A látszat néha csal, szokták mondani.

A külső szemlélő számára Bay Mikkelson egy magabiztos, céltudatos, nagydumás és felvágós lánynak tűnhet, de ez csupán a külső. Igyekszik beilleszkedni a pökhendi newyorki-ak közé, akikkel nap, mint nap találkozik a munkája által. Ki nem állhatja (remélhetőleg) átmeneti munkahelyét, ahol ugyan valóban úgy kezelik, mint munkatársat, de egyszerűen nem tud hozzászokni a fennhéjazó The New York Times kollégáihoz.
Viszont nagyon jól ért a megfigyeléshez, és napról napra egyre ügyesebben vegyül el a tömegben. Együtt kávézik a többiekkel, miközben kibeszélnek mindenkit, aki nincs jelen. Ugyanolyan fennhéjazó módon áll hozzá mindenhez, mint a többiek, és kisöpri a negatív személyeket az életéből. Na persze előtte panaszkodik róluk egy sort az étkezdében, ahogy egy vérbeli New York-i lányhoz illik.
Minden kérdésre szívesen válaszol, kivéve ha a múltjáról kérdezik. Olyankor igyekszik minél ködösebb választ adni, de olyat, ami kielégíti a többiek kíváncsiságát. Épp ezért sokan titokzatosnak gondolják, azonban ő csak saját magát védelmezi; van ugyanis egy titka, amit senkinek sem mondhat el.

Minden nap rettegve lép ki az utcára és csak akkor hagyja el a lakását, ha dolgozni vagy bevásárolni jár. Arra törekszik, hogy megcáfolja, hogy ki volt valójában, vagy hogy milyen volt még mikor Barcelonában lakott, ahol a barátai és a családja is éltek. Úgy emlékszik magára, mint egy olyan lányra, aki élvezi az életet, és minden lehetőséget kihasznál. Imádott bárokba járni és mindig a táncparketten volt a helye. Sosem ragadt le egy pasinál, mindig mással látták az utcán sétálni. Sosem volt az a nyugodt fajta, inkább izgága és kissé hiperaktív. De mindebből ma már semmi sem maradt.
A legnagyobb csendben mozog otthon, minimális zajt csapva. Minden hangra megrezzen, és folyamatosan a háta mögé néz. Lassan eluralkodik rajta az üldözési mánia. De a külvilágnak ezt nem szabad megtudnia.
Most már minden csak hazugság. Csupán az üres, félelemmel teli élete maradt, ami egy pánik jelző körül mozog.

Bay Mikkelson élete hét hónappal ezelőtt változott meg...



Hét hónappal ezelőtt

A szakállas, kissé pocakos Moraga ügynök egy pohár vizet és egy szalámis szendvicset tett le az asztalra. Leült velem szemben az asztal másik felén. Fél szemmel láttam, ahogy sajnálattal bámul, de én nem tudtam levenni a szememet a mögötte lévő kétoldalú tükörről. Nem kellett sok, hogy ez neki is feltűnjön.
- Szeretné, ha helyet cserélnénk, señorita?
Bólintottam, mire az egyenruhás alak odalépett hozzám, felsegített, majd elkísért a székig, ahol az imént még ő ült.
Tudom, hogy nem tettem semmi rosszat, mégis kirázott a hideg a tudatra, hogy a tükör mögött még legalább egy tucat ügynök és néhány kiváltságos újságíró állt; mind az én sztorimat hallgatva.
- Elmondaná, mi is történt az elmúlt egy órában, Aléxia? - szólt hozzám a barátságos férfi, miután megnyomott egy gombot a hangfelvevő készüléken.
Kifújtam a levegőt. Volt az több ideje is már, mint az elmúlt egy órában. De valószínűleg nem akartak arra emlékeztetni, hogy majd' egy órán keresztül csak hisztizve próbáltam elmenekülni. - A barátaimmal egy tengerparti szórakozóhelyre mentünk - kezdtem bele a történetbe. Most már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy elmondjam, mit láttam. A szüleim és a testvérem rengeteget segítettek. Mióta csak megérkeztek a rendőrségre, engem nyugtattak. - Nagyon meleg volt, így úgy gondoltuk, milyen jó lenne megmártózni a tengerben. Mikor kiléptünk az ajtókon, nem sokan jártak már a parton, mi mégis abba az irányba indultunk el, ahol a kutya se járt. - Egy pillanatra meg kellett állnom. Vettem egy mély levegőt, összeszorítottam a szememet, majd újból kinyitottam. Ittam egy korty vizet és ettem pár falatot a szendvicsből. - Azok az emberek a semmiből tűntek fel. Nekiálltak verni a többieket. Az volt a szerencsém, hogy tetőtől talpig feketében voltam, így nem láttak meg a fa árnyékában, ahova elbújtam, mikor megláttam, hogy megtámadják Núriát. Végig ott maradtam a sötétben. Mikor a barátaim átadták az összes értéküket a támadóknak, a támadók és a barátaim is elfutottak. Engem ott felejtettek, de biztos vagyok benne, hogy őket is ugyanakkora sokk ért, mint engem. - Ezzel valójában csak magamat nyugtattam, de nem akartam beismerni, hogy nem is érdekelte őket, hogy én hol vagyok. Most már mindegy is. Már úgy sem találkozunk többé.
A jobb karommal elkezdtem a bal vállamat masszírozni. Még mindig fájt attól, hogy egy órát gubbasztottam a fa árnyékában. - Végre összeszedtem magam, és épp fel akartam kelni, mikor hangokat hallottam. Egy pillanatra azt hittem, a támadóink jöttek vissza, de tévedtem. Most már azt kívánom, bár a támadóink lettek volna. Három pasas közeledett. Addigra már kezdett világosodni, így jól kivehető volt az arcuk. Nem ismertem őket, de az feltűnt, hogy egy furcsán nagy zacskót vonszoltak maguk után. A homok elszíneződött a zsák nyomában.
- Mikor kivették a zacskóból a testet, minden megváltozott. Nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit. A három fickóból kettő levetkőztette a holttestet, a harmadik pedig elővett a hátizsákjából egy kisebb fűrészt. Oldalról egy kisebb vitorlás közeledett a part felé. A fickó a fűrésszel elkezdte... elkezdte... - Itt elakadtam.
- Mit kezdett el, Aléxia? - kérdezte az ügynök, mikor szerintem pontosan tudta, hogy mit akarok mondani.
Sokáig csendben ültem. Majd erőt vettem magamon, és suttogva kimondtam: - Feldarabolni.
Az ügynök beszívta a levegőt, majd megkérdezte, szükségem van-e szünetre. Megráztam a fejemet. Inkább egybe túl leszek ezen a rémálmon.
- Mikor olyan apró darabokra vágta, hogy már nem lehetett felismerni, akkor visszagyömöszölte az összes darabot a zsákba. Mikor befutott a hajó, átadta a zsákot a fedélzeten lévő férfinak, majd megfordult. Akkor látott meg engem. - A nap már nem adott több búvóhelyet. Az első napsugarak megvilágították az arcomat.
Pánik.
Félelem.
- A férfi megindult felém. Előbújtam a rejtekhelyemről, és nem voltam elég óvatos. A férfi meglátta az arcomat. Abban a pillanatban nekiálltam futni, el onnan, minél messzebbre.
-Természetesen a férfi is meglátott. Alaposan megnézett magának, így csak egyetlen dolgot tehettem: futottam.
Mostanáig nem tudom, mégis hogy kerültem biztonságba. Az előttem ülő férfi szerint egy járőr meglátta, ahogy rohanok, és az üldözőm irányába lőtt, hogy megijessze. Elméletben az, aki korábban feldarabolta azt a holttestet, megfordult és elmenekült.
- Kisasszony, le tudná írni a támadói kinézetét?
Mikor ezt megtettem, a férfi kért egy pillanatot, majd egy kollégája behozott egy vastagabb dossziét. Három fényképet vett ki belőle az ügynök, és elém tette őket.
- Ők voltak azok?
Bólintottam, majd ismét átjárt a félelem.
Egy másik ügynök lépett a kihallgató helyiségbe, majd elnézést kértek, és kimentek. A családom bejött hozzám, és továbbra is nyugtatgattak; a hajamat simogatták, és azt mondták minden rendben lesz.

Természetesen semmi sem volt rendben. Kiderült, hogy egy, nem csak a helyi körökben mozgó maffia banda pár ismertebb tagját láttam meg, amint elintéznek valakit. Azóta már arra is rájöttem, hogy ki volt az a valaki, hiszen a leírásom alapján megtalálták az illetőt. Nem láttam sokat a holttestből, de az is elég volt ahhoz, hogy a rendőrség megtalálja, kiről lehet szó; hiszen egy ismertebb üzletemberről volt szó.
Az ügynökök elmondták, hogy mivel látták az arcomat, nem biztonságos az utcára lépnem. Elismételték, hogy mivel ez nem egy kis maffia csoport, akik megpróbálnak hatalomra jutni, hanem egy nagyobb maffia tagjai voltak, így nem vagyok biztonságban az országban sehol.
Én a kis agyammal nem jöttem rá, hogy mekkora veszély is fenyeget, hiszen az eset megtörtént, és valószínűsíthető volt, hogy már rég elmondtam a rendőrségnek a dolgot. De az ügynök azt mondta, hogy ez a banda nem feltétlenül okkal végzi ki a szemtanúkat.
Felajánlották, hogy vagy elvonulok valami isten háta mögötti házba egyedül pár évre, vagy bekerülök a tanúvédelmi programba, ahol új személyiséget kaphatok.
Elsőre kizártnak gondoltam, hogy valaha is elhagyjam az országomat, de a szüleim meggyőztek róla, hogy így lesz a legjobb.
A rendőrség felvette a kapcsolatot a New Yorki helyi szövetségesekkel és szereztek nekem egy újságírói gyakornoki állást a The New York Times-nál. Új nevet kaptam, és új háttértörténetet. De nem szeretem elhazudni a nem létező életemet a világnak, így inkább nem beszélek róla. Azt az életemet, amit élhettem volna pedig a laptopon tárolom, egy nagyon hosszú dokumentumban. Csak így élhetem túl.
Kaptam egy pánik jelző kütyüt, amit mindig magammal hordok. Ha látom őket, vagy bármi gyanúsat veszek észre, csak egy gombnyomás és az riasztja a helyi rendőrséget.
Csak meg kell várnom azt a napot, mikor azt mondják, tiszta a terep és hazamehetek.
Addig azonban egyetlen dologra tudok csak gondolni: hogy egyszer megtalálnak.