Belle&Luciel

God hath given you one face, and you make yourself another.

-A legproblémásabb rész továbbra is az utolsó jelenet, így azt kénytelenek vagyunk legalább még egyszer újból átvenni. Utána viszont ígérem, mára eleresztem a csapatot, hisz későre jár.-az öblös hangot egy acélos dobbantás követi, ahogy a férfi még hozzátold egy lényegre törő mondatot kijelentéséhez.-Viszont ha ismét előkerülnek a korábbi hibák, elölről kezdjük az egész előadást.-elégedett mosoly kúszott arcára táncosai leharcolt ábrázatát látva.
Nagyjából ez lehet az ötödik próbájuk, mely után már feltehetőleg összeeresztik őket a színészekkel, kikre mozgás terén ebben a darabban jóval kevesebb feladat hárul. Alanyunk, az igazat megvallva, azon sem csodálkozna, ha a néző képtelen lenne eldönteni, melyik csoport kapta valójában a főbb szerepet.  
Ami pedig az ő álláspontját illeti, nem igazán zavarja, hogy még nem olvasztották egybe a két gárdát. Sokkal szívesebben tölti idejét a már valamennyire összeszokott társasággal, minthogy új neveket kelljen, annál is újabb arcokhoz párosítania.
Megengedve magának ezt az önző gondolatot, aprót szusszan, ahogy végül, a koreográfus utasítása szerint, ismét átadja magát a szerepének arra a negyed órára, míg a jelenet tart. A zene kezdetével egyidejűleg kattan benne egy bizonyos kapcsoló és attól a pillanattól fogva, már nem létezik számára más, csupán a színtér, hol táncával életre keltheti mindazt, melyet felettesük eltervezett. Mindennél többre tartja ezeket a pillanatokat, hiszen ilyenkor képes teljesen kiszakadni a valóságból. Ebből kifolyólag, még ha szól is a melódia a háttérben, környezete elcsendesül. Ezekben a percekben kizárólag ő létezik és a számára megálmodott szerep. Az egyetlen momentum, mikor nem mások, hanem végre, saját maga megörvendeztetésére cselekedhet.
Ezt a fajta szabadságérzetet hűen tükrözik az ifjú kecses, ám annál pontosabb mozdulatai, ahogy a terem közepe felé siet társaival. Hol eltűnik a tömegben, hol pedig kiemelkedik belőle, mint szikla a tenger habjaiból.
-Remek! Ha tudtam volna, hogy az ijesztgetés így helyrepofozza az előadást, ezzel kezdtem volna!-a férfi derűs hahotája zárja végül a mai 4 órás próbát, ahogy aztán mindenkit útjára enged.
Az öltözőkben szokásosan hatalmas a nyüzsgés. Azt hinnénk, egy ilyen megerőltető este után, az ember már csak egy dolog után epekedik. Egy kiadós szunyókálás egészen reggelig. A társaság viszont a mostani éjszakára egészen mást tervezett. Szeretnének egy görbe estét tartani, hogy hivatalosan is pontot tehessenek ennek a hétnek a végére. A stúdiótól nem messze található egy egészen apró klub, mely szinte már a bagázs törzshelyének számít. Nagyjából egy óra elteltével már tódul is befelé a közel 30-35 fő, akik közül a legtöbben első állomásként minden kétséget kizáróan a bárpultot célozzák meg. A csoport egy része, lefoglal pár üres asztalt, melyeket aztán összetolva, már elő is készítik a terepet a többiek számára. Nem könnyű ennyi embert egy helyre bevackolni, de közel sem lehetetlen. A kékszemű ezekben a percekben, valahol a bárpultnál tengeti idejét 1-2 kollegája társaságában. Látszatra egy igen lebilincselő –ám annál humorosabb- társalgást folytathatnak, hisz alanyunknak hol a jobb, hol pedig a bal oldalán ülő társa tör ki nevetésben, váltva egymást. Azt viszont jóval kevesebben tudnák megmondani, hogy a középen ülő, közönyösségéből fakadóan már egy jó ideje elvesztette a fonalat. Egyszerűen csak jókor csíp el 1-2 hozzászólást, melyhez nyomban hozzáfűz pár szellemes megjegyzést, ezzel érzékeltetve saját jelenlétét a beszélgetésben. Gondolatai tengerén viszont kétségtelenül más irányba evez. Nemrégiben csapta fejbe a felismerés, hogy számára a mai nap nem ezzel a kiruccanással ér véget, hiszen az éjszakai órákban kötelező megjelenése van még más körök találkozóján is, ahol azt a választ, hogy „Nem.” hallásból sem ismerik. Ennek tudatában, szinte már ösztönösen kéri ki italát, mely közel sem gyengeségéről ismert. Hosszú éjszaka elé néz, így szüksége van valamire, ami egészen annak utolsó másodpercéig tartja benne a lelket.