki tudja, mikor kezd el követni egy autó, amiben beépített géppisztoly van... Mondjuk nem gondolnám, hogy ennyire fontos lennék. - Ha eddig nem zavartam vizet, akkor miért is követne egy géppisztolyos kocsi? - kérdeztem magamtól, bár kicsit hangosabbra sikeredett, mint akartam. Hevesen bólogattam, mikor páciensnek nevezett. Nem tudnám megmondani, hogy miért tetszik jobban ez a megnevezés. Talán így egy fokkal normálisabbnak tűnök. Nem, a páciens semmilyen formában nem normális. Mondjuk, én sem, szóval nem is tudom, miről beszélünk. Azonban, amikor megfogalmazza, hogy ha több érzelmet mutat ki, az csak hátráltatná a munkában, megrázom a fejem és összeráncolom a homlokomat. - Nyugtass meg, hogy nem én vagyok az egyetlen páciensed, akinél eszedbe jutott már kiugrani az ablakon. - Ez csak úgy kicsúszott a számon. - Öhm... - kicsit elpirultam. - Na nem mintha ennyire rossz esetnek feltételezném magamat, de... - gondolkoztam el. - Najó, de. Tök kavarc lehet a sztorim, és semminek se füle, se farka, de hidd el, van annak értelme, csak felsőbb utasítás miatt nem mondhatok el mindent. - Végül is azt sosem mondták, hogy azt nem árulhatom el, hogy van oka mindannak, amit művelek. És legalább nem fog többet az okokról kérdezni. Vagy legalábbis most már mondhatom, hogy "Nem mondhatok többet". Lehet rákérdezek majd a főnöknél, hogy mennyi is az annyi, amit még el tudok mondani. - De igyekszem jó páciensed lenni, hogy minél előbb megkaphasd az orvosi címedet - vigyorgok rá. Bólintottam, de egyenlőre nem válaszoltam arra, amit mondott. Amikor rákérdez arra, hogy ennyire megvisel-e, hogy nem lakhatok otthon, akkor csípőre tett kézzel felnézek rá. - Téged mennyire viselne meg, ha 24 óra alatt kidobnak a saját kontinensedről, és közlik veled, hogy egy jó ideig ne is gondolj az otthonodra? Nos, engem nagyon. - Felhúzom az egyik szemöldökömet. - De ha ilyen készségesen felajánlottad, akkor lehetsz a személyes testőröm, és az a személy, aki elszórakoztat unalmas napjaimon. Az nagyjából az év 365 napját érinti. Legyen 364. Mindenkinek jár szabadnap. - Leengedem a szemöldökömet, és egy vigyor kíséretében megpaskolom az arcát. Nem gondoltam komolyan, bár a végén még beleegyezik nekem.
Kezdőlap
×Zene: 
×Zene: 
×Zene: 
×Zene: 